Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-23 / 43. szám
hon... Hol is vagyok én otthon? Eszembe ötlenek Tamási Áron immár szállóigévé vált szavai: Ért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne... Hol is ez a valahol? Hisz szüló'fa- iból hatéves koromban távoztam szüleimmel. Otthonom, családom ma a fővároshoz köt. ilőfalum hívására mégis hazamentem. i polgármester kedvesen hazainvitált valamennyiünket, akik hatvanöt évvel ezelőtt Paláston lettünk. A meghívó végtelenül tapintatos mementóként utal nemzedékünk fogyó jövendőjére, (őzben számunkra: „egyre drágább már a múlt, s mind nagyobb távot fut be az emlékezet”. kor a toronyóra elüti majd a tizenkettőt, megjelennek a boszorkányok, és csalogatják, ráncigálják majd a körben állót, akinek nem szabad onnan kilépnie, mert csakis a körön belül nem eshetik bántódása. Ha e próbát kiállja, a boszorkányok maguk közé fogadják, és ő is olyan varázserőre tesz szert, amilyennel Paláston - de talán sehol a világon - ember még nem rendelkezett! Csakhogy a balga ember nem várta be a toronyóra ütését, röviddel éjfél előtt kilépett a körből, sőt - az utókor sajnálatára is - elinalt onnan. A falu népe sokáig derült az eseten; mi meg ink hát e ritр, meghitt ta- óra, múltat mi, egykori ársakat vi- átni, és emlé- ien legalább y órára pergetni a rtelenül illa- t. égettük, is- ttük egy- A két ember- áncolta arco- róbáltam félti az ismerős akat. Ki tud- t rejtenek az ántotta baráz- Kudarcokat? Sikereket? Emberi, családi tragédiá- íazdag vagy eltékozolt életeket? * ist a magyar etnikum északi végvára. A szomszé- akonca már szlovák község. Itt húzódik a láthatat- tár, amely tudomásom szerint (egy máig is vitatott elmi eseményt, a török által némi rakoncai segéd- s karóba húzott Kont Albert palásti bíró esetét kiválta nem volt választóvonal a két község és a két nép . Ha ideig-óráig mégis az lett volna, csupán a poli- mdorlatainak köszönhetően, alu lakói, sok megpróbáltatást átvészelt elődeiktől It borzalommal, mindig is rettegtek a politikától, öle elmenekülniük így sem sikerült; mindig utolér- ;t s durván belegázolt a mi nemzedékünk életébe z első világháború fájdalmas sebei még be sem heс, hadiárva anyám könnyei még fel sem száradtak, a yított katonaképről ismert nagyapám csontjai vala- /égtelen orosz földben még el sem porladtak - már- >bbant a második világégés. A hősök emlékművére alig negyed évszázad után a hősi halottként tisztelt áldozatok nevét vésték. áború lángjai csaknem öt évi pusztítás után kialud- >yan, ám nemzedékünknek a béke se hozott meg- ’ást. Szülőfalumból is embertelen erőszakkal űztek :akat otthonukból, egyetlen bűnükül felróva a ma- ígukat. Pedig mennyire ragaszkodtak szegényes, ar kenyértelen otthonukhoz! És hát őseik földjéhez, r is, amikor már az emberiességet oly harsányan ő új rendszer könyörtelen erőszakkal, makacs el- ásukat megtörve kényszerítette őket a közösbe, a kkel együtt. Ha a szövetkezet kedvező változást ho- , a falu életébe, az erőszak tényén ez mit sem változ- az, volt biztos megélhetésük, takaros házakat is épí- és gyarapodtak, de szavaikból most is kitűnik, hogy /etkezetet - így sem tekintették a sajátjuknak. Nem t az, különben aligha történhetett volna meg, hogy ük - aki ki tudja, milyen úton-módon került a közös [vagy inkább a nyakukra) - dáridóinak tetemes költ- a szövetkezet számlájára egyenlítette ki. alu hat és fél évtizedét nagy sorsfordulók jelzik. De is erről beszélek most, ha a találkozóra inkább szép íekkorunk emlékeit jöttünk felidézni?... Mert ennyi vlatából a gyermekkorunk valóban csodálatosnak s alannak tűnik, ám az korántsem volt felhőtlen. Épp ésünk évében kezdődött a nagy világgazdasági vál- ímely a szülőfalunkat sem kerülhette el. Apáink, ipáink - akkori nyomorúságukból, kilátástalansá- )1 menekülve - vándorbotot ragadtak, utolsó szaluként, talán utolsó lehetőségként választották a ki- >rlást: noha nem is választás volt ez, hanem inkább irtelen kényszer, n, a vándorbot. dijeim sorsának valóságos jelképe. A község címe- s, a sárkányölő Szent György lándzsája helyett talán b a vándorbot illene. Mert más fegyverük bizony >en volt kegyetlen sorsuk ellen. Palástról sokan Ka- >a, az Egyesült Államokba távoztak, hogy az óceán nek tűnő partján, a nagy ismeretlenben próbáljanak ácsét. Azt, amit a falujukban hiába kerestek. Föl- itó palástiak! Ki tudná szavakba önteni érzéseiteket, jr az asszonyaitoktól, a gyermekeitektől, a szülei- ., a barátaitoktól búcsút vettetek? Mert remélhetté- hogy valaha is viszontlátjátok őket? S ha igen, ho- > Hű marad-e az asszony Isten előtt tett fogadalmá- t családi fészket nem dúlja-e fel idegen? bben nem is tértek vissza, és ha mégis, nem éppen «nősként. E sorsok - megannyi regénybe illő, nem- er kisebb tragédiába torkolló történet. Ilyen például a ínyám tizenkét testvérének egyikéé: Medgyesi Sán- is, aki a születésem évében ragadott vándorbotot, m gyakran emlegette, hogy Sándor bátyám a nagy út féléves koromban, a karján dajkálva vett tőlem is bú- Vajon gondolhatta-e akkor, hogy csak negyven év n, a nagyanyám temetésén lát viszont? akünn sokáig szabólegényként tengődött, és mostoha sodorta a kanadai szocialisták táborába, ahol azután :n át a Kanadai Magyar Munkás című ellenzéki heti- jyvezetője volt. De ő legalább a saját erejéből térhe- tza. Nagyanyám sógora, Lőrinc bácsi viszont néhány nnlét után is csak a kivándorló társától kapott kölcsö- ásárolt hajójegyen jutott haza, amiért aztán éveken át kedett a hitelezőjével, mert itthon se volt miből kiejtenie adósságát... Hány, a szülőföldjéről kenyér után Palást új címere a sárkányölő Szent Györggyel kivándorló palásti odüsszeáj a játszódott le a nagyvilágban! Többségük sorsa máris feledésbe ment, mert az emlékük már csak a mi, egyre fogyó nemzedékünk emlékezetében él, ráadásul azt is el-elhomályosítják a napi gondok. * Bámennyire igyekszem is elhessegetni a múlt árnyait, gyermekkorom szép emlékei a rideg valóság ólmos ködébe vesznek. Pedig a falu kenyérgondoktól terhes világát akkoriban még csodálatos lények népesítették be: szellemek, kísértetek és boszorkányok... A képzelet fura szüleményei úgy hozzátartoznak a falu életéhez, akárcsak a pap vagy a jegyző. Mindez nagyon is jól megfért a babonás lakókkal; nélkülük talán az élet is sivárabb, színtelenebb lett volna. Persze, inkább azért az élő alakokra emlékszem, az emlékezés őket növesztette óriásokká a szememben. Ők kötődnek a gyermekkoromhoz, és a minap rendezett palásti találkozóra érkezett gyermekkori pajtásaimhoz. A vasúttól, minden egyéb összeköttetéstől távol eső falusi zárt közösség volt. Éőképp a bajban fűzte ezernyi szállal össze szoros egymásrautaltság az itt lakók sorsát. Messze voltak a várostól, a hivataloktól, az orvostól, a vasútállomástól... De hát kellett-e oda orvos, ahol ott volt a pajtásom nagyapja: a világháborút szanitécként megjárt Matyó Józsi bácsi? No, meg Ivánkáné nagyasszony, az ő önzetlen gyógyító tudományával! A palástiak a betegséget, a halált amúgy is Isten akaratának tekintették, ami ellen hasajnálhatjuk, hogy a palásti boszorkányokról Józsi bácsi révén se sikerült többet megtudnunk... * A találkozón a földijeimtől Kis Józsi bácsi, a Piktor felől érdeklődöm.- Nemrég halt meg, kilencvenen is túl lehetett már - jön a válasz. Ő is gyermekkorom felejthetetlen alakja. Már a megjelenésével elütött a környezetétől. A festő-mázoló már akkor hordott iparoshoz illő öltönyt hétköznap is, amikor a palásti gazdák ünnepnapokon is még bő háziszőttes gatyát viseltek. Emlékét nem csupán az iparosi méltóságának rangot jelentő megjelenése tette számomra felejthetetlenné. Mint évekkel később kiderült: ő volt az a titokzatos valaki, aki az éj leple alatt Szent István napján, minden évben kitűzte az otthon varrt kicsi magyar zászlót az alsók (alvég) valamelyik akácfájára; s parti háza előtt jókat szórakozott, ahogy a szlovák csendőrök nagy üggyel- bajjal igyekeztek azt eltávolítani. Az emlékek több évtizedes szűrőjén próbálom kibogozni akkor csak a csendőrök bosszantásának, de felnőtt létére is kamaszkodásnak tűnő csínytevését. A kevés beszédű Piktor nyíltan sosem magyarkodott. A szándéka lehetett bármilyen, de akaratlanul is ébren tartotta a kenyérgondokkal viaskodó vászongatyás falumbéliekben a nemzeti hovatartozás tudatát. Bár lehetséges, hogy Józsi bácsi nagyon is tudatoAz első világháború katonai áldozatai... ... és a második világháború katona, partizán s civil hősei dakozni nemcsak felesleges, hanem tán vétek is volt. Igaz, e szűk életfilozófiát a szűkös anyagi lehetőségek is jócskán behatárolták, mert bizony orvosra, drága gyógyszerre amúgy sem igen tellett. Őszintén szólva, a ló lesántulása, a tehén tejének elapadása, a sertéspestis is legalább olyan csapás volt, mint a gazda lebetegedése. Mert hát az állatorvosra sem futotta. A jószágot Kondás Feró bátya gyógyította bikigyíkcsonttal, aminek titkát soha senkinek nem árulta el. Azt végül is magával vitte a sírba, amikor egy környékbeli útjáról hazafelé menet, az ipolysági vasútállomáson a mozdony kerekei oltották ki életét. A nagy mágus összezúzott testtel tért meg őseihez, csupán a kebelén rejtegetett pálinkásüveg maradt épségben... Természetesen, Feró bátya ismert alakja volt Palástnak. Reggelente belefújt ökörszarvkürtjébe, így terelvén össze a legelőre induló kondát. Engem mégsem a kürtje, inkább a boszorkányokkal való, állítólagos paktálása ejtett ámulatba. Úgy hírlett: fél deci bundapálinkáért bárkit bevisz a társaságukba, hiszen mondtam már, hogy Paláston akkortájt boszorkányok is voltak. (Ki tudja, az a sok szép palásti fiatalasszony nem az ő leszármazottjuk-e?) Egyszer akadt egy bátor férfi, Antal Józsi bácsi személyében, aki hajlandó volt velük szövetségre lépni. A találka színhelye a faluszéli útkereszteződés lett volna. Józsi bá’ oda indult Feró bátyával éjfél előtt, több kíváncsiskodótól kísérve - miután a kocsmában előzőleg már egy kis bátorságot merítettek. Feró bátya az útkereszteződés közepébe egy kört rajzolt a botjával, abba állította a bátor férfit, akinek ott kellett kivárnia az éjfélt. Mert hogy, amisan cselekedett... Egyébként szép kort ért meg az öreg. S talán ez sem véletlen. Élete utolsó éveiben is naponta kijárt az erdőbe, és a hátán hordta be a rozsét, holott az udvarában bőven állt tüzelőfa. Amikor megkérdezték: szüksége van-e a rőzsére, mosolyogva azt válaszolta:- Nem a rőzsére, a mozgásra... A nehéz munkához szokott palástiaknak ez furcsának tűnhetett, de ő mindvégig tudta: mit, miért tesz. * A múltat idéző találkozónkon azért csak szóba jött a jelen is. Földijeim napjaink nagy változásait óvakodva, kétkedve fogadják. Hétköznapjaik egyelőre nem jobbra, hanem rosszabbra fordultak, s az élet már annyiszor állította őket a sors útkereszteződésein abba az ördögi körbe, ahol a világi hatalom boszorkányai a mi nemzedékünket is annyira megtépázták. A hajdanán a földhöz olyannyira ragaszkodó falumbeliek most elbizonytalanodtak: bármennyire furcsa, de nem kell nekik vissza a föld. Az a föld, amely valamikor kenyeret, rangot jelentett. A tapasztalataik súgják, hogy a gyakori változások a múlandóság jelei. A múlandóságé, mert a mi nemzedékünk ideje lassan lejár. Mi. huszonkilencesek, talán már soha többé nem jövünk így össze. Ám lesz-e a kenyérnek és a kenyeret adó földnek, a földműves munkának valaha még becsülete Paláston? És az országban? Ott, ahol a kenyér nem csupán napi táplálék, hanem Isten ajándéka, testének jelképe volt... Zsilka László ^nílyen Bonyolult lélek Richard Grieco első pillantásra amolyan „hölgyek kedvence”: széparcú, kisportolt testű. Kezdetben nem a filmstúdiókban, hanem az amerikai futballban jeleskedett - innen a figyelemre méltó izomkötegek. Egy térdsérülés azonban véget vetett sportkarrierjének. Mivel tisztában volt külseje értékeivel, modellként próbált érvényesülni. Innen már csak egy kis lépés volt film. Sztárt a televízió csinált belőle. A Booker című sorozat első részének közvetítése után háromezer hölgytől kapott rajongó levelet. Bár a természet és Hollywood hősnek teremtette, Richard Grieco nagyon is praktikus ember. Bár még csak 30 éves, nem elégszik meg a színészettel; van már egy saját produkciós irodája is. Aki ezek után azt gondolja, hogy Richard kőkemény realista, hát téved. Saját bevallása szerint nem nagyon érdekli, mit gondolnak róla az emberek, számára az a fontos, hogy ne veszítse el saját lelki világának egyensúlyát. S ha bánat, csalódás éri, hát - verset ír. S mivel eléggé zárkózott, örömét is inkább költeményekben fejezi ki. A hozzáértők állítása szerint ezt is tehetséggel csinálja. Színek a színeseknek Bármilyen furcsa, a kozmetikai ipar alig két-három éve döbbent rá arra, hogy van még egy piac, amely kiaknázatlan: a színesbőrű nők milliói is szeretnének még szebbek lenni. Csakhogy számukra nem éppen megfelelőek ugyanazok a dekoratív kozmetikumok, amelyeket a fehér nők használnak. Az ő bőrszínük egészen más színeket kíván, legyen szó alapozó krémtől, púderről, szemhéjfestékről vagy rúzsról. A problémára lényegében a nagy divatcégek döbbentették rá a gyártókat, amikor a kifutók sztáijai a gazellatermetű sötétbőrű lányok lettek, elsősorban Naomi Campbell és Imán (a képen). S éppen Imán az, aki a tétova kezdet után egy komoly iparágat akar teremteni. Mint elmondta, fekete bőrűek gyakran fordultak hozzá tanácsért, milyen szépítőszereket használjanak. S ő a tanácsok mellett magukat a szereket is prezentálni akarja. Az indulótőke igazán nem lehet gond a számára. A maga kereste milliókhoz szívesen ad neki a férje is, David Bowie sztárénekes. Bár a színpadi sminkeléshez neki tökéletesen megfelelnek az eddigi kozmetikumok. Hiszen fehérbőrű, szőke és kékszemű. (görfol) RIPORT 1994. október 23. l/BSÉmBP
