Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-11 / 10. szám
1998. március 11. 4 Évforduló A magyarok és szerbek között elpattant a húr, felszínre tört a kölcsönös gyűlölködés Padláson rejtőzött a Kossuth-szobor A pákozdi csata, Jelacic hadainak szétverése Archív-illusztráció SlNKOVITS PÉTER, ZENTA A mohácsi vészt követően a mai Vajdaság területe közel másfél évszázadon át szinte teljesen lakatlan volt, a XVII. század második felében történik meg a „feltöltése”. Magyarokat telepítenek Szeged környékéről, valamint a Felvidékről, de érkeznek szerbek is, Arsenija Camojevic pátriárka vezetésével a felerészt még törökök uralta Szerbiából, határőri feladatokat vállalva, s ezért különjogokat kapva I. Li- pót császártól. Privilégiumaikat később Mária Terézia jócskán megnyirbálta. 1848. március idusának eufórikus hangulatában e térségben a magyarok, szerbek, németek és horvátok mégis a forradalmi eszmék mellett sorakoztak fel, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ez azonban csak nagyon rövid ideig tartott. Elsőként a szerbek ocsúdtak fel, elérkezettnek látták az időt korábbi kiváltságaik visszaszerzésére, s petíciót fogalmaztak meg, amelyben elismerik ugyan a magyar állam és nyelv elsőségét, de belügyeikben saját nyelvük használatát, nemzetiségük elismerését, valamint a nemzetet képviselő (egyházi és iskolaügyekben határozó) saját kongresszus összehívását kérték. A kisebbségi kérdésekben teljesen tapasztalatlan Batthyá- ny-kormányzat a követeléseket elutasította, április 8-án a pozsonyi országgyűlés az újvidéki küldöttség előterjesztését kifütyülte, Kossuth Lajos volt a szer- beknek adandó bármilyen kü- lönjog megszavazásának egyik legnagyobb ellenzője. A pozsonyi kudarc után 12 napra Újvidéken a szerbek nagygyűlést szerveznek, nyíltan követelik az úgynevezett Szerb Vajdaság létrehozatalát, április 24-én Kikin- dán majd Óbecsén már vér folyik. Magyarok és szerbek között elpattan a húr, felszínre jut a kölcsönös gyűlölködés, így e tájékon a forradalom és szabadságharc a világosi fegyverletételig voltaképpen a két nép egymás elleni csatározásaira szorítkozik. Kezdetben a szerbeknek kedvez a hadiszerencse; Bácska és Bánság a kezükre kerül, feldúlják Verbászt, elfoglalják Zombort, majd nagy pánikot okoznak Temerin, Ada, Zenta és Kanizsa magyar lakossága körében. A Kiss Ernő és Vécsey Károly vezette mintegy 22 000 fős honvédség később visszaszorítja őket, 1849. július 14-én Kishegyesnél megfutamítják Jelacic seregét (ez volt az utolsó nagyobb ütközet a Délvidéken), de a döntő csapás elmarad. Bécs később jóváhagyja a Szerb Vajdaság létrejöttét, de más formában (például nem újvidéki, hanem temesvári központtal), így a szerbeknek nem sok öröme telt benne. E formáció aztán meg is szűnt, maradtak a tömegsírok, amelyeket elvétve jeleznek a nehezen megtartott emlékművek (Kulán, Zombor- ban, Zentán és Topolyán). Kossuth alakját és emlékét két szobor őrzi a mai Vajdaságban. Az egyik az ittabéi (Bánátban), amely csodák csodájára mindig a helyén maradt, a református templom előtt, s nagyobb sérüléseket sem szenvedett, leszámítva, hogy egy szomszéd falubéli atyafi - évtizedekkel ezelőtt - szíven lőtte. Jóval kacskarin- gósabb a moravicai szobor története. E bácskai faluban mindig erős volt a Kossuth-kultusz, ezért is nevezték településüket egy időben Bácskossuthfal- vának. Nos, a helybeliek, közadakozásból, az elsők között állítottak emléket „Kossuth apánkénak, még a millennium esztendejében (egészen pontosan: 1896. augusztus 20-án), azt a bevonuló szerb seregek 1918-ban ledöntötték, egy kovácsmester vitte haza és őrizte, hogy aztán 1941-ben visszakerülhessen eredeti helyére. Közszemlén mindössze három éven át maradhatott, az újabb fordulat azonban már tapasztaltabban érte a helyieket, s idejekorán biztos helyre menekítették. Történt egy este, hogy ivócimborái előtt a titokról dicsekedni akaró személy virtusból a szobrot a kocsma elé hozta „bemutatásra”, majd azt a kapualjban hagyták, folytatván az italozást. Ott botlott bele bizonyos Harcsa János kereskedő, aki azonmód talicskára tette, hazatolta, és senkinek sem szólva elrejtette kamrapadlásán. Éveken át a házbeliek sem tudtak a dologról, mígnem véletlenül a padláson játszadozó unoka talált rá. De még mindig sokáig kellett várni az „alkalmasabb” időkre, hogy a tartomány magyar lakossága minden március 15-én virágot helyezhessen el a Moravica központjában, új talapzaton álló szobornál. A világosi fegyverletételig a szabadságharc a magyar-szerb viszálykodásra szorítkozott. Az igazi zarándokhely azonban Kiss Ernő családi sírboltja a bánáti Eleméren. Az altábornagy egyike az aradi tizenhármaknak, holttestét hűséges szolgái lopták el a vesztőhelyről és szállították haza. A sors furcsa fintora egyébként, hogy a vértanúk közül tizenegy Romániában pihen, az aradi obeliszk alatt, egy Szlovákiában (Dessewffy Arisztid), egy pedig Jugoszláviában - Magyarországon egy sem. S talán kevesen tudják: a tizenhármaknak csaknem a fele - összesen hat - valamilyen formában köthető Jugoszlávia egykori területéhez. Schweidel József Zomborban született, hajdan apja hadmérnökként részt vett a bácskai nagycsatorna építésében, Lázár Vilmos pedig Nagy- becskereken (ma Zrenjanin). Kiss Ernő torontáli, azaz bánáti nagybirtokos volt, 60 ezer hold földet és tucatnyi falvat mondhatott magáénak. Leiningen- Westerburg Károly felesége révén szintén torontáli nagybirtokos Törökbecsén (Növi Bece), Knezic Károly és a legendás Damjanich János horvát területen született. Valamennyien magyar tábornokként, illetve ezredesként haltak meg a „magyar ügy”-ért, de vidékünkre igen jellemzően nem voltak magyar származásúak. Kiss és Lázár elmagyarosodott örmények voltak, Leiningen német, Schweidel osztrák, Damjanich szerb, Knezic pedig horvát származású. Nagy többségük hadilábon állt a magyar nyelvvel is, utóvégre német iskolákba jártak, a Habsburg-birodalom császári tisztjei voltak, mindez azonban nem gátolta őket, hogy életüket áldozzák a „szent Világ- szabadság”-ért. Családi ereklye: Szekeres Péter törökbecsei közvitéz bizonyítványa Petőfi-emléktábla Zágrábban Kicsit ferde, de a miénk Forró Evelyn, Zágráb Kicsit ferde, de a miénk. Minden egyes alkalommal ez jut eszembe, amikor akár gyalogosan, akár autóval elmegyek Zágrábban a Vlaska utca 87-es szám előtt. Az egykori katonai kórház falán található ugyanis a Petőfi-emléktábla, amelyet 1996 őszén avattak fel és bizony a nagy igyekezetben és lelkesedésben csak a végén vették észre, hogy ferdére sikeredett. Kétnyelvű, magyar és horvát feliratú tábla jelzi, hogy itt, Zágrábban, ebben a kórházban ápolták néhány napig Petőfi Sándor magyar költőt, amikor a városban járt. Gyakorlatilag ez az egyetlen emlékhely, amely a Horvátországban élő magyarok számára az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot idézi. A Petőfi- emléktábla felavatása kivételes jelentőségű pillanat volt a nyolcszáz éves közös ma- gyar-horvát történelem örökségének feldolgozásában és fontos állomás a tanulságok levonásában. Ezzel a táblával nemcsak annak a Petőfi Sándornak adóztak, aki jeles költő volt, hanem a múlt századi magyar forradalmi mozgalom, a magyar szabadságeszme egyik legkiemelkedőbb harcosának is, aki maradandó hírnevet szerzett egész Európában. A megemlékezés minden év március 15-én a tábla megkoszorúzásával több mint tisztelgés a költő és forradalmár Petőfi előtt. Olyan jelkép, amely arra utal, hogy együtt és csak együtt tudunk eljutni ahhoz, hogy ennek a közös történelemnek nemcsak a mindkét nép számára egyértelműen pozitív személyiségeit méltassuk, hanem a közös múltnak azokra a szereplőire és eseményeire is bölcs megértéssel tekintsünk, akik, illetve amelyek eddig nem azonos megítélést kaptak a magyar és a horvát történelemoktatásban. A század legnagyobb horvát írója, Miroslav Krleza 1922-ben egy tanulmányt írt „Petőfi és Ady, a magyar irodalom két lobogója” címmel, ebben méltatta a költő Petőfi szerepét, hatását a magyar és az egész európai forradalmi mozgalomra. Petőfit, a forradalom és szabadságharc költőjét ismerik, tisztelik Horvátországban. Az idén is minden bizonnyal a magyarok mellett a horvátok, a zágrábi városi elöljáróság emberei is ott lesznek a koszorú- zási ünnepségen. Ez a Petőfi- emléktábla talán elindított valamit. Talán elgondolkodtatja a történészeket és a polgárokat, hogy Zrínyi Miklós vagy Nikolas Zrinski teljesen mindegy, hogy magyar volt, vagy horvát, az a fontos, hogy mit alkotott. Talán mire ezek a sorok megjelennek, tisztázódik az is, hogy Janus Pannonius- nak mikor lesz táblája Zágrábban. A magyar és horvát nyelvű tábla kész, a félreértések tisztázódni látszanak, a helyszín körvonalazódik, a szándék megvan és a remény is arra, hogy még az első félévben a Mindegy, magyar volt, vagy horvát, az a fontos, hogy mit alkotott. közös történelem újabb alakjáról emlékezhessünk meg, közösen. Ami az ünnepségeket illeti, ezek még olyan „nagyon magyarok”. A két horvátországi magyar szervezet változatlanul külön ünnepel, csakúgy, mint az elmúlt években. Annak, aki mindkét ünnepségen részt vesz, disszonánsnak hat, hogy a meghívott fellépők gyakran ugyanazok, az előadott műsorszámok úgyszintén. A méltatás szavai hasonlóak, csak mindenki a maga szájíze, meglátása szerint szövi bele a napi politikát. A szervezetek vezetőit és tagjait leszámítva a „nép”, az „ünneplő közönség” is ugyanaz. Miért hát a külön ünneplés? Akkor lesz igazán szép ez a március 15-e és igazán akkor lehet őszintén örülni, ha az ellentéteket félretéve a magyarok is közösen képesek értékelni a történelmi tetteket és persze közösen tervezik a jövőt is.
