Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-06 / 236. szám, kedd

PUBLICISZTIKA .ÚJ SZÔi 1992. OKTÓBER 6. - Professzor úr, én úgy tudom, hogy a világosi fegyverletételkor mindenkinek kegyelmet ígértek, és- még Paskevics tábornok is amnesztiát követelt. Miért ítélkeztek akkor ilyen könyörtelenül felettük? - Éz a megtorlás, noha a huszadik századból visszatekintve már nem tűnik olyan véresnek, példátlanul kegyetlen volt. Az volt a meglepő, hogy elsősorban a katonák és nem a politikusok ellen irányult. Közülük is felakasztottak ugyan néhányat, hogy példát statuáljanak. De pontosan megválogatták, hogy kik kerüljenek egy-egy ilyen csoportba. Pesten fölakasztották a szabadságharc két kiváló kormánybiztosát, Csány Lászlót és Jeszenák János bárót. Ez az osztrákok fellázította nemzetiségeknek tett engedmény volt: ha már nem érték el azokat a sélokat, amelyekért hadba mentek, legalább ennyit kapjanak, végkielégítésül. Aztán volt egy sajátos per, ennek ítélete főleg a parlamenti és kormányszerveket sújtotta. Perényi Zsigmond bárót a felsőház alelnökét, Szacsvay Imrét, az Országgyűlés képviselőházának jegyzőjét és Csemus Manó tisztviselőt együtt akasztották föl. Ezeknek az embereknek az volt a vesztük, ami a katonatiszteknek is: letették az esküt a magyar alkotmányra, és hűek maradtak halálukig. - A vértanúkról megemlékezünk, de hány név merült feledésbe ... - Tökéletesen elfelejtettük azt a tizenhárom embert is, akiket Pozsonyban végeztek ki '49-ben. Pedig ez a város is megadta a maga tizenhárom vértanúját. Volt köztük például egy színházi súgó, aki Windisch-Gratzről súgott valami csúnyát. A hadbíróság előtt megpróbálták menteni, mert sajnálták szegény Dressier uramat. De ő önérzetesen elismerte, hogy mit mondott. - Vesztére. - Kivégezték a pozsonyi evangélikus lelkészt, a kitűnő szónokot és lelkész létére meggyőződéses forradalmárt, Rázda Pált. Fölakasztottak két kiváló honvédtisztet: Gruber - magyarosított nevén GödröSsy - kapitány uramat, a honvéd tüzérség egyik megszervezőjét, Lipótvár parancsnokát, és Mednyánszky László bárót, aki nem óhajtotta a várat harc nélkül átadni az osztrákoknak. Windisch-Grätz halálra ítélte őket, de ezt az ítéletet voltaképpen esze ágában sem volt végrehajtani. Ám ekkor Haynau vette át az osztrák hadsereg főparancsnokságát. Magyarország teljhatalmú polgári és katonai kormányzója lett. Azonnal kivégeztette őket. A halálos ítéleteket se fcellett fölterjesztenie ARADI TIZENHÁRMAK BESZÉLGETÉS KATONA TAMÁS TÖRTÉNÉSSZEL Bécsbe, jóváhagyásra. Csak a kivégzés megtörténtéről küldött jelentést. - Tehát nem vesztegették az időt. Ha kedvem volna ironizálni, azt mondanám: milyen praktikus megoldás. - Valóban az volt. Schwarzenberg herceg, az osztrák miniszterelnök, akit Széchenyi találóan „halovány vámpír" néven emleget, kifejezetten a bosszúállás pártján volt. Ám a nemzetközi közvélemény nem nézte jó szemmel a megtorlást. Még Palmerston, brit külügyminiszter is, aki egyébként helyeselte az orosz beavatkozást, azt mondta: az ilyen barbárok, mint az osztrákok, nem érdemlik meg, hogy ember, névvel illessük őket. -Az orosz cár se helyeselte a vérfürdőt... - Mi több, meg is sértődött, hiszen ő is azt tanácsolta Ferenc Józsefnek, hogy „kegyelmet a megtévedteknek", s ezen a katonákat értette. Úgy gondolta, hogy az igazi bűnösökre, a politikusokra kell sújtani. Fordítva történt. Ám az a tény, hogy Haynau szentesítette az ítéleteket, egyben megkönnyítette az osztrák kormány dolgát. Azt mondhatták: kérem, voltaképpen ez a Haynau csinált minden disznóságot. 1852-ben meghalt Schwarzenberg, '53-ban nyugdíjas Haynau, de akiket elítéltek, azok 1856-ig börtönben rohadtak. - Finoman szólva ott felejtették őket... Szánt szándékkal? - A fiatal császár anyja, Zsófia főhercegné hatására, de a maga feje szerint úgy gondolta, hogy a lázadóknak ott a helyük. Nagy szerencsénk volt, hogy Ferenc József, ez a nagyon sovány, acélosan kék szemű, a munkában magát állandóan emésztő, szűk látókörű fiatalember egy csodálatos szép lányt vett feleségül, a későbbi Erzsébet királynét, aki nemcsak gyönyörű volt, hanem kicsit már huszadik századi szemmel nézte a tizenkilencedik század közepét, és a megtorlással végképp nem értett egyet. Eleinte tán csak romantikus hajlandóságból, később tudatosan próbálta befolyásolni az uralkodót. Amikor második kislányuk megszületett, kieszközölte, hogy a honvédtisztek amnesztiát kapjanak. - Bona Gábor Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban cimű kiváló könyvében olvastam, hogy a szabadságharc idején ezerharminc tábornok és törzstiszt irányította a magyar honvédséget. Világos utcán ötszázan kerültek a császáriak kezére, közülük huszonkettőt kiyégeztek, tizenketten a fogsáíjban haltak meg, többségüket - kétszázhatvanhat főt - pedig sokévi várfogságra ítéltek. Végül is kik kaptak amnesztiát? -Azok, akik már mint nyugdíjas tisztek álltak be a honvéd seregbe. - Ha már szóba került: miért vállalta annyi volt császári-királyi nyugalmazott tiszt, hogy a „magyar-oldalon" mégis beáll a harcba? - Az osztrákok sommásan azt mondták: azért, mert gyors előmenetelt akartak. Akkoriban, ha valaki elérte a századosi rangot, nyugdíjba ment, mert a nekik juttatott összeg elég volt a megélhetésre. Az aradi vértanúk közül eredetileg ezt tette Dessewffy és Nagy Sándor József is. Ám 1848 márciusában a kormány bejelentette, hogy a haza veszélyben van, és kérte a volt tisztek jelentkezését. Ekkor jelentkezett szolgálatra ismét Görgey Artúr kilépett főhadnagy, Lázár Vilmos kilépett hadnagy és sok társuk, tucatszám. Java részüket a polgári átalakulás vállalása hozta a magyar oldalon harcolók soraiba. - A katonák egyik-másik tábornokot mitikus hősként tisztelték, még életében. Legendák keringtek például Damjanichról... - És sok vitéz vezetőt ki nem állhattak, például Dembinskit. Ö ugyanis rendszerint elfelejtett gondoskodni a katonái gyomráról. És egy hadsereg, amelyiknek nincsen lőszere és nem kap enni, egy idő után vonakodva harcol. - Görgeyt kegyetlennek tartották... - És mégis imádták, igaz, sokszor az igazságtalanságig kegyetlen volt, de borzasztó heves igazságérzet volt benne, és nem tűrt foltot a mundér becsületén. - Milyen ember volt Bem apó? - Róla köztudomású, hogy csatába indulás előtt rendszerint két-három embert főbe lövetett. Azokat, akik raboltak. Tehát annak ellenére imádták őt, hogy nem volt paradicsomi életük a tábornokok keze alatt. Biztonságban érezték magukat és tudták, hogy vezetőik a katonák minden gondjában-bajában osztoznak. - Batthyány miniszterelnök kivégzése volt tán az utolsó csepp a pohárban. - Néhány éve jelent meg Urbán Aladár könyve, melyben végre kimondja, hogy nemcsak kiváló ember, de rendkívüli képességű miniszterelnök is volt, nem holmi megalkuvó arisztokrata, amilyennek az elmúlt évtizedekben politikai opportunizmusból megpróbálták kijátszani őt, hogy a holttestén keresztül is egy Rákosira emlékeztető Kossuthot emeljenek minél magasabbra. - Tudom, hogy a történelemben nem tehető fel a mi lett volna, ha? kérdés, mégis megkockáztatom: mi lett volna, ha a nemzet nem vállalja ezt a mérhetetlen áldozatot? -A szabadságharcot csak a nemzet önbecsülésének és az elért vívmányoknak a teljes feladásával lehetett volna elkerülni. Bécs nem óhajtott egyezkedni. Ezt a harcot ránk kényszerítették. Hála istennek, az országban volt annyi érettség és nagyság, hogy nem az esélyeket latolgatta, hanem síkra szállt. És hogy nem eredménytelenül, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a küzdelmet az osztrákokkal legalábbis döntetlenre kihúztuk. Európa legerősebb hadseregére, több mint kétszázezer katonára volt szükség, hogy leszámoljanak a „magyar ügygyei". - Mégis tragikus, hogy ez a két hadsereg leverte a szabadságharcot... - Tragikus, de nem röstellni való. Letettük a fegyvert, feltétel nélkül, nem lehetett mást csinálni. Az augusztus 10-ei minisztertanács jegyzőkönyvében olvasható, hogy Kossuth és a kormány úgy határozott, hogy ha nem sikerül az orosz cárt rábírni arra, hogy valamelyik gyermeke vagy veje számára elfogadja a magyar koronát, vagy ha nem sikerül Paskevics tábornagyot a magyarok és osztrákok közti közvetítésre rábírni, akkkor mi feltétel nélkül letesszük a fegyvert az oroszok előtt, és minden további felelősség rájuk hárul. Görgey tehát csak végrehajtotta ezt az utasítást. És ezen nem volt joga sem Kossuthnak, sem az emigrációban bárkinek felháborodni. Végezetül pedig a szabadságharcnak ilyen példátlan vitézséggel, a matematikai esélyek ellenére ilyen hosszú ideig sikeresen történt megvívása volt aztán az oka, hogy 1867-ben az osztrákok velünk egyeztek ki, nem mással. (Magyar Nők Lapja - rövidített szöveg.) NAGY EMŐKE „HALÁL ÁLTAL FOGYATÉKBA JUTOTT" "IV jr száznegyvenhárom éve végezték ki IVld Aradon a magyar szabadságharc tizenhárom tábornokát, akiknek a nevét nem csupán ezen a feketebetűs évfordulón illenék emlegetnünk. De legalább ilyenkor, kötelező tisztelettel és kegyelettel, emlékezzünk meg név szerint is róluk. Nevezetesen: Aulich Lajosról; Damjanich Jánosról, Nagysándor Józsefről, Török Ignácról, Lahner Györgyről, Vécsey Károlyról, Knézich Károlyról, Schweidel Józsefről, Leiningen-Westerburg Károlyról, Poeltenberg Ernőről, Kiss Ernőről, Dessewffy Arisztidről, Lázár Vilmosról, s az őket október 25-én követő Kazinczy Lajosról. És a november 13-án kivégzett 13 ezredesről és 2 alezredesről... És az 1890 februárjában a tömlöcben fejét szétloccsantó, megháborodott Lenkey János tábornokról... És a közel 120, ítélet alapján kivégzett, felakasztott vagy agyonlőtt vértanúról... És a mintegy 1200 hazai vagy külföldi börtönökbe vetett hazafiról... És a 40-50 000 honvédről és tisztről, akiket kényszersorozással külföldre vittek... És a többiekről. A névtelenekről. A papokról, költőkről, polgárókról, kereskedőkről, jogászokról, családapákról, a bujdosokról, és bújtatókról; a lázítókról és szállást adókról. A nemzetről, mint mondaná a nemzeti romantika. S akkor az ember elkezdi olvasni a neveket: Bulharyn Jerzy, Damjanich János, Dembiňsky Tivadar, Giron Peter, Holländer Leó, Murgu Euthym, Soil Vitális, Wartensleben Alexander, Woroniecki Miecziszlaw, Nikolics Sándor, Scheidenberg... Van közöttük szerb főúr, román politikus, lengyel herceg, vármegyei zsidó vezető, császári tiszt, Rajna-vidéki német gyáros - megannyi kivégzett, száműzött, bebörtönzött ember, akik rangot, pozíciót, családot, életet kockáztatva álltak egy nemes ügy mellé. xxx Ekkora lett volna a magyar nemzet? Vagy ekkora volt a despotizmus elleni gyűlölet? Ernst törzshadbíró írja 1849. szeptember 26-án a tárgyalásvezetői előterjesztésben: „Damjanich vádlott végül azt mondja, hogy őt a politika nem érdekelte, és az volt a véleménye, hogy igaz ügyet védelmez; amikor értesült a tulajdonképpeni helyzetről, már nagyon bele volt bonyolódva a dolgokba, és nem tudott szabadulni". A korabeli dokumentumok, naplók, jegyzőkönyvek és levelek olvastán az egyik legtanulságosabb dolog a vádlottak védekezését végigkör vetni: szinte kivétel nélkül magyarázkodnak, mentegetőznek. Igaz, a halál torkában a fuldokló a szalmaszálba is kapaszkodik, másrészt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ők elsősorban katonák voltak. Katonák, akik esküt szegtek, ha úgy tetszik, hazaárulást követtek el a HAZÁÉRT. Mi ' hát a haza? A fennálló jogrend? A császár, a király? Az uralkodó ház? Az új kormány, amely kihirdeti a trónfosztást? Legtöbbjük számára lelkiismereti kínokat jelentett, hogy ne árulóként, esküszegőként, bemocskolt névvel haljanak meg. Mert létezett egy „hivatalos" becsület és egy másik, amit a lellkiismeret, a hazaszeretet és a szabadság jelentettek. Mindmáig nem foglalkoztak behatóan a hivatásos tisztek, a császári seregből átállt katonák lélektani keserveivel a történészek. Igaz, őket a tények érdeklik. XXX A tények pedig lesújtóak voltak. Magyarország sorsa két vadállat kezébe lett odalökve: a szexuális aberrált, enyhén degenerált Schwarzenberg miniszterelnök, akinek kedvenc mondása volt: „A kegyelem jőidolog, de előbb egy kicsit akasztunk", s a pszichopata Hayijaunak, aki hitleri eszelősséggel írta Radetzky-nek: „... a lázadóvezéreket fel fogom köttetni, és minden cs. kir. tisztet, aki a forradalmárok szolgálatába állt, agyon fogok lövetni, gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal..." Hátborzongató olvasni, hogyan öltött „testet" ez az „ige" a császári királyi katonai különleges vizsgáló bizottság által hitelesített Bizonyítványomban: „... mellyel igazoljuk, hogyFranz Bott hóhér 1849. október 6-án a felségsértés bűntette miatt halálra ítélt Láhner Györgyöt Aradon kötél által kivégezte, és e foglalatosságnál a kellő ügyességet és jártasságot tanúsította." Tizenhárom hasonló „igazolást" állítottak ki a hóhérnak, a tizennegyediknek, Lenkey Jánosnak már csak egy jelentés jutott: „E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott, és az orvosok által már régen reménytelennek ítélt Lenkey János lázadóvezér végre halál útján fogyatékba jutott." A „fogyatékra juttatott" aradi vértanúkat „kellő ügyességgel" akasztották, amihez az is hozzátartozott, hogy a nagytermetű Damjanichot úgy fojtogatták, lábait megtörve, mivel alacsonynak sikeredett a bitó. E „foglalatosság" természetesen a császár tudtával, jóváhagyásával történt, s balgaság azt hinni, hogy a bresciai hiéna magánakciója lett volna. Igaz, ő nagyobb szabású terveket dédelgetett, legalább ötezer tisztet készült kivégezni. XXX Végső soron azonban egy nemzetet akartak megtizedelni, „fogyatékra juttatni", hogy még egyszer eszébe ne jusson történelmi jogait követelni. A birodalmi politika a legvadabb leszámolástól sem riadt vissza, ha érdekeit kellett védeni. Elvakultságában azt sem vette észre, hogy magára haragította Európát, s aláásva Közép-Európa sorsát, teret nyitott a barbár orosz csizmának. "IV/T" volt ehhez képest pár felakasztott és IV11 agyonlőtt ember? Ok csak a jéghegy csúcsa voltak - katonák, akik becsülettel harcoltak egy otthonosabb hazáért... KÖVESDI KÁROLY SZÁMOK ÉS ÁLDOZATOK Nemzeti gyásznapként idézzük évről évre október hatodikát. A megemlékező írások felsorolják a tizenkét honvédtábornoknak és annak az ezredesnek a nevét, akiket tompa dobpergés közepette kísértek az aradi várbörtön kazamatáiból a vesztőhelyre. Úgy tűnhet, hogy a nemzeti köztudatban szinte minden benne él, ami csak ismertté vált az aradi tizenhárom vértanúhaláláról. Pedig az 1849-et követő császári megtorlásról korántsem tudunk mindent. Talán az sem eléggé ismeretes, hogy a bresciai hiéna már jóyal korábban, 1849 szeptemberében elkezdte a halálorgiát. A történészek a naiv magyar hazafi sorsának fintoraként emlegetik Ormay Norbert huszonkilenc éves ezredes tragédiáját. Kossuth egykori hadsegéde, majd a kormányzóra vigyázó ,,vadász-csapat", mai szóhasználattal kormányőrség parancsnoka a világosi fegyverletétel után orosz őrizetből szabadulva, önként feladta magát Aradon a császári hatóságoknál. S a haditörvényszék Haynau utasítására azonnal intézkedett. Az önkéntes jelentkező bitón végezte. Mindez csupán prológus volt, mert október hatodika már jóval korábban is bekövetkezhetett volna. A vésztörvényszék ítéletei már szeptember 26-án Haynau megerősítő aláírására vártak. A táborszernagy azonban nem sietett a döntéssel. Ez idő tájt még tartotta magát Komárom vára, s nem lehetett tudni, vajon Klapka György a kapitulációt nem köti-e a halálra ítélt „felségsértők" számára követelt kegyelem megadásához. Haynau a vár feladása után már nem habozott... Az október 5-én reggel 7 órakor kihirdetett ítéletet tudatosan október 6-án hajtatta végre, azon a napon, amikor egy évvel korábban Bécsben kitört a népfelkelés és Latour grófot, a hadügyminisztert lámpavasra húzták. \ Számtalan monográfia készült az 1849 utáni császári megtorlásokról. Mégis az adatok mindmáig meglehetősen eltérőek. A Svájcban élő magyar történész, Gosztonyi Péter saját le nem zárt kutatásai szerint hetvenöt kivégzett magyar szabadságharcosról tud. Kissé zavarba ejtő ez a számarány. A mai közgondolkodásban ugyanis ennél nagyobb méretű, hosszú hadjáratként rögződtek az 1849 utáni kivégzések. Igaz, ebből hiányoznak az üldöztetések, a sanyargatások, a várbörtönök. Gosztonyi Péter egyébként a Kritika című folyóiratban tavaly A magyar Golgota címmel cikksorozatot közölt, s abban megállapította: ,,Nem hallgathatom el véleményemet: bizony a huszadik század politikai megtorlásainak méreteit és adatait ismervén, a Kossuth-hívek üldöztetéseinek számadatai messze elmaradnak azoktól a számoktól, amelyeket később 1919, 1920, 1944 és 1945-47 vagy az 1949-1963-as évek jeleztek." E megállapítás még inkább aláhúzza: a terrort nemcsak a számszerűségek teszik iszonyatossá, hanem maga a civilizációtól idegen, semmivel sem indokolható gyilkos erőszak. KISS JÓZSEF