Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-03 / 14. szám

Ü S K E A jogról Az utóbbi időben gyakran elcsodálkozom azon a politikai virágnyelven, amelyen a szlovák kormányzat elitje megfogalmazza a - semmit. Amikor kormányunk elnökét és társait arról hallom szónokolni, hogy a szlovákiai magyar­ság részére „európai átlag feletti jogokat” bizto­sítanak Szlovákiában, akaratlanul az a kérdés merül föl bennem, hogy ez a brosúra-filozófián felnövelkedett garnitúra gondolkodik-e akkor, amikor beszél?! Mert - maradjunk az iménti példánál - mi az, hogy „átlagon felüli jog”?! Egyáltalán: mi a jog? Némelyek - mondjuk a volt kormányfő, Meéiar úr - úgy képzelik el, hogy a jog olyan, mint az aprópénz: akinek tele a zsebe, ha úgy tetszik, úri kedvében ennek-annak ad belőle né­hány fillért. A mai szlovákiai demokráciában a jog ilyetén való értelmezése hétköznapi tény, hiszen a többség hatalma méri centivel, szóval és tettel a kisebbségek számára - ha méri. De leginkább csak arról szónokol, hogy már az is sok, amit eddig adott. Holott a napnál világo­sabb, hogy eddig nem adott semmit! Nem adott, mert nincs és nem is volt miből adnia. Cseh-Szlovákia eddigi történelme egyér­telműen bizonyítja, hogy az ország határain be­lül élő nemzetiségek számára semmi olyat nem tudott ez az államszerkezet nyújtani, amivel korábban nem rendelkeztek volna. Ez pedig abból az egyszerű, természetes tényből fakad és következik, hogy az ember­nek az ő joga, hogy Ember! Hogy megszüle­tett. Ehhez a joghoz hozzáadni nem lehet, mert ez az élet - a természet - jogmaximuma. Ha a politika brosúra-tenyészetén gyarapodó honi jogosztók egyszer kiballagnának az erdőbe, talán észrevennék - bár ebben nem va­gyok egészen biztos -, hogy a tölgyfának az ő joga abban áll, hogy ő tölgy, a fenyőé, hogy fenyő. És sorolhatnám tovább a juhart, a szilt, a vadgesztenyét, az akácot, a fehérkérgű nyírfát, vagy akár a lápi füzet is. Amint köztudott: belőlük áll az erdő társadalma. S benne a tölgy, a bükk, a lúcfenyő és az akác jogállása úgy azo­nos, hogy hozzáadni nem lehet semmit létezé­sük teljességéhez.... Abból csak elvenni lehet, mondjuk csonkolással... vagyis az erdő társa­dalmában az „átlagon felüli jog” ismeretlen, nem létező, tehát: használhatatlan. A Föld flórájának jogállása a faunában is ugyanilyen tisztán felmutatható. (Csak melles­leg: az ember mint élőlény ugyancsak a fauna része, csak nagy elbutultságában ezt már régen elfeledte. Sajnos!) Itt vannak mindjárt - példá­nak - a verebek, a cinkék s a varjak. Megülik a kert fáit-bokrait; a verebek csiripelve zsinatai­nak, a cinkék már mondják a maguk „nyitni- kékjét”, s a varjak öregasszony-feketén néha megszólítják a tollúk alá settenkedő szelet... A veréb szürke, a cinke tarka, a varjú fekete. De: valahány madár. Ugyanakkor más-más a hang­juk. Kérdem tisztelettel fő-jogelosztó uraimé- kat: a varjú adhat-e a cinkének, verébnek „átla­gon felüli” jogot?! Csak azért, mert mondjuk „testesebb”, vagy mert más a színe-hangja? Egyáltalán: a verebet érdekli-e, hogy a varjú - dehogy akarom megbántani ezt a szép madarat, hiszen az egyik kedvencem - e kis tájon bizto­sítja-e számára a repülés, a csiripelés, a fészek­rakás és a fiókák felnevelésének a jogát?! A természet egyik csudájának én azt az év­milliók óta működő demokráciát - ha úgy tet­szik: jogrendet - tartom, amely a flóra és a fau­na imént felvillantott harmóniáját és teljességét kimunkálta. A növényi és állati társadalmak eb­ben a harmóniában - közösségben - élnek együtt háboríthatatlanul évmilliók óta. Itt nincs se többség, se kisebbség. Ebben a nagy egész­ben az élet egyetlen jogállást ismer el, azt, amely a születéssel adott. Ha tölgy, akkor azzal, hogy - tölgy. Ha veréb, akkor azzal, hogy - ve­réb. S ha ember, akkor azzal, hogy - Ember! Ebből pedig az következik, hogy sem egy or­szág, sem egy kormányzat, sem semmi azon túl, • vagy innen nem adhat nekem „átlagon felüli” jogokat. Még átlagosakat sem. Mert az én jo­gállásom, hogy embernek szült meg az anyám. És roppantul kétlem, hogy holmi politikusok ehhez bármi „többletet” képesek volnának hoz­záadni... Gál Sándor Végh Dániel a református templommal szem­ben lakik abban a családi házban, amelyet szűkös anyagi körülmények között huszonegy esztendeig építettek. Nagy volt a család, öt gyermekük szüle­tett, róluk is gondoskodni kellett. Heten éltek egy fizetésből. A tiszteletes úr felesége hajdanán taní­tónő volt, de a háború után néhány évig nem volt hol tanítania. S amikor újra megnyitották a ma­gyar iskolákat, már nem szentelhette hivatásának az életét. Még az ismerősök is elutasították abbéli kérelmét: „Nem taníthatsz! Miért mentél egy pap­hoz féijhez!” így odahaza maradt, a gyermekei ne­Szlovákiai magyarsors vasz püspök úr mellé voltam beosztva. A közép- és főiskolás diákok körében dolgoztam. Beutaztam az anyaországhoz visszacsatolt területeket, voltam Szabadkán és Újvidéken, Kolozsvárott és Désben, Ungváron és Beregszászon. Kerestük a szegény sorsú, de jól tanuló, érettségiző diákokat. Buda­pestre hívtuk őket, ahol olcsó szállást és kosztol biztosítottunk számukra, hogy a főiskolákon tanul­hassanak. így folyt az életem 1944 júniusáig... Végh Dánielt csaknem egy évvel a második vi­lágháború befejezése előtt katonai mundérba öl­töztették. Főhadnagyi ranggal, tábori lelkészként a magyar hadosztállyal a frontra küldték, ahol az első vonalban szolgált. Istentiszteleteket tartott, nyilvántartásba vette a betegeket és sérülteket, gondoskodott a kórházba szállításukról, temette a halottakat, megjelölte a sírhelyüket. mekük. A nagyapa és az apa után őt is Dániel név­re keresztelték. A többiek már Nagymegyeren születtek, ahol a tiszteletes úr 1949 januáijától volt a reformátusok lelkipásztora egészen 1986- ig, a nyugdíjba vonulásáig. István fiuk 1949-ben, János 1952-ben született.- Három fiú után lánykát is akartunk - mondja a lelkészfelség. -De a negyedik gyerek, s utána az ötödik is fiú lett... Péter 1954-ben, György 1961-ben született. Mind az öten a nagymegyeri magyar középiskolá­ban érettségiztek. Ha eléggé szerény körülmények között is éltek a lelkész úr csekély fizetéséből, rendre tovább iskoláztatták gyermekeiket.- Mást nem tudtunk nekik adni, csak a tanulás lehetőségét - mondja Végh Dániel. - Igyekeztem jó lelkipásztor, jó családapa lenni, hogy az életük Gazdagodni jó cselekedetben velősével törődött. Most viszont már tágas nekik az otthon, hiszen csak ketten maradtak benne. Mind az öt fiuk családot alapított.- Szűk családi körünk már huszonkét tagú. Kettőnkön kívül ott az öt fiú és öt meny, a tíz uno­ka. Két unokánk már a főiskolán tanul, a többiek gimnazisták, alapiskolások - mondja nem kis meghatottsággal a szép kort megért tiszteletes úr, aki májusban tölti be 78. évét. Ma is derék tartású, friss mozgású ember. Fogadalom az édesanya sírjánál Nagymegyer közelében, Alsógelléren született 1916-ban. Édesapja földműves volt, kisgazda; édesanyját, lánykorában, Kovács Teréznek hívták. Tizenhárom gyermeknek: hét fiúnak és hat lány­nak adott életet.- Én a tizedik gyerek voltam, a legfiatalabb fiú. Sajnos, tizenhármunkból ma már csak hárman élünk. Testvéreim közül csupán én tanultam kö­zépiskolában... Nem is kell külön faggatnom, milyen tannyelvű iskolába járt. Az első csehszlovák republikában a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy magyar szülő magyar iskolába íratta be gyermekét! Ami­kor Alsógelléren elvégezte az elemi iskola ötödik osztályát - apai beleegyezéssel és egyszerű falusi gyerekként - a komáromi bencés gimnáziumban folytatta nyolc évig tartó, további tanulmányait. Később, amint megerősödött, gazdálkodással fog­lalkozó idősebb fivérei így fogadták nyaranta a jó bizonyítvánnyal vakációzni hazatérő öcsikét: „Tíz hónapig nem csináltál semmit, most bele a mun­kába!” S ő bizony végigdolgozta a mezőn az egész nyarat...- Tizennégy éves voltam, amikor meghalt az édesanyánk. A temetőben a református lelkész bibliai idézettel búcsúztatta anyánkat. A megható szavak olyannyira megragadtak, hogy ott, az édesanyám sírjánál megfogadtam, én is lelkész leszek... Gimnazista koromban a fiatalok vallásos közösségekbe csoportosultak, hogy tanulmányoz­zák a Bibliát. Bogya, ahová Alsógellérről költöz­tünk, református falu volt. Nyolcan-tízen jártunk innen középiskolába. Amikor délutánonként ha­zajöttünk Komáromból, egy kis házikóban szinte naponta összejöttünk, hogy elbeszélgessünk a bibliai igékről. Bérbe vettünk egy darab földet, hogy zöldséget termeljünk, s ennek árából tartot­tuk fenn közösségünket. Példaadásunk községről községre terjedt. Bekapcsolódtunk az árvaházi mozgalomba, foglalkoztunk a tanoncok lelkivilá­gával; s ezáltal mi is művelődtünk. Szívem vágya mindig is az ifjúság nevelése, tanítása volt. Hitre nevelni, példaadó életre vezetni. A felesége még kiegészíti a tiszteletes úr szava­it:- Jobbak is voltak akkoriban a fiatalok, mint azok, akik mostanában szabadoson nevelődtek... Végh Dániel még Pál apostol szavait is idézi, amelyeket egész életében jómaga is betartott: „Légy példa a hívőknek. Kövesd az igazságot, az Istenfélelmet, a hitet, a szeretet, a béketűrést és a szelídséget. Harcold meg a hitnek szép harcát, hogy jót tegyetek, legyetek gazdagok jó cseleke­detekben...” A komáromi bencés gimnáziumban 1936-ban érettségizett, s annak az évnek őszétől a losonci református teológiai szemináriumban készült fel a lelkészi hivatásra. Az 1938-as őszi határmódosítás és Losonc visszacsatolása után, 1939 júniusában, a pápai református egyházkerület teológiai főisko­láján fejezte be tanulmányait. Egy esztendeig Pá­pán segédlelkészként működött, majd egy évig Búcson hirdette az igét.- Búcsról azután Budapestre kerültem, ahol Ra­- Utána jöttek az oroszok. A lengyel-ukrán fronton, Stanislaunál nagy áttörések voltak. Lát­tam, ahogy a magas rangú tisztjeink a búzatáblák­ban letépték rangjelzéseiket. Majd egyre összébb húzódott a front: már hazai földön, Sárospatak­nál, Tomagörgőn, Rozsnyó előtt, Hárskútnál, Krasznahorka környékén is szörnyű harcok dúl­tak. Volt olyan nap is, hogy alig győztük a temeté­seket... Aknával belőtték azt a házat is, amelyben én tartózkodtam. A falak bedőltek, én az ajtó fede­zékébe húzódva maradtam életben... Dobsina után Lubietovára 1945februárjának derekán értünk. A faluban nagy volt a riadalom. A németek össze­szedték a 16 és 60 év közötti embereket. A naplóm­ba ott azt írtam: „Még élünk. Óráról órára várjuk a szabadulást...” Besztercebánya előtt, április 5-6-án, az orosz és román alakulatok bekerítették a magyarokat. A megtizedelt magyar hadosztály feladta a visszavo­nulás biztosítását. Sikerült elszakadniuk és egy hónap alatt Hajmáskérre jutottak, majd 1945. má­jus 26-án leszereltek.- Nagyon nehéz volt a fronton. Nem is tudom, hogy úsztuk meg fogság nélkül. Véghné férje emlékezését hallgatva, bibliai idé­zettel válaszol:-Aki hisz, az nem vész el... Családalapítás Hajmáskérről, mint csehszlovák állampolgárt, hazaküldték Bogyára. Végh Dánielt csónakkal hozták át a Dunán. Lelkipásztorként rövid időre Dunaradványra került. A parókia kiégve, a temp­lom belőve. Ezt kellett hát rendbe tenni. Utána át­vette a dunamocsi gyülekezet gondozását, bár a templomot itt is felrobbantva találta. 1945 őszétől három évig Csicsón szolgált. 1947 elején itt kötött házasságot Nemes Gizella tanítónővel, a volt nagymegyeri főjegyző lányával. Még nyolcadikos gimnazistaként ismerkedett meg vele Komárom­ban, Giziké akkor harmadikos volt. Ismeretségük nagy viszontagságok után is tartósnak bizonyult. Kettesben már könnyebb volt a tiszteletes úrnak és az iskolás gyerekekkel is többet foglalkozhat­tak. Magyar iskolák nem voltak, de akik így akar­tak tanulni, azokat a hittan mellett számtanra, ma­gyar irodalomra is oktatták a parókián. Azokat pe­dig, akik a Magyarországon megkezdett tanulmá­nyaikat odaát akarták befejezni, csónakkal átsegí­tették a túlsó partra... Csicsón, 1948-ban, jött a világra első fiúgyer­rendben menjen tovább. Azt tartottuk a legfonto­sabbnak, hogy az alapokat az anyanyelvükön sze­rezzék meg, s így később az idegen nyelveket is könnyebben elsajátíthatják. Egy Amerikába sza­kadt osztálytársam írta nekem a levelében: Első fiadat neveld jól, a többiek utánozni fogják. így is lett. Dániel után valamennyien tehetséges, elis­mert mérnökök lettek... Végh Dániel ma már nyolcadik éve a nyugdíja­sok csendes életét éli, de nem húzódik félre. Nagymegyeren és más falukban is hirdeti az igét, ha ilyen-olyan okból kisegítésre hívják. Folytatja a komáromi és a dunaszerdahelyi járás szociális otthonainak látogatását, hogy lelki gondozásban, vigaszban részesítse az idős embereket, a testi fo­gyatékosokat. A magukra hagyatott emberek bá­natát bibliai idézettel is enyhíti: „Az Úr az én őrző pásztorom...” Minden napra van egy idézete. Mu­tatja is a nap nap után fellapozott kis könyvecs­két... Csendes percek ezek az év minden napjára. Amikor náluk jártam, így hangzott a napi idé­zet: „Isten útja az egyetlen út számomra....” S alat­ta az apostoli magyarázat: „Ha saját utam mellett döntöttem, mindig kudarcba fulladt.”- Egész élete a szlovákiai magyar sorsot tükrö­zi - mondom beszélgetésünk végéhez közeledve.-A szlovákiai magyar sors manapság más, mint azelőtt volt - válaszolja. - Manapság például fe­lettébb megpecsételik a vegyes házasságok. Az első köztársaság húsz esztendeje alatt nem volt annyi keveredés, mint most, egy év alatt. Ez hozza magával, hogy magyar nemzetiségű, de szlovák anyanyelvű; és fordítva: szlovák nemzetiségű, de magyar anyanyelvű valaki. Mostanság ez is befo­lyásolja a szlovákiai magyarság létét, sorsát... Búcsúzóul a saját sorsával kapcsolatban is tesz egy megállapítást:- Diákkoromban írtunk egy dolgozatot. Címe az volt: Mi leszek 25, 40 és 60 éves koromban ? Én ezt írtam: 25 éves koromban végzett lelkipásztor; negyvenévesen nagy falusi gyülekezetem lesz; hat­vanévesen pedig nézni fogom a munkám eredmé­nyét. Ez utóbbit, egy kis időeltolódással, hetvené­vesen kezdtem figyelni. Minden megadatott, amit elvártam az élettől; minden tervem megvalósult. Nem éltem hiába... Ha Végh Dániel és jóságos felesége szerényen élt is, de a bibliai mondáshoz tartva magukat: gaz­dagok voltak jó cselekedetekben. Petrőci Bálint RIPORT 1994. április 3.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom