Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-10-01 / 40. szám

Álltunk kint a pincéknél, a község mögött húzódó domboldalon, óriási kört alkotva, talán húszán is. A község gyönyörű képet mutatott a bő napsütésben. Gyönyörködtünk a látványban; a kép közepén a kiugró templomtorony, amely előtt ott az új emlékmű a két világháború áldozatainak neveivel. A délelőtti avatás, emlékműszentelés felemelő volt, ünnepélyes - csakúgy, mint a kisiskola tavalyi újraindításának ünnepsége. Mindkettő a falu élni akarását és önmegbecsülését hirdeti.

Álltunk kint, a vasárnapi ünnepi ebéd után; jólesett a melegség, a nyugalom, a csend. Béke volt körülöttünk és bennünk; lehet, hogy csak én láttam úgy, de az emberek belső nyugalmát mintha mélyebbé tette volna a lerótt adósság. Az, hogy bár több évtizedes késéssel, de mégis méltó emlékhelyet kaptak mindazok, akiket elsodortak innen a történelmi megrázkódtatások, s akiknek nem adatott meg, hogy visszatérjenek szeretteik közé.

Álltunk a körben, helyiek és vendégek, önkormányzati és parlamenti képviselők, a polgármesterasszony, a tanító és a két lelkész. Itt-ott belekóstoltunk a hegy aranysárga levébe, amelyet a buzgó házigazda egy szép formájú kanoséban hozott fel azon frissiben a hordóból. S közben beszélgettünk, sok mindenről; a falu múltjáról, a háborús évekről, a két háború közötti időszak, majd az ötvenes-hatvanas évek lendületéről, falusi kultúrájáról. A szomszéd borház gazdája valóban szép faragásokat hozott mutatóba, egy másik, mindentudó helybeli hölgy a harmadik pincéig ment, hogy a helyi főkötőviselet egy ritka szép példányát elhozza megmutatni.

Sorra került azután sok minden, a vállalkozókkal kapcsolatos törvényektől a termények felvásárlási áráig. S amit el akartunk kerülni, de tudtuk, úgysem menekülünk előle: kikötöttünk a tömény politikánál.

Az egyik idős bácsi, úgy éreztem, némi feszengés után, egyszer csak kibökte: - Képviselő úr, már tisztesség ne essék, én azért megmondanám, az én véleményem szerint nem minden megy úgy ebben az országban, amint mennie kellene.

***

Gyönyörű, diplomatikus mondat. Ott van benne a kritika és az elégedetlenség, ott az intelligencia is, a megsérteni nem akarás - de ott a több generációs tapasztalat is, hogy a „fentieknek” csak óvatosan lehet megmondani a véleményt, sőt, még talán az sem mindig helyes, mert soha nem tudni, mikor lehet baj belőle. Ne kerteljünk: az emberekben ma is ott munkál a ne szólj szám, nem fáj fejem szerzett óvatossága.

Furcsa érzésem támadt a mondat hallatán. Furcsa, mert az emberek a jelek szerint bennünk, képviselőikben is amolyan „fenti embert” lámák, akik esetleg nem szeretik a kritikát. Másrészt viszont jó érzés volt megtapasztalni, hogy befogadtak maguk közé és a fenti gátlás ellenére is csak-csak elmondták a legőszintébb véleményüket.

Bátorítani kezdtem őket; kiderült, nem is igen volt rá szükség. Többen az ünnepélyes alkalom miatt nem akartak a problémákról szólni. A beszélgetés az aktuális kérdések felé fordult, a felszólalások intenzívebbé váltak, s bár természetesen sok kérdésben egymással sem értettek teljesen egyet, hasznos eszmecsere alakult ki.

A kardinális kérdés, amely ott lógott a fejünk felett, s ott munkál ma is majdnem mindannyiunkban: mi történik itt velünk, Szlovákiában, mi történik napjainkban a Kelet-Közép-Európa térségében élő emberrel?

A válasz nem is olyan egyszerű, a történéseket valószínűleg minden ember némiképp másként látja, s ebből kifolyólag másként is értékeli.

Ez a térség századunkban a nagy változások térségévé vált; nem véletlen az az anekdota akármelyik dél-szlovákiai magyar bácsikáról, aki úgy lett „világláMl TÖRTÉNIK VELÜNK?

tott” ember öt országban, hogy közben esetleg ki sem mozdult a szülőfalujából.

A legnagyobb változást a térség életében mégis a szovjet érdekszférába kerülés jelentette: azért, mert megszakította a térség szerves fejlődését. Az 1948-tól 1989-ig tartó időszak teljesen eltérő sémákat igyekezett bevinni az emberek gondolkodásába (részben sikerrel), megszakította a magántulajdonra alapuló lét folytonosságát, tagadott értékeket úgy, hogy újakat nem tudott adni helyettük, jelentős sikerrel igyekezett megszüntetni és átpolarizálni az értelmiséget, szétzilálta az öntudatos munkásságot és parasztságot, s helyükbe kiszolgált alkalmazottak tömegeit passzírozta, komoly csapást mért az emberi alkotó- készségre, amely a mindenkori fejlődés legfontosabb letéteményese és főleg a polgári szemléletet a mindent felülről váró kliensrendszerré alakította át, jelentős társadalmi rangra emelve a szellemi-anyagi korrupciót. Ezt a rendszert nem kívülről döntötték meg, hanem a saját hibás téziseinek áldozatává vált és önmagába zuhant - még azt is elmondhatjuk, hogy viszonylag szerencsés, az esetek többségében vértelen módon.

Kelet-Euróban akkor nagyon sokan azt hitték, valami rossz folyamatnak a végére értünk, s most már valami eredendően más, jobb következik. Ezt a rálátást sugallták az akkori politikusvezetők nyilatkozatai is.

Mára egyre nyilvánvalóbb, ez csupán részigazság, s nem történt, nem történik egyéb, mint Kelet-Európa kacskaringós történelmének egy újabb epizódja valósul meg. Hazugság lenne azt állítani, sokan vannak a világon, akik látják ennek a folyamatnak a végét; közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, ez még mindig egy többesélyes helyzet. Sok itt a félreértés, amely abból adódhat, hogy mi túlontúl gyakran dobálózunk olyan állításokkal, amelyek szerint például demokráciában, jogállamban élünk, holott így ez csak részben igaz; formális demokráciában élünk, amely még nem működik igazán és hát a jogállamiságról sem állíthatjuk, hogy abszolút biztos tézise társadalmunknak. Azt hiszem, az a legkorrektebb, ha bevalljuk: ez egy tipikus átmeneti társadalom, amely magán hordozza a tanácstalanság, a zűrzavar, a türelmetlenség, a rosszindulat, az önzés és az erkölcstelenség számos jegyét is - a kétségkívül jelen levő és hangsúlyos pozitív megnyilvánulások mellett. Ezek a negatív hordalékok a felelősek elsősorban azért, hogy az emberek egy része kiábrándultnak érzi magát, elkedvetlenedik és passzivitásba süllyed. Nem kizárt, hogy vannak erők a térségben, amelyeknek épp ez a céljuk: megtörni a társadalmi ellenállást, hogy aztán a zavarosban ellenőrizetlenül lehessen halászni.

Persze, azt is látnunk kell, hogy egy átmeneti időszaknak mindig vannak megrázkódtatásai, vannak vesztesei és

CSÁKY PÁL * ***

nyertesei. A tisztességes politikai erők ezért igyekeztek ezt az időszakot lerövidíteni - sikertelenül. A társadalomban nem volt meg sem a kellő tudati, sem a szükséges szervezeti háttér ennek hathatós megvalósításához. Az 1989-90-es változásokat megvalósító csoportosulások ezért az egész térségben jórészt felmorzsolódtak vagy furcsa metamorfózisokon mentek át. Eme megállapítás hatálya alól némiképp Csehország a kivétel, amely így a kelet-európai reformállamok legígéretesebbikévé vált, bár az sem kizárt, hogy a jövő évi választások még megtépázhatják az ország eddig viszonylag sértetlen nimbuszát.

***

Túlságosan erősek voltak tehát a visszahúzó kötődések és túlságosan tapasztalatlanok, erőtlenek azok a mozgalmak, amelyek az átalakulást a lehető leggyorsabban szerették volna levezérelni. Időközben persze az is kitűnt, hogy nem minden volt antikommunista demokrata és például nem mindenki, akit a tisztogatások során kizártak a volt kommunista pártból, mentes a kollektivista gondolkodásmódtól. Az egyenes irányú változásokból így téblábolás lett, újabb és újabb útkeresés-kísérletek merültek fel, s az is nyilvánvaló, minél inkább elhúzódik ez az állapot, annál inkább megsínyli a térség lakosságának nagy része ezt a helyzetet, pontosabban: annál szélesebb rétegek kerülnek szociális szemponból is nehéz helyzetbe. Sokan ennek okán visszasírják a régi, akol- meleg szocializmust és a gazdasági nehézségek bekövetkeztéért a reformerőket vádolják. Ez a helyzet teljes félreértése: a szocialista tervgazdálkodás, amely ideig-óráig biztosított némi szociális előnyöket, lényegében a saját csődjébe fulladt. Rablógazdálkodást ugyanis nem lehet a végtelenségig folytatni, csak a valós gazdasági alapokon nyugvó megoldások nyújthatnak távlatilag is stabil megoldásokat - bár az igazság az, hogy a Föld népesedési szerkezetének változásával a szociális kérdés egyre nagyobb problémát jelent a világ minden államában.

Ezen a ponton még egy kérdésről kell szólnunk. Térségünkben igen gyakran nagyon helytelenül kötik össze a szociális fogalmat a szocialista terminussal, esetenként össze is keverik a kettőt. Ez szintén egy félreértésen alapszik. Térségünkben Lengyelországban, Magyarországon és Szlovákiában kerültek hatalomra szocialista-szociális jelszavakkal operáló politikai erők - s nézzük csak meg, a valóságban milyen politikát folytatnak. Épp a térség politikai-gazdasági- szociális viszonyai teszik indokolttá a kérdést: képes-e a baloldali, szocialista ideológia valós megoldásokat nyújtani társadalmaink élő problémáira - vagy a baloldaliság csupán a retorika szintjére süllyedt? A magukat baloldalinak valló kormányok ugyanis kemény jobboldali - értsd: értékteremtő - politikát folytatnak. Nem tehetnek mást, ezt a helyzet indokolja. A baloldaliság ugyanis szívesen próbálja magát feltüntetni a szociálisan érzékeny osztogató szerepében. Ez persze tetszetős és szép szöveg; csak hát osztogatni csak ott lehet, ahol van miből. Attól tartok, a kelet-európai országok nincsenek olyan helyzetben, hogy polgáraiknak bőven osztogathatnának.

***

Azt hiszem, mindazokban, akik idáig elolvasták ezt az írást, még ha egyetértenek is alaptételeivel, megmaradt soksok kétely. Igen, igazuk van, ahhoz, hogy a kép kiegyensúlyozott legyen, szólni kell még néhány fontos tényről.

Az egyik: milyen jogon írom fentebb, hogy a kelet-európai társadalmakban nincs mit szétosztani az állampolgárok között, amikor mindenki tudja, milyen folyamatok zajlanak errefelé például a privatizációban? A másik: az ember még megértené, ha átmeneti időre összébb kell húzni a nadrágszíjat azért, hogy az átmeneti idő letelte után a helyzet javuljon. Csak hát a nadrágszíjat hú- zatják az állampolgárral, a helyzet érdemi javulása pedig egyre késik. Meddig lehet ezt így csinálni?

A kérdések jogosak és sajnos, sokáig lehetne folytatni őket. Sokan csak legyintenek, ha hallják, hogy térségünk erős morális válságban is van. Márpedig erkölcs és politika, erkölcs és gazdaság, erkölcs és szociális igazságosság összefüggnek. Igaz, hogy jó törvényekre is szüksége van egy társadalomnak, mint ahogy jó politikusra, kellő számú rendőrre és - sajnos - börtönre is. Csak hát egy társadalmat nem lehet csupán az elrettentésre, a büntetés-végrehajtásra

vagy akár adóellenőrökre építeni. Ha az emberekből kihal a belső tartás, a szolidaritás, az erkölcsi értékek iránti érzékenység, a társadalom lezüllik, anarchiába süllyed. Az életminőségnek része a biztonságérzet csakúgy, mint a viszonylagos társadalmi igazságosság, a humánum és az egyetemes emberi értékek tisztelete. A megfelelő ökológiai és kulturális színvonal is. Az intelligencia, a tudás tisztelete. Enélkül nem fogunk tudni előrelépni.

Kelet-Európábán, sajnos, a politikában - és szélesebb értelemben véve a közéletben - a kelléténél jóval több a sarlatán, a szerencselovag, a talpnyaló, a piperkőc. Kelet-Európa viszonyaira nagyon sokszor, nagyon indokoltan alkalmazható az a bizonyos hasonlat a halról és fejéről. Naivitás lenne azt is hinni, hogy mindez valamiféle fátumszerű véletlenek találkozásának köszönhetően van így; sok esetben épp a programszerűség és az átgondoltság jelei mutathatók fel e tekintetben is. Ezért is tartunk térségünkben ott, ahol tartunk.

S ha már erkölcsről beszélünk: az állampolgárnak bizony nincs erkölcsi joga legyinteni erre a helyzetre, ugyanis szavazatával ő adott zöldet (vagy pirosat) bizonyos igyekezeteknek. Az már más kérdés, hogy bizonyos rétegek butaságának következményei az egész társadalmat sújtják. A hajó közös és nem az átgondolatlan kiugrálás a megoldás ebben a helyzetben sem, hanem a tisztánlátás növelése, az értelmes csoportosulások szervezettségének javítása és az eltéve- lyedettek befolyásolása. A társadalmak széles rétegeinek tudati változása nélkül illúzió volna érdemi változásokat várni. S a tudati befolyásolás mindenütt a világon elsősorban az értelmiségiek , (és néhol sajnos a titkosszolgálatok) feladata.

Álltunk a domboldalon, Kelet- Európa lehetőségeiről beszélgettünk és közben észre sem vettük, hogy ránk borult az alkonyat. Okosak voltak a beszélgetőtársak, és mondhatom, a legtöbb paraszt- és munkásember természetes eszével világosabban látta az összefüggéseket, mint némely hatalomra törő, de üres fejű politikus. A bácsika, aki megnyitotta a témát, ravaszan hunyorítva nézett rám: - De képviselő úr, ha ilyen a helyzet, miért nem tesznek róla ott fönt, hogy megváltozzon?

A hunyorítása jelezte, tudja a választ. Tudja, hogy más választópolgárok másokra adott szavazataikkal épp „ott fönt” adtak újból lehetőséget olyanoknak, akik számára a hatalom a legnagyobb cél és azt ők akarják gyakorolni - minden áron. Ebben az országban még mindig sokan vannak, akik nem akarnak szembenézni az igazsággal, sem a saját személyes helyzetükkel, sem a társadalom állapotával. Nem akarják használni a fejüket arra, amire való, s kimondottan arra várnak, hogy rózsaszín mesékkel etessék őket. Csoda, hogy becsapják őket? S velük együtt bennünket is?

— Talán rosszkor, s rossz helyre születtünk - jegyzi meg az egyik, bátortalanul.- Ugyan - válaszolt a bácsika -, nézz végig a történelmen, s mondd meg, mikor volt ideális korszak és tökéletes helyszín. Minden népnek, minden generációnak megvannak a maga problémái, amelyekkel meg kell küzdenie. Nem sajnálkozni kell, hanem tenni a dolgunkat, minden helyzetben - zárta le határozottan a vasárnap délutáni rendkívüli népfőiskolát olyan hangsúllyal, amelytől távol állt a pátosznak még az árnyéka is.

A többiek bólogattak és vidámabb témákra váltva indultak meg a falu felé.

VALÓSÁG 1995. október 1. I/BSÉMBp