Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-27 / 99. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ* 1991. ÁPRILIS 27. ka soha, senki előtt nem számított érdem­nek, mert a Csemadok nemcsak asszisz­tált a mindenkori hatalomnak, hanem egy kissé „telephelye" is volt a „gyanúsak­nak", akik a nemzeti kultúra terjesztését, jogaik megfogalmazását vállalták. Nekik jár a tisztelet, mert számomra ők jelentik a Csemadokot - az alapszervezetek, a tagság és nem az a néhány személy, aki mindig készséggel kiszolgált minden hatalmat. Ezért nem tudtam korábban sem elfogadni a pártstruktúra vádat, még­ha lényegét tekintve igaz is. Igaz ugyanis, hogy a pártszervek hozták létre a Csema­A társadalmi érdek tehát azt követeli, hogy a kulturális és társadalmi szerveze­tek (függetlenül attól, hogy milyen pártok­ból verbuválódik a tagságuk) a pártoktól függetlenek maradjanak, de egészséges életösztönükkel részt vállaljanak mindab­ból, ami a társadalmi és közéletben arra kötelezi őket, hogy a közösség számára előnyös politika formálói legyenek. A Cse­madok elbizonytalankodása az elmúlt hó­napokban (nyelvtörvény, helységnevek, alkotmányelőkészületek, stb.) talán a pár­tok érdekeinek megfelelt és a gyanúsítá­soktól megkímélte a vezetést, az ügy MILYEN ÚTON? A CSEMADOK JELENÉRŐL ÉS JÖVŐJÉRŐL n Ő szintén szólva vegyes érzelmek­kel olvasom azokat az eszmefut­tatásokat, melyek a Csemadok múltjáról s jövőjéről szólnak. Vegyes érzelmekkel azért, mert túlságosan „hátranéznek", inkább a vájkálás, mint a jövőépítés a gondjuk. És ezt tartom kisebbségi sor­sunk egyik öröklődő szerencsétlenségé­nek, mivel a széthúzás mindig az erők megosztásával jár. Nem arról van szó, hogy szemet húnyjunk a múlt hibái felett, statisztáljunk azoknak, akik a torzulások részesei voltak, hanem arról, hogy saját sorsunk alakulása érdekében tisztázzuk: bűnösöket keresünk-e vagy a fellelhető igazakkal a továbblépés lehetőségét. Kér­dések kérdése persze, ki a nbűnös", és még inkább:„ki az „igaz"?! Ez utóbbira annál is inkább könnyebb a válasz, hisz •az embert tettei, cselekedetei mérik. És ha nem vagyunk vakok, érzéketlenek a közelmúlt, félmúlt történéseivel szem­ben, akkor könnyen kideríthetjük, ki szol­gálta az ügyet, a kultúra, a kisebbségi magyarság érdekeit, és ki a saját előme­netelét. S egyáltalán előbb-utóbb tisztá­zandó az is, hol húzódik a cenzúra a múlt és a jelen hibái, mulasztásai között. Kisebbségi sorsunk egyik rákfenéje, hogy hetven év alatt jóformán nem alakul­tak ki a tárgyilagos történelemszemlélet feltételei. Jobbára részigazságok fogal­mazódtak meg, mert a valós kép feltárása politikai ,,érdekekbe" ütközött. Napjaink­ban, amikor a véleménymondás lehetősé­gei határtalanok (sajnos, gyakran gátlás­talanok is), továbbra is hiányzik a józan­ság, mely nemcsak megbélyegezni tudja a múltat, hanem értékeit néven is nevezi. Dél-Szlovákiában a hivatalos népmű­velés sok helyütt a Csemadok tevé­kenységével volt azonos. Azok, akik az ügy érdekében sorompóba álltak, nem azért tették, hogy a „szamárlétrán" előre­menjenek, hanem azért, mert tudták, va­lakinek ezt is tennie kell. Ez az aprómun­dokot, egyfajta „helyzeti" kényszerből. Nemcsak azért, mert Sztálin intésére 1948-ban rendezni kellett a vitás nemzeti­ségi kérdéseket, s a szomszédos orszá­gokban is kitaláltak hasonló „struktúrá­kat", hanem azért is, mert ilyen szervezet az első köztársaság idején is működött (SZMKE), sőt a Szlovák Állam idején sem szüntette meg tevékenységét. Vezetői kö­zött írókat, kiemelkedő kultúrmunkásokat találhattunk. Rossz érzéseimet fokozta, hogy a Cse­madok csúcsszintje nemcsak a múltban volt „állampárti", hanem a közelmúltban is. A demokrácia utat nyitott a politikai pártok tevékenységének s így a hatalom­ban való részvételnek is. A társadalmi szervezetek (legalábbis a Csemadok) „politikamentessé" akartak válni, s köz­ben megfeledkeztek arról, hogy a politiká­ból nem lehet kivonulni. Nem lehet a tere­pet csak a pártoknak átjátszani, mert ez a „kisajátítás" mindig túlságosan cso­portérdekű. Megvan ugyanis a pártoknak az a „jó" tulajdonságuk, hogy mindig, minden dolog mélyén önmagukat lássák. szempontjából azonban ez a magatartás határozottan a hiánylistán szerepel. És ez a jövőre vonatkozóan megszívlelendő ta­nulság! Valószínű, hogy az elmúlt hónapokban a Csemadok-tagok száma csökkent, hisz a különböző pártok, érdekszervezetek le­hetőséget adtak arra, hogy ki-ki érdeklő­désének megfelelően másutt is érvénye­sülhessen. Persze, a lemorzsolódás, a politika mínuszai közé tartozik a kiáb­rándulás, a csalódottság, a pártcsömör is. Ezek a változások a szervezeti életet sem hagyták érintetlenül. Eljött az ideje azon­ban annak, hogy a Csemadok tagsága és képviselői minden külső ráhatás nélkül maguk döntsék el, milyen utat kívánnak járni. Ez aztán a különböző pártok és vezetői számára lehet szimpatikus vagy ellenszenves, az önigazgatás elveinek azonban itt is érvényesülniük kell. Szükség volna egy olyan csúcs­szerv létrehozására, mely a létező kisebbségi pártok és társadalmi szerve­zetek kulturális törekvéseit, közokta­tási szempontjait hangolná össze. Vé­get kellene vetni annak az állapotnak, hogy a kultúra és közoktatás ügye cso­portérdekel<, vagy pártérdekek szerint alakuljon. így aztán az is természetes, hogy. a Csemadok csúcsszervét nem a pártok érdekképviseleti igénye szerint alakítják majd, hanem a szervezet termé­szetes igényei szerint, függetlenül az irá­nyító szervben részvevők pártállására. Az érdekegyeztető csúcsszerv (paritásos alapon) elejét vehetné annak, hogy a „szimpátia" kérdésében egyes pártok bármely szervezettel váltógazdálkodást folytassanak. Nem a kisebbségi egypárt­rendszer kialakításáról van szó, hanem a kultúra egyetemes érdekeinek képvise­letéről. „A szavak arra valók, hogy elrejtsük vele gondolatainkat" - fogalmazta meg Talleyrand a cinikus diplomácia krédóját. Úgy vélem, ma már ez nem lehet célunk. Bennünk van a meghaladás képessége, ha felismertük, hogy kisebbségi ügyeink­ben nem rivalizálni kell, hanem koordinálni, botránydagasztás és megbélyegzések, s új „mítoszok" teremtése helyett hiteles személyiségeket kell keresni céljaink megvalósítására. A „fehér kór" (Vájlok Sándor) tobzódása helyett, amikor a nár­cizmus pózai, a magukat aposztrofálok önmutogatása tölti be a közéletet, megfo­galmazódhat az az igény, mely a „köde­vő", a helyzethez idomufó „széplelkek" helyett a dolgokhoz értő, a kisebbségi sorskérdések iránt elkötelezett szemé­lyeknek ad bizalmat a változásban és váloztatásban, és ezzel a megújulásban is. A „túlélés" kísértése ilyen felfogásban nem egyéni érdek lesz, hanem közösségi. Annak megjelenítése, hogy legalább szel­lemiségében tetőtől talpig új ruhába öltöz­tessük azt a szervezetet, mely régi gön­ceit kinőtte, az újakra meg alig van kilá­FONÓD ZOLTÁN már önmagában véve is szakszerű feldol­gozáson alapuló könyvtári szolgáltatást kíván. Ilyen intézménykeretben nyilván a másutt már előforduló könyvek sem hevernének parlagon. Az igazi nemzeti­ségi könyvtári szerepkör betöltése pedig egyet jelent - a könyvtár állományába került nemzetiségi írásbeliség töredékes­sége ellenére is - a hungarikákra vonat­kozó információ- és adatszolgáltatás tel­jessé tételével. Vagyis vállalnia kell, hogy megbízható eligazítást nyújt, hol, mely könyvtárban, milyen jelzet alatt található meg a kutatáshoz, tényfeltáráshoz nélkü­lözhetetlen, keresett könyv. Teljességet garantáló szakkatalógusok beszerzésére, további, részletekbe menő feldolgozásra van szükség. S ez már a könyvadomá­nyok szakszerű feldolgozásán túlmenő folyamatos, szaktudományos működési feltételeket követel. Éppen ennek a könyvtári információ­és adatközpontúságnak - a korábbi el­képzelésekből hiányzó - szakavatott megteremtését vállalta magára a most kiépülő Nemzetiségi Dokumentációs Centrum (NDC). Lapunk is hírt adott arról, hogy a társulásként, alapítványoktól és egyéb adományokból származó két-há­rom milliós induló tőkével létrejövő intéz­ményt dr. Varga Sándor történész-levél­táros szervezi. A megalakulásról a hazai olvasókat Lacza Tihamér tájékoztatta részletesebben a Hét idei 10. számának hasábjain. Egyébként a Bécsi Napló 2. száma is közleményt szentelt az ese­ménynek. Az elképzelések szerint minimális szá­mú szakembercsoport alkalmazásával és szakmailag szintén jól felkészült külső munkatársak, bevonásával indul majd meg a számítógépes adatbank létesítése. Ennek lesz szerves tartozéka a nemzeti­ségi könyvtár jellegének és profiljának fent jelzett kimunkálása. A könyvtár mű­ködése természetesen tárgyi feltételek­hez is kötődik. Az eddigi küldemények tárolásáról a somorjai Honismereti Ház, s annak vezetője, Presinszky Lajos gon­doskodott, aki maga oroszlánrészt vállalt a gyűjtéssel kapcsolatos szervezési teen­dők ellátásából. Az NDC színrelépése óta sikerült Somorján olyan épületet szerezni, ahol viszonylag kedvező körülmények kö­zött megindulhat a gyűjtemény minden szakmai igénynek eleget tevő katalogizá­lása és feldolgozása, majd a könyvtári rendtartás bevezetése. Érdemes tehát további, a somorjai Honismereti Házba küldött könyvadomá­nyokkal támogatni a gyűjtőmozgalmat. Remélhetőleg ehhez lökést ad a Csema­dok országos közgyűlése is. Hisz a kül­döttek alighanem a különböző dél-szlová­kiai lelőhelyek legjobb ismerői. Közremű­ködésük nagyban hozzájárulhat a nemze­tiségi könyvtár sokat vajúdott gondolatá­nak valódi életrekeléséhez. KISS JÓZSEF TALPRA ÁLLTUNK, MEGMARADUNK A VMDSZ MÁSODIK KONGRESSZUSÁRÓL A Vajdasági Magyarok Demokra­tikus Közössége második kongresz­szusát tartotta az elmúlt hét végén Szabadkán. Ahogy Dudás Károly, a szervezőbizottság elnöke beveze­tőjében elmondta, az első-kongresz­szus tavaly szeptemberben Adán a talpraállás kongresszusa volt, ez a jelenlegi pedig a megmaradásé. Ezért lett a kongresszus mottója: „Talpra álltunk, megmaradunk." A délelőtti órákban ökumenikus istentisztelet volt Tőkés László nagyváradi református püspök és a vajdasági legjelentősebb felekeze­tek képviselőinek részvételével. Szívszorongató élmény volt a több­ezer egybegyűlt közös éneklését hallgatni. A zsúfolásig megtelt sport­csarnokban mindvégig szinte tapint-, ható volt az egymásrautaltság tuda­tosítása és a békességóhajtás. Herceg János tiszteletbeli elnök és' Ágoston András elnök megnyitó szavai utáh a vendégek hosszú sora köszöntötte a VMDK kongresszusát.. A csehszlovákiai magyar közéle­tet Duray Miklós, az Együttélés Politi­kai Mozgalom elnöke képviselte, Kö­szöntőjében rámutatott a vajdasági és a szlovákiai magyarok közös sor­sára, a politikai realitások, az emberi kapcsolatok és nagypolitikai viszo­nyok hasonlóságára mindkét nép­csoport közegében. Rámutatott, hogy Közép-Európában felbomló­ban van a ránk kényszerített struktú­ra és ez a folyamát új kérdések, feladatok elé állít bennünket. A nem­zeti kizárólagosság veszélyével, a nemzetállam eszméjével, a több­ségi nemzet részéről tapasztalható kisebbségellenességgel szemben csak politikailag megszervezve, a tömegekkel karöltve vállalhatjuk a küzdelmet. A tapasztalataink azt mutatják, hogy a nemzeti kisebbsé­gek politikai mozgalma különösen fontos szerephez jut akkor, ami­kor a parlamenti harcban nem lehet eredményt elérni. Ágoston András beszámolt a VMDK eddig megtett útjáról, a többpártrendszerben politikai ér­dekszervezetként betöltött szerepé­ről és helyzetéről. Vékás János felol­vasta a szerb képviselőház kisebb­ségi bizottságához címzett memo­randumot. Ebben a kongresszus küldöttei tiltakoztak a vajdasági ma­gyarságot mint autochton nemzeti kisebbséget sértő állami intézkedé­sek ellen, mert jogaikat az állampol­gári egyéni jogokra szűkítik, nem ismerik el a kisebbségek kollektív jogait sem a tájékoztatás, sem a mű­velődés-oktatás területén. Tiltakoz­tak az új közigazgatási rendszer el­len, amely csorbítja az önkor­mányzatok saját döntési jogát, vala­mint négy részre osztaná a vajdasá­gi magyarságot az egymás közötti együttműködés lehetősége nélkül. Hódi Sándor beszámolója a régiók Európájáról - a kisebbségi önkor­mányzatokról szólt. A VMDK a sze­mélyi elven alapuló kisebbségi ön­kormányzat létrehozását tűzte ki cé­lul, amely része egy szélesebb, a népek és régiók Európájára vonat­kozó koncepciónak. Ennek az el­gondolásnak az alapján a kisebbsé­gi önkormányzat szerve a vajdasági magyarok önkormányzati tanácsa lenne. A tanács illetékessége a vaj­dasági magyarok kollektív nemzeti jogaival kapcsolatos kérdéseket ölelné fel, határozatai és álláspontjai a javaslat erejével bírnának a parla­menti eljárásban. Hódi Sándor to­vábbá a Magyar Kisebbségek Euró­pai Szövetségének létrehozását szorgalmazta, amely a nyugati szór­ványmagyarság és a Kárpát-meden­cében élő magyarság közös fórumá­vá és politikai tömbjévé válna. Duray Miklós reagált a beszámo­lókban elhangzott javaslatokra. Egyetértett a Magyar Kisebbségek Európai Szövetsége létrehozásának gondolatával, mert ez lehetővé ten­né a nemzetközi fórumokon való összehangolt fellépéseket a magyar kisebbségeket közösen érintő kér­désekben. Kifejtette a határok menti együttműködés szükségességét és előnyét, utalva a nyugat-európai gyakorlatra, ahol szintén elsősorban a többnemzetiségű területeken ala­kultak országhatárok feletti régiók. POGÁNY ERZSÉBET MINDNYÁJUNKAT GAZDAGÍTANA A SOMORJAI KÖNYVGYŰJTŐ MOZGALOMRÓL ÉS A NEMZETISÉGI KÖNYVTÁRÉPÍTÉSRŐL Pártoló érdeklődés, de vegyes érzel­mekkel teli visszafogottság is kíséri a ta­valy ősszel felröppent hírt, hogy a somor­jai Honismereti Ház könyvgyűjtemény lét­rehozására irányuló mozgalmat indított. A patinás Bibliotheca Hungarica elneve­zés sokat sejtető, ígéretes szereppel ru­házza fel a szerényen gyarapodó állo­mányt. Nyilvánvalóan nem kevesebb, mint a hazai magyar írásbeliség tárházá­nak megalapítása a mozgalmat életre hívó tulajdonképpeni szándék. A nemzeti­ségi szellemi értékállomány megóvásá­nak jegyében létrejövő könyvgyűjtemény mibenléte ugyanis nem merülhet ki á puszta felhalmozásban. Mindez csak úgy válhat a nemzetiségi önazonosság és önértéktudat kincstárává, ha képes az eleven értékközvetítésre is. De miként válhat egy gyűjtemény könyvtári feladatkör ellátására is alkalmas intézménnyé? Igen, a Somorján fogant felhívást követő spontán adakozókészség mögött ott munkál a töprengő kérdésfel­vetés. Annál is inkább, mert a nemzetisé­gi könyvtárépítést szorgalmazó igyeke­zetnek, elerőtlenedésének és zátonyra futásának már legalább két évtizedes múltja van. Kísérletek és kudarcok Az első számottevő kezdeményezés az 1968-69-es demokratizálódási folya­mathoz és a Csemadok szerepvállalásá­hoz kapcsolódik. A szövetség akkori köz­életi megélénkülése adta az ösztönzést a szlovákiai magyar tudományos élet ki­bontakozását szolgáló elképzelések for­mába öntéséhez. A Hét annak idején közölte a szlovákiai nemzetiségkutatás intézményes megalapozásának javaslat­tervezetét. Ehhez kötődve vetődött fel a központi magyar nemzetiségi könyvtár létrehozásának gondolata. Úgy tűnt, az intézet létrejötte tisztázza majd magának a könyvtárnak a sajátos funkcióját is. A nemzetiségi tudományos kutatás meg­szervezésének gondjait a politikai döntés­hozatal fórumain azonban háttérbe szorí­tották a nemzetiségi jogvédelmet kísérő közelharcok. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szervezett nemzetiségi kutatás intézményes kereteinek megteremtésére csak annak létjogosultságát sokszorosan igazolva, valóságos alkudozásokba bo­csájtkozva nyílik - ha egyáltalán nyílik - lehetőség. A demokratizálásba vetett remények meghiúsulásával a nemzetisé­gi tudományosság intézményes feltételei­nek kialakulása iránti várakozások is el­vesztették táptalajukat. A nemzetiségi könyvtár gondolata azonban ezután is élt még a Csemadok berkeiben. Talán azért is, mert bizonyos, kellő körültekintéssel felsorakoztatott érvek előtt a szövetség „konszolidált" vezető­sége is kénytelen volt meghajolni. Aligha­nem úgy vélték, talán egy olyan-amilyen könyvtár legalább látszatlétrehozásának „elintézésével" lehet legkönnyebben a nemzetiségi közeget némiképp csillapí­tó politikai tőkét kovácsolni. Amikor azon­ban kitűnt, hogy ehhez szakmailag mega­lapozott tárgyalási készségre van szük­ség, a meggyőzés veszódségeinek válla­lásához már nem volt meg a kellő kurázsi. Tulajdonképpen így dőlt dugába vala­mennyi ez irányú, meg-megújuló felbuz­dulás. Látni kell ugyanis, hogy 1968-69­ben ugyan megjelentek a sajtóban az elképzelt könyvtárral kapcsolatos fejtege­tések, de azok inkább már egy szinte meglevőnek vélt és hivatalosan elismert könyvtár tevékenységi körében mozog­tak. Kevesen gondoltak arra - a dél­szlovákiai, nyelvileg vegyes állományú járási könyvtárak mellett -, mit is jelent, hogy egy új típusú könyvtár beépüljön az egységes könyvtári rendszer mechaniz­musába. Senki sem foglalkozott azzal, milyen követelményeknek kell eleget ten­ni, hogy egy ilyen intézmény létrejöjjön és bekerüljön az országos könyvtárhálózat­ba, bizonyítva pótolhatatlan, sajátos, a többi könyvtárt is gazdagító szerepét. A kezdeményezők nem nagyon törődtek azzal, hogy egy könyvtár csak így kaphat jogcímet a teljes értékű könyvtárközi kap­csolatokra, az ország valamennyi könyv-" tárára kiterjedő kölcsönzésekre. Igaz, a szakavatott problémakezelés hamar hallatta volna hangját, ha maga a gondolat nem ütközött volna áthatolha­tatlannak tűnő falakba. Mindenesetre a nemzetiségi köztudatban a fenti szak­mai kérdések körül még ma is meglehe­tős homály uralkodik. Annyi viszont elég­gé nyilvánvaló, hogy a központi nemzeti­ségi könyvtár gondolatának hivatalos ál­lami felkarolására vitaképes koncepció, sót már eleve meglévő könyvtári keretek nélkül nem sok esély van. A szlovákiai könyvtárosok nemrégen tartott értekezle­tén a résztvevők közbekiáltásokkal tarkí­tott felháborodással és elutasítással fo­gadták az újságíró ez irányú puszta ér­deklődését is. A szlovák közegben a már említett járási könyvtárak hálózata és a Dunaszerdahelyi Járási Könyvtár dél­szlovákiai hatókörű módszertani tanácsa­dói szereppel való felruházása nagyvona­lú, minden igényt kielégítő megoldásnak számít. Újszerű elképzelések Nyilván a fenti zsákutcás helyzet ta­nulságait levonva született a somorjai felhívás: önszerveződéssel, alulról kell építkezni. Zalabai Zsigmond, a pozsonyi Komenský Egyetem magyar nyelv és iro­dalom tanszékének vezetője a gyűjtőkö­rök pontos elhatárolásával igyekezett irányt szabni az adakozási készségben rejlő állományteremtésnek. Felfogása szerint a gyűjtés felöleli az 1918 után Csehszlovákiában kiadott magyar köny­veket és folyóiratokat, de a csehszlovákiai magyarokkal foglalkozó itthoni és külföl­dön megjelent publikációkat is. Kifejezet­ten gyűjtőtevékenységi lehetőség a cseh­szlovákiai magyar írók, művészek, közé­leti személyiségek levelezéseinek és ha­gyatékának a megszerzése. Szívügyének tekinti a mozgalmat elindító Zalabai Zsig­mond a csehszlovákiai magyar társadal­mi, kulturális és egyéb szervezetek állami levéltárakba nem került iratanyagának és a különböző kisnyomtatványoknak a megmentését is. Nem volt eredménytelen a gyűjtés meghirdetése. Persze, nem is annyira a mennyiséget tekintve. Már az eddigi adományok között is akadnak olyan, a két háború közötti időszakban megje­lent magyar magánkiadványok, amelyek egyetlen hazai könyvtárban sem találha­tók meg. Nyilván, féltve őrzött, több nem­zedéken át megőrződött példányokról van szó, s a tulajdonos csak azért vált meg tőlük, mert a most kiépülő könyvgyűjte­ményben lát méltó helyet arra, hogy a szlovákiai magyarság szellemi életének építőkockáivá váljanak. S itt, ezen a pon­ton ragadható meg a gyűjtés tulajdonkép­peni értelme. Illúzió lenne ugyanis valami­féle, akárcsak viszonylagos teljesség elé­résében reménykedni. De azoknak a könyveknek ilyetén előbukkanása és állományba vétele, amelyek a több hazai állami könyvtárban szétszórt hungarikák­ból hiányzanak, meghatványozza a meg­lévő gyűjtemények értékét. S az eddigi tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a nemzetiségi léthez kötődő gyűjtésben olyan vonzerő rejlik, amilyennel más, álla­mi intézmények nem nagyon rendelkez­nek. Alighanem ebből az erőforrásból táp­lálkozhat az a törekvés, hogy a szerze­mények a nemzetiségi önkifejezés közös­ségi hatóerejét növeljék. S itt a kör ismét bezárulni látszik, amikor újból felvetődik a kérdés: miként? Színre lép a Nemzetiségi Dokumentációs Centrum Az egyedi, más könyvtárakban fel nem lelhető könyvek is természetesen csak közkinccsé válva jelenthetnek valódi érté­ket. A hozzáférhetőség lehetővé tétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom