Új Szó, 1999. április (52. évfolyam, 76-99. szám)

1999-04-09 / 81. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1999. ÁPRILIS 7. Régió 1049 Április tizenhetedikén a somorjai zsinagógában ad hangversenyt Varnus Xavér, a világ egyik legjelesebb orgonaművésze, akit hangszere Horowitzaként emlegetnek Akit szeret az Isten ba és kották között keresi az újat? Jogos a kérdés. Pesten azonban nincs ilyen jellegű könyvtár. Eh­hez el kell menni Torontóba, a Metropolitan könyvtárba. Kottá­im több mint felét onnan hoztam, Másodjára? Azt most nem tudom, mert volt harmadjára is. Igen, tévedtem. Há­romszor loptam Torontóban. „Fiatal, jóképű és zseni." Ugye, pontosan idézek? Mindjárt kimegyek az emlékeim folyosójára, leolvasom. Fiatal, jóképű... igen! És zseni. Nagy ritkán, egy-egy pillanatra belénk száll a zsenialitás angyala." felcserélném. Életem eddigi szaka­sza ugyanis mindenféle volt, csak könnyű és nyugodt nem. Miért van akkor itthon? Hiszen lehetne... ... lehetnék. Csak nem enged a kulturális nyüzsgés. Torontó? Nyolc évig éltem ott. Semmi. New York? Beteges világ. New York nekem ma is olyan, mint amilyen a koloni­ális élet lehetett egykoriban. Mondjuk Dél-Afrikában gyepálják a rabszolgákat az ültetvényeken, miközben a báltermekben az otta­ni angol felső tízezer éli a világát. Csakhogy annak semmi köze a va­lós élethez. Ha végigsétál az ember New York utcáin, biztos, hogy nem az a kép tárul elé, mint amire olyan nagyon-nagyon várt. Fantasztikus múzeumok helyett több emeletes, trappoló és üvöltöző néger öreg­asszonyokat lát. A műkincseket meg kell találni. Itthoni rajongói hatalmas köré­ben már Varnus Xavér is „mű­kincsnek" számít. Más körökben pedig, ahol a végte­len sznobság uralkodik, azt mond­ják, hogy popularizálok egy mű­fajt, amit nem lenne szabad. Sze­rintük ugyanis ez egy arisztokrati­kus műfaj, és Bach művészetét nem lehet ripacskodásra használ­ni. Csak azt nem magyarázzák meg soha, hogy mi abban a ripacs­kodás, ha én ezernégyszáz ember előtt játszom? Nyilván savanyú a szőlő. Erre én azt felelem, hogy mi­közben a saját koncertkarrieremet építem, elsősorban az orgona, a szerző és nem utolsósorban a kö­zönség érdekeit nézem. Ez pedig sokkal fontosabb számomra, mint bizonyos kollégáim rosszmájú megjegyzése. Itt van például Gab­riela Montero Kanadában megje­lent CD-je, amelyen Chopin, Rah­manyinov és Liszt műveit játssza. Fantasztikus album, mégsem na­gyon fogyott. Aztán a borító belső oldalára ráírták, hogy „Amit Var­nus Xavér hallgat...". Tessék, a ké­pem is ott van. Azóta tonnaszámra fogy. Megesett már, hogy egy-egy ze­neművel nem tudott mit kezde­ni? Hogy hiába küszködött ezzel vagy azzal a darabbal, egyszerű­en nem ment? Technikai gondjaim nincsenek so­ha, a zenei értelmezés okozott már komoly fejtörést. Előfordul, hogy elsőre nem sikerül, ezért minden évben visszatérek hozzá, aztán rá­jövök, hogy mégis a legelső felfo­gás volt a legjobb. Ami pedig a technikát illeti: ahhoz például, hogy az ember bizonyos hangnem­ben megtanul egy darabot, de más hangnemben is képes eljátszani, mesterségbeli tudás kell. De még annál is furább, ha a bal kezem mondjuk g-mollban, a jobb pedig a-mollban játszik. Sokak szerint ez már abnormális. Nekem ez is megy, de nem vagyok rá büszke, mert ezt nem tanultam. Bekötött szemmel, vagy letakart billentyű­kön orgonálni nem nagy kunszt. Azt már gyerekfejjel is tudtam. Ezek apró bohóckodások, ame­lyekkel pillanatok alatt ámulatba lehet ejteni a közönséget. Improvi­zálni, transzponálni, egyik hang­nemből a másikba csúszni sokkal nagyobb dolog. Ehhez kell a zsenialitás? Mi az, hogy zseniális? Ez érdekel engem is. Kistétényi Melinda az volt. Ehhez nem fér kétség. De hol_az a pont, ami fölött már zseniről beszélhetünk? Először is születetten hatalmas ^^ Miközben a saját r r koncertkarriere­met építem, első­sorban az orgona, a szerző és nem utolsó sorban a közönség érdekeit nézem. V képességek kellenek hozzá. Az­tán nemcsak az agyunkat, a ke­zünket, hareem a szívünket, az ér­zelmeinket is ki kell művelnünk. Ha mindez adott, már esélyünk van arra, hogy nagy ritkán, egy­egy pillanatra belénk szálljon a zsenialitás angyala. De mint ahogy permanens boldogság, vagy permanens szerelem, úgy permanens zseni sem létezik. Bachnak is vannak, főleg a fiatal­kori alkotásai között, gyengébb művei. Más kérdés, hogy az ő leg­kevésbé zseniális műve is száz­szor zseniálisabb, mint másé. S vannak olyan remekművei is, amelyek előadásra egyszerűen nem alkalmasak, teoretikusan ugyanis annyira szépek, ahogy végigvisz egy zenei fonalat, hogy a fül már fel sem tudja fogni. Torontó, Moszkva, Párizs, Phila­delphia után mekkora tét most az életében Somorja? Nagyon nagy tét. Egyvalami teszi érdekessé és széppé számomra ezt a koncertet. Tizenéves koromban gyakran jártam kirándulni Cseh­szlovákiába. Nekem már akkor is tetszett a Felvidék. Először a kés­márki templomban játszottam, majd a kassai Dómban. És ami na­gyon furcsa volt: értettem, amit mondtak, holott az már ugye, mégsem Magyarország. És most ott fogok játszani, ahol ismernek is jól. Ennek különös varázsa van. Valahogy úgy érzem, kezd tágulni a hazám. Ezzel kellett volna kezde­nem. Na, mindegy! Legyen ez a be­fejezés! Nem volt még ilyen fiatal pá­pája az orgonamuzsikának. Varnus Xavér április 29-én lesz harmincöt éves. Termé­szetesen koncerttel ünnepel. Ezúttal a Szépművészeti Mú­zeum reneszánsz csarnoká­ban ad hangversenyt. SZABÓ G. LÁS?LÓ Fellépett már Bach fellegvárában, a lipcsei Tamás-templomban, a pá­rizsi Notre Dame-ban, Moszkvá­ban a Csajkovszkij Konzervatóri­umban és a philadelphiai Wana­maker áruházban, ahol a világ leg­nagyobb orgonáján játszott. Ápri­lis 17-én a somorjai zsinagógában hallhatja a közönség, ahol saját hangszerén szólaltatja meg leg­kedvesebb szerzőit. „A virtuozitás csúcsklasszikusa" - írta róla a Bayreuth Neue Tag. Lélegzetelállí­tó virtuozitás" - lelkendezik a La Presse de Montreal. „A srác, aki a szépség őrületébe kerget bennün­ket" - állítja a The Washington Post. Nem fogja vissza magát a The New York Times kritikusa sem. „A Bach-Varnus páros - a Chopin­Rubinsteinhez hasonlóan - egyike századunk legendás csodáinak." A csoda, vagy ha úgy tetszik, a le­genda nemrég a városligeti Olof Palme-házban koncertezett. De . . Pályám első tíz éve r r arra ment rá, hogy állandó helyzet­gyakorlatokba ke- . . rültem. \\ nem a délutáni és nem is az esti órákban, hanem hajnali ötkor. Pirkadatkor, félhomályban gyorsabban hat a zene? Vagy csak azért tűzte ki ezt az időpon­tot, mert „még ilyen sem volt"? Hogy jutott eszébe ilyesmi? Bachnak hogy jutott eszébe hajnali ötkor születni? Akkor legyen telje­sen korhű a dolog, gondoltam. Rá­adásul a tavasz első napján. A ter­mészet újjászületése és a zene, avagy a zenei tavasz. Szép, szim­bolikus nap. fénymásolva. Tudomásom szerint ott van a világ legnagyobb kotta­állománya. Vagy talán azért tar­tom ennyire jónak, mert rend­szerbe van foglalva. Nem úgy, mint Pesten, ahol ugyan hihetet­len bázis van, de a megtalálhatat­lanság szintjén. Ha találsz vala­mit, fénymásolni nem engedik, ki pedig nem hozhatod. Torontóban még lopni is lehet. Két alkalom­mal meg is tettem. Tudniillik megtaláltam a kapitalizmus egyetlen vészkapuját. A rést, ame­lyen legálisan kihozhatom a kot­tát - örökre. Remek módszer, nem árulom el. Elsőre Poulence Szarvasünők című balettzenéjét hoztam el. „Technikai gondjaim nincsenek soha..." (Dömötör Ede felvételei) „Kell ennél több?" Ez még min­dig a Playboy-idézet. Kell. Az lenne jó, ha úgy folytatódna, „és nyugodt körülmé­nyek között élhet". A nyugalomért sokat adnék. Még a „zseni"-vel is emberek. Aznap az Isten nagyon szeretett. Máskor is, de aznap kü­lönösen - üzenem a püspökeim­nek. Amikor én tíz óra felé eljöt­tem, a közönség nagyobbik része ott napozott a ligetben. D vitamin­nal egészítette ki Bach művészetét. Nem furcsa, hogy már azt csinál a közönséggel, amit akar? Expanderezem őket, hogy még mennyit bírnak elviselni? így is fogalmazhatunk. Szerintem nincs ebben semmiféle veszély. A közönség kitart mellet­tem. Éz most már bebizonyoso­dott. Mintha aláírtak volna egyfaj­ta szándéknyilatkozatot. Az elve­im egy részével egyetértenek, megégetni legalább ők nem akar­nak. Ez kellemes érzés. Mi ennél sokkal kevésbé nemes célokra is felkeltünk annak idején. Úttörő akadályverseny, a Tanácsköztár­saság napja... nem tudom, ez mi­ért nagyobb ünnep, mint Bach szü­letésnapja vagy születésének őrá­ja? Bach a csúcs? Számomra igen. Legalábbis zenei téren. A világ egyik legnagyobb zsenije volt. Emberileg más a hely­zet. Gondolatmenetét ismerve borzalmasan furcsa világ volt az övé. Igazán magasztos gondolatai nem nagyon akadtak. Ezért is hi­hetetlen, hogy ebbe a megveszeke­dett kispolgárba beköltözött az Is­ten hangja. Ez egyszerűen döbbe­netes. A levelekből és sok egyébből úgy vettem észre, mintha ezt nem is vette volna tudomásul, vagy a vi­lág legtermészetesebb dolgának tartaná, hogy egyszer csak megje­lent abban a poros kis lipcsei vá­sárvárosban. Szerintem nem is igazán értékelte saját nagyságát. A bachi eredményhirdetés még jó száz évet váratott magára a halála után. Azt bizonyára tudta magá­ról, hogy munka szempontjából mennyire megbízható, hiszen megrendelésre szolgáltatta a na­gyon jó minőségű zenét, de azzal, hogy mekkora komponista, való­színűleg nem volt tisztában. A huszadik századnak megvan a maga Bachja? Nem tudok róla. Ha igen, akkor er­re is bizonyára száz évet kell várni. a legrosszabbul sikerült dallamot is fel tudta dolgozni. Egy-egy feje­delemtől számtalanszor kapott megrendelést, és egy pocsék kis dalból mit csinált? Remekművet. Nem igazán stílszerűen: jó f...al könnyű b...ni. A kérdés persze az, hogy a rosszal meg lehet-e ugyan­ezt tenni? Erről jut eszembe: pá­lyám első tíz éve arra ment rá, hogy állandó helyzetgyakorlatok­ba kerültem. Részben azért, mert nagyon rossz orgonákon kellett játszanom, részben pedig azért, mert a közönséget egy új műfajjal kellett megfogni. Mást sem csinál­tam akkor, mint folyamatosan az életemért küzdöttem. Somorján a hely szellemének megfelelő műsort kap a közön­ség? Biztosan. Nem mindegy, hol ját­szik az ember. Szentgotthárdi apátság, Mátyás-templom, zsina­góga - mindenütt más az atmosz­féra. Ami Somorján is elhangzik az a d-moll toccata és fúga. Az, hála a jó Istennek, olyan mű, amelyik mindenütt jól szól. De az is lehet, hogy csak beképzelem. Emellett persze mindig vannak éppen aktu­ális szerelmeim, s ezeket az önma­gamra való hatás kedvéért is el fo­Tudjuk azt is, hogy hol és mikor, hány órakor húnyta le a szemét? Bach? Csak annyit tudunk, hogy délután halt meg. Az órát nem je­gyezték fel. Születésének időpont­ját is a bátyjától tudjuk, aki még azt is megírta, hogy a Mutti már éj­jel egykor elkezdett vajúdni. De nem kell félni, ezt az időpontot nem fogom meglovagolni. A haj­nali koncert egyébként, még ha terrorizálásnak tűnik is, nagysze­rűen sikerült. Olyan hangulat volt, hogy alig akartak hazamenni az Mégis, van valaki a kortárs zeneszerzők közül, akit ugyan­olyan élvezettel játszik, mint Bachot? Nincs. Kistétényi Melindában vi­szont volt egyfajta bachi reinkar­náció. Amikor a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt játssza ki tudja, hányféle variációban, mindig arra gondolok, Bach va­jon szokott-e improvizálni? Bach minden téren zseni volt. Még „A nyugalomért sokat adnék." gom játszani, természetesen ab­ban a reményben, hogy a közön­ség is zokogni fog. Két koncert között általában „bányamunkát" végez? Befész­keli magát valamelyik könyvtár-

Next

/
Oldalképek
Tartalom