Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-02-26 / 9. szám

Kultúra 1997. február 26. 13 Magyar színész „forró jegyekkel” nézi a washingtoni társulatok előadásait Színházi levél Amerika keleti partjáról Henry Strozier, A fösvény címszereplője a „spicligép" előtt Tímár Andor ____________ A jószerencsém úgy hozta, hogy néhány hónapot Washington­ban tölthetek (a Cultural Ex­change Foundation meghívásá­ra). Már előre mindennek örül­tem: angol nyelvtudásom csi­szolásának, a múzeumoknak, az amerikai életforma megta­pasztalásának, és úgy éreztem, mindez kárpótol majd a színház átmeneti hiányáért. Nem a szín­„A darab minden sorát ismerve azt hittem, otthonos le­szek az előadásban.” pádért, amelyre természetesen külföldön nem léphet magyar prózai színész, hanem az előadásokért, amelyekről pon­tosan tudtam, hogy meghalad­ják zsebem kapacitását. Egy-egy színházjegyára 15 és 150 dollár között mozog: az alsó határ az utolsó pillanatban vehető (ha vehető) „hottix” (a „hot tickets” = forró jegyek szlengesített vál­tozata), a felső meg az operaje­gyeké. Örömöm megduplázódott, ami­kor megtudtam, hogy az alapít­vány segítségével én is mehetek komppal színházba: itt meg a „complimentary ticket”, azaz a tiszteletjegy neve szlengesül „comp”-ra. Az egyik előadást a fura nevű Wooly Mammuth Theatre-ben láttam, de máig sem tudom, mi­ért hívják szőrös mammutnak a színházat. Az viszont kiderült, miért írják a színház szót hol így, hol úgy. Theatre (angliai angol ortográfiával), ha az in­tézmény nevében fordul elő, de theater (az amerikai helyesírás szabályai szerint), ha egy mon­datban szóként szerepel. A WMT-ben egy Sade márki utolsó napjairól szóló, fekete humorú darabot láttam, s a márki szerepében Washington egyik legkitűnőbbnek tartott színészét, a többszörös Helen Hayes-díjas Floyd Kinget. King, aki a Shakespeare Theatre tag­ja, ki-kiruccan a veretes klassái- kus szövegekből, és évente egy­szer vendégszereplést vállal Szőröséknél. Az előadás igazi rugója az ő szemmel látható öröme volt a szokatlan feladat­körben. A darabot a színház le­gendás alapító igazgatója, Ho- ward Shalwitz rendezte. Az ő személye miatt választottam ki ezt az előadást. Ha minden jól megy, a Miskolci Nemzeti Szín­ház kamarájában láthatjuk a Woolly Mammuth egyik legsi­keresebb előadását, a Gigli con- certet, s benne Howard Shalwit- zot színészi minőségben. Alakí­tásáért elnyerte a színikritiku­sok nagydíját. Nem vitás, komp­pal, vagy kemény forintért ott leszek a miskolci színház nézőterén. A másik washingtoni előadás Moliére A fösvény című komédi­ája volt. Ennek bemutatását a világ minden táján a vígjáték­irodalom géniusza iránti tisztel­gésnek tekintik. így tettünk mi is annak idején a Katona József Színházban, ahol én játszottam Cleante-ot. A darab minden so­rát jól ismerve azt hittem, nyelvi hiányosságaim ellenére is ott­honos leszek az angol nyelvű előadásban. Kapitális tévedés volt! Ez a washingtoni fösvény nem volt azonos a budapestivel, de a XVII. századi párizsival sem. Az Aréna Stage-en, ezen a minden oldaláról nyitott színté­ren (mintha focipályán játsza­nának) az 1980-as évekbe, Ró­náid Reagan korába helyezték a cselekményt. Ez nemcsak azt je­lenti, hogy az én alteregóm fe­kete bőrdzsekit, legújabb vona­lú napszemüveget, az egyik fü­lében karikát hord, de azt is, hogy a színen egy repülőgép műszerfalára emlékeztető gomb-ramazuris pult áll: Mr. Harpagon innen ellenőrzi, mint egy KGB/CIA-ügynök a házát, annak népét, eldugott pénzét, és féltucat képernyőn a nézők is látják, amit ő. És azt is jelenti, hogy a Moliére-i szöveg utalá­sai, a korabeli adomák, nevek, pletykák helyébe a fordító-át- dolgozó John Strand olyan amerikaiakat iktatott, hogy akik „Ezek itt Washing­tonban minden rosszmájúságot pontosan értenek.” beültek az Aréna Stage nézőte­rére, ugyanolyan bennfentes­nek érezhették magukat, mint azok, akik a Louvre nagy fo­gadótermében, 1688-ban A fös­vény bemutatóját látták. Azok ott Párizsban, ezek itt Washing­tonban minden homályos és rosszmájú célzást pontosan ér­tettek, azok is, ezek is boldog kárörömmel nevettek a jól is­mert személyiségek viselt dol­gain. S ezzel az Aréna Stage haj­meresztőén nem-Moliére-i előadása káprázatos Moliére-i lett. Heti kultúra Könyvespolc Bihary Mihály: A régi Komárom dr. Pécsi Ágnes Kezemben egy könyv. Szép könyv. Ritka kincs ez olyan időkben, amikor a könyves­boltok kirakatában, az utcai, aluljárói árusok pultján, a munkahelyeken, oktatási in­tézményekben, pályaudva­rokon működő mozgóáru­sok asztalain kizárólag a szí­nes, rikító, figyelemfelkeltő külsejű, tartalmukban igénytelen, ostoba-otromba krimit, gusztustalan pornót látjuk. Ritka kincs ez, amikor szép könyvet, igényes irodalmat nem vállalnak kiadásra nagy nevű régi és újonnan alakult picurka kiadók, nem vállal­nak terjesztésre terjesztők, s az olvasók, az igényes iroda­lomra éhesek soványka pénztárcájukban tologatják filléreiket: honnan vegyem el? Igazi szép könyv A régi Komárom, élvezet kézbefog­ni finom tapintású borítóját, szépen megmunkált gerince jól mutat a könyvespolcon, élvezet lapozgatni a chamois színű papírlapokat. A könyv alcíme: Egy borbély emlékiratai. A borbély a könyv írója: Bihary Mihály, a 91 éves komáromi borbély- mester-helytörténész. A harminc hosszabb-rövi- debb írásból megjelenik sze­münk előtt a régi Komárom élete, a kisemberek minden­napja, ünnepei a XX. sz. tör­ténelmi viharai között, for­radalmak, háborúk, hétköz­napi vigasságok és hétköz­napi tragédiák árnyékában. Minden tanulmány egy-egy miniatűr gyöngyszem. Szé­pen formált mondatai, nyel­vi gazdagsága eszembe jut­tatják az ókori Egyiptom böl­csének, Ptahhotep vezírnek intelméből azt a passzust, hogy ..rejtettebb a szép be­széd, mint a drágakő, de megtalálhatod azt az őrlőkö­vet forgató szolgálólánynál.” Bizony megtaláltuk a szép beszédű öreg embernél, aki nem csupán szereti városát, de emlékezetében megőrzött képét híven és él­vezetesen közvetíti azoknak, akik szeretik és ismerik Ko­máromot. No meg azoknak is, akik számára idegen, is­meretlen még a történelem által kettészakított város. Dicséret illeti a kötet szer­kesztőjét, dr. Polgárdy Gé­zát, aki fáradságot ném is­merve heroikus harcot foly­tatott e kötet megjelenésé­ért, anyagi lehetőségek, tá­mogatás hiányában kereste a megoldást a könyv kiadá­sára. És tartotta a lelket az íróban, Bihary Miska bácsi­ban, aki maga sem hitte, hogy karácsony előtt két nappal kezébe veheti mun­káját. Kiállítás Közép-Afrika primitív törzsi és kortárs művészetével is­merkedhetnek meg az ér­deklődők Pozsonyban, az Európán Kívüli Kultúrák Múzeumában (Zizka utca 18.). Miroslav Petrovsky magángyűjteményét a Szlo­vák Nemzeti Múzeum állí­totta ki, bizonyára sokak örömére, hiszen e távoli kul­túra nem igazán ismert mifelénk. Regény- És megtudhatnám, hogy miért akarjátok megölni hajnalok haj­nalán? -kérdezte.- Santiago Nasar tudja, hogy mi­ért - felelte Pedro Vicario. C lotilde Armenta alapo­san szemügyre vette őket. Olyan jól ismerte mindkettőt, hogy meg is tudta különböztetni őket, kü­lönösen azóta, hogy Pedro Vica­rio leszerelt a katonaságtól. , Ahogy ott ültek, olyanok voltak, mint két gyerek” - mondta. Ettől aztán megrémült, mert mindig is úgy gondolta, hogy csak a gyere­kek képesek mindenre. Úgyhogy gyorsan kinyitogatta a tejeskan­nákat, és szaladt, hogy feléb­ressze a férjét, és elmondja neki, mi zajlik a boltban. Don Rogelio de la Flór félálomban hallgatta.- Ne beszélj már badarságokat - mondta. - Ezek nem ölnek meg senkit, és legkevésbé egy gazdag embert. Mire Clotilde Armenta újra előrement a boltba, az ikrek már Leandro Pomoyjal beszélgettek, aki az elöljáró tejéért jött be. Nem hallotta, miről beszélnek, de abból, ahogy a rendőr a bolt­ból kifelé menet odasandított a késekre, azt gyanította, hogy ne­ki is elmondták, mi járatban van­nak. Lázaro Aponte ezredes valami­vel négy óra előtt kelt fel. Épp Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 14. rész végzett a borotválkozással, ami­kor Leandro Pomoy elmondta neki, hogy mire készülnek a Vi­cario testvérek. Az éjszaka folya­mán annyi marakodó cimborát választott szét, hogy ez az újabb ügy már nem hozta ki a sodrából. Nyugodtan, ráérősen fölöltözkö­dött, elbíbelődött a csokomyak- kendőjével, amíg tökéletesre nem sikerült, és még a Mária- kongregáció skapuláréját is a nyakába akasztotta a püspök tiszteletére. Reggelizés közben, míg ő a hagymakarikákkal meg­szórt reszelt májat ette, a felesé­ge nagy izgatottan elújságolta neki, hogy Bayardo San Román visszavitte Angéla Vicariót a szü­leihez, de ő nem fogta fel olyan tragikusan a dolgot.-Te jó Isten! - mondta tréfásan. - Mit fog gondolni a püspök úr! De az utolsó falatoknál eszébe jutott, amit az altiszttől hallott az imént, egymás mellé rakta a két hírt, és hirtelen rájött, hogy olyan pontosan összeillenek, mint egy találós kérdés meg a hozzá tartozó felelet. Akkor fog­ta magát, és kiment a térre; az új kikötőbe vezető utcán ment vé­gig, melynek házaiban a püspök érkezése miatt már föltámadt az élet. „Pontosan emlékszem rá, hogy már majdnem öt óra volt, és éppen akkor eredt el az eső” - mondta Lázaro Aponte ezredes. Útközben hárman is megállítot­ták, és nagy titokban elmond­ták, hogy a Vicario testvérek meg akarják ölni Santiago Na- sart, és már várnak rá valahol, de csak egyikük tudta megmon­dani, hogy hol. Clotilde Armen­ta boltjában csakugyan ott talál­ta őket., Amikor megláttam őket, azt hittem, hogy csak a szájuk járt - mondta sajátos lo­gikával -, mert nem voltak olyan részegek, mint gondol­tam.” Nem is kérdezett tőlük semmit, csak elvette a két kést, és rájuk szólt, hogy menjenek haza, és feküdjenek le. Űgyan- azzal az önelégült fölénnyel in­tézte el őket, mint amellyel a fe­leségét szerelte le.- Gondoljátok el - mondta -, mit fog szólni a püspök úr, ha ilyen állapotban lát meg! Az ikrek elmentek. Clotilde Ar- mentának az elöljáró könnyelműsége újabb csalódást okozott, mivel őszerinte le kel­lett volna tartóztatnia az ikre­ket, amíg ki nem derül az igaz­ság. Aponte ezredes végső érv­ként odatartotta elé a késeket. - Már nincs mivel embert ölniük - mondta.- Nem azért - mondta Clotilde Armenta. - Hanem hogy meg­szabadítsa őket a szörnyű köte­lességtől, ami a nyakukba sza­kadt. M ert ő rájött az igaz­ságra. Biztos volt benne, hogy a Vica­rio testvérek nem annyira arra vágynak, hogy vég­rehajtsák az ítéletet, mint inkább arra, hogy akadjon valaki, aki megteszi nekik a szívességet, és közbelép. De Aponte ezredesnek tiszta volt a lelkiismerete.- A gyanú még nem elég a letar­tóztatáshoz - mondta. - Most már csak szólni kell Santiago Na- samak, és áldás, békesség. Clotilde Armenta szerint, mint ahogy ezt többször is elmondta, az ezredesből a zömök termete miatt örökös boldogtalanság áradt, én viszont úgy emlékez­tem rá, mint egy boldog ember­re, akit legfeljebb csak a levele­zés útján kitanult spiritizmus magányos gyakorlása zaklat fel némiképp. Az aznap reggeli vi­selkedése mindenesetre a léha­ságát bizonyította. Santiago Na- sarról azon nyomban megfeled­kezett; aztán, amikor a ki­kötőben megpillantotta, gratu­lált magának a bölcs intézkedés­hez. A Vicario testvérek több mint ti­zenkét személynek, akik tejet vá­sároltak, elmondták, hogy mire készülnek: ezek aztán még hat óra előtt mindenhová eljuttatták a hírt. Clotilde Armenta lehetet­lennek tartotta, hogy a szemköz­ti házban ne tudnának róla. Azt hitte, hogy Santiago Nasar nincs otthon, mert sötét volt az ablaka, és akit csak tudott, megkért, hogy figyelmeztesse, ha valahol összefut vele. Még Amador atyá­nak is megüzente azzal a novíci­ával, aki az apácák reggeli tejéért jött át a boltba. Négy óra után, amikor meglátta, hogyPlácida Linero házának konyhájában ki­gyullad a fény, még egy utolsó, sürgős üzenetet küldött Victora Guzmának egy koldus­asszonnyal, aki mindennap beál­lított hozzá egy kis ingyen tejért. Amikor megszólalt a püspöki ha­jó kürtje, majdnem mindenki tal­pon volt és sietett a kikötőbe, és alig voltunk egypáran, akik nem tudtunk róla, hogy a Vicario test­vérek meg akarják ölni Santiago Nasart; sőt azt is tudta mindenki, hogy miért, és mindenki ismerte a részleteket is. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom