Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-12 / 60. szám, hétfő

Az önállóság előnyei Beszélgetés a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságáról ÚJ szú 1990.111.12. A minap csehszlovákiai magyar képzőművészek, szám szerint hatvanan, elfogadták a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának Alapszabályzatát. A társaság létéről, tevékenységéről, terveiről és problémáiról Kubičková-Kucsera Klára művészettörténésszel beszélgettünk. - Első összejövetelükön még nem fogalmazták meg: ha létrejön a társaság, vajon önálló szervezetként, avagy a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségén belül fog-e tevékenykedni. Végül is hogy határoztak? - A szövetség a közeljövőben tagsági gyűlést hív össze, amelyen többek között egy megújuló képzőművész-szervezet, a Képzőművé szek Asszociációjának megalakítására tett javaslatról is döntenek majd. Mi, ettől a szervezettől függetlenül, önállóan kívánunk dolgozni. Ennek egyrészt az az oka, hogy így lehetőségeinkhez mérten, kedvezőbb formákat kereshetünk problémáink megoldására. Másrészt, anyagi szempontokat figyelembe véve is előnyösebbnek tartottuk az önállóságot, hogy minél többet fordíthassunk nemzetiségi kultúránk ápolására. E célra megpróbálunk különféle anyagi juttatásokat, segélyeket kérni a kormánytól, a minisztériumtól és máshonnan. Nem zárjuk ki azonban a kettős tagság lehetőségét; bármelyik magyar nemzetiségű képzőművész minden további nélkül csatlakozhat az asszociációhoz is. Nem akarunk elszakadni a szlovák művészektől, szakmai kérdésekben szükség van az együttműködésre. - Kik jelentkezhetnek a társaságba? - Hivatásos művészek: építészek, festők, szobrászok, iparművészek, fotósok, művészettörténészek. Jelenleg hatvan tagunk van, s a jövőben a felvételt három tagunk ajánlására a társaság fő szerve, a taggyűlés hagyhatja jóvá. Az amatőröknek egyelőre csak azt tudjuk tanácsolni, hogy szervezkedjenek külön, s akkor egyes dolgokban segíthetjük egymás munkáját. - Gondoltak-e arra, hogy a magyar nemzetiségű művészeti főiskolásokat támogassák? - Anyagi segítségről ma még korai lenne beszélni, de remélem, hogy megkeresnek bennünket, s készek lesznek az együttműködésre. Ám az már mindenképpen jelez valamit, hogy áprilisban Farkas Veroniky Dunaszerdahelyen két főiskolai hal%ató munkáiból rendez tárlatot. Ha már a főiskolát említette, szeretnék kitérni egy, a mai napig megoldatlan kérdésre. Harminc éve mondogatom, hogy kisebbségi művészeti életünkből hiányoznak a művészettörténészek, az etnográfusok. Szükség lenne rájuk, mégpedig olyan szakemberekre, akik idehaza végeznének, mert tanulmányaik során az itthoni művészeti közgondolkodást ismernék meg. Magyarországi vagy Magyarországon diplomázott szakember számára lényegesen nehezebb lenne a kisebbségi képzőművészeti élet értékelése, egyes művészek életművének méltatása, feldolgozása. - Többen szorgalmazták az előző összejövetelükön önálló - szakmai - lap megjelentetését. Erről hogy döntöttek? - Jelenleg nem olyanok a lehetőségeink, hogy lapot indíthatnánk, ezért fokozott segítséget várunk a megjelenő sajtótermékektől. Részint a ma élő és alkotó képzőművészeink munkásságát népszerűsítő, részint az elődök és a művészeti hagyományaink feltárását támogató és ismertető cikkek megjelenése válhatna hasznunkra. Mi ugyanis a múzeumokkal és a galériákkal együttműködve szeretnénk, az elődök - Tallós-Prohászka István, Reichentál Ferenc, Tichy Kálmán, Angyal Géza, Szabó Gyula, Jakoby Gyula, Bácskái Béla és mások - raktárakban „ jól elásott" alkotásait, a közönség elé tárni. Sok jó magyar művészünk van, akiket tulajdonképpen szépen elhelyeztek a raktárakban, s akik még a hazai magyar kultúrától sem kapták meg azt a méltó rangot és helyet, amelyet megérdemeltek volna. Hallgattunk róluk, hiszen az utolsó könyv, az én, Bácskái Béláról írt kétnyelvű monográfiám, 1982-ben jelent meg. A túlságosan irodalomcentrikus könyvkiadási szemlélet miatt az ilyen jellegű kiadványok megjelentetése a Madáchban is régóta szünetel. -Ezta,,mellőzöttséget"enyhíteni lehetne, ha a társaság kapcsolatot építene ki más művészeti csoportosulásokkal, gondolok itt elsősorban az írókéra. - Igen, az az elképzelésem, hogy a jövőben ki kell alakítani egy, minden művészeti ágat átfogó csehszlovákiai magyar kulturális fórumot, ám ez csak azután lehetséges, ha az egyes művészeti ágakban, irodalom, zene stb. létrejönnek azok a sejtek, társaságok, csoportok, amelyekkel aztán közösen tudnánk lépni valamerre. - Tapasztalatok nélkül hívták életre ezt a csoportosulást. Mit kellett, mit kell legelőször is megtanulniuk? - Az önálló döntéshozatalt, az önálló lépéseket. Nagy problémánk, hogy az emberek évek hosszú során megszokták, hogy valaki egy adminisztratív apparátusból mindent elintéz helyettük. Én nyugodtan ülhettem otthon, s őszintén szólva nem is nagyon érdeklődtem a dolgok iránt, mert azok valahol tőlem távol zajlottak, s ha akartam volna, akkor sem tudtam volna beleszólni. Az elsődleges tehát, hogy az emberek, beleértve a művészeket is, aktivizálódjanak. Mindenki próbáljon meg tenni valamit az ügy érdekében, csak így léphetünk előbbre. Nem fogunk központi irányítással dolgozni. Lesz három alkotócsoportunk, Pozsonyban, Komáromban és Kassán, s ezek önállóak lesznek. Maguk határozzák meg munkaprogramjukat, a kiállítások, az előadások, a filmvetítések megszervezését maguknak kell megoldaniuk. Tevékenységüket egy közös tanács koordinálja majd. -Milyen feladatok várnak a közeljövőben a társaságra? - Nagyon szétszórt a tagság, összefogása és az egyéb munkák, köztük reprezentatív hazai és külföldi vándortárlatok szervezése, rengeteg adminisztrációval, levelezéssel járnak, ezért szükségünk lenne jogi és gazdasági ügyvivőre. Továbbá iroda- és raktárhelyiségre Pozsonyban, ahol összegyűjthetnénk, elhelyezhetnénk a műtárgyakat, amelyekből időnként tárlatokat rendezhetnénk. Előbb ugyanis ki kell állítanunk, be kell mutatkoznunk a nyilvánosság előtt, hogy ismerjenek meg bennünket. Ezenkívül szeretnénk dokumentációs és információs központot létrehozni. Megpróbáljuk majd kialakítani társaságunk pártoló és baráti körét, és szeretnénk megoldani az értékesítést; ennek keressük a módját. Nem akarunk megfeledkezni neves építészeinkről sem. Jó lenne elérni, hogy a déli járásokban olyan középületek legyenek, amelyeket az ő terveik alapján építenek. Mert eddig hasonló létesítményeket olyan építészek tervei szerint hoztak tető alá, akiknek semmi közük sem volt az ottani környezethez, tájhoz, kultúrához, emberekhez. Sőt azt is meg lehetne % szervezni, hogy egy-egy épületen közösen dolgozzanak műépítészek, szobrászok, textilesek, iparművészek. Képzeljen csak el egy, közös munkával felépített művelődési otthont, amely kívül-belül a mi kultúránk jegyeit viselné! De nem akarok hosszú távra szóló elképzeléseinkről, terveinkről beszélni, mert nekünk most világosan kell látnunk a célt, rövid és reális lépésekkel haladni feléje, egyik részeredményt a másik után elérni. -Mikor láthatunk művészeinktől csoportos kiállítást? - Ősszel szeretnénk Komáromban bemutatkozni, s jó lenne, ha ugyanezt az anyagot más városokba is el tudnánk vinni. A kiállításhoz olyan katalógust tervezünk, amelyben röviden bemutatnánk a kiállító művészeket, s amelyet kisebbségi kultúránk iránti külföldi érdeklődőknek is elküldhetnénk. -Politizáló szervezet-e a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága? - Jóllehet figyelemmel kísérjük az itteni magyarság politikai szervezkedését, kristályosodását, tagjaink külön-külön együttműködnek a polgári mozgalmakkal, de mint társaság, egyelőre szeretnénk távol maradni a politikától. Elképzelhető, hogy később valamilyen módon ezen a színtéren is megnyilvánulunk, de most mindenekelőtt belső problémáinkat kell megoldanunk, jelenleg azokat a lehetőségeket kell keresnünk és megtalálnunk, amelyek nemes szándékok elérésére egyesítik az embereket. TALLÓSI BÉLA Forrásértékű tanulmányok szerzője Fogarassy László hetvenéves Fogarassy László a csehszlovákiai magyar tudományos élet magányos alakja. Sohasem kötődött egyetemi tanszékhez vagy akadémiai kutatóintézethez. Egyéni kutatásokat folytat, és eredményeit főleg magyarországi szakfolyóiratokban és gyűjteményes kiadványokban közli, de Ausztriában, Nyugat-Németországban és az USA-ban is megjelent néhány tanulmánya. Szórványosan a szlovák szaksajtóban is publikál. A szakterületén szerzett elismertségét többek közt az tanúsítja, hogy a tízkötetes akadémiai magyar történet 8. kötetében a Tanácsköztársaság katonai eseményeivel kapcsolatban fontos forrásként hivatkoznak rá, és a közelmúltban Magyarországon két, történelmi szempontból jelentős emlékirat sajtó alá rendezésével bízták meg (Prónay Pál emlékezései az ig21. évi nyugat-magyarországi felkelésről, Soproni Szemle 1986, 1-4. sz; Nagybaconi Nagy Vilmos emlékezései, a Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó nyomás alatt álló kiadványa). Szakmai érettségének értékes dokumentuma a budapesti Akadémiai Kiadónál megjelent kötete is (A Magyarországi Tanácsköztársaság katonai összeomlása, 1989), melynek kandidátusi munkaként való megvédése előkészületben van. Fogarassy hetven évvel ezelőtt született Pozsonyban középiskolai és jogi tanulmányait is itt végezte. Néhány évig pénzügyi fogalmazóként dolgozott, 1952-től nyugdíjazásáig a pozsonyi Gumón gyár könyvtárosa volt. Középiskolásként bekapcsolódott a cserkészmozgalomba, jogi tanulmányai idején pedig a Magyar Akadémikusok Keresztény Körében (MAKK) vállalt aktív közösségi munkát. Két mozgalmi kötődésének idők múltával tudományos eredménye is lett: forrásértékű, de máig még nem publikált tanulmányokban dolgozta fel a csehszlovákiai magyar cserkészetnek és a MAKK-nak a történetét; magyarországi pályázatokon mindkét munkával különdíjat nyert. Az eddig mondottakból már kitűnt, hogy a történész Fogarassy fő kutatási területei: a magyar Vörös Hadsereg hadműveletei 1919-ben; a burgenlandi kérdés -1919-1921 közt; a két világháború közti csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmak. Mindegyik kutatási témakörben alapos forrásismeret, a tények és összefüggések szigorú vizsgálata, az értékelések, következtetések gondos megalapozása jellemzi őt. Szépirodalmi igényű közlési formákra, esszéista allűrökre sohasem törekszik, jó értelemben vett pozitivista módszeréhez a puritán értekező stílus illik. Mindez azonban nem jelent szenvtelen tárgyilagosságot. A témához, problémához mindig felelősséggel viszonyul, ezért írásait - nemegyszer kemény igazságtevésként megnyilvánuló - erkölcsi angazsáltság hatja át. Ami legproduktívabb témakörét, a magyar Vörös Hadsereg hadműveleteit illeti, meg kell mondani, hogy ez nálunk az elmúlt évtizedekben - a Magyar Tanácsköztársaság ellen inított csehszlovák katonai intervenció nehéz „megmagyarázhatósága" és a magyar sereg felvidéki harci sikerei miatt-kényes témának, tabunak számított, s ez a merev és az állandóan hangoztatott internacionalizmussal élesen szembenálló kiadópolitikai magatartás volt a fő oka annak, hogy Fogarassy ilyen jellegű írásai sem voltak kívánatosak, a belőlük tervezett tanulmánykötet meghiúsult. Sajnos, ezen a kényszerű és hivatalos tabun kívül folyamatos mellőzések érték őt sajtónk részéről is. Most, hogy a 70. születésnap alkalmából barátai és olvasói nevében is erőt, egészséget és lankadatlan alkotókedvet kívánok a jubilánsnak, . méltató írásom zárórészeként még egy kis bibliográfiai válogatást közlök. Ez töredékessége ellenére is jellemző képet nyújt Fogarassy László eddigi munkásságáról. Pozsony és a proletárdiktatúra (Irodalmi Szemle, 1959, 2. sz.); Sopron és az 1919-es hadszíntér (Soproni Szemle, 1961, 1.); Az őszirózsás forradalom Pozsonyban (Irodalmi Szemle, 1968, 9.); Eisenstadt und Umgebung zur Zeid Baudenkämpfe (Burgenländische Heimetblátter 1968,4.); Najstarší popis chotára Petržalky v donačnej listine z roku 1225 (Ročenka Múzea mesta Bratislavy VI. 1970); Bevezetés a burgenlandi kérdés forrásaiba és irodalmába (Borsodi Szemle, 1971, 1.); Az ismeretlen székely hadosztály (Déri Múzeum évkönyve, 1971, Debrecen); Radnai Béla élete és munkássága (Irodalmi Szemle, 1974, 3.); Die Volksabstimmung in ödenburg (Sopron) (Südorstforschungen, München, 1974); Kik ölték meg Tisza Istvánt? (Történelmi Szemle, 1980, 2.); Pozsony város nemzetiségi összetétele a népszámlálási adatok és a választási eredmények tükrében (Alföld, 1982, 8.); A magyar-délszláv kapcsolatok katonai története 1918-1921 (Baranya megyei levéltár évkönyve, 1986, Pécs); Adalékok a székely hadosztály és az erdélyi kérdés történetéhez 1918-1919 (Acta Universitatis Debreciensis, 1986); Garbai Sándor emigrációsévei - Pozsonyban 1934-1938 (Forrás, 1988); The Eastern Campaign of the Hungarian Red Army, April 1919 (War and Society in East Central Europe, Vol. XX, New York, 1989). TURCZEL LAJOS De mi lesz az állatokkal? Voltak témák, melyekről nem illett beszélni az elmúlt évtizedekben. Pedig nem volt közük sem a politikához, sem az ideológiához. Az erkölcs, a magatartásbeli kultúra és az emberiesség fogalomkörébe tartozik. Ilyen szemérmesen elhallgatott téma volt az állatkínzás is. Itt most nem a beteges, aberrált egyéni megnyilvánulásokra gondolok, hanem az intézményes állatkínzásra, ami az állattartó telepeken, a tehénelletőkben, a vágóhidakon, a juhaklokban folyik. S még csak nem is kell szándékosnak lennie - bár példák, sajnos, ilyes,mi mellett is szólnak -, épp elég szenvedést tud okozni az emberi közöny, a butaság, az érzéketlenség, az állattartás ősi kultúrájának elsorvadása, s az újnak kialakulatlansága. A hajdani földművelő kultúrában megvolt az állattartásnak a maga józan és gyakorlatias rendje. Ez nem tűrt el semmi felesleges érzelgősséget, de épp így nem tűrte el a deviáns magatartást, a céltalan kegyetlenkedést sem. A földművelő embernek szüksége volt a háziállatokra, tehát gondozta, ápolta, gyógyította őket. S az egymásrautaltság kialakította a maga visszafogott és szemérmes érzelmi kötődéseit is. Veres Péter a pásztort jó szakembernek mondja, aki, ha rühes és sánta birka van a nyájban, mindig rühel és gyógyít, keneget és operál. Dr. Oláh Andor orvos, a természetgyógyász az Újhold új király című könyvében, amely a népi gyógyászattal foglalkozik, így ír a pásztorokról: „A nagykunsági pásztorok sokat tapasztalt gyógyítók voltak. Sok betegségnek tudták a gyógymódját, amelyben racionális és mágikus elemek egyaránt keveredtek. A füvek, fák gyógyító erejét ismerték és bőven éltek vele". Mielőtt ezzel a múlttal szembeállítanám egy mai élményemet, hadd idézzem egy öreg pásztor szavait Du$ík Éva: Viszonzatlan hűség című riportkötetéból: „Az állatokkal együtt kell érezni, Ha erre nem képes a juhász, akkor tönkreteszi őket... Aki csak azért juhászkodik, hogy fizetést kapjon, abból sose lesz jó juhász... Von a mi életünkben sok minden, de azért kimondottan szép élet volt. Máma már másképp van minden... Ha elkerülök ide-oda és meglátom a juhokat, elszorul a szívem. Nagyon sajnálom őket - vallja be s közben elfátyolosodik a hangja az öreg juhásznak". A múlt nyáron a Nagy-Fátrában töltöttem egy hetet és volt alkalmam juhnyájjal találkozni, s bizony nekem is elszorult a szívem az állatok siralmas állapotát látva, akárcsak Dusík Éva öreg számadójának. Pedig a Nagy-Fátra az a hely, arhelynél alkalmasabbat állattenyésztésre elképzelni sem lehet. Csakhogy a tenyésztés ősi rendje és kultúrája, úgy látszik, itt sem élte túl az erőszakos és a hegyvidéken egyébként is indokolatlan szövetkezetesítést. Találkozásom a nyájjal a következőképpen történt. Képzeljenek el egy leírhatatlanul szépséges tájat, hegyekkel, völgyekkel, rétekkel, forrásokkal, fenyvesekkel. A délután már alkonyatba hajlik. KeskenyZközforgalmi út bujkál a dombok között egy tiszta vizű patak kanyarulatait követve. Az egyik kanyar mögül előbukkanva, hirtelen fékezni kell, mert az utat áthaladó birkanyáj zárja el. Két apró, dühös kutya ösztökéli gyorsabb mozgásra az állatokat. A nyáj fele átvonul egy tömegben, a másik fele kisebb csoportokra szakadva lassan, kínlódva halad előre. Először jönnek, négyes-ötös csoportokban, a három lábon járók. Azfitán azok, amelyek csak két lábukat tudják használni, s támasztékul néha leengedik a fájósat is, de szomorú pofájukon, meggörbült hátukon látszik, mennyire szenvednek. A sereghajtók vannak a legrosszabb állapotban. Ok kénytelenek rálépni mind a négy elgennyesedett, férgekkel teli körmükre. Egy-egy lépés között hosszú szüneteket tartva vonszolják magukat a nyáj után. Őket a kutyák se tudják gyorsabb mozgásra ösztökélni. Majdnem fél órát álltunk kikapcsolt motorral az úton, várva, hogy az utolsó birka is áthaladjon. Két nappal később, és néhány faluval odébb, újra végig kellett néznünk ezt a kísérteties felvonulást, egy másik nyáj birkáival. Ez csak egyetlen példa a sok közül, ami érzéketlenségünk illusztrálásaképpen ide kívánkozik. De mondhatnék többet is. Egy Tornaija melletti faluban láttam nyitott pótkocsin döglődő tehenet, délben, aszfaltolvasztó melegben - egy kocsma előtt. A traktor vezetője egy korsó sör mellett hűsölt, bent az ivóban. Hallottam, hogyan „csináltak" olcsó húst az „uraknak" egészséges, ép állatokból. Hallottam részeges állatgondozók viselt dolgairól. Hadd ne folytassam. Inkább kérdeznék valamit. Miért nincs nekünk használható állatvédelmi törvényünk és miért nincsenek állatvédő egyesületeink? Az európaiságnak több fokmérője is van. Ezek egyike, hogy tudunk-e emberségesen bánni a kiszolgáltatottakkal, a gyengékkel, az elesettekkel és az állatokkal. Az állatokkal, amelyeket megfosztottunk szabadságuktól, gyilkos ütemű szaporodásra kényszerítünk, levegőtlen ólakba, istállókba zsúfolunk be, s még az irgalmas halál lehetőségét sem adjuk meg nekik. Nem szentimentális ajnározást kérek itt számon az állattartóktól, hanem korrekt, emberséges bánásmódot. Ha nem az erkölcsi oldalát nézzük a kérdésnek, akkor legalább az egészségügyi vetületeire figyeljünk oda. A szakemberek már régóta mondogatják, vigyázat, a kíméletlenül leölt, hosszú betegség, rossz tartás miatt szenvedő állat testében olyan kémiai reakciók játszódnak le, amelyek szervezetünkbe kerülve súlyosan károsíthatják az egészségünket. Szerintem azonban ettől is nagyobb baj a lélek károsodása, amit a másik szenvedésével szembeni közömbösség okoz. MIKOLA ANIKÓ