Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-06 / 80. szám, kedd
1993. ÁPRILIS 6. HIREK-VELE M E NYEK . ÚJ SZÓM AZ ÖREGKOR (Dr. Szendei Ádám: Orvos a csatádban című könyvének részleteit feldolgozva három részben közöljük. Ez a második rész.) A feledékenység az idős emberek egyik leggyakoribb panasza. Az öregkori feledékenységre jellemző, hogy a régmúlt idők eseményei élénken élnek az emlékezetben, viszont az aznapi megjegyeznivalókat az öreg ember elfelejti. Ez a feledékenység egyébként Qem minden idős ember sajatossága. Azok viszont, akik valóban feledékenyek, úgy segíthetnek magukon, hogy noteszt és ceruzát hordanak maguknál és a lényeges dolgokat feljegyzik. A nagyot hallás különösen zajos környezetben élő városlakókon gyakori Az olyan mértékű nagyothallás, amely megnehezíti az idős emberek családi, társadalmi beilleszkedését, hallókészülékkel gyakran megszüntethető. Erre a hallókészülékre nemcsak azért van szükség, hogy a nagyothalló társadalmi helyzetén könynyítsen, hanem azért is, hogy megszabaduljon a magárahagyottság, az egyedüllét kínzó érzésétől. A jól halló embert körülvevő hangkulissza nemcsak természetes jelenség, hanem feltétele az egészséges lelkű, idegrendszeri életnek is. A nagyothalló közérzete nagyothallásuk miatt romlik és ingerlékennyé válnak. Ahogy a hangkulissza fokozatosan csökken, a hangélmény hiányában csökken az agytevékenység és fokozatosan nő az ingerlékenység. Ha a hallókészülékkel vagy más'beavatkozással sikerül a nagyothallást megszüntetni, ugrásszerűen javul a közérzet és a családba való beilleszkedés készsége. Ha viszont a halláson semmiképpen sem lehet segíteni, akkor az idős ember lehetőleg sokat olvasson, sok optikai élményre tegyen szert, hogy szellemi frissességét fenntartsa. A látásromlás miatt az idős emberek napjainkban már szinte kivétel nélkül igénybe veszik a szemorvosok segítségét. Negyven éves kor felett az űn öregkori gyengelátás miatt a sokat olvasó embernek előbb-utóbb szemüvegre van szüksége. Az időskori szürkehályogról és a zöldhályogról a glaukomáról jó időben elolvasni a szakirodalmat. Az olyan idős ember, aki nem halogatja látásromlása esetén a szemorvosi vizitet, igen sokat tehet nemcsak látása, hanem szellemi, testi teljesítőképessége érdekében is. A logromlás jelentőségéről az idős emberek táplálkozásával kapcsolatban már három héttel ezelőtt szóltunk. Érdemes megjegyezni, hogy a fogromlás megelőzését nem öreg-, nem felnőtt-, hanem már a gyermekkorban kell elkezdeni. Az idejében történő fogápolás, az állandó erőteljes rágás, a gyümölcsfogyasztás, valamint a rendszeres fogorvosi ellenőrzés a legjobb biztosítéka annak, hogy az öregember szép dísze és egészségének egyik záloga, a fogak épsége megmaradjon. A magasabb vérnyomás sok idős embernek okoz indokolatlan fejtörést és felesleges félelmet. Az idős emberek hajlamosak arra, hogy jelentéktelen vérnyomásemelkedés miatt szigorú életmód — és étrendbeli korlátozásokat erőltessenek magukra Ezek a megszorítások gyakran nemcsak az élet apró örömeitől, egy-egy jó feketekávétól, egy-egy pohárka bortól, vagy sörtől fosztják meg az idős embert, hariem a táplálkozást is feleslegesen leszűkítik. Vannak öregemberek, akik 170-180 hgmm-es vérnyomásuk miatt nem esznek például marhahúst vagy húslevest, mert évtizedekkel ezelőtt a közhit, sőt talán az orvosok is, ennek fogyasztását tiltották. A valóság ezzel a felfogással szemben az, hogy idős korban a mérsékelten magasabb vérnyomás nem betegség (Dr. Szendei Ádám tanácsait három hét múlva, a nyugdíjasok oldalán folytatjuk.) A z oicla! anyagát összeállította, * riportot írta: OZORAI KATALIN SZERESSÜK EGYMÁST, GYEREKEK... — Tessék csak, tessék, fáradjatok beljebb — a somorjai kultúrház nagytermének ajtajában kedvesen, mosolyogva fogadta klubtársait egy csinos, nyugdíjas hölgy. A hangulat ünnepélyes volt, ugyanakkor a közvetlen társalgás családiassá tette a délutánt. A megterített asztalok mögött egy kis közösség, a nyugdíjasklub tagjai foglaltak helyet — kiöltözve, várakozva. Évzáró közgyűlésükre jöttek el, és ellátogatott közéjük Gyulai Lajos polgármester is. Tőle tudtam meg, hogy a nyugdíjasok klubja, gondjaikat sem hozzák magukkal, nem panaszkodnak, nem siránkoznak, jókedvet jönnek gyűjteni a klubba, lelki erőt meríteni egymás optimizmusából. Legutóbb új olvasótermüknek örültek. Havonta név- és születésnapot ünnepelnek, egy kis sütemény, üdítő, esetleg borocska mellett szórakoznak. Farsangkor báloztak is. Most már másodízben. Az első iránt nem nagyon volt érdeklődés, az öregek úgy vélték, nem illik már hozzájuk a mulatozás, a mókázás, ám a második pompásan sikerült, a klubtagok ötletesebbnél ötletesebb álarcokRóna/ Rezső a klub elnöke és lelke mindig kölcsönös megértésre, szeretetre int — hallgatnak is rá. Bükkben, Szentendrén, Mosonmagyaróváron és másutt, sőt, októberben elmentek a SimonJúda vásárra is. Közösen járnak múzeumokba, színházba. Karácsonykor meg együtt uzsonnáznak, az alkalomhoz illő énekeket dalolnak, verseket mondanak. Van néhány hangszerük és saját zenekaruk, azt is elhatározták, hogy citerákat is fognak gyűjteni és idővel felelevenítik a hagyományt, felidézik azokat az időket, amikor a magyar parasztok munkavégeztével esténként közösen muzsikáltak egy-egy portán. Az elmondottak csak töredéke tevékenységüknek, mert minden valamire-való ötletet megvalósítanak. semmitől sem ódzkodnak. Felvették a kapcsolatot a rokkantak klubjával is, meg a vöröskereszttel, melynek főnővére havonta meglátogatja őket és amióta Rónai Rezső az elnöke, nagyon jól működik. — Olyan lelkes, optimista, munkabíró, hogy mindenkit lázba hoz. A klubot második otthonának tekinti, feleségével együtt rengeteg időt szentel a somorjai idős embereknek, széppé, derűssé akarja varázsolni öregségüket. Mindig van valamilyen ötlete, amivel vonzani, aktivizálni tudja a tagokat. Nagyon sajnálom, hogy a város nem tud a klubnak több pénzt juttatni, igazán jő helyen lenne, biztos, hogy hasznos dolgokra költenék. Amíg a polgármestert hallgatom, tekintetemmel Rónai urat követem. Jól szabott öltönyben, tökéletesen vasalt fehér ingben, csokornyakkendőjében fiatalosan mozog, asztaltól asztalhoz lép, mindenkihez van néhány kedves szava és a derű beragyogja az arcát. A klubot 1991-ben alapították, ma 190 tagja van. A főutcán levő felújított ház termei a hét minden napjának délutánjain megtelnek a társalogni, szórakozni kívánó nyugdíjasokkal. — Ott valahogy gyorsabban telik az idő, mint otthon, meg aztán nincs az ember egyedül — mondta az egyik néni. Hornyák Marika nehéz munkával, fejessel kereste kenyerét, közben öt gyermeket nevelt fel. Ő is azok közé tartozik, aki idősebb korára szerette meg a verset és a dalt. Rendkívül szépen, érzéssel, helyes hanglejtéssel szaval. ban érkeztek, annyian, hogy sokuknak úgy kellett széket keríteni. Szívesen fogadják a komolyabb rendezvényeket is: márciusban Petőfi napot tartottak, van énekkaruk és működik a versmondók kőre is. Csodálnivaló, hogy a 70-75 évesek, akik korábban sohasem olvastak verseket, most milyen szépen adják őket elő és még az igazán hoszszúakat is fejből. Negyedévenként batyubált rendeznek, az asz-* szonyok annyi süteményt hozHiába ellenkezek, hogy most nem, hogy ma nem, fáradt vagyok és dolgom is van, nem tűri az ellenkezést. Szó ami szó, én is szívesen járok oda. És elmegyünk minden kirándulásra is. Én már alig vonszolom magam, de a mama, bár tűi van a nyolcvanon, bírja az iramot. — Hogy jutottak a citerákhoz? — kérdeztem Rónai úrtól. — Hát az egyik históriája nagyon érdekes. Egy tej falusi bácsi üzent, hogy hallotta, citerákat gyűjtünk, ő is odaadná az övét, de tudni akarja, megérdemeljük-e, tudunk-e a hangszeren játszani, megtudjuk-e majd becsülni. Felpattantam a biciklire és kikarikáztam hozzá. Míg elővette a citerát, íél nap is eltelt. Borozgattunk és nekem végig kellett hallgatnom életének történetét. Aztán játszott a hangszeren, olyan mély érzéssel, olyan szeretettel, hogy már-már azt hittem, oda sem adja. Este vetődtem haza, de a citerát hoztam magammal. No, eltelt egy bizonyos idő, amikor Tejfaluról üzenetet kaptam: a bácsi nagyon beteg, halála előtt szeretne még citerázni. Mi mást tehettem volna, még aznap visszamentem a hangszerrel. Szegény, olyan gyenge volt, hogy már nem tudott játszani. Csak mondta, mit hallana szívesen, én meg pengettem a húrokat. Aztán búcsút vettünk én meg visszahoztam a citerát. De Rónai úr elmondta azt is,, mennyire bántja, hogy a somorjai nyugdíjas értelmiségiek elzárkóznak, nem járnak el a klubba, pedig nagy szükség lenne a segítségükre, hasznosíthatnák tudásukat, műveltségüket. A klubtagok kilencven százaléka kétkezi munkás volt, öregségére szokott rá az olvasásra, az értelmes társalgásra, tanulta meg a versmondást, az éneklést, s most már, ilyen rövid időn belül, szívesen és széTrokán Ferenc valaha fényképész volt, most is élénken érdeklődik a volt szakmájával kapcsolatos dolgok iránt. Könyvrevaló mondókája lenne, hiszen annyi emberrel találkozott... Beszélgetés közben az asszonyok többnyire kézimunkáznak, virágokat ápolnak, felolvasnak egymásnak, énekelnek, rádióznak, néha televíziót néznek. A fértiak kártyáznak, sakkoznak, malmoznak. De — amint megtudtam — nem politizálnak, nak, hogy aztán egész héten van mit majszolni. Hasonló sikere van a gulyás-délutánoknak is. Megtartják az anyák napját, sok virággal és évente megrendezik a kézimunka kiállítást. Gyakran kirándulnak, a múlt évben voltak Trencsénben, Pőstyénben, a megméri valamennyiük vérnyomását, jó tanácsokkal látja el a betegeket. Az évzáró gyűlésre gazdag programmal készültek. Szebbnél szebb verseket mondtak, népdalokat, magyarés cigánynótákat, sőt, operettrészleteket énekeltek, még táncoltak is, végül a kétórás műsort az énekkar zárta szép produkciójával. Búcsúzóul a Szeressük egymást gyerekek című dalt énekelték és velük együtt a teremben ülök is. Sokuk szemében a meghatódottságtól ott ragyogott a könny, vastapssal köszöntötték egymást, így is kinyilvánítva összetartozásukat. A hölgyek kaptak egyegy szál virágot, valamennyien uzsonnát, üdítőt, kávét — elkezdődött a kötetlen szórakozás és szólt a zongora meg a tangóharmonika. — El sem tudnám képzelni az életemet a klub nélkül — mondta Hornyákné Szabó Erzsike a friss, még mindig dolgozó nyugdíjas — Nem messze tőlünk lakik az anyósom, bármikor beállít és azt mondja: „Erzsi, csipkedd magad, megyünk a klubba." Ágh József volt tanító ma a klub zongoristája. Ő kíséri a dalolni vágyókat, de bármikor szívesen játszik, ha megkérik. Méry Gábor felvételei pen műveli, örömét leli benne. Hát még ha szakszerűen irányítanák is ezeket a kultúrát szomjazó embereket! Repesett a szívem az örömtől, amikor láttam azt a sok mosolygós, derűs nyugdíjast és nem hallottam egy zokszót sem, pedig minden bizonnyal valamenynyiüknek megvan a maga baja, gondja, betegsége. Annyira, hogy meg is kértem őket, ha rossz lesz a kedvem, látogathassak el klubjukba. . felvidulni