Új Szó, 1995. március (48. évfolyam, 50-76. szám)
1995-03-15 / 62. szám, szerda
1995. március 608 . BEL F OL D - KÜ LFÖLD ÚJ SZ Ó 3 ) AHOL A BUJDOSÓ JÓKAI MÓR MENEDÉKET TALÁLT „Tardonára menjetek emberséget tanulni" „Egy nyáron - ősszel - egy télen bujdostam • ezekben az erdőkben, üldözöttje a hatalomnak. Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok: senki sem árult el. A falut Tardonának hívták." Tardona a Bükk hegység északi részén fekszik, egy erdőkkel koszorúzott völgyben. E kis hegyvidéki település nyújtott menedéket Jókai Mórnak a szabadságharc leverése után. A faluban a hajdani iskolaépületben berendezett emlékszobában sok kuriózum emlékeztet a nagy íróra; a gyűjtemény legbecsesebb darabja az a kehely, amelyet Jókai Jolán ajándékozott hálája jeléül a tardonai református egyháznak. A sok emlékeztető mellett ismeretes' itt a Jókai fája a közeli Hársas alján; az a nagy tölgy, amely alatt sokat üldögélt a faluban bujdosó író, kis tutajt, vízimalmot farigcsálva. E fa nyújtott menedéket neki a szaglászó zsandárok elől; egy ott szántó-vető parasztember informálta félre az idegen után érdeklődő fogdmegeket, míg őt elrejtette a tölgymatuzsálem lombja. Még ma is látható az akkori vályogviskó, egy korabeli nemesi cselédház (jelentősen átalakított formában), melyben menedéket talált: pincéje rejtett lejárattal, a nádasra néző ablakával tökéletes menhelye volt Jókainak. Az író 1849. augusztus 31-én felesége, Laborfalvi Róza neve napján és kíséretében érkezett ide szekéren, a kocsisnak öltözött Rákóczi Jánossal, Kossuth titkárával, ahol Rácz Endre és Csányi Benjamin vendégszerető otthonában tartózkodhatott. Innen sétált fel a dédesi vár romjaihoz, a Bükk sziklatömbjeihez. Ez a táj természetesen később Jókai írásaiban is megjelent. „Valahonnan az Örvénykő oldalából egy forrás szökell elő, mely apró zuhatagokban csereg' a sziklákon alá; a völgyből aztán nem lévén kijárása, a szikla tövében kerek tavat képez, az most be van fagyva. Az egész vidék olyan, mintha ezüstmíves csinálta volna filigrán munkába; zúzmarával födve minden fa és bokor." „Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből (karácsony napja volt), a görög ismerte már a harangok hangját; az ott a Mályinka - ez itt Barinka most meg Tardonán harangoznak mindenütt dicsérik a Jézust." (A barátfalvi lévita című regényből.) Jókai Mór, aki az emlékezetes márciusi napokban Petőfivel karöltve a pesti ifjúság egyik vezére volt, majd hírlapíróként tett szolgálatot, júliusban az előrenyomuló osztrákok és oroszok elől Szegedre menekült. Találkozva nejével, Gyulára küldte őt az Erkel családhoz. Jómaga Aradra, majd Görgey táborába ment, és jelen volt az újaradi csatában. A katasztrófa után, az orosz táboron keresztül, Gyula felé menekült. Amikor Gyulán belépett az Erkel-házba, így szólt feleségéhez: Nincsen hazánk! A világosi fegyverletételnek már nem volt tanúja, annál mélyebben vésődtek emlékezetébe a katonai-polgári vezetők utolsó tragikus napjai Aradon. Jókainé látta, hogy a férjét csak úgy mentheti meg, ha Magyarországon rejti el. Magyar író külföldön nem élhet meg, írásainak nem lesz közönsége. Biztos rejtekhelyet talált férjének. Csányiék nagy szeretettel fogadták a vendéget, s ugyanígy Csányi sógora, Rácz Endre, a tardonai református pap. Hónapokig tartott a rejtőzködő élet. Laborfalvi Róza visszautazott Pestre. Az író hírt sem kapott sehonnan. Felesége sem mert írni, nehogy elárulja. Képzelődéseit azzal csillapította, hogy bejárva a környéket, lefestette a táj szépségeit. Minden bolyongása után szívdobogva tért vissza a Csányi-házba, rettegve, mi vár rá. A veszedelem szerencsére elkerülte. Az elfogatásokról, bebörtönzésekről érkező hírek azonban eljutottak hozzá. Hazája sorsa, Petőfi eltűnése, felesége kényszerű hallgatása próbára tették az idegeit. Ha a háziúr, de különösképpen a tiszteletes, írásra buzdította, azt felelte: „Minek írjak? Hiszen azt se tudom, van-e még nemzet, mely olvas, s vane haza odakünn?" E szomorú napok egyikén az író elkeseredett levelet írt apósának: „Nőm már végtelen ideje, hogy se nem jön, se nem tudósít. A távollétet tudom tűrni, de az elfeledést nem. Kérem kegyedet, Írja meg neki határozottan, hogy ha egy hét alatt tőle semmi tudósítást nem kapok, okvetlenül felmegyek Pestre, ha addig élek is..." Ezt akkoriban írta, amikor maga is szerepelt azok listáján, akikre halálos ítélet várt. A türelmetlenül várt esemény csak 1949 karácsonyán következett be, amikor megérkezett Tardonára Laborfalvi Róza. Felesége megjelenése önmagában is eloszlatta a rémképeket: hisz itt van, hű maradt férjéhez, a szegény bujdosóhoz, akinek semmije sincsen. S aztán a nem remélt ráadás! Jókainé ugyanis, igen nagy ügyességgel, szerzett a férjének egy menlevelet. Klapka György tábornok Komárom feladásakor megegyezett arról, hogy a vár védői valamennyien menlevelet kapjanak, felmentést az osztrák katonai szolgálat és a számonkérés alól. Ilyen menlevelet szerzett az írónak Szigligeti Ede öccse, hogy kiszabadíthassák Jókait önkéntes száműzetéséből. De még ezen felül is elhalmozta a forgandó sors: Jókainé néhány aranypénzt hozott, melyeket az édesanyja küldött az írónak. Levette hát végre átkát a fiáról, megbocsátott neki. A kedves tardonai vendéglátók arra kérték őket, töltsék velük a karácsonyt. A házaspár fellélegzett, s boldog karácsonyt ünnepelt Tardonán. Aztán visszatértek a fővárosba, de Jókai nem mozoghatott szabadon. Pesten híre járt, hogy 32 író van a kivégzendők lajstromán, a vésztörvényszék előtt, s ezek közt szerepel ő is. Sokan ismerik, és a főváros nem Tardona. Pesten élve jobban szeretett volna Tardonán lenni. Itt a besúgókkal is számolnia kellett. Az író tehát itt is rejtőzködik: hol a felesége lakásán, hol a Sváb-hegyen, az Adliczer-vendéglőben húzódik meg. Szeretné már édesanyját is látni, de Komáromba nem utazhat, hátha felismeri, feljelenti valaki. A bujdosó naplója és a Tardonán írt Csataképek a magyar szabadságharcról csak Sajó álnév alatt jelenhettek meg. Jókai végül is büntetlen maradt, de nem hagyhatta el az állandó aggodalom a Világos utáni években. Teljesen bizakodó hangulat majd csak egy 1852 augusztusában édesanyjának írt leveléből fakadt: „Én most nagy tehertől szabadultam meg. Hivatalosan ki levén mondva, hogy az 1848-as dolgokért többé senkit sem fognak elővenni. Eddig bizony mindennap volt okom félni, hogy megszólíthatnak." „Tardonára menjetek emberséget tanulni!" - mondogatta későbben is az író az őt körülvevő, érdeklődő barátoknak. Ez a szólás mind a mai napig él a tardonaiak szívében, akik hálásak lehetnek elődeiknek, mert emberségből jelesre vizsgáztak. Mi pedig büszkék lehetünk Jókaira, aki szépirodalmi alkotásaival halhatatlanná tette a kis falut, „ahol a világnak nincsen szája". DOMONKOS JÁNOS »1848 mart. 15én az ébredés hajnalán a már szabad nép zajjal megrohanja a nyomdát s szakadó esőben kapkodja szét a szabad sajtó első termékét: Petőfi „Talpra magyar"-ját. Jókai Mór a nyomdából kijövet, meglátva az esernyők tengerét, így szól a tisztelt polgártársakhoz: „Ez a vitéz forradalmár nép, hogy félti egy kis esőtől kalapját, kabátját, hát még a bőrét!" Erre az ezernyi esernyők becsukódnak és a tisztelt polgártársak nagy tömege zuhogó esőben csukott esernyővel bőrig ázik.« (Barabás Miklós vízfestménye) MAGYAR TÖRTÉNELMI EMLÉKHELYEK AZ ÓSVA VÖLGYÉBEN Hit és bizodalom Kassától keletre, a Tarca völgyével párhuzamosan fekszik az Ós va völgye. A Tarca Ismertebb folyó, Eperjessel kapcsolatban gyakran említik, a várost a Tarca menti Athénnek is becézik. Az Ósva patakról már kevesebben tudnak, pedig itt is élnek magyarok, s ez a vidék is nagy szerepet játszott a magyar történelemben. Különösen a múlt században, a magyar szabadságharc idején. Az Ósva völgyének központi faluja Magyarbőd. Maga a község régi, Árpád-kori település, bár biztos adatok erre nézvést nincsenek, egy okirat tanúsága szerint alapítása 1276 előttre tehető. Lakosai egyszerű, iparkodó földművesek voltak, akik szenvedtek pestistől, kolerától, tűzvésztől, sáskajárástól. A történelmi csapások dacára is felvirágoztatták a falut. Szorgalmuk mellett jó magyarok és buzgó reformátusok voltak mindig, s azok is maradtak az egymást követő népkeveredési hullámok, a szláv környezet közelsége, az ellenreformáció térhódítása közepette is. Az itt élő ember elsősorban Istenben való hitet kapott, amit munkája közben a természet világában is érzékelni tudott. Aztán az anyanyelv tisztaságát, hiszen Szenei Molnár zsoltárain és Károli Gáspár ízes magyar igéin nevelkedett. Kapott mindezen kívül bizodalmat a jövőre nézve. Ez a hit és bizodalom segítette át a történelem válságos időszakain. Ennek tudható be, hogy amikor feljött 1848 csillaga, a magyarbődiek tudták, mi a teendő, hol a helyük, s kitűnőre vizsgáztak papjukkal együtt. Alig kiáltotta ki magát a fiatal Ferenc József császárrá, máris kiadta a parancsot a magyar határ körül gyülekező osztrák haderőnek a támadásra. Gróf Schlick Ferenc tábornok - a régi osztrák hadsereg egyik legképzettebb tisztje 1848. december 6-án, 8000 főnyi hadosztályával, mintegy félszáz ágyúval a Duklai-hágónál át'épte az országhatárt. Három nap múlva Eperjesen volt, majd kétnapi pihenő után Kassa felé vonult. A Honvédelmi Bizottmány még október elején népfelkelést hirdetett a Felvidék megyéiben. A kormány a toborzott csapatok élére Pulszky Sándor ezredest állította. Pulszky parancsnoksága alatt csakhamar négy-ötezer fős nemzetőrcsapat gyűlt össze Eperjes és Kassa vidékén. Később a dandár 7000 főre rúgott, zöme továbbra is képzetlen, lőfegyverhez, ágyúdörgéshez nem szokott katonából állt. Sokan közülük az első becsapódó kartács lövés re szétfutottak. Ezzel a sereggel kísérelte meg Pulszky útját állni Schlick seregének. A Kassa körüli hegyek északkeleti oldalán, Budamérnél helyezte el csapatait, de az ütközet - mint az előre látható volt - súlyos vereséggel végződött. A 250 fős veszteséget szenvedő magyar alakulatok a várost nem tudták megvédeni. Dessewffy Ferenc városbíró a Hernád hídján adta át Kassát Schlick tábornoknak, aki megtiltotta, hogy a csata halottait Kassán temessék el. Hogy hol helyezték végső nyugovóra a vesztes csata áldozatait, arról az utókornak pontos áttekintése nincs. Néhány évvel ezelőtt viszont előkerült a magyarbődi református egyházközség levéltárából egy feljegyzés, amely hitelesíteni látszik a szájhagyományt, mely szerint a budaméri csatában megsebesült és elesett honvédeket Balla József helybéli református lelkipásztor vezetésével Magyarbőd községe készségesen befogadta, gondosan ápolta, illetve tisztességgel eltemette. Hogy miért éppen itt történt mindez, arra magyarázatul szolgálhat az a tény, hogy a falu évszázadok óta református magyar község volt. Másrészt, a szomszéd faluban, Ósvacsákányban volt a Dessewffyek kastélya. Dessewffy Ferenc, a falu szülötte, Kassa polgármestere intézkedett valószínűleg, ha már Kassán nem térhettek örök nyugovóra. Több mint egy évszázadon keresztül jeltelen sírban nyugodtak a honvédek. Az egyházi krónikában is csak nagyon szűkszavú sorok vallanak az eseményről, amin nincs mit csodálkoznunk, hiszen azokban a napokban Schlick statáriumot hirdetett az országnak ebben a részében: „És ezzel felszólítom felső magyarhon népségét aiegyvert letenni, és seregem előmozdulását nem hátráltatni, men ki ezen felszólításom ellen vétkezik, a szigorú haditörvény által fog büntetődni." 1991-ben a magyarbődi református temetőben kopjafát állítottunk a budaméri csatában elesett és az itteni temetőben eltemetett honvédek emlékére. Az elmúlt évtizedek során sok megpróbáltatáson átesett és magyarságában igencsak megsorvadt, ezerfős községben azóta rendszeresen megemlékezünk március tizenötödikéről. Kevesen tudják, még ezen a vidéken is, hogy a magyar szabadságharc két halhatatlan hősének, Kossuth Lajos kormányzónak és Dessewffy Arisztid negyvennyolcas tábornoknak, aradi vértanúnak a gyermekkora ehhez a vidékhez fűződik. Kossuth Lajos gyerekkorának igen fontos eseménye játszódott le a felsőkemencei evangélikus templomban. Itt részesült ugyanis vallásoktatásban, s az itteni templomban konfirmált. Az akkori lelkész Czapkay Ferenc volt, akinek egy piarista tanár adta át Kossuthot ezekkel a szavakkal: „Én eddig a világi tudományokban neveltem, neveld őt te a vallási tudományban." A múlt század elején, egészen a hatvanas évekig, az egész Alsó-Zemplénben evangélikus egyház nem volt, így az ezt követően alakult sátoraljaújhelyi és nagykázsméri leányegyházakat is a felsőkemencei lelkész adminisztrálta. így történt, hogy Kossuth Lajost, aki az újhelyi piaristáknál tanult, a konfirmációra és az azt megelőző vallási oktatásra hat hétre Felsőkemencére hozták. Kilencven évvel ezelőtt a templom falára erre emlékeztető márványtáblát helyeztek („Itt konfirmálták Kpssuth Lajost, hazánk nagy fiát, volt kormányzóját."), amelyet azonban 1919-ben barbár katonakezek eltávolítottak. Hosszú évekig a lelkészlak fáskamrájában hevert, de hál' Istennek, épen megmaradt. A fáskamrából végre bekerült a templomba, s arra vár, hogy eredeti helyére visszakerüljön. (Ezúton is kérünk mindenkit, aki ebben a szándékban segíteni tud, járjon közbe, hogy visszakerülhessen méltó helyére.) *** A másik szent hely a magyar nemzet számára Ösvacsákány község, Magyarbőd mellett fekszik. Itt született 1802. július 16-án Dessewffy Arisztid, s itt is keresztelték meg az evangélikus templomban. Dessewffy Arisztid mint nyugalmazott huszárkapitány ajánlotta fel kardját a hazának. Csakhamar őrnagy lett, s dicsőséggel vett részt huszárjaival a tarcali győztes csatában. Kápolnánál kereszttűzbe került, de nehéz küzdelemmel kivágta magát. Harcolt a bicskei, isaszegi, váci, nagysallói és a komáromi csatákban, s már június l-jén tábornokká lépett elő. A fegyverletétel után ő is török földre akart menekülni, de Liechtenstein herceg visszahívta, s biztosította Haynau kegyelméről. A kegyelemben nem volt köszönet: a kötélhalált golyó általira változtatta Haynau Aradon. A vértanú holttestét a kivégzés után Csákányra hozták, s éveken keresztül ott pihent a Dessewffyek családi sírboltjában. Csak miután a birtok a Forgách grófok tulajdonába került, szállították el Margonyára, itt nyugszik a mai napig. Nagy Sándor mellett ő volt a legvitézebb negyvennyolcas huszártábornok. Ósvacsákányon 1904-ben a templom falán emléktáblát helyeztek el, amely mind a mai napig sértetlenül a helyén van. A község lakosai, bár szlovákok, büszkék a falu nagy szülöttjére. Ha tehetjük, zarándokoljunk el az Ósva-völgyi történelmi kegyhelyekre, ahol történelmünk legfényesebb lapjait olvashatjuk. PAZDERÁK BERTALAN
