Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-16 / 265. szám, csütörtök

OLVASOINK OLDALA Nagyon szomorú Jól szituált munkanélküliek 8 I ÚJ SZÓ Tisztelt Szerkesztőség! Október 31-én, a reformáció emlékünnepe alkalmából ünnepi istentisztelet keretében Fazekas László, a komáromi egyházközség lelkipásztora felavatta azt az emléktáblát, melyen a II. világháborúban életüket vesztett 47 egyháztagunk neve van megörökítve. Életüket áldozták azért, hogy a magyar nemzet saját hazájában szabadon, boldogan és idegen elnyomástól mentesen élhessen. Hogy ez nem így történt, az a mindenkori „hatalmasok" bűne. A hősi halottak és mártírok emlékét a hozzátartozókon kívül a hálás utókor is emlékezetében őrzi, mert egy gerinces nemzetnek mindig voltak, lesznek és vannak a jelenben is fáklyahordozói. Ők azok, akik a nemes eszméket az utókorra hagyják. Ezért mi, túlélők, hőseinket nem feledjük el, és nem is feledhetjük, mert akiket tisztelünk és szeretünk, azoknak az emlékét a szívünkben hordozzuk. Az ünnepség a magyar imádsággal ért véget. ÖZV. PETŐCZ KÁLMÁNNÉ Komárom Egy gyengén látó romániai magyar asszony magyarul kért információt a vasúti egyenruhásoktól. Mindenki elfordult tőle. Kétségbeesésében a jegypénztárban könyörgött, hogy segítsenek rajta. Mutogatta a leszázalékolt beteg igazolványát. Könyörgésére hoztak egy magyarul tudó alkalmazottat. Az ráírta egy papírra szlovákul, hogy melyik vágányon lesz a vonat. Nyugodtan várta leírt vágány mellett, de közben változást jelentettek. A vonat nem arra a vágányra érkezett. így ott maradt, és egy nappal később érkezett haza. „Ugyanaz a helyzet itt is, mint nálunk, Marosvásárhelyen" - mondta - „itt is gyűlölik a magyarokat." Ha Pozsony nemzetközi központ, akkor miért nincs olyan tolmácsiroda az állomáson, ahol magyarul is tudnak útbaigazítást adni, vagy a vonatváltozásokat, indulásokat magyarul tilos bemondani? HAJTMAN KORNÉLIA Nána Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. Nagyon szomorú, ami az utóbbi időszakban az iskolák terén történik. 1989 novembere óta élénken figyelem nemzeti kisebbségünk életét, de leginkább az iskolák, az ifjúság ügyeit, sorsának alakulását. Magam is szerveztem a Pedagógusok Fórumát Pozsonyban, ahol rendszeresen megtartottuk összejöveteleinket, s a szó szoros értelmében fórumot biztosítottunk az ügy iránt érdeklődőknek, tenni akaróknak. Objektív okok miatt működése abbamaradt. Nagyon szomorú viszont az, amit a sajtó és a rádió révén tapasztalhatunk. A minap a magyar adás Pavilon műsorában nyilatkozott Horváth István, a galántai gimnázium tanára. Nyilatkozatából megtudhattuk, hogy a pedagógusok továbbra is az igazság mellett állnak ki, nem utolsósorban a szülők, akik az A pecsét... Mint tudjuk, Révkomáromot Dél-Komáromtól nemcsak a vén Duna választja el, hanem Szlovákia országhatára is, amire stréberen vigyáz a határőrség, a javait meg a fináncok óvják. Mi, helybeliek, legyünk „északiak" avagy „déliek", útlevéllel mehetünk-jöhetünk, mint bárki más. Sokan napisajtóért kerekeznek át, miként e sorok írója is, persze kiegészítve egy-két pohár olcsó vínkóval, mások étolajért, cukorért fáradnak át. A tarka ruhába bújt roma asszonyok meg a kínai piacon beszerezhető flanelingért, „tökéletesen" hamisított sportcipőért s miegymásért tisztelik meg az „anyaországot". S odaátról sörért, barna kenyérért, de legfőképp benzintankolás végett pöfögtetnek hozzánk a trabantosok. Igen ám, de az útlevelünk oldallapjai végesek, a tíz évre kiadott passportban mindössze 24 oldal szolgál a ki- és belépésre, amit a tenyérnyi pecsétek csakhamar betöltenek. A közelmúltban jómagamé is eme sorsra juHát, megvan. Hosszú vajúdás után, nem kis bonyodalmak közepette, de megszületett. Büszke is rá a család apraja-nagyja. Nézegetik, dédelgetik: anyuka, apuka meg a keresztapa. Még nem tudják, mi lesz belőle, ám a nevét már ismerik. Ő a család büszkesége, a nyelvtörvény. Rebesgetik, nemsokára újból nevéhez kapcsolja a büszke -ová rangot. Igaz, a rokonság többi tagjánál felemás benyomást keltett. Ám ez mit sem változtat a tényen: megszületett, el kell viselnünk. ún. igazolásokba beírták, miért maradtak távol gyermekeik szeptember 4-én, 5-én. Később jelentkezett Šimek Mária igazgatónő, akit a galántai szülők, nagyszülők gyerekkorától ismernek, szülei magyar pedagógusok. Az ő hozzáállása az ügyhöz mondatja velem ezt a kifejezést, hogy nagyon szomorú. Ugyanis elragadta őt a hatalomvágy, janicsárlelkületével meg is szerezte, és keményen gyakorolja a hatalmat. Ez tűnt ki abból a nyilatkozatából, amelyet a Pavilonban tett. Ő minden igazolást felülbírál és ellenőriz. Miért? Mert janicsárlelkű. A szomorú az, hogy egykori iskolája nem jó útravalót adhatott neki, de nem csak az iskola, hanem a szülői ház, a családi légkör sem járult hozzá ahhoz, hogy jellemes magyar ember lehessen. Šimek Máriát csak (le)sajnálni tott. Először a túloldalon figyelmeztetett az egyik kis parolinú mokány vitéz, hogy legközelebb... Hiába érveltem, hogy „csak" a könyvtárba visz az utam. A kultúra ide-oda, mondotta, Pecsét az úr! Rövidesen egy szlovákiai nemzetes úr, talán főhadnagyi sarzsiban (magyar nemzetiségű is lehetett) állta az utamat, s tüstént be is jegyezte, hogy betelt a könyvem! Bár egy kis jóakarattal akadt volna hely a stemplinek. Mi mást tehettem? Visszafordultam. Megértettem azt is, hogy hasonlóan nem mer eljárni egy Merőivel suhanó úrral... Hazafelé azon bölcselkedtem, hogy mennyire változnak az idők. Régen a nyalka hadnagy és főhadnagy urak itt, Komáromban a Száznégyesben (a város legelőkelőbb szerelmi otthona; vendégei katonatisztek és „jobb" polgárok, sőt egyházi méltóságok stb.) vitézkedtek, s hajnali szerenádot adtak valamelyik szépasszonynak. Olykor-olykor meg a Nádor utcán hetykén sétálgattak a parádés uniformisukban, Legalábbis addig, míg a rokonság el nem dönti, tulajdonképpen mit is akar, értékrendjében ugyan hová is sorolja az új jövevényt. Szűkebb környezetem szintúgy kíváncsi érdeklődéssel várta a tünemény érkezését Mondtam is rögtön a feleségemnek: ezentúl csak abban az esetben veszekedhet velem, ha azt előzőleg államnyelven feliratozza. Nyugdíjas édesanyámat is jócskán megrémisztette a kis huncut világra jötte. Eddig még úgy-ahogy elcsacsogott szlovák ajkú embertársalehet. A másik szomorú tény az Új Szó november 8-i számában jelent meg. Az elkeseredett szülő a T. Szerkesztőséghez fordult. Tóth Lajos igazgató úrról rántotta le a leplet. Ő is janicsárlelkű, mégpedig a javából. Ennyi bűn, szenny gyűlt össze egy kisvárosban, ahol a szülők és az iskolabarátok Szent István Intelmei VI. fejezetének értelmében tisztelik a másságot, békében élnek más nemzetiségű hívekkel, polgárokkal, de a sajátjukért körömszakadtáig küzdenek. Le a kalappal előttük. Szurkolunk nektek, galántai józan magyar pedagógusok, szülők, iskolabarátok, s nem utolsósorban nagymamák, nők, akik mindig mindenütt becsülettel helytálltatok. SCHNIERERNÉ WURSTER ILONA Pozsony Kopács Tibor grafikája hogy a szép hozománnyal kecsegtető úrilányok leejthessék előttük zsebkendőjüket, vagy megdobogtassák a polgárasszonyok és cselédlányok szívét... És ma? Az útlevelet nyálazzák és pecsételik a derék tiszt urak, noha számos országhatáron már csak a személyazonossági igazolvány dukál. Lám, Pozsony urai ebben sem lépik át a saját árnyékukat? CSIBA GÉZA Komárom ival, de mi lesz ezek után? Inkább hallgatni fogok - suttogja -, mert azt a kevéske, nehezen összekuporgatott pénzecskémet az utolsó végtisztességre takargatom... így nézünk mi itt ki, Európa közepén, mely lassan, ám egyre láthatóbban tolódik Kelet felé. Rápillantva önfeledten játszadozó gyermekeimre, eszembe jut: hiszen őseink közel nyolcszáz évvel ezelőtt már rájöttek: jus resistendi... CSEPREGI ZOLTÁN Párkány Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy írjak a munkanélküliségről, de eddig csak ennek gondolatáig jutottam el. Azt, hogy most tollat ragadok, a következő felháborító eset váltotta ki belőlem, aminek fültanúja lehettem. Az üzletben két fiatalasszony beszélgetésére lettem figyelmes. Nem szoktam hallgatózni, de a téma felkeltette az érdeklődésemet. A fiatalabbik szőke amazon mesélte barátnőjének, hogy esze ágában sincs se neki, se a férjének munkahelyet keresniük, mert anyagilag sokkal jobban állnak így munkanélküliként, mintha állásban volnának. Mind a ketten kapják a munkanélküli-segélyt, két gyerekük van, és mivel a „jövedelmük" a létminimum határán van, még kapnak szociális segélyt is, így havi jövedelmük kb. 5-6000 korona. És ami a legfontosabb, rengeteg szabadidővel redelkeznek, és a férj is tud feketén dolgozni egy ismerős vállalkozónál. Ha nem mondja a hölgy, hogy így kb. 12-13 ezer koronával rendelkeznek havonta, talán szóra sem méltatom az egész Manapság szinte naponta olvashatunk, hallhatunk arról, hogy a földműves-szövetkezetek milyen nehéz anyagi helyzetben vannak. Ezek hallatán az ember szinte biztosra veszi, hogy egyes szövetkezetek vezetői mindent megtesznek annak érdekében, hogy a drágán megtermelt termékeiket minél hamarabb és jó áron értékesítsék. Úgy látszik azonban, hogy az embert néha nem várt csalódások is érik. Mint gyakorló háziasszony tudom, hogy augusztus végén is még 10-15 koronás áron kínálták a piacokon a paradicsomot, a községeket sem kivéve. Hiszen falun is vannak jó páran, akiknek nincs kertjük, és így a termelőktől az említett árakon szerzik be a zöldséget. Ezért is döbbentett meg az a látvány, ami a szemem elé tárult akkor, amikor augusztus utolsó hetében Érsekújvárból Udvardra busszal utaztam. A község előtti nagy kiterjedésű földterület szinte vöröslött az otthagyott, parlagon heverő paradicsomtól. Mivel szárakat már nem lehetett látni, csak egészséges paradicsomot, azt a következtetést vontam le, hogy ezen a táblán már végeztek a paradicsom betakarításával. Szívemből sajnáltam, hogy nem autón jöttem erre, akkor legalább „ingyen és bérmentve" bekészíthettem volna télire az álta1995. november 16. ügyet, hisz városunkban hemzsegnek az úgynevezett „munkanélküliek". A férjem naponta ingázik Pozsonyba, korán kel, és későn este jön haza, és talán tisztán kap annyi fizetést, amennyit a szóban forgó családnak a posta házhoz visz, amiért fel sem keli kelniük. Összegezve a dolgokat, kettőnk fizetése a családi pótlékkal együttsem haladja meg a 12-13 000 koronát, holott keményen dolgozunk. Egyszerűen felháborítónak tartom, hogy életerős férfiak évek óta a munkanélküliek listáján szerepelnek - szedik a szociális segélyt, és tényleg eszük ágában sincs dolgozni (a nyugdíjkorhatárt meg emelni szeretnék!). Csak úgy játszva a gondolattal, ha az állam csak azoknak folyósítaná a munkanélküli- és szociális segélyt, akik mondjuk havonta 2-3 nap erejéig közhasznú munkát is vállalnának (építkezéseken takarítás,, parkok rendbe tétele stb.), vajon a szőke amazon is közéjük tartozna? Gondolom, hogy nem, és biztos vagyok benne, hogy nem is volna annyi munkanélküli. CS. A. Dunaszerdahely lam és családom számára igenis kedvelt paradicsomból. Kiszállva az autóbuszból a falu főterén azon morfondíroztam magamban, vajon az itteni földműves-szövetkezet ilyen gazdag-e, hogy hagyja kárba veszni a még nagyon is értékes paradicsomot (ami szerintem több tonnát is kitett), avagy a vezetőség hanyagságáról van szó. Az is megfordult a fejemben, esetleg munkaerőhiány miatt nem gyűjtötték be. Ha pedig így lenne, akkor szerintem jobb lett volna és főleg emberségesebb, hogyha a faluban vagy pedig a közeli járási székhelyen hangosbeszélőn tudtára adták volna a lakosságnak, hogy mindenki szedhet magának, amennyit csak akar. Arról is meg vagyok győződve, ezt a lakosok akkor is szívesen megtették volna, hogyha akár csak szimbolikus összeget kértek volna - mondjuk egy koronát egy kilóért. így mindenki jól járt volna, a szövetkezet pluszjövedelemhez jutott volna, a lakosság pedig kevés anyagi befektetéssel több vitaminforráshoz. A dolog emberséges mivoltát, kezelését bizonyára nagyra értékelték volna sokan, éppen most, amikor sokan a létminimum határán tengődnek, ha nem alatta! Tettük példaértékű lett volna! De így? VARGA TERÉZIA Szimő Heuréka! Végre megszületett! Ilyen gazdagok (vagy hanyagok)? Csodák idejét éljük És nem csak politikai vagy gazdasági szempontból, hanem az időjárás területén is. KeletSzlovákiában a júliusi és augusztusi hónapban 52 napon át nem esett az eső. Sok kút kiszáradt, a csermelyekben - amelyekből öntöztünk - elveszett a víz, a közeli Tárca vize annyira leapadt, hogy még a halaknak is kevés volt. A kertekben ujjvastagságú repedések és hasadások barázdálták a földet. Aztán bekövetkezett az esős szeptember. Nap mint nap esett, minden hordó és víztároló megtelt, a sok vízzel nem tudtunk mit tenni, csak azért is öntöztük a fákat, hogy a hordó üres legyen. Szeptember 21-én a naptár szerint beköszöntött az ősz. Októberben a vénasszonyok nyara ragyogó, meleg, pompás volt. Ám a meleg napok teltével a talaj egyre jobban kiszáradt, helyenként a föld olyan kemény lett, hogy nehéz volt a zöldséget kiszedni, majd ásni. Akik igyekeztek a zöldség betakarításával és az ásással - jól jártak. Jól, mert az ősz első felében, november 4-én reggelre nagyon világos napra ébredtünk. Mindent fehérre meszelt az első hó - november elején. Hetven éven már túl vagyok, de még ilyen november elejére nem emlékszem. Aztán jött november 5-e, kinéztem az ablakon, mindenütt vastagon a hó, és csak hull és hull. Felöltöztem, és legalább egy gyalogutat sepertem az udvaron és a ház előtti járdán is. A kiskertben a még kint lévő karalábét, petrezselymet, kínai kelt s a többi terményt 25 cm-es hó borítja. Az ősz 90 napjából ez a 45. nap, tehát a fele. Úristen, mi lesz még itt ősszel - december 21-ig, amikor a naptár szerint majd elkezdődik a tél! Vagy lehet, hogy akkor már a tavasz fog kezdődni, ha most ősz elején a tél kezdődött el? IVÁN SÁNDOR KASSA Brünni kulturális napok A Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége csaknem kétéves brünni alapszervezete nagyszabású eseménysorozat házigazdája volt. November 4-5-én ugyanis megrendezték az 1. brünni magyar kulturális napokat. A szombati nap fő eseménye a magyar kulturális és információs centrum ünnepélyes megnyitása volt, amely az Illyés Alapítványnak, továbbá a Cseh Köztársaság kulturális minisztériumának és persze a brünniek kiadós munkájának köszönhetően született meg. A brünni Gorkij utca 12. sz. alatti klub avatóünnepségén Cséfalvay Ildikó, a prágai Regina Rádió magyar adása szerkesztőjének bevezető éneke és szavalata után beszédet mondtak: Vojtek Zoltán, a brünni alapszervezet elnöke, Csémy Tamás, az országos szövetség elnöke, Hajdú Hedvig, a Prágai Kulturális Központ képviselője és Kerekes Barnabás, az Anyanyelvápolók Szövetségének (BP) képviselője. Kerekes úr méltatta Kazinczy Ferenc személyiségét és a nyelvújítás terén szerzett érdemeit, továbbá a költő viszonyát Brünnhöz. Aki nem tudná, épp 200 évvel ezelőtt raboskodott Kazinczy a Špilberk várbörtönben, melynek falán Kazinczy és a magyar jakobinusok emléktáblája van elhelyezve. A rendezvény résztvevői itt helyezték el a megemlékezés koszorúját. Az érdeklődők vasárnap a Szent Jakab-templomban magyar szentmisén vehettek részt. A gazdag vasárnapi műsort a Lužánky parkbeli gyermek- és ifjúsági házban Garaj László magyar származású brünni festőművész kiállítása, továbbá magyar termékek bemutatója nyitotta meg. Ezután következett a gálaműsor, melyet Jégh Izabella, a pozsonyi Csemadok titkárának gyönyörű szavalata indított el. A műsor sztárvendége Bródy János énekesköltő, a legendás Illés zenekar tagja volt. Mondani sem kell, hogy óriási sikert aratott. A továbbiakban gyönyörű operettmelódiák, magyar nóták és cigánydalok pezsegtették vérünket. Eme jótékonysági koncerten legjobban a közép- és idősebb generáció képviselői szórakoztak. OLGYAINÉ PONGRÁCZ IBOLYA Brünn A felújított temető Nem hiszem, hogy volna olyan köztünk, akinek ne lenne a temetőben egy kedves halottja. Főleg ilyenkor, Mindenszentek napján még nagyobb tisztelettel emlékezünk meg szeretteinkről. És az sem mindegy, hogy ha belépünk a temető kapuján, milyen környezet tárul elénk. Azt tudjuk, hogy mindenki azon iparkodik, a lehető legszebben díszítse ki a hozzátartozója, esetleg jó barátja, ismerőse sírját. De ez kevés ahhoz, hogy ez az örök pihenőhely egész bensőségét tükrözze. Az idén, aki a kőhídgyarmati temetőbe ellátogatott, akár falubeli, akár vidéki, biztos, hogy felejthetetlen emlékként fog visszagondolni 1995 Mindenszentek napjára. A község polgármesterének, Magát László fáradhatatlan munkájának köszönhetjük, hogy a temetőt rendkívüli módon rendbe hozatta. Az egész temető körül lett kerítve betonkerítéssel. Beton kockalapokkal rakták le a gyalogutat, még a sírok között is. Az 1926-ban felépített kápolnát és a mellette álló szentélyt teljesen fölújították, úgyszintén a nagy feszületet is. Á kapukat befestették, még a temetőben található fákat is megmetszették, az elhagyatott sírokat rendbe tették. Sehol egy szál gaz! Csak a rend és tisztaság fogadja a temetőbe látogatókat. Lélekben megnyugtató érzés fogja el az embert ilyen rendezett környezet láttán. A sírokon elhelyezett kegyelet virágai és a koszorúk csak fokozták e szépen felújított temető látképét. JUHÁSZ IRÉN Kőhídgyarmat