Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-03-15 / 11. szám
§ 2000. március 15. Dardzsilingban, Körösi Csorna Sándor nyughelyénél, ahol közelebb ragyognak a csillagok Egy sír a felhők felett Farkas József György _________ Ne künk, magyaroknak India nem idegen. A távoli, egzotikus országban van egy pont, amelyről mindenkinek tudnia kell, aki valamennyire is becsüli a történelmet, az elődök erőfeszítéseit, aki visszanyúl a múltba, de nem búkeresés, hanem erőmerítés céljából. Ez a pont egy sír a felhők felett. Nem könnyű eljutni odáig, de az ember elfelejti a fáradtságot, ha már ott áll Körösi Csorna Sándor végső nyugvóhelyénél. A tél nem igazán főszezon a turistáknak a Himalájában. A hegylánc keleti oldalához vezető légi út végállomására, bagdográba induló gépen én vagyok egyedül európai. Tízezer méterrel alattunk a Gangesz, pontosabban annak majdnem kiszáradt medre kanyarog, balra a messzeségben a felhőktől elválnak a „nyolcezresek” éles kontúrjai. Melyikük a Csomolungma? - csak találgatni tudom a gyarmati időkben Everestről elnevezett csúcsot. Még elég távol vagyunk a hegylánctól, midőn a gép nekilát a leszállásnak. Közelednek a teaültetvények, nagyot döccenve landolunk a bag- dograi betonon. Itt kezdődik India „szűk keresztmetszete”, az északkeleti államok felé vezető út Nepál és Banglades közé szorult szakasza. Bagdogra és a nagyobb település, Sziliguri utcáin végighajtva némi szorongás vesz erőt az errefelé já- radan utazón, a forgalmi elv a „balra tarts!”, de a gyakorlatban mindenki ott megy, ahol helyet talál vagy szorít magának. Megkönnyebbülten sóhajtok, midőn ismét a nyűt országútra kikeveredünk, ám amikor első ízben metszi utunkat a híres hegyi kisvasút keskeny vágánya, és Rai, a kísérőm sokat sejtető- en megszólal: „Eddig tartott a síkság”, még nem tudom, mi következik. Hát, egykettőre megtudom. Az út elkeskenyedik, a kanyarok kihe- gyeződnek, az Ambassador asztmatikusán hörög, és mellettünk egyre mélyülnek a szakadékok. Még szerencse, hogy itt a felfelé haladóknak van előnyük (és ezt mindenki tiszteletben is tartja), így csak-csak kikerüljük egymást a szembeforgalommal. Az utat itt-ott javítgatják, a kátyúk betöméséhez az apró köveket homlokukon átvetett pánttal rögzített hátizsákban hozzák a nehézéletűek, sok esetben nők. Hiába Rai rutinja és ügyessége, 30 kilométeres átlagsebességet produkálunk. Végre fent vagyunk! A havas csúcsokat felhők takarják el, a 2180 méteres tengerszint feletti magasságon kristálytiszta a levegő, és a lépcsőkön haladva kicsit kapkodni kell. Beköltözöm a patinás Winda- mere hotelbe - a 145 éves szálloda a brit idők egyik öröksége, ennek megfelelően becsben és karbantartják, egyenruhás gurkhák vigyázzák a bejáratot, ők szolgálnak fel az étteremben, ők rakják meg szénnel a kandallót, és ők teszik este a forró vizes gumipalackot az ágyba, a skótkockás pléd (Made in India) alá. A brit vendégek itt álmodhatják vissza magukat a legkönnyebben a birodalmi időkbe. Jönnek is szép számmal, amerikaiak még többen. A város fantasztikus. Olyan meredek hegyoldalakon épült, hogy felénk egy zerge kétszer is meggondolná ilyen helyen a letelepedést. A házak betonlábakra támaszkodva kapaszkodnak a lejtőkön. Az utcák cikkcakkban haladnak lefelé, a körülmények azonban nem zavarják az embereket a sétálásban. A téli holtszezon dacára itt már akadnak külföldiek is, de a hullámzó tömeg nagy részét helyiek és más vidéki indiaiak alkotják. Lovak, kecskék, kutyák ődöngenek mindenfelé - az utóbbiak közül némelyik egy sakál és egy pekingi palotapincsi nem túl jól sikerült randevújára emlékeztet. - Lepihen? - kérdezi Rai úr. A légi és főleg a földi út után nem lenne rossz, de ki tudja, holnapra mit hoznak a hegyeket borító fellegek. Most már nem esik, elég világos is van - gyerünk a régi brit temetőbe! Kísérőm sok éve dolgozik az idegenforgalom szolgálatában, tudja, hogy elsősorban mit keresnek fel errefelé a magyarok. Az Ambassador is meg- juhászkodik, csendesen gördül a lépcsőkhöz, amelyek felvezetnek a bejárati vasajtóhoz. A temetőben nincsenek fák, bokrok, végigszalad a pillantás a sírokon, amelyek kövei elhajolva, kidőlve jelzik: nincsenek már utódok, akik gondot viseljenek rájuk. Egy kivételt láthatunk, a bejárat közelében. Rebecca (T. Brac- ken felesége) és Mary Elisabeth (a Stolke házaspár leánya) mohos fejfái által közrefogott sárga sztúpa szinte belevilágít a szürkületbe. Megérkeztem! „Körösi Csorna Sándor magyar tudós (1784-1842) nyugszik itt” - hirdeti a felirat, ameiy így folytatódik: „Az egész világnak: a keleti nyelvtudomány alapvető nagysága. Nekünk, honfitársainak még: a hazaszeretet és a tudós önfeláldozás örök példája. Nemzetének bölcsejét kereste és a maga sírját találta itt - de halhatatlanságát is.” A márványtábla szövege Széchenyi-idézettel zárul, dátuma pedig 1910. május 30. Felállíttatta a Magyar Tudományos Akadémia. Hasonló táblát állított a sírnál a Bengáliai Ázsia Társaság is. Csorna dardzsilingi útját megelőzően Kalkuttában, e társaság székházának egyik apró szobájában dolgozott, megalkotva a tibeti-angol szótárt és számos egyéb tudományos munkát, megbecsült tudósaként az intézménynek. És mégis! Nem volt maradása, mert nem teljesítette az otthon maga elé tűzött feladatot, a magyarok ősi földjének, késői rokonainak felkutatását. Iratait a társaság könyvtárára bízva útnak indult hát, hogy célját elérje. A mai utódok által autóval is elátkozott úton gyalog kapaszkodott felfelé, átfázott a hegyekben, és Dardzsi- lingbán utolérte a halál. A korábban már buddhistává vált tudós férfiút a helyi keresztények helyezték örök nyugalomra. A sír mögött táblák sorakoznak. Legelöl a szülőhely, az erdélyi Csomakőrös 1910-ben elhelyezett márványlapja, mellette Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének 1976-os tisztelgését örökíti meg a felirat. Sorra olvasható azután Nyíregyháza ön- kormányzatának tiszteletadása, a magyar waishnavák üzenete, számos magánszemély kisebb-nagyobb táblácskája, közülük a legutolsó Farkas András „köröndi világjáróé”. „Azért jöttem, hogy szellemed haza vigyen” - tudatja földije a sztúpa alatt porladóval. Körösi Csorna sírját az indiai állam is becsüli és védi. Külön tábla figyelmezteti az erre járót, hogy „Ez a műemlék nemzeti jelentőségű”, és aki bármi kárt tesz benne, azt három hónapi elzárással, 5000 rúpia pénzbüntetéssel, esetleg mindkettővel sújthatják. Az obiigát fényképezés és a csendes elmélkedés után elveszek egy kavicsot a sírról, amelyet egy másik kis kődarabbal pótolok: jól jöhet az utánam következőknek. Mert jönnek, jövögetnek ide magyarok. Utoljára tavaly év végén tisztelgett a temetőben Hámori József professzor, akkor még kultuszminiszter. Másnap - delhi magyarok praktikus tanácsait követve - először a Nehru Streeten a Das fotószalont keresem fel, amelynek tulajdonosa „mindenkit ismer, és mindenről tud”. A helyi körülmények között kihívó eleganciájú üzlet valóban átjáróház, de a főnök - tudomást szerezve rólam - otthagyja az ügyfeleket. A kissé korpulens, szemüveges férfiú szidja az önkormányzatot, mert tagjai jó ideje kotlának egy utcanévadási javaslat fölött: Körösi Csorna Sándorról neveznék el, de a városvezetés még meditál. A városháza felé szedem a lábam. A brit időkben épült adminisztrációs központ óratornya kétségbeesetten igyekszik emlékeztetni a londoni Big Benre. A legfelső emeleten Prad- han úr, a polgármester rövid időt szentel nekem, de azt elmondja, hogy szó sincs halogatásról, a városvezetők már az önkormányzati testület elé terjesztették az utcanév ügyét, a döntés áprilisban várható. (Ném kapkodnak, az szent igaz.) Amúgy ők is nagyon szeretik Csornát, a temető már régen tönkrement volna, ha nincs ott a magyar tudós sírja, így a fenntartása biztosított - magyarázza. Látogató körutam utolsó állomása a Dali lámakolostor. Benn Gyatso szívélyesen fogad: ő aztán tényleg mindent tud Csornáról, amint az oxfordi angolsággal előadott összefoglalójából kitűnik. „Mi, buddhista szerzetesek a magunkénak érezzük Körösi Csorna Sándort; mindig megemlékezünk halála évfordulójáról, kimegyünk a sírjához imádkozni. Igyekszünk ebben az iskoláiról is nevezetes százezres városban felvilágosítani az embereket, hogy ki volt ő, és miket cselekedett. Előadásokat tartunk róla a tanintézetekben és a Mandzsu Sri központban (ez afféle tibeti vallási TIT - A szerig). Ha rangos magyar vendég jön, kolostorunk küld a sírhoz lámákat imádkozni, havasi kürtjeiken gyászdallamokat játszani. Az ilyen látogatásokról a dardzsilingi kábeltévé is beszámol, úgyhogy az emberek többsége már tájékozódhatott arról, kit rejt a sárga sztúpa a hegyoldalban.” Megköszönöm a sok jótéteményt, amiről hallhattam, Tenzing Gyatsót pedig - hirtelen ötlettel - a legnagyobb magyarnak kiáltom ki Dardzsilingban. Rég láttam embert ilyen szívből kacagni, lámát meg éppenséggel sohasem. Dardzsüing, 2000 február „Nemzetének bölcsejét kereste, és a maga sírját találta itt...” A buddhista szerzetesek is magukénak érzik Körösi Csornát. ■«i - f < •- - 't * . ■5 __ „Körösi Csorna Sándor magyar tudós (1784-1842) nyugszik itt” - hirc nyelvtudomány alapvető nagysága. Nekünk, honfitársainak még: a ha: Illúziók kora, Szlovákia A Vasárnap 2000. február 23-i számában visszaolvastam saját s barátaim nyilatkozatát arról a kérdésről, hogy megállítható-e a beolvadás (?). Megdöbbentően sommás véleményemet megmásítani nincs szándékomban, ugyanakkor röstelleném, ha a szlovákiai magyarság eme létkérdését hagynám magam s mások által is elintézni az eredményhez vezető úttöredék megvilágítása és az okok elemzése nélkül. A fenti címet Beke Mihály Andrástól vettem kölcsön, legyen utalás közös sorsunkra, az erdélyi magyarsággal, hiszen az aszszimilálódás mint folyamat s mint valóság a román és a szlovák hatóságok és a hatalom összehangolt, de mindenképpen egyeztető tevékenységére utal. Azt leszögezhetjük, hogy évről évre kevesebb szlovákiai magyar gyerek kerül anyanyelvi iskolába, ugyanakkor a szlovák iskolába íratott magyar gyerekek aránya emelkedő tendenciát mutat. Korábban azzal magyaráztuk a fenti folyamatot, hogy a szülők a hatalomtól való félelmükben, illetve gyermekük jövőjét biztosítandó íratták szlovák iskolába a gyermekeiket, hozzátéve, hogy a kisebb közösségekben a közösségek vezetői (tsz-elnök, tanácselnök) példája volt sokak számára útmutató. Annál megdöbbentőbb tehát, hogy a „rendszerváltozás” kezdete óta eltelt időszak utolsó két éve volt az, amikor arányát tekintve több magyar szülő íratta gyermekét szlovák iskolába, mint korábban. Az okok különbözőek lehetnek, más szemszögből közelítené meg ezt a problémát egy-egy politológus, közgazdász, pedagógus, politikus, pszichológus, teológus, s köztük egy vélemény az enyém is. Éppen ezért úgy vélem, hogy ezeket a véleményeket és véleménykülönbségeket egy sokak által hozzáférhető fórumon ütköztetni kellene magunk elé tűzve azt a célt, hogy kiderítsük, mi lehet a valódi oka a beolvadási folyamatnak. Elemi szerencsénk az asszimilációs folyamat ütemének lassúságát figyelembe véve az, hogy a szlovák politikai elit szűk látókörű, nem tudja magát túltenni a napi politizálás görcsein, magyargyűlölete megóv bennünket a megtervezett, körültekintő, alapos asszimilálástól. Félő, hogy a mi politikusaink puszta jó szándékú lojalitásból kinyitják a szemüket azáltal, hogy a szlovák nemzeti politikusok megsejtik az alapvető szlovákiai magyar igazságot, hogy a szlovákiai magyarságnak nincsenek kidolgozott tervezetei, sem alternatívái sem a túlélésre, sem az együttélésre. Minden politikai és közéleti tevékenységünk hátulkullogó, kivárásos és esetleges. 1918-tól 1989-ig voltak illúzióink, berendezkedtünk egy hosszan tartó dacos létre, amely olykor összefogott bennünket, s csak azok lettek árulókká, akik szellemiségükben váltak vesztessé. ’89 után új illúzióink születtek és új bálványok, amelyek később beleszürkültek az önfeladás homályába. Én másokkal együtt vallom azt, hogy nagy bajban van az a kisebbség, amelynek illúziókra van szüksége, ugyanakkor vallom azt is, hogy még nagyobb bajban van az a nép vagy nemzeti kisebbség, amelynek már illúziói sincsenek, vagy akár tuJ datosan, akár véletlenül felszá mólja azokat. Visszatekintve a elmúlt tíz esztendőre a szlová kiai magyarság politikai vezetése jószerével csak erre szoríi kozott: kivetített a nagy magyar ég boltozatára egy-egy látványos illúziót, majd győztesen, emelt fővel magunkra hagyott vele bennünket. Ilyen volt a magyar egyetem illúzió ja, a kulturális és iskolaügyi autonómia illúziója vagy a bő nagy zsebcsel. Az előző kettő lekerült a napirendről, Bős pe dig, miután kollektív bűnösként kormányra kerültünk, a miénk lett, szívünkbe költözött. Az illúziók elveszítésével arányosan veszít erejéből a hi az összetartozás, és velük
