Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
Mindig haza, Somorjára vonzódtam # A családi légkör meghatározta életemet 0 A tragédiák sem törhetik meg az embert 0 A hétköznapok apró örömei erőt adnak # Számomra a karácsony novemberben kezdődik # A FrankfurtA ki csak kicsit is vonzódik a művészetekhez, annak egy alkotóműhely megtekintése mindig nagy élmény. A célszerű összevisz- szaság különös légkört áraszt. Egy keramikus munkahelyére ez többszörösen is vonatkozik. Mert míg egy festőművésznek műve megalkotásához elég néhány ecset, némi festék meg vászon, a textilesnek fonalra, tűre, ollóra, esetleg varró- vagy fonógépre van szüksége, a keramikus igényesebb berendezése, agyag meg kemence nélkül nem tud dolgozni. A somorjai és a szenei útkereszteződés sarkán áll az a nagy fehér ház, amelynek küllemét szemlélve senki sem sejtheti, hogy a legalsó szintje több helyiségből álló, úgy is mondhatnánk, kisüzem. Vagy inkább egy fiatalasszony paradicsoma.- Végre elértem életcélomat. Igaz, nagy erőfeszítés és sok áldozat árán, gondokkal küszködve, köny- nyeket nyelve. Most egy fedél alatt van az otthonom meg a műhelyem. így kezdte elbeszélését Pussné, volt Szalayné, született Sipos Kornélia. Nem véletlen, hogy ilyen részletességgel említem a nevét. A neveihez külön történetek kapcsolódnak, amelyek meghatározták életét, pályáját. Amit mások kacatnak tartottak- A somorjai Sipos család jól ismert. Nem tudom, mikor jöttek ide őseim, de egy biztos, hogy több száz éve. A dédnagyapám járásbíró volt, ami a leszármazottjaira is rányomta a bélyeget. Művelődni, gyarapodni kívánó emberekké váltak. Ahol most ez a ház áll, ott valamikor rokonaim gazdálkodtak és a nagy sarki kocsmájukat minden környékbeli ismerte, látogatta. Mert oda nem berúgni jártak az emberek, hanem egymással találkozni, társalogni. Ez a hely az akkori idők szellemi fészke is volt. Az édesapám, Sipos Ernő, a MATESZ színésze, ezen kívül szenvedélyes gyűjtő volt. Az ötvenes években az emberek bontani kezdték öreg házaikat és „kockákat“ építettek a helyükbe, apám akkor időt és fáradságot nem kímélve járta a falvakat és felvásárolt minden szép tárgyat. Szinte raktárrá változtatta lakásunkat. Volt ott minden: régi bútordarab, tulipántos láda, képkeret, lószerszám, köpülő, a legtöbb cserépből. A köcsögöket fölrakta a szekrény tetejére, én meg bámultam, csodáltam őket. Tetszett a formájuk, a színezésük, a megannyi virág és vonal. Tán ennek tudható be, hogy végül is keramikus lettem. Pici korom óta szerettem rajzolni, festeni, gyurmával játszani. Amikor úgy döntöttem, hogy az iparművészeti középiskolára jelentkezem, édesapám nagyon megörült. Hat szak közül a kerámiát választottam. Akkor még nem is sejtettem, milyen nagy fába vágtam a fejszémet. A kerámiakészítéshez ugyanis sok pénz, megfelelő hely és vásárló is kell. Az akadémia csak álom maradt Miközben Kornélia emlékezik és én élettörténetét hallgatva kávémat kortyolgatom, a műhelyben levő szebbnél-szebb tárgyakat veszem szemügyre. Használati és dísztárgyakat, apró cserepeket és hatalmas kancsókat, kerámiaképeket, fűszertartókat, tányérokat. A fal mellett kétoldalas polcon százával sorakoznak az égetésre váró félkész darabok. Míg én csak tisztes távolságból szemlélem a törékeny figurákat, a család tagjai bátran járnak le-föl, fittyet hányva arra, hogy elegendő egy figyelmetlen mozdulat és a hetekig tartó munkából csak cseréphalmaz lesz. — A középiskola elvégzése után a prágai akadémiára szerettem volna menni. Nem vettek fel. Aztán úgy gondoltam, Budapesten folytatom tanulmányaimat. Ahhoz viszont a minisztériumunk nem adott engedélyt - kissé kesernyés szájízzel idézi a múltat Nelli, miközben fürge ujjaival nudlicskákat készít, amelyekből azután az alig tíz centiméteres angyalkák haját formálja. - Szüleim azt javasolták, hogy a pedagógiai főiskolán próbálkozzam képző- művészeti és valamilyen nyelvszakon. A tanáraim, a hírneves Teodor Lux meg Korkos szobrászművész lebeszéltek, mondván, hogy mindenképpen alkotóművésznek kell lennem és erre tanítóként egy iskolán nincs lehetőség. Igazuk volt. Nem bánom, hogy a mesterségemnél maradtam. Abszolút szabadnak érzem magam, azt alkotok, amit akarok, akkor dolgozom, mikor időm engedi, és amit a legfontosabbnak tartok, szabadra engedhetem fantáziámat. Persze, idáig hosszú út vezetett. Két évig Pozdisovcéban dolgoztam, ahol megtanulam jól korongozni, aztán a siladicei Majolikában helyezkedtem el, majd osztálytársnőm, Nagy János szobrász Emőke lánya azzal az ötlettel állt elő, hogy dolgozzunk együtt. Vajasvatán akkoriban építették fel nagy házukat, egy igazi alkotóműhelyt, ahol megvolt a kellő szellemi háttér és a szükséges inspiráló erő is. Szobrászat, irodalom, agyagformálás, zene - mert Emőke férje hegedűművész volt - ez mind kihatott a bennünket körülvevő légkörre. Ott ismerkedtem meg férjemmel, ő építette az égetőkernencét. Akkoriban már nagyon hiányzott Somorja, a szüleim, hát visszajöttünk. A férjem beletanult a mesterségbe, ö szerezte be az agyagot és ő gyúrta, ő égetett, megtanult korongozni is, s azután együtt dolgoztunk, közös kiállításaink is voltak. Életünket nehezítette, hogy a lakásunk a műhelytől távol esett. Ezért határoztuk el, hogy házat építünk. Keservesen ment a munkánk mellett, meg itt volt a kislányunk. Elképzelésünk és igyekezetünk gyümölcsét a férjem már nem tudta élvezni. Tetőcsináláskor infarktust kapott. Még abban az évben eltemettem az édesanyámat és az édesapámat is. Abszolút apátiába estem, csak a lányommal törődtem, semmi más nem érdekelt. Kornélia az utolsó szavakat még most, négy év múltán is nehezen ejti ki, könnybe lábad a szeme. Kinéz az ablakon, mintha azt várná, hogy valami csoda folytán szerettei közül valaki majd csak megjelenik a kapuban. Ilyen csodák persze nincsenek. Az idő múltával ő is rájött, hogy dolgoznia kell, mert az élet, bármennyire is fájdalmas, megy tovább... Talpraállás- Egy hónappal az utolsó temetés után, amikor azt gondoltam, hogy már sohasem gyújtom be a kemencét, amikor már csak önmagam árban kiállított betlehemet 25 figura keretezte # Karácsonyfadíszeket készítek majd meg csengettyűket 0 Minden jó ötletet szívesen fogadok nyéka voltam, beállítottak a filmesek. Aranyoson forgattak, egy keramikusra volt szükségük, a Népművészeti Termelési Központban (ÚEUV), melynek tagja vagyok és ahova bedolgozok, felfedezték a munkáimat. Minden nap eljöttek, rábeszéltek. Végül is elmentem Aranyosra és valami hihetetlen dolog történt. Amint leültem a koronghoz, megfeledkeztem a bánatomról és hosszú hetek múltán ismét képes voltam az emberekkel kommunikálni. Eldobtam minden nyugtatót és altatót, megjött az étvágyam. Somorjára visszatérve elhatároztam, hogy keményen nekilátok a munkának. Egyszerre milliónyi ötletem támadt. Persze, be kellett fejeznem ' * ■* • , a házat. A férjem testvérei, sógorai sokat segítettek. Ha a vége jó... A műteremben velünk ül Puss Tibor is. Ö lett Kornélia megértő társa, férje, aki otthagyta állását, hogy feleségének agyagot gyúrjon, kemencét építsen, égessen, üzletet kössön. Ö lett a kis Kornélia, a tizenhárom éves Koni legjobb barátja és a szobában játszadozó négyhónapos kisfiú édesapja.- Ma kiegyensúlyozott vagyok, s bár a múltat nem lehet elfelejteni, úgy érzem, a sors valahol kárpótolt. Igaz, mással, de megvalósítom álmomat. Olyan jó ember szegődött mellém, aki minden szempontból támaszom. Most rengeteget dolgozunk, új ötleteket valósítunk meg és előveszem a régi munkáimat is, amiket ismét formába öntök. Itt van például ez a betlehem... Kornélia minden egyes darabját kézbe veszi, szinte simogatja, majd óvatosan visszateszi a helyére. Ott sorakoznak a Jézuskák, Máriák, a királyok, az angyalkák, a báránykák, a csacsik, a lovak, a vándorok és a kutyák és megannyi más figura, no meg persze a jászol a kápolnával.- A nagy kollekció huszonöt darabból áll, a kicsi tizenhatból. Az első, számomra legkedvesebb betlehemet diákkoromban készítettem, amely ma a nővéremnél van. Neki ajándékoztam. Aztán az ÚEUV-nak is csináltam néhány kollekciót, az egyiket népművészeti kiállításra kivitték Frankfurtba, úgy tudom, állandó részlegként ott is maradt. Aztán évekig nem készítettem betlehemet, munkaadóm az ismert, rajta kívülálló okoknál fogva nem tartott rá igényt. Most viszont a betlehemek iránt rendkívül nagy az érdeklődés. Már két hónappal karácsony előtt formálni kezdem az angyalkákat, az állatkákat, szépen sorjában úgy, hogy végül is összeálljon a kép. Sorozatban készítek el egy-egy figurát, így megeshet, hogy a kemence, mondjuk a csacsik százával van teli. Leggyakrabban barna és fehér mázzal dolgozom, de ilyenkor betlehemkészítéskor használom a kéket és a sárgát is. Hiszen Mária ruhája kék volt, a csillag meg sárga. Számomra a karácsony akkor kezdődik, amikor megkeverem ezeket a színeket. Aztán izgulok, hány darab reped meg az 1200 fokra hevített kemencében, hány a második égetéskor, amikor a mázt ráviszem. Betlehem adta apropó Pussné Sipos Kornéliával tán tíz évvel ezelőtt találkoztam először, amikor még Szalayné volt és a házépítést csak tervezgették. Most ismét meglátogattam, aminek az volt az oka, hogy azóta sem tudtam feledni a nagyasztalt, melyen ott álltak a betlehemi figurák. Kissé porosán, de békét árasztva, nyugalmat és megértést ébresztve az emberben. Hogy a „szentkép“ nyomán elmondtam alkotója sorsát is, úgy vélem, ez is beletartozik a meghitt karácsonyi hangulatba. A fenyőfa illatánál sokan felidézzük a múltat, emlékezünk szeretteinkre. Ozorai Katalin A 1990. XII. 21 Q i/asárnap Mé ry Gábor felvételei A HÁROM KIRÁLYOK...
