Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-14 / 161. szám, szerda

1993. JÜLIUS 14. llÜSZŐ, RIPORT MAKOVÍ TEREPSZEMLE — SOK ÁFONYÁVAL, KEVÉS ÖRÖMMEL HATÁRON INNEN ÉS HATÁRON TÚL - Vigyetek magatokkal útlevelet - tanácsolták sokan, amikor elmondtuk, hogy a szlovák-cseh határra készülődünk, - hiszen nem lehet tudni, az éjszaka folyamán nem változnak-e az előírások. Hajnalban indultunk. Úticélunk a Morva-sziléziai Beszkidek kis községe, Makov, amely 1993. január 1-jéig jelentéktelen kis falu volt. Lakosai, több mint két­ezren, ugyanúgy küszködtek a megélhetésért, mint másutt er­refelé. A férfiak közül sokan Ostravában dolgoztak, akadtak akik Zlínben, a többiek pedig Csacán. A kiszucai emberek életcélja ősidők óta egy ház felé­pítése. Addig küzdöttek, kupor­.gattak (közismerten igénytele­nek), amíg elhagytak az erdei, erdőszéli szülői házat, s a saját­jukba, a faluba költöztek. Az ősi porták lassan porladni kezdtek, csak a falubeli gyerekek bújócs­káztak néha-néha az egyre ro­mosabb falak között. Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt aztán néhány csehországi lakos érdeklődni kezdett a düledező házak iránt. A tulajdonosok örömmel adtak túl rajtuk, a né­hányezer korona soha nem re­mélt pluszbevételt jelentett. A csehek hangyaszorgalommal láttak neki a házak átépítésébe, korszerűsítésébe, s néhány év leforgása alatt szemet gyönyör­ködtető üdülőteleppé fejlesztet­ték az amúgy is párját ritkító Morva-sziléziai Beszkidek ezen vidékét. Télen kitűnő síterepek várták a látogatókat (1989 no­vemberét követően egyre több valutás turista fedezte fel ezt a tájat), nyaranta pedig csak úgy hemzsegett az erdő a gombázó, az erdei epret, a málnát, áfonyát kereső turistáktól. A híres Bum­bálka erdei ház minden évszak­ban zsúfolásig megtelt, a szom­szédos üdülők üzemeltetői sem panaszkodtak. Nem kis örömére a makoviaknak, akiknek az ide­genforgalom némi bevételt je­lentett. Az ország kettéválása után, 1993. január l-jével Makov ha­tárközség lett, s ez megváltoz­tatta az emberek életét. Hogy miben, mennyiben, arról a határ két oldalán eltérően nyilatkoz­tak. Egyet viszont leszögeztek: nem lett volna szabad kettéosz­tani az országot a lakosok meg­kérdezése nélkül. A szlovák oldalon Figyelmünket valahogy elke­rülte az országhatárt jelző tábla, ezért egy járókelőtől kértünk út­baigazítást. - Ahol véget ér a fa­lu, ott kezdődik a határ - mond­ta kissé morcosan. A szlovákiai határátkelőt egyelőre csak bódék jelzik. Meg a zöldruhás vámtisztek, akik a hazai (cseh és szlovák) sze­mélyautókat hol megállítják, hol nem. A teherforgalom lelassul, hiszen a vezetőknek fel kell mu­tatniuk a különböző okmányo­kat. A szolgálatot teljesítő vá­mosok szlovákul beszélnek egy­más között. - A csehek miért beszélnek szlovákul? - értetlen­kedünk. Jót derülnek tudatlansá­gunkon, majd közlik, a cseh ha­tár tíz kilométernyire van Ma­kovtól. Beülünk a szolgálati ko­csiba, s közben halljuk, amint az egyik vámos a másiktól azt kér­di: - Nincs szükséged ötszáz cseh koronára? A mercedeses cseh palinak benzinpénzre van szüksége... A cseh oldalon Rendnek (és sorompónak) lenni kell - gondoljuk a sorjában várakozó személyautókat szá­molva. Bár a vámtisztek látható­an nem halnak bele a sok mun­kába, a sorompót nem nyitják fel. Amikor megmondjuk, kik vagyunk, honnan, és miért jöt­tünk, szabadon mozoghatunk a határ mindkét oldalán. - Mit is mondhatnánk a kiala­kult helyzetről? Ide helyeztek bennünket, itt teljesítünk szolga-' latot. Az átutazók nem örülnek a batárnak, a kérdezősködésnek. Nem bennünket szidnak, hanem a politikusokat - mondta az egyik. Persze, nem azért tettük meg a több mint 260 kilométeres utat, hogy a sorompókat lássuk, és a vámosokkal beszélgessünk. A térségben élő őslakosok és ,,bevándorlók" véleményére voltunk kíváncsiak. Az elképze­lés megvolt, de hogyan lássunk hozzá? Járjuk végig a hétvégi házakat, kopogtassunk be és kérdezősködjünk, ki szlovák, ki cseh? Legésszerűbbnek azt tar­tottuk, hogy a Bumbálkába beté­rő vendégeket faggassuk. Vendégek nélkül Síri csend és üres étterem, ivó fogadott bennünket. És - szeren­csére - beszédes alkalmazottak. - Normális, hogy sehol egy lélek sincs? - szegezte nekünk a kérdést Anna Jarabicová, a vendégfogadó öt alkalmazott­jának egyike. - Tavaly azt sem tudtuk, hogy a sok vendégtől hol áll a fejünk... Mi ma sem változ­tunk, áraink sem nagyon, még­sem tér be a turista. Ahelyett, hogy a vendégek körül sürög­nék, befőztem 52 üveg áfonyát. - Miért van ez a pangás? — kérdeztük, s az ablakból is láttuk, hogy a nagy parkoló üres. - Miért, miért?! A határ mi­att. Meg azért, mert a csehek félnek, hogy nem szolgáljuk ki őket. Pedig nálunk nincs különb­ség a szlovák és a cseh vendég között. A pénz sem jelent gon­dot, elfogadjuk a cseh koronát is. Nem visszük bankba, a határ túloldalán lévő élelmiszerholt­ban vásárolunk. Ha csak szlovák koronánk volna, a tulajdonos el­fogadná azt is. Sokan vásárolnak nála, cseh, tehát alacsonyabb árai miatt. Elmondja, a turistákat az úton sorakozó kamionok látványa is riaszthatja, a külföldieket - főleg a németekre gondolt - maga a határ ténye kedvetleníti el. - Az is baj - fűzi az elmon­dottakhoz -, hogy a csehek elle­nünk varinak, szidják Mečiart. Pedig ő csak jót akar nekünk. Igaz, az ország kettéválasztását késleltethette volna. Rossz fényt vet ránk az is, hogy egyes szlo­vákok elnemzetietlenednek. Az előbb említett boltos is Makov­ból származik, mégis csehnek vallja magát... - A többi vendégfogadót, er­dei házat sem látogatják? - vál­tunk témát. - Kevesen. A csehek inkább a Masaryk-fogadót keresik fel. Kevés vendéggel A Bumbálka mellett a hegyge­rincen húzódik a láthatatlan ha­tár. A Masaryk-vendégfogadót gyalog, de autóval is meg lehet közelíteni. Mi az előbbit válasz­tottuk, s jól tettük. így nemcsak beszélgettünk a szorgalmas áfo­nyaszedőkkel, hanem mi is „le­geltünk". Maszatosan léptünk be a fogadóba, s bár volt üres asztal, egy nagymamakorú hölgy mellé telepedtünk. És kér­dezősködtünk persze. - Csodaszép vidék ez. Telen­te síelni, nyáron túrázni jövünk ide. A Bumbálka volt mindig az első megállónk. Most már be nem teszem oda a lábam... - pa­naszolta keserűséggel a hangjá­ban az olomouci Jaroslava No­votná. A miértünkre nem tagad­ta meg a választ. - Két évvel ezelőtt azt vettem észre, hogy szlovák címer került a vendéglő falára. A személyzet pedig a cseh szó hallatán meg­jegyzéseket tett... Mára már le­het, hogy a címert levették, s kedvesebbek a csehekhez is, de bennem a tüske... Pedig itt soha senki nem figyelte, ki, milyen nyelven beszél. A politika meg­változtatta az embereket. A ha­Megromlott a viszonyunk, kár is tagadni. Beszélgetés közben megittuk a kávét és csak fizetéskor döb­bentünk rá, hogy nincs cseh pén­zünk. - Nem számít - nyugtatott a főpincér. Amikor a visszajáró pénz között felfedeztünk egy papír tízkoronást eszünkbe ju­tott, hogy Szlovákiában már nem érvényes. A fogadót elhagyva mélyet szippantottunk a friss levegőből. A csodálatos tájban gyönyör­ködtünk, amikor a csendet ku­tyacsaholás törte meg. Nemso­kára megjelent a kutya gazdája is, a 82 éves Martin Janošec, akivel felejthetetlen órákat töl­töttünk. -Jól emlékszem, 1939-ben erre vezetett a határ - mutatott a távolba. - Vad idők voltak. A háborút követően pedig egy­formán szegény volt a cseh és a szlovák, a magyar és a lengyel. Ebben a térségben békésen élt egymás melett a szlovák és a cseh. Most meg... Miért irigy­lik a szlovákok a zászlónkat, amikor a fordulatot követően azonnal a sajátjukat kezdték len­getni, amikor elégették a közö­sét. Kezdetben én is elhittem, hogy Szlovákiának Mečiarra van szüksége. Aztán rá kellett döb­bennem, hogy bizony baj van az igazmondásával. De hagyjuk a politikát. Kerüljenek beljebb a házamba. A lányom áfonyás kalácsot sütött, s van az üvegben őszibarack-pálinka is... Koccintunk, meleg járja át tes­tünket. - Szemmel láthatóan ke­vesebb a turista, s ez baj. Pedig nem kellene az embereknek tar­••"'• -•;• " ' "Vili 1 WmWMl iiLLnm Í aSMíá^igiS I ISSS'iíp"'. mg BBiira t HH /" í. vf í..: isi "'V'A- , ILI fi í wámmm 1 Csehországban sorompó állítja meg az átutazót (Vas Gyula felvételei) tár meg elválasztotta őket egy­mástól. Nemcsak földrajzilag... Szemében könnyek jelennek meg, mégis folytatja. - A saját példám a legkézen­fekvőbb. Cseh szüleim voltak, apám 3 évig Vrútkyban dolgo­zott, anyám lánytestvére pedig Rózsahegyre ment férjhez. A nagynénémet gyakran látogat­tuk, habár én egy időben feltem a városka polgáraitól. Úgy 7 éves lehettem, amikor a temp­lomban hallottam Hlinkát prédi­kálni. Gyerekfejjel megijedtem a szavaiból áradó gyűlölettől. Később megfeledkeztem erről. Látogattuk egymást, hol ők jöt­tek Olomoucba, hol mi Rózsa­hegyre. Elérkezett 1989 novem­bere, és a rokonaim hirtelen megváltoztak. Minduntalan poli­tizálni akartak, vitáink veszeke­déssé fajultak. Azt bizonygatták, hogy a szlovákok ráfizetnek a csehekre. Bíztak Mečiarban, istenítették. Ma már másképp beszélnek. Ha eljönnek hozzánk látják - és dühösek -, hogy mi valamivel könnyebben élünk. taniuk egymástól-. Mert mire jó a gyűlölködés? Kényszerűségből cseh lettem A dombtetőről a parkolón ár­válkodó szerkesztőségi autó felé tartottunk, amikor eszünkbe ju­tott a szlovákból csehvé lett bol­tos. Rudolf Gajdoš egy rakás doboz mellett állva ebédelt. Fa­latozás közben elmondta, 1990­ben határozta el, bérbe veszi az élelmiszerüzletet, majd a Kmí­nek erdei vendégfogadót is. - A múlt rendszerben sok volt errefelé a turista, azzal szá­moltam, hogy kemény munká­val bár, de tisztességesen megé­lek. A tavalyi nyári-téli idény igazolta feltevéseimet, ezért úgy döntöttem, megveszem az üzle­tet. Készpénzem nem volt, el­kezdtem intézni a bankhitelt. Ügyem rendezése elhúzódott. Előnyt kaptak a jó ismerettség­gel rendelkező, volt kommunista elöljárók, akik szinte kivétel nél­kül vállalkozók lettek. Elérke­zett 1993 januárja és én hoppon maradtam. A szlovák bank kül­földön rekedt üzletemre hitelt nem adott. A csehek azért utasí­tottak el, mert külföldinek szá­mítottam. Ki tudhatta, hogy mindkét ország politikai kalan­dorai a lakosság háta mögött mit főznek ki?! Ugye, a szlovák mi­niszterelnök azt hangoztatta, hogy a csehek kényszerítették az ország kettéválasztásába. De még aznap azt is kijelentette, hogy teljesült a szlovákok nagy álma. Azt is mondta, hogy a la­kosok „nem fáznak rá" a hatá­rok kitűzésére. Hát én igenis ráfáztam! Nem tudom, hogy hi­tel nélkül meddig bírom tartani a boltot. Ide kellett költöznöm, cseh állampolgár lettem. Aztán arról is beszél, hogy egyre kevesebb autóbuszjárat közlekedik a két ország között, hogy Makovból a határig - sze­mélyautó híján - szinte csak gyalog jut el az ember. - A há­zam, a feleségem a határon túl, Makovban van. Itt nőttem fel, s most otthonomban külföldi let­tem. Csoda, hogy elkerül ben­nünket az idegenforgalom? Ve­gyük csak a sífelvonó üzemelé­sét. A bumbálkai, fenti szakasz Szlovákiában van, de a völgy már Csehországban. Határőrök várják majd valahol a magyar, a német vagy a lengyel síelőket? Bármit is állítanak az új idők új fejesei, meggondola tlanságukra mi fizetünk rá. A határon, a ha­tár mentén élők. Békés határren­dezésről beszélnek, mégsincs nyugalom. Valaha a határ a Morva-szilé­ziai Beszkidek gerincén vonult. Nem messze Makovtól, a Na kasárni üdülőtelep körül, hetek óta vita folyik. A többségben csehekkel lakott terület Szlová­kiához tartozik, a csehek viszont azt szeretnék, ha a térséget Csehországhoz csatolnák. A hét­végi házak tulajdonosai (Zlínből és Vsetínből származnak) is ezt kérvényezték. A határ túlolda­lán, Veľké Karlovicében összeül­tek a polgármesterek, de nem tudtak megegyezni. A inakovi polgármester nem fogadta el a cseh ajánlatot, hogy a határ a Veľký Javorník gerincén vo­nuljon, s Szlovákia másutt kapná vissza a néhány tíz hektárnyi területet. A határ létesítése beleszólt a régióban élők életébe. Kár tagadni, vannak, akik ezt követően megváltoztak, zárkózottabbak, óvato­sabbak, s talán érzékenyebbek is lettek. A bizalom, sajnos, mindkét oldalon megingott. Csak az áfonya íze nem változott. A határon innen és túl - nagyon finom. PÉTERFI SZONYA - Külföldi lettem saját hazám­ban... - mondja Rudolf Gajdoš Martin Janosec maga készíti há­zának zsindelyeit

Next

/
Oldalképek
Tartalom