Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)

1996-03-15 / 63. szám, péntek

1996. március 15. KULTURA ÚJ SZ

Ó [ 51 Történelmi mindennapok „Az életírás a historikus feladata, nem a költőé." (Jókai Mór: Előszó a Az ember mindig keresi önmagát. Hitében, nyelvében, történelmében, mindennapjaiban. Magyarként a világban. A Föld lakójaként magyarságában. Manapság is sokan tagadják é dolgok egyidejűségét, ráadásul másokra is általuk felállított rangsorokat kényszerítenének. Figyelmen kívül hagyva a romlott hatalom az ország állampolgárai számára jogi és szellemi kalodáinak ugyanilyen indítékú felállítását. Nemzethez tartozókat nemzethez tartozók osztályoznak hűség és árulás végletes állapotaiba. Ok azok, kik maguknak előjogként követelik „Magyarok vagyunk mindannyian!" felkiáltással a nekik való behódolást, de másoktól a puszta „nem" kimondásának jogát is elvennék sorskérdésekben. Pedig a nemzet nagyjainak élete is igazolja a különbözőségek jogosultságát, a nagy-nagy barátságok eltérő életkörülmények közötti érvényességét. Az életutak ilyetén rangsorban megkülönböztethetetlen értékűek, ha erkölcsi és szellemi nagyság feszíti valamennyit • •• Mintha 1848 márciusának idusára emlékezve is, az emberi nagyságok azonos értékeit kérdőjeleznénk meg Kossuth és Széchenyi vitájában, majd a levert szabadságharcot a nemzet jövője érdekében a lelkekben mégiscsak átmentő kiegyezés kapcsán, Deák és Kossuth ellentétében. Nem róluk akarok gondolkodni, hanem ennek a száz esztendeje tartó vitának a párhuzamaiban a három költőről: Petőfiről, Aranyról, Jókairól. Ki vonhatja kétségbe nagyságukat, odaadásukat a nemzetért? És mégis mekkora különbségek voltak életútjaikban... » Petőfi Sándor a pesti forradalom vezéralakja, a Nemzeti dal költője. 1848-ban már rendszeres levelezésben áll a Nagyszalontán jegyzősködő Arany Jánossal, a Toldi írójával, akinek 1848. március 21-én az alábbiakat írja: J...)Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben!....Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni, és miért? mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolognak, de a dolgot nem változtatja meg. Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást; már pedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtó szabadságot és Stancsics kibocsáttatását. Hogy ellenszegülés nem történt, ez csak azt mutatja, hogy az ellen vagy teljesen átlátta tehetetlen gyöngességét, vagy gyáva volt megtámadni bennünket." És nem átallott mindezen lelkesedése ellenére is odapiszkálni „Öcsém Jankó"-jának levelének Politikai divatok című regényhez) utolsó előtti mondatában: „Isten óvjon, kedves barátom, minden veszedelemtől ott a kemencze mögött." Még meg sem érkezett Nagyszalontára az idézett levél, Arany március 26-án a forradalom hírére ilyetén írt Petőfinek: „ Vedd szíves kézszorításomat polgári dicső küzdelmeidért." És Petőfi küzd, verssel majd karddal is... Arany utazgat Pest, Debrecen és Nagyszalonta között. Családja anyagi biztonságáért aggódik, még akkor is, amikor 1848 júniusában megjelenik Vas Gereben szerkesztésében és Arany társszerkesztésében a Nép barátja első száma. Részese lesz az aradi harcoknak, melyről Petőfit is tudósítja, de katonának nem áll, mint tette azt koszorús költőbarátja. Forradalom, politika, szerkesztés, költészet, nemzeti eszmények mellptt és között mindig jelen volt a két család egymás iránti szeretete is. Az asszonyok szívessége megjelenik a férfiak barátságos leveleiben is. Mindvégig egészen az 1849. július 11-én Mezőberényben kelt utolsó Petőfi-levélig „(...) kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt ide e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha sohatöbbé nyilvános életnek küszöbére se kényszerítene sorsom; most itt vagyunk, s mely perczekben végkép elfelejtem, hogy hazám is van, tökéletes boldog vagyok. Hát ti mit csináltok, hogy vagytok?" írja ezt az a Petőfi,"Bki megharagudván a kormányra és Kossuthra, kik elodázták a Pest környéki harcot, elutazott családjával Békés megyébe. De még ennek előtte egy fél évvel 1848. december 15-én kelt levelében tudatta barátjával Debrecenből, hogy aznap délben fia született (napra pontosan kilenc hónapra ama dicső március 15-e után, ami igazolni látszik, hogy nemcsak a forradalommal foglalatoskodott azokban a napokban): „Keresztapja és keresztanyja bizonyos Arany János és Arany Jánosné. A fiú neve Zoltán. Ölelünk benneteket!" Arany boldog, s 1849. január 2-án ezeket írja: „...csak még azt, hogy a kis Zoltánt csókolja keresztpapája, főleg és kiváltképen való módon pedig keresztmamája, ki erős kegyetlenül veri falba a fejét, miért hogy egy pár nappal tovább nem maradt nálatok. Remélem, hogy a kis komámasszony nem betegebb, mint ilyen esetben divat..." Aggódott hát Ercsey Julianna a komaasszonyáért, Szendrey Júliáért is, miközben férjuraikat a nemzet követelte harcában mindegyre magának. • •• És hol volt Jókai Mór? Petőfi oldalán a márciusi forradalomban, majd a Laborfalvi Rózával kötött házassága miatt eltávolodik a költőtől, de eszményeik mellett mindvégig kitart. A szabadságharc leverése után sokáig bujdokolnia kellett, majd egy komáromi menlevéllel eljut feleségéhez Pestre, aki lelki támasza, így íróként múzsája is volt az összeomlott Jókainak. Már bizonyos volt, hogy Petőfi elesett Segesvárnál, s az aradi vérbosszú örök sebet hagyott a nemzet szívén. A reményt azért a nagyok a márciusi ifjak érett férfikorba lépett legjobbjai - éltették. Deák, Jókai, Arany voltak kimondatlanul is a világló mécsek a Bachkorszak sötétjében... Van Jókai Mórnak egy regénye, amiről sokan tudnak ugyan, de kevesen olvastak. Az 1861ben írt Politikai divatok majdnem huszadik századi formai szabadságra emlékeztet. Érdekessége, hogy ebben állított allegorizált emléket élete azon szakaszának, amikor Laborfalvi Róza a komáromi vár hős védőinek járó menlevelet szerzett a számára. Ennek a regénynek az Előszavában írja Jókai: „Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és süllyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti, anélkül, hogy élethűteien vagy éppen frivol ne legyen.(...)Nálunk minden benne él a közéletben; munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá vagy olvad salakká; ennek saját kultusza van, saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai. Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk; hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával, akiknél ez több volt, mint divat, s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból?" így írt Jókai Mór 1862. augusztus 18-án, tizenhárom éwel az 1848-as magyar polgári forradalom és szabadságharc leverése után, öt évvel a kiegyezés előtt. S aki figyel Petőfi, Arany és Jókai idézett gondolataira, mindvégig érezheti a nemzet nagyjainak emberi másságát, s mégiscsak elvitathatatlan igaz voltát a történelem mindennapjaiban. De még valamit: Szendrey Júlia, Ercsey Julianna és Laborfalvi Róza nagyságát férjük mellett. Asszonyok mindennapjai a történelemben. DUSZA ISTVÁN Népgyűlés Kassán 1848 márciusában Archívum Volt egyszer egy forradalom... De írhatnánk azt is: Európa csendes, újra csendes. Elzúgtak? El. El is felejtődtek, be is rakta őket az idő iszapja. Járunk rajta, aszfalttá keményedett múltunkon, akár egy könyv lapjait taposná a cipőnk. Vajon vagy-e, és mi vagyunk? Mindenki feltette a kérdést, senki sem válaszolt rá. Mert nem az a baj, hogy csendes, hanem, hogy nem oldódott meg semmi. Azóta sem. Korunk esztétikája is azt sugallja: kérdezni kell. Hát kérdezhetünk a kifulladásig - a válaszokat majd meg adja a tömeg, amely sosem kérdez, de mindig választ és válaszol. És dönt Kezében az adu ász, rajta a filkók, önjelöltek, hazugok. Kinek van kedve kérdezni, ha a kérdéseket kételyeket terveket gondolatokat legázolja, újra és újra maga alá gyűri a tömeg? Ha a politika a tömeg kegyeit lesi, s nem a nemzet érdekeit? Ha - mint a marxista ideológia tanította - a történelmi gyújtópontok mindig egy vágy kifejeződései voltak, egy történelmi konstellációban, fejlődési fokon elborult kollektív tudatéi? S vannak-e, lesznek-e még eszmék, vagy valóban vége a történelemnek, miként Fukuyama jövendöli, s folyik a vita körülötte? Ki a fene akarta a történelem véres forradalmait? Nyilván, akik nem tudták-tudják felmérni, hogy a kamikazé-politika és a behúzott nyakú sumákolás ugyanarra a deresre vonja az ülepünket. A „csakelőrefiaim" tizenkilencedik századi augsburgját nem ünnepelni illenék, de gyászolni, mondja a hideg elme, s lázad rögtön ellene a szív: de hiszen önmagunkat nem tagadhatjuk meg. Akkor hát: mi az, hogy önmagunk? Kik vadunk? Mit akarunk? Egyáltalán: melyik testrészünk mit akar? Mert a széthányattatásban olyan tökélyre emelkedtünk, itt, Közép-Európában (s nem Keleten, mint egyesek sugallják), hogy minden levágott testrész imitálja az életet - alkar, lábszár, fejetlen nyak, mind akar valamit, de hogy az egész együtt mit akar? Már a kérdésfeltevés is rossz: ki akarja megfogalmazni, ki inklinálja magának a jogot, hogy megfogalmazza: az egész mit akar? A mindenkori kormányok? Az összetákolt koalíciók? Egyáltalán: van-e még egész? Szinte nevetségesnek tűnik a kimondott a szőnyeg alá készülődő (mert zörögnek ám a szemeteslapátok!) óhaj: a mindenkori magyar kormány tekintse kötelességének, hogy a kisebbségek . ügyét felvállalja. Csakhogy a bank-tranzakciók, az országos felelőtlenség, a kufárpolitika operettjének árnyékában lehet kérdezni és lehet számonkérni, de attól nem lesz népszaporulat, szociálpolitika, az egészségügy afrikai szinten marad, a nemzet „tsinosodása" helyett az elmék kitántorognak és lelépnek, s majd vásárolhatja vissza a szellemi terméket az Édes. S majd, a türelem fogytával, lesz ismét forradalom, mert ebben nagyok vagyunk. Mi meg nézhetjük, kívülről, akiket mindig lapátolni akarnak. Sodródhatunk, ide-oda, nézve a partok közt imbolygó, részeg kompot. Nem ildomos erről beszélni, mondhatnánk, amikor mindenkit más-más betegség kerülget inkább menjünk lerakni a kegyelet virágait s emlékezzünk csöndes mélaságban. Révedezzünk a múlton, ejtsünk könnyeket a koszorúk fölött utaljuk az ünnepet a kínzó jelen gondjaitól a múzeumok csöndjébe. Csak hát, múzeumban nem lehet élni. Lépteink alatt felropognak a csigolyák a földben, s mint a költő írta: átüt a vér, mint a szegfű a vértanúk nyakán. Elég volt a vértanúkból, az áldozatból, a kegyeletből. Építeni kéne: falazni, meszelni, zsindelyezni, parkettázni, friss víz csobogását hallani a kertek alatt, s az udvar végében összeülni, magyarok és nem magyarok. Március tizenötödikének ez az üzenete, nem a penészszagú, egyre üresebb kegyelet amelyet minden kókler meglovagol és fölpántlikáz. KÖVESDI KÁROLY A győzelmes nagysallói ütközet, 1849. április 19. (Than Mór festménye) Távolból „Kevély ember, miben kevélykedel? Egyetlenegyszer koszorúztam az életemben. Testületileg. Március idusán... 1968-at írtunk. Emlékszem, napfényben úszó tavaszelő volt. Már-már zsúfolásig megtelt a pozsonyi liget Velünk, koszorúzókkal. A koros platánok lombjukat bontották, akárcsak az új, „emberarcú" ideológia. Azonban hamar életre szóló leckét kaptam demokráciából... Nevében a lakóhelyemen lecserélték a kétnyelvű feliratokat, anyanyelvemet kizárólag „háztáji" használatra találta alkalmasnak (és ildomosnak) a szocialista jelzővel titulált népuralom, amely egyértelműen tudomásomra hozta, hol a helyem, a társadalmi rang létra melyik fokán. Viszonylag mélyre kellett hajolnom, hogy „eme fokon" pici helyet szorítsak magamnak. Pedig akkor még fiatalos meggyőződéssel hittem:.... mi lettünk, mi vagyunk a vox humana né pe. Emberség elkötelezettjei - tegnap, ma és mindörökké." Nyomorúságunk mellett - Fábry Zoltánnal együtt - ezt tartottuk nagyságunknak. Sajnos a „vádlott" ma már nem szólalhat meg. Vajon mit szólna? • •• Most, amikor már jómagam is lefelé ballagok a dombról, s talán kissé jobban megértettem Szent Ágostont, a „kör alakú dolgok időbeliségét", inkább távolból tűnődöm el a világ folyása fölött. A Petőfiszoborhoz is újév napján járok. A park ilyenkor üres, utacskáit hó, nyúló-ragadós latyak vagy sima jégtükör borítja. Szinte hallani a csöndet. A zaj beszorult az ebédlőszobákba, a szórakozóhelyekre, az ünnepi fogadásokra - ki-ki az új esztendőt köszönti, emeli poharát erre... arra... amarra... Petőfi Sándor születénapján a szobor komoranmerengve áll, mintha az Időt kémlelné, a távolságot - bogozná a „tömkelegből" kivezető utat, mert hiszen valahol „Szép reményink hajnalcsillagánál/ A jövendő tündérkert gyanánt vár." Legalábbis ezt hittük. Nemcsak ő, nemcsak én, hanem mindannyian, akik a létrának ama bizonyos fokán szorongunk-feszengünk. Ilyenkor, télvíz idején, a kissé barátságtalan, jobbról-balról lekaszabolt, aszfaltozott utakkal nyomorított parkban, ahol lassan már sem madárka, sem valamirevaló bokor nem marad - az egykori rózsaliget helyét is csak ízléstelen műmárvány emléktábla jelzi -, apró lángocskákkal fel-fellobban a múlt, kísértő árnyak bukkannak elő tudatalatti bugyraikból, tanúként tesznek vallomást „Az ember" áll most itt, őt inti halkan, de erélyesakaratos daccal a szobor: S mit végezhetsz egy pillantás alatt? Hódítál népeket, országokat? Hódítani csak gyávákat lehet, S az uralkodás ilyenek felett Dicsőség? ezt csak szégyenlened kell. Kevély ember, miben kevélykedel?" Nem kevélykedem. És szégyenlem magam. Újév napján. Mindig. Legalábbis ezért. Tudom, hogy az idő múlása, a távolság, nem semlegesíti a múltat. Ám miért indokolnák a jelent egykori tévedések, hibák, szűk látókörű döntések; dilettáns politikusok zagyva megfogalmazásai. A szobor némán, mozdulatlanul áll, szinte közömbösen, azt sem nagyon bánja, hogy a kardot kitörték a kezéből, múzsáját befestették, ahol a kő engedte, megcsonkították. Felülnézetből a barbárnak tűnő tett szánalmas, nyomorúságos tudatlansággá silányul. Egyébként is, Roxán Üzbéggel Párizsban közlik, hogy „Rémület, éjszaka és rettegés uralkodik a szerájban, szörnyű gyász borul rá, egy tigris dühöng benne szüntelenül... rabszolgáinak egy részét eladta; akiket meghagyott, azokat ki kellett cserélni... Egy csapat új eunuch lépett a szerájba; éjjel-nappal zaklatnak; minduntalan fölvernek álmunkból, színlelt vagy valódi gyanújukkal." Történik mindez persze az iszapháni szerájban, Muharrám holdjának 2. napján valamikor 1720-ban, nem tudni, hogy a közvetítő, egy bizonyos Montesquieu nevezetű úr, állítólag bölcselő és szépíró, mennyire szavahihető itt és most, az ezredforduló tájékán. Persze levelek - nem csupán Perzsiából - jönnek, mennek... és kerülnek a fiókok legmélyebb fenekére. A levelezés a közélet tartozékává vált. Illyés Gyulától megtanulhattuk, hogy „aki a közéletben forog, az mindig »vállal«; a kérdés, hogy hivatást, feladatot vagy -szerepet'". Mi, akik maradunk, tudjuk, mit vállalunk, mit kell vállalnunk. Függetlenül a körülményektől, a profitrátától, az együttélés kompromisszumaitól általában. Azonosságunk, identitásunk, legbelső ÉN-ünk elválaszthatatlan attól a nyelvtől, amelyen Petőfi a következő sorokat írta: „Légy lámpa mely míg másoknak világít, Tulajdon életét fogyasztja el." Ezt fogadjuk meg ma Petőfi Sándor szobra mellett, és mindenütt másutt, ahol emlékezünk. De ne feledkezzünk meg Szilveszter napján, újév tájékán a születénapjáról sem, a halk szavú, tűnődő találkozásokról, amikor erőt akaratot meríthetünk, ha bolygó lábunk „száz tövisre hágott." POLÁK IMRE