Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-17 / 240. szám, kedd

1995. október 17. KULTÚRA ÚJSZ Ó 7 i BESZELGETES NAGYFERENC KATALINNAL Nem voltam csodagyerek... Törékeny alkat, de ha bárdot fog, sűrűn röpködnek keze alól a forgácsok. A faragható fa látványa mintha megsokszorozná ere­jét: a fejszét, a vésőt vezető keze alatt gyorsan készül az elkép­zelt alkotás. Nemcsak fát, követ is farag, sőt kiválóan rajzol és fest. Ismerősei azt rebesgetik róla, hogy a híres szobrásznak, Ferenczi Istvánnak egyik kései rokona. Amikor megkérdeztük az érintettet, Nagyferencz Katalint, a rimaszombati Dobšinský utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola pedagógusát, elpirult. - Ha igaz lenne, én lennék a legboldogabb és semmiképpen nem tagadnám le, de a kérdésed­re sajnos azt kell válaszolnom, hogy én másképpen tudom. A családfánkat a guszonai Feren­czek ragadványnévvel ellátott Nagyferenc vonalához vezettük vissza. Tudtommal ilyen ág csakis Guszonán létezik. Kézügyessége­metédesanyámtól örököltem, ne­ki a szülei és nagyszülei voltak a guszonaiak szerint ezermesterek. Édesanyám, ha ideje engedi, még ma is fest. A nővérem és az öcsém fest, rajzol, farag, én ezen­kívül domborműveket is készítek. Egyedül a bátyám nem áll kapcso­latban a művészettel, ő műszaki pályára lépett. Gyermekei viszont örökölték a Nagyferenczek képzőművészeti hajlamát. - Ha jól tudom, egyedül Te in­dultál el képzőművészeti pá­lyán. - Mindezek ellenére én nem csodagyerekként léptem erre a pályára, aki kicsi kora óta erről ál­modik.. Bár a fadarab és a kés mindig kéznél volt, mégis pszicho­lógus szerettem volna lenni. - Mióta faragsz, illetve raj­zolsz? - Emlékezetem óta a csalá­dunkban természetes volt, hogy mindenki rajzol, fest vagy farag. Mi, a gyermekek, ilyen környezet­ben nőttünk fel. Akármilyen idő volt kint, az egész családot asztal­hoz lehetett ültetni, ha papír és ceruza került elő. Hároméves ko­romig emlékszem vissza Guszo­na látképét rajzoltuk és verse­nyeztünk, kinek sikerül szebben elkészíteni. Rajzoltam, festettem, faragtam gyermekkorom óta, de nem olyan szándékkal, hogy művész leszek. - Mikor döntötted el, hogy mégis a képzőművészeti pá­lyát választod? - Az alapiskola felső tagozatá­ra jártam, amikor súlyosan meg­betegedtem. Másfél évig feküd­tem a kórházban, de ott sem bír­tam ki tétlenül: szikével krétából kifaragtam az orvosok portréit. Megdicsértek. Akkor gondoltam először, hogy képzőművészeti vo­nalon továbbfejlesztem magam. Abban az évben, amikor a peda­gógiai főiskolára jelentkeztem, a képzőművészeti szak a matema­tikával volt párosítva. Most már nem idegen a számomra a mate­matika, de akkor egy kicsit meg­hökkentett, mert azt hittem, mindkét szak más-más beállított­ságú embert kíván. Belátom, ak­kor tévedtem: a képzőművészet­ben rengeteg matematikai elem létezik. Mennyire lehet a képzőművészetet megtanítani a gyerekekkel? - A képzőművészetet nagyon nehéz átadni. A tananyag tulaj­donképpen azt tartalmazza, hogy a gyerekek elsajátítsák az alapo­kat. Aki ilyen téren tehetséges, azt lehetetlen visszafogni, bármi­lyen rossz tanítója akad, aki te­hetségtelen, annak kín egy ilyen órát végigülni. Az egészben az a szép, hogy apró sikert a tehetség­telen diák is elérhet és a tehetsé­geset is lehet nagyobb, nehezebb feladat elé állítani. - Pedagógusi pályafutásod alatt voltak tehetséges tanítvá­nyaid? - Voltak jó néhányan, sőt egye­sek szép sikert értek el. Egyik diá­kom Indiában a világrajzverse­nyen ezüstérmet nyert. Sőt, egy­más után két évben is a tanítvá­nyaim hozták haza az ezüstérmet. - Mikor szoktál faragni? - Ha bánt valami én nem pa­naszkodom, bánatomat, rossz hangulatomat belefaragom a fá­ba. Ezeket a szobrokat nem tu­dom nézni: elajándékozom közü­leteknek, hogy sok ember lássa, de csak rövid ideig nézhesse. Ne legyen egy helyiségben a szobor­ral, mert az elszomorítaná. Néha viccet is belefaragok a fába. - Hogyan választod ki a mun­kádhoz szükséges fát? - Az utak menti gyümölcsfák­ban látom, milyen és mennyi szo­bor van bennük. Ismerőseim gyakran ajándékoznak meg ön­zetlenül gyümölcsfákkal. Nagyon örülök neki, mert sokszor a témá­hoz keresem meg a megfelelő fát, de ez olykor fordítva is igaz: az adott fából készítem el azt, amit kiad. - Most éppen milyen fát kere­sel? - Nem éppen most; már tizen­két éve keresem a fát az egyik megálmodott művemhez. Ez cse­resznyefa, és bár hozzá hasonlót találtam, de ez mégsem az igazi. - A művészekről azt tanja a (A szerző felvétele) közvélemény, hogy különös emberek. Te annak tanod ma­gad? - A képzőművészet nem egy fellengzős dolog, ami miatt állan­dóan bánatosan, vidáman vagy el­mélázva kellene járni. Minden al­kotó ember egyben hétköznapi emberi sem fizikailag sem más­képpen nem különbözik a többi­ektől. Csak éppen van benne egy kis plusz, ami kikérezkedik belőle. - Talán az én hibám, de még nem láttam az alkotásaidat ki­állítva. - Rimaszombatban, ha min­den igaz, most lesz egy gyűjtemé­nyes kiállításom, aminek nagyon örülök, mert szűkebb pátriámban még nem volt önálló kiállításom. - Hol láthatta már alkotásai­dat a közönség? - Például Nyitrán, Kassán, Du­naszerdahelyen, Komáromban, Tőketerebesen, Királyhelmecen, Füleken stb. Egy éve Észak-Ma­gyarországon vándorolnak a műveim: Gömörszőlősön van egy állandó kiállításom, a másik pe­dig Putnokon. FARKAS OTTÓ Oktatói pályázat A Nyitrai Pedagógiai Főiskola Humán Tudományok Karának dé­kánja pályázatot hirdet a Hunga­risztikai Tanszék egy oktatói he­lyére, a leíró magyar nyelvtan és a magyar nyelv és fogalmazás módszertanának oktatására. Feltételek: főiskolai vagy egyetemi végzettség magyar nyelvből és irodalomból. A jelent­kezéseket 1995. október 25-ig részletes életrajzzal, a képesí­tést, illetve a tudományos-peda­gógiai fokozatot igazoló oklevél hitelesített másolatával, a tudo­mányos és szakmai publikáció jegyzékével és a személyes kérdőívvel a következő címre kér­jük küldeni: Vysoká škola peda­gogická, personálne oddelenie, Tr. A. Hlinku č. 1., 949 74 Nitra SZÉLJEGYZETEK AZ ALLAMNYELVTORVENY TERVEZETEHEZ II. Nyelvjárások a 21. században Az elmúlt évtizedekben a ma­gyar nyelvtudomány egyes képvi­selőitől nem állt távol az a véle­mény, mely szerint a tájnyelvek a társadalmi fejlődés alacsonyabb, mára már meghaladott szintjé­hez kötődő nyelvváltozatok, me­lyeknek a műveltség terjedésé­vel szükségszerűen háttérbe kell szorulniuk, majd pedig végleg el kell tűnniük. Persze ma már ne­héz megmondani, hogy a nyelvjá­rásokat „a társadalmi és a műveltségi fejlődésnek alacso­nyabb fokán megrekedt válto­zat"-oknak bélyegző megnyilat­kozásokban mennyi volt a valódi tudományos meggyőződés, s mennyi az osztályharcos buzgó­ság. Annyi bizonyos, hogy az egy­ségességet, sőt egyformaságot hirdető és megvalósítani óhajtó sztálinizmussal ez a nyelvfelfo­gás nagyon is összefért. Aligha véletlen, hogy a jelenko­ri Szlovákiában újult erővel je­lentkezik mindkettő: a központi államhatalom mindenhatóságá­nak eszméje éppúgy, mint a nyel­vi sokféleség mesterséges meg­szüntetésére való törekvés. Ez utóbbi ráadásul nemcsak az or­szág területén beszélt különféle nyelvek vonatkozásában kezd szóhoz jutni, hanem még a szlo­vák nyelvjárások tekintetében is. Az államnyelvtörvény tervezeté­nek különféle verziói ugyanis Szlovákia államnyelveként a szlovák nyelv irodalmi változatá­nak kodifikált normáját tekintik, s ennek használatát várják el a lakosságtól, legalábbis az ún. hi­vatalos érintkezés során és az oktatásban. A kérdés az, hogy van-e vala­milyen hiteles nyelvi, nyelvszocio­lógiái alapja annak a törekvés­nek, hogy valamely nyelvnek csak egy kitüntetett változata le­gyen használható a társadalmi élet egyes területein? Vannak olyan színterek, amelyeken való­ban kívánatos a nyelvi egység: ilyenek például a szaknyelvek. Hogy egyetlen példával illusztrál­juk a problémát: tudjuk, hogy számos virágnevünk más-más növény jelölésére szolgál az egyes nyelvjárásokban. Ha min­den botanikus a saját nyelvjárá­sát beszélné (vagy pláne írná!) aligha lehetne a legbosszantóbb félreértések elkerülése nélkül növénytani kérdésekről társalog­ni. Ám a színterek többségén, kü­lönösen a szóbeli érintkezés ese­tében, az ilyen félreértések le­hetősége gyakorlatilag a nullával egyenlő. Hogy a nyelvjárások száműzé­se a hivatalos, ill. általában a nyil­vános érintkezésből nem szük­ségszerű, arra utalnak azon or­szágok példái is, amelyekben a tájnyelvi változatok széles körű elismerést élveznek. így például a német nyelvterületen a stan­dard német, az ún. „Hochde­utsch" a beszélt nyelvi megnyil­vánulásokban viszonylag ritkán fordul elő a maga „tisztaságá"­ban; a nyelvhasználat legtöbb színterén még a művelt beszélők is olyan nyelvváltozatban szólal­nak meg, amelyben a helyi nyelv­járás elemei is bőségesen meg­találhatók. A beszélők büszkék is saját tájnyelvükre, s aligha érzik úgy, hogy ez a nyelvváltozat „nemcsak földrajzi tekintetben beszűkült, hanem igényszintjé­ben is alacsonyabbra méretezett eszközként szolgálja" őket, ahogy ezt Magyarországon elis­mert nyelvészek is gondolják (vagy legalábbis gondolták). Egy másik példaként Norvégi­át említhetjük, amelyről előző írá­sunkban már elmondtuk, hogy a norvég nyelvnek két különböző standard nyelvváltozatát ismeri el hivatalosnak. A beszélők bár­melyiket használhatják, sőt a két „nyelven" belül is szabadon vá­laszthatnak az ún. „konzervatív" és „radikális" kiejtési változatok, nyelvtani formák és szókincsben elemek között. Mindezen túl azonban Norvégiában nagyon széles körben használatosak a tájnyelvek is; nemcsak a kevés­bé iskolázott falusi emberek be­szélnek nyelvjárásban, hanem a műveltek és városiak is, méghoz­zá a társadalmi élet minden terü­letén. A nyelvjárás a norvég rádi­óban és televízióban is a kommu­nikáció elfogadott eszköze; nyelvjárásban adnak elő a pro­fesszorok az egyetemeken, nyelvjárásban írnak verset és re­gényt a norvég írók. A tájnyelvek ismeretének és használatának különösen az egy­mással szomszédos, rokon nyelvű népek esetében van nagy jelentősége. Például a né­met-holland határ két oldalán gyakorlatilag ugyanazokat a nyelvjárásokat beszélik; a lénye­ges különbség köztük nem nyel­vi, hanem társadalmi, illetve társadalomlélektani: a határ né­met oldalán élők a német nyelv beszélőinek érzik magukat, a hol­land oldalon élők pedig a holland nyelv beszélőinek. Ha a német, ill. holland irodalmi nyelvet hasz­nálják, nem értik meg egymást. Ám ha a helyi nyelvjárást beszé­lik, gyakorlatilag nincsenek meg­értési nehézségeik. Ez a tény je­lentősen megkönnyítheti a szom­szédos régiók közötti kapcsolat­tartást, ezen belül például a má­sik országban való munkavál­lalást. Ez Szlovákiára is érvényes, amely három oldalról rokon szláv nyelvű népekkel van körülvéve. Mindezekre a tényekre leg­utóbb a szakörökben világszerte ismert és elismert angol dialekto­lógus, Peter Trudgill hívta föl a fi­gyelmet egyik írásában. Trudgill szerint a tájnyelvek a helyi kultú­rákat szimbolizálják; az ezek használatával ís kifejeződő regio­nális tudat a 21. századi Európá­ban nemegyszer kívánatosabb, mint az irodalmi nyelvváltozatok által szimbolizált nemzeti azo­nosságtudat. A helyi nyelvjárások azzal, hogy erősítik a régiótuda­tot, egyfajta semlegesítői is lehet­nek az irodalmi nyelvek zászlaja alatt folytatott nacionalizmus­nak. A szlovák államnyelvtörvény tervezete tehát még e tekinteben sem mutat a jövendő Egyesült Európa felé. LANSTYÁK ISTVÁN Kiállítás Ma délután 17.00 órakor a Pozsonyi Ma­gyar kulturális Köz­pontban a Janiga Jó­zsef festményeiből rendezett kiállítást nyitják meg. A Csalló­köz címet viselő tárla­tot november 3-ig te­kintheti meg a közön­ség, naponta 9-16 óra között, a PoMKK­ban (Somolického l/a). Római csontleletek A Magyar Nemzeti Múze­um Series Archaeologica so­rozatának II. köteteként je­lent meg 1994-ben T. Bíró Mária angol nyelvű munkája (The Bone Objekts of the Ro­man Collection, Budapest 1994), amely legpatinásabb intézményünknek az utóbbi 150 évben felhalmozott ró­mai kori gyűjteményéből a csonttárgyakat mutatja be. Számunkra azért is figye­lemre méltó ez az együttes, mivel a leletanyag legna­gyobb része a hozzánk köze­li szőnyi Brigetióból szárma­zik, s a környék a római kori régészet egyik legismertebb lelőhelye. A könyv a római kori csontművesség rövid össze­foglalása és kiértékelése után külön fejezetekben tár­gyalja az egyes csontfarag­ványok fajtáit és azok típu­sait (fegyvereket díszítő fa­ragványok, ruhadíszek, ék­szerek, hajdíszek, a női koz­metikát képviselő tárgyak, a mindennapi használati esz­közök, bútordíszítések, a szórakozás és a társasjáté­kok tartozékai stb.), ezzel jó áttekintést nyújtva a római korban élt emberek minden­napjairól, erről a magas fo­kon civilizált és egyben kul­turált világról. A könyvet számtalan rajz és rajzos re­konstrukció gazdagítja, töb­bek között hű képet kapha­tunk a római kori nők díszes hajviseletéről, megcsodál­hatjuk faragott hajtűiket, fésűiket, s az egyik kép egy Pompeiből származó hajtűtartó dobozt ábrázol. Ugyancsak érdekesek az író­eszközök, köztük a faragott stílusok (íróvesszők), ame­lyekkel a rómaiak betűiketa viaszréteggel bevont táblára karcolták. A mindennap használt tárgyak közül pél­dául a kések nyelét sok esetben csontból faragták, ezek közül is kiemelkednek az oroszlános markolatúak. Az egykori római élet sok­színűségét jól példázza - a témához kapcsolódóan ­egy késeket árusító bolt áb­rája is. A rómaiaknál is ked­velt kockajátékok és a kü­lönféle társasjátékok egyes darabjai gyakran kerülnek elő még napjainkban is az ásatásokon, most több pél­dányuk (még a kockákat tá­roló dobozok is) a kötetben is megtekinthető. A szerző könyve második felében katalógusba rendez­ve közli az egykori csontfara­gó műhelyek leletanyagát, majd az időrendi áttekintés után rajzos táblák segítségé­vel tárja az olvasó elé ezt a Nemzeti Múzeumban őrzött igen jelentős, sokszínű kul­turális örökséget. (trugly) Két fiatal fotóművész kiállítása Az a megtiszteltetés ért, hogy jól ismert fiatal fotóművészek kiállítá­sának a megnyitásá(ba)n vehettem részt a közeli napokban. Már akkor is fontosnak tartottam kihangsúlyoz­ni, hogy az érsekújvári Kassák Lajos Ifjúsági Klub Tóth Lehel és Samot Roth fotográfiáinak három hétig tar­tó kiállítását (október 2-23.) főként azzal a céllal rendezte, hogy bebizo­nyítsa, az új KLIK vezetősége való­ban megpróbálja felébreszteni a fia­talok művészet iránti igényét és ér­deklődését - hogy lássák: közöttük élnek azok a tehetséges alkotók, akik már fiatalon értékeket képesek teremteni. Tóth Lehel és Samot Roth (Thor Tamás) csendes szerénységgel áll­tak munkáik mellett, melyeket Fo­nod Gergő KLIK-elnök jelképesen óhajtott leleplezni és feltárni a ké­pekről való fehér lepel félrelibbenté­sével. A fekete-fehér, színezett és gazdagon stilizált képalkotások azonban önmagukért beszéltek. Samot Roth időtálló és parancs értékű elvont, vagy éppen konkrét utalásokat tartalmazó tárlatanyagát inkább válogatásnak, mintsem egy komplex sorozatnak nevezném. Jó­néhány stilizációs, festészettel kom­binált munkája olyan aktuális és szorongató problémákra hívta fel a figyelmünket, mint a drogfüggőség és a szexuális szabadosság. Művé­szi portréiban ugyanakkor a néma csend és a tettvágy kísérteties csábí­tással morajlik. Lelki tusákról, átvir­rasztott éjszakákról, megriasztott ál­mokról szólnak ezek a képek: feke­tén-fehéren, esetleg színezve, de mindenkor biztos hatáskeltéssel és bőséges tartalommal. Tóth Lehel fotóalkotásain az el­vontság növekszik, a konkrétum ho­mályba borul, mégis, mintha harsá­nyan ott rejtőzködne a leplek mö­gött. A gazdag színárnyalatokkal fi­noman átitatott fekete-fehér képal­kotások újabb fantazmagóriák és vi­lágok szülője. Pszichológiai portrék, stilizációk, gyönyörűen megörökített romos tájak... Titkos megörökítésük­re és szépségük kihámozására csak az képes igazán, aki a Csend és az Örök érvény tiszteletének a jegyé­ben él és alkot. Tóth Lehel és Samot Roth pályafu­tása elején valóban érdemes megje­gyezni azt az Utat, amelyet ösvényei­vel és buktatóival együtt magukénak vallanak. ígéretes az általuk tartott irány, igaz nem egyszer esésre és megállásra inti őket, de valahány­szor erőt is ad a talpraálláshoz és diszharmonikus mélyrepülésük foly­tatásához. Olyan játék ez, amely in­kább komoly és tanulságokban gaz­dag, mintsem komolytalan, una­loműző szenvedély. Pilinszky János mondja, az etikus élet önmagában nem tesz boldoggá. Legfeljebb har­monikussá, s az élet hétköznapi dol­gaiban korrektté. A boldogság azon­ban teremtő erő és legfőképp azok ismerik meg, akik készek a sem­miből homokvárakat emelni vagy te­hetségük verejtékével új világokat formázni. ZALABA ZSUZSA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom