Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-16 / 64. szám, csütörtök
ÚJ szú 5 189. III. 16. Élő, gazdagodó hagyomány Négy évtizeddel ezelőtt a Csemadok alakuló közgyűlésén - amelyről lapunk révén kaptak részletes beszámolót a dél-szlovákiai magyarok - hangsúlyosan szóltak arról is, hogy a szlovákiai magyarság számára 1848 hagyatéka új tartalommal telítődik. Rámutattak arra, hogy nemzetiségünk a jégtörő februárt követően közéleti szerepvállalása, társadalomépítő munkája során új, szocialista csapásokon elindulva meríthet a múlt haladó és forradalmi hagyományaiból. A nemzetiségi önértéktudatot erősítő megemlékezések középpontjába értelemszerűen Petőfi Sándor alakja került. Fábry Zoltán lapunkban megjelent írásában a szlovákiai magyarság helyzetét elemezve nevezte 1949-et Petőfi évének, s magával ragadó, meggyőző sorokban villantotta föl a történelmi és a társadalmi összefüggéseket. E gondolatok Jegyében, ezt a forradalmi szellemiséget vállalva emlékeztek meg a Csemadok akkor alakuló helyi szervezeteiben Petőfi világszabadságot hirdető életművéről. Az Új Szó 1949. július 29-i száma felhívta az olvasók figyelmét arra, hogy a Csehszlovákiai írók Szövetsége, a Csehszlovák Rádió és a Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal védnöksége alatt Petőfl-ünnepségek lesznek Szlovenszkó fővárosában, amelyen többek között Ladislav Novo- mesky mond beszédet. Hasonló szellemiségű, a szlovákok és a szlovákiai magyarság együvétárto- zását, egymás forradalmi hagyományainak alaposabb megismerését elősegítő ünnepségek számos FÁBRY ZOLTÁN dél-szlovákiai kisvárosban Is voltak. Lapunk például kiemelt helyen számolt be a rimaszombati (Rlmavská Sobota) Petőfl-emlékestről, amelyen Hviezdoslav életművéről és a magyar kultúrához fűződő bensőséges kapcsolatáról is megemlékeztek. Ez a Csema- dok-rendezvény Internacionalista szellemével szorosan kötődött ahhoz a nevezetes, 1938 tavaszán megtartott - magyar és szlovák nyelvű Irodalmi műsorral színesített - emlékünnepséghez, amelyen Ladislav Novomesky és Peter Jilemnicky is felszólalt Ugyancsak az UJ Szó számolt be arról is, hogy a csehszlovák íróküldöttség 1949 augusztusában részt vett a budapesti Petőfi-ünnepségeken. Josef Rybak, a küldöttség tagja, a magyar írókkal való eszmecsere során beszámolt a csehszlovákiai Pető- fi-ünnepségekről, s hangsúlyozta, hogy „Csehszlovákia népei értékelik azt a tanítást, amelyet Petőfi adott nemcsak a magyar népnek, hanem a világ valamennyi népének“. E négyévtizedes hagyományokra Is támaszkodva, azokht tovább éltetve és gazdagítva emlékeztek meg tegnap Szlovákiában is az 1848-as magyar szabadságharcról. A Csemadok képviselői megkoszorúzták a ligetfalusi Petőfi-szob- rot, a Somorja (Őamorín) melletti és a nagysallói (Tekovské Luzany) 1848-as emlékhelyet. Lapunkban Fábry Zoltán nemzetiségi azonosság- tudatunkat és múltismeretünket erősítő írásának közlésével emlékezünk az 1848-as forradalomra és a négy évtizeddel ezelőtti hagyományteremtésre. Petőfi és a szlovákiai magyarság 1949: Petőfi éve. Ünnepségekben nem is volt hiány. De ünnepségek sose adják, mondják a lényeget, ezeknél sokkal fontosabb a jubiláns hétköznapja: a folyamatosság, a hagyomány kimutatható folytonossága. Petőfi nem jubileumi téma, Petőfi: százéves állandóság. A hagyo- mányi érték jubileumok múltán és ünneplés nélkül állja a próbát: története van, fejezetekre osztható élete. Petőfi a szlovákiai magyarság életéből nem különíthető el, hagyományi értéke dokumentálható valóság: példa, támasz, segítség, dac és jelszó. Ez idén inkább csak ünnepeltünk, de máskor - azelőtt - éltünk is vele. Szlovákia a magyar hagyomány gazdag lelőhelye. Nézd a bölcsőhelyeket és a sírokat: Pázmány és Rákóczi, Balassi Bálint és Madách, Gvadányi és Tompa, Jókai és Reviczky, Berzeviczy Gergely és Fáy András, Greguss Ágost és Mikszáth Kálmán, Fadrusz és Szinyei Merse. A 49-es vértanúk közül: Aulich Lajos, az aradi, Batthány a pesti áldozat. Báró Jeszenák Jánost és Med- nyánszky Lászlót itt érte el Haynau szadizmusa. Lapozd fel a szellem- történetet: Kazinczy, Batsányi nélkül nincs magyar irodalom, és a Kassán „napszámoskodó“ Déryné Széppataki Róza nélkül nincs magyar színészet. A pozsonyi diétát se felejtsd el, a haladó magyar történelem itt Menjetek el Petőfihez? tatlan tartozéka. Petőfi és az ifjúság együtt, egyszerre kerülnek viták tü- zébe, rágalmak fertőjébe. Az ellen- támadás hatósági tilalmakat szül, házkutatást és - börtönt. Petőfi szlovákiai élete, régit bomlasztó szabadságmelege így válik cáfolhatatlan történelemmé újra és újra. Petőfi a vádlottak padján: ki meri mondani, hogy Petőfi meghalt? Élete az esz- mélés és eszméltetés itteni földjén élő, védő, vádló folyamatosság. 1923-ban ünnepeltük a születési centenáriumot. Egyre-másra jelentek meg az újságok hasábjain az ünnepi dolgozatok száraz adalékai és a vezércikkek puffadt frázisai. Mindössze két cikket őriztem meg ez időből, nem véletlen, hogy mindkettő a haladó szellemű magyarság akkori legnívósabb napilapjában, a Kassai Naplóban jelent meg. Érdemes belőlük ma is idézni. Az egyik cikk fanyar, koraérett cinizmusán át is melegítően süt át a zseni éltető embersége, Petőfi szelleme: Petőfi rendkívüli alkotó volt, zseni, tehát valaki, aki az ideát akarja kikényszeríteni az emberből, ami minden időben nehéz emberi feladat volt. Ezt úgy értem, hogy a zseni teljesítménye csak másodrendűén fontos, az univerzális a zseniben: ideális viszonya az élethez. Ha ezt akarja, mindig és csak ezt akarja, akkor, csak akkor kristálypontja ő az életnek... kezdődik: Széchenyi, Kossuth, Kölcsey, Wesselényi! Csoda, ha Petőfi döntő élménye Pozsony maradt? Petőfi szerves alapon lett a szlovákiai magyar hagyomány egyik fontos tétele: a találkozás, az egymást erősítés nem maradhatott el. A találkozás lassan hűséggé melegedett, elválhatatlansággá, egymásrautaltsággá. Életünk minden fontos állomásán feltűnik Petőfi alakja, szót kér költészete: a példa, támasz, segítség és dac élő örökséggé lényegül a nem éppen méltatlan utódok kezében. A meditáció csendjétől parlamenti viharokig terjed a skála. Az ifjúságé a döntő szó természetszerűen: Petőfi az ifjúság elorozhaJaniga József: A Dunánál Az eszmében az állandó az, hogy univerzális, tehát ha Petőfi a szabadság (mint idea) költője volt, akkor, engedelmet, semmi esetre sem a mi szeretett magyar véreink szabadságának költője volt csak, hanem a zanzibári pápuák szabadságának költője is volt, éppen mert zseni volt, mert a szabadság volt az idea teljesítményében. Ezt nem árt megjegyezni, mert mi, magyarok tüzes fantáziájú nép vagyunk, és nagyon intiutíve szeretjük magyarázni a világélet jelenségeit. Igenis, Petőfi nemzeti költő volt, de mennyire! Igenis, magyar költő volt, a magyarságnak abban az áhítatos értelmében, ami a fajiságot, de minden fajiságot, az emberi élet születéstől adott elsőrendű szép arcszínének érti... És amilyen elsőrendűen magyar volt Petőfi, olyan elsőrendűen emberi is volt, egyforma akarattal volt mindkettő, és soha nem volt az embersége bőrére magyar... ő volt a legriadozóbb, legnyugtalanabb, legemberibb költő Ady előtt. Sokat beszélnek most róla? Mennyit hallgatnak róla. Igen: ez, ennyi az igazi adekvát szlovákiai hang, a vox humana hangja. A mi parancsunk, tisztünk és küldetésünk a kezdet kezdetétől csak egy jelszó lehetett: Sose légy emberséged bőrére magyar! Jómagam húsz év múlva tudatosan nyugtázhattam e tényt mint történelmet: Csak az volt és lehetett a szemünkben magyar, ami emberséges volt, és nem fordítva. Világos, hogy hagyományaink kapcsolópontja csak az emberség lehetett, és az emberség egyik élesztője Petőfi volt. Menjetek el Petőfihez! Barta Lajos a kiskőrösi bölcsőhelyet varázsolta közénk útindítónak: Az egyszerű kiskőrösi szobába zárt Isten-titka közelében: fölfakad bennetek a forrás. És akkor látni fogjátok... hogy fikciókon pusztultok el! . Ti körülszabjátok magatokat nemzetekre, és a „nemzeti“ jegyben zarándokoltok hozzá, aki egy szlovák cselédlány, egy szerb székálló legény fia és magyar volt. Ti, a forradalmak féltői, a beideg- zettségek bénái, az óvatosság kal- márai elzarándokoltok - hozzá, aki a forradalom volt. Ti, akik osztályokra tagozzátok magatokat, féltitek és megvetitek a proletariátust, az ő költőjéhez is jöttök el. Ti kiszabadítjátok magatokat az Emberiség egyetlen testéből, megátkoztátok a nemzetfölötti egyetemes nagy testvériséget és: odaakasztjátok piros-fehér-zöld koszorúitokat a szocialisták piros szalagjai mellé a szülőszoba falain. Ti országaitokat fölfelé fordított szuronyokkal ültetitek körül, és akihez országotok minden pontjáról fö- detlen fővel zarándokoltok el, e Földre jöttének százados fordulóján fölzendül közeli és távoli országokban mindenféle más ajkakról és mindenféle más telkekből. Mit jelentenek hát fikcióitok? Istentitokban feloldódtak e szobában fogalmaitok börtönei! Itt terjeszkedik az Isten-titok az ürességben és a némaságban: mint végtelen egyszerűség !... Rémüljetek meg a csodák láttán! Rémüljetek meg magatoktól! Boruljatok le, és valósuljatok át tiszta emberi valóságokkal! Mert ha akarni tudnátok még egyszer emberré lenni, mikor, ha nem most, hol, ha nem itt? Menjetek el Petőfihez! A szlovákiai magyarság itt és így, ezen az úton indult meg Petőfi felé. Új Szó, 1949. október 6. Irodalmunk szemléje Az Irodalmi Szemle 1989/1. számának ürügyén Vállaltam: „megrecenzálom“ az Irodalmi Szemle ez évi első számát. Lelkiismeretesén elolvastam hát a szám minden írását, ezúttal még a kolofont is, amely arról tudósítja az olvasót, hogy egyetlen irodalmi folyóiratunk új szerkesztőbizottsággal kezdi az új évet. De az új szerkesztőbizottság sokat ígérő nevei sem tudták feledtetni velem az olvasás utáni rezignációmat: ebben a pillanatban valószínűleg én vagyok az egyetlen - gondoltam -, aki e Szemle-szám minden betűjét ismeri; s a lelkem mélyén felködlött egy szkeptikus kérdés is: tulajdonképpen ki olvassa a Szemlét, s ki olvas ma egyáltalán szlovákiai magyar irodalmat? Elismerem: bevezetőm nem valami szívderítő olvasmányajánlat, s ráadásul nem is biztos, hogy éppen ehhez a Szemle-számhoz illik a leginkább, éppen ezért mielőtt még több szót vesztegetnék személyes kételyeimre, vegyük sorra a szám fontosabb írásait, közelről nézve hátha világosabb a kép! A szokásos tisztelgő, ünneplő vezércikk helyett ezúttal súlyos, problémafelvető publicisztikával indul a lap: Grendel Lajos az Irodalom és politika című cikkben (amely eredetileg hozzászólásnak készült, s a Csehszlovák írók Szövetségének kibővített választmányi ülésén hangzott el) a napjainkban megújuló írói etika kérdéseivel foglalkozik, s mondandóját a következő paradoxonban foglalja össze: Szemben a zsdanovi gyakorlattal, „amelyben hazudni szabad volt, tévedni azonban nem, a mai írónak szabadjon1 tévedni, hazudni azonban ne legyen szabad“. Ehhez az íráshoz - közéletiségét tekintve - a folyóirat egészében Kövesdi János Thália istennő szekerén ülve cím alatt összefoglalt kerekasztal-beszélgeté- sének az anyaga fogható még. (Csak az anyaga persze, mert a csoportinterjú a formáját tekintve meglehetősen tagolatlan, áttekinthetetlen, a lényeges részek elvesznek az „ömlesztett“ kevésbé lényeges részek között.) A kassai (Kosice) Thália Színpad színészeivel folytatott beszélgetésből az derül ki s szegezódik neki az illetékesek mellének, hogy a szlovákiai magyar színjátszás két műhelye csaknem teljesen el van szigetelődve a szlovákiai magyar írótársadalomtól, a központi magyar intézményektől, a fővárosi értelmiségtől. Elsősorban ennek az elszigeteltségének „köszönhető“ az a népszínházgyakorlat (lényegében egyfajta provincializmus), amely a beszélgetés során * a Thália felelőse részéről - programként - még meg is fogalmazódott. A publicisztika magyarul közírás. Az író (újságíró) úgy ír a köz (a közösség, a társadalom, a politika) dolgairól, hogy témáját a legszélesebb társadalmi, történelmi, bölcseleti, etikai és, persze irodalmi összefüggések közé emeli. A társadalmunkban folyó demokratizálódási folyamat állása azon is lemérhető, hogy milyen mértékben tér vissza irodalmunkba a közírás. A szám szépirodalmi anyaga egyszerre átlagon felüli és problematikus, ami azt jelenti, hogy Cselényi László szövege, Grendel Lajos és Csóka T/bor elbeszélése, valamint' M. Csepécz Szilvia verse a művészi formálás problémáit az átlagnál jóval magasabb szinten veti föl, de maga a megformálás valamennyi írás esetében problematikus marad. Cselényi László Aleatória avagy a megíratlan költemény / tartomány című szövege hangzatos címével, műstrukturáló számozástechnikájával, szokatlan (vagy legalábbis a szokásostól eltérő) grafikájával megtévesztő, mert a szerző verskompozícióit idézi, holott ezek a prózai szövegek egyszerűen csak (szerény) naplótöredékek, Személyes feljegyzések, olvasónaplók. Közvetve viszont jelentős irodalomelméleti dilemmát aktivizálnak: némely prózai szöveg már pusztán attól is verssé, költészetté izzik, hogy költészetként közeledünk hozzá, versként olvassuk. Más szóval: a beszédhelyzet s néhány vizuális impulzus is emelheti a szöveget általánosító (egyetemes) értelmezési síkba, vershelyzetbe. A kérdés: hol van a határ, amelyen túl verssé aktivizálható a próza, de amelyen innen még manírrá válik az ilyenfajta erőfeszítés? Egy biztos: Cselényi jegyzeteinek szerény tartalma és kihívó külsőségei között diszkrepancia van. Más fekvésben, de hasonlóképpen problematikus Grendel Lajos Utak vége című elbeszélése. A cselekmény tere (mint annyi más Grendel-írásban) itt is a valóság és képzelet közötti köztes lét. A valóságtartományt a szerző nagy biztonsággal, képzelőerővel rajzolja meg, de a képzelet „materializálódását" a más elbeszéléseiből már nagyon jól ismert fordulatok segítségével éri el (például a főhősnek „az a képzete támad, hogy a következő pillanatban belép a fiatal háziasszony a csésze gőzölgő teával, és megkérdezi tőle, hogy miért kiáltott", meg hogy „Úgy néznek rá, mint egy állatkerti majomra", s a cselekmény későbbi fejleményeiben a háziasszony valóban belép a gőzölgő teával, s megkérdezi a főhőstől, hogy miért kiáltott, s a főhős valóban majommá változik), s ez a sztereotípia egy sajátos grendeli manír veszélyével fenyeget. A fiatal Csóka Tibor Égig érő álmok című kisprózája a cselekménytelen epika problémáját veti föl. Pontosabban, az Égig érő álmok cselekménye - két, a pubertásból valószínűleg éppen csak kinövő fiatalember nyers-erotikus vágyakozásai, illetve élményei - közhely. Ezt a tartalmi közhelyet és a cselekménytelenséget azonban a leírások részletező-lélektani- lírai igénye és hitele feledteti velünk. A fiatal szerző az éjszaka (s a lélek) csöndjéről például így tudósít: .....az úton egy lélek si ncs... a léptekről leválik a bú“; a barakk ablakán kiugró lányról pedig így: „... az éjt világítja meztelen teste, a futómozdulatokból kibukkan néha egy emlődarab". Kezdő írótól szokatlan stílusbravúrok ezek. Kár, hogy az erőteljes leírásokat helyenként elemi stílustalanságok zavarják. Például: az ép magyar nyelvérzék az „ő" személyes névmás hangsúlytalan helyzetekben fölöslegesnek s idegenszerűnek érzi („kezecskéjét a kezébe dugja, és gyengéden a faházak felé húzza őt"); „járkálni pár pillanatig körbe-körbe“ nem lehet, mert a gyakorító ige a cselekvés többszöri megismétlését jelzi, ahhoz pedig nem elég „pár pillanat" stb., stb. (Zárójelben hadd mondjam el azonban azt is, hogy míg a tapasztalatlan olvasó ezeket a stílustalanságokat teljes egészében a szerző rovására írja, addig nekünk, jártasabbaknak látnunk kell a szerkesztő felelősségét is. A jó szerkesztő csak akkor hagyhat a nyomdába adott kéziratban ilyen hibákat, ha azoknak kompozíciós értékük van. Mondjuk a szereplő beszédmódját jellemzik. De Csóka Tibor elbeszélésének esetében nyilván nem erről van szó. Mint ahogy nem erről, hanem a szerző nyelvi kulturálatlanságáról s a szerkesztő hanyagságáról van szó Ardamica Ferenc kroki-minőségekbe bi- csakló elbeszélésének esetében is. A házszám című írás ugyanis tele van ilyenféle szlovákos szókapcsolatokkal: „Ne hagyja magát kinevetni!" (Helyesen: ne nevettesse ki magát). A szóban forgó Szemle-szám vitathatatlan értékei közé kell sorolnunk viszont a fiatal M. Csepécz Szilvia A kisasszony pizsamája avagy a megismerhetőség határai című versét. A „negyven napig" „a. szó derekát domborító“, s végül mégis „kegyelem nélkül hajnalodó“ lírai hősben nem nehéz felismerni a pályájára lelkiismeretesen készülő, de „időn kívülre" szorult és saját passzivitásától is szenvedő fiatal szlovákiai magyar költő típusát! A Csepécz-vers nagy erénye anyagának egységes átformáltsága (például az, hogy bibliai motívummal - a negyvennapos böjt mozzanatával - kezdődik s bibliai utalással - a „kegyelem" kifejezéssel - is végződik, s egy pillanatra sem zökken ki az alapszínt adó önirónikus fogalmi-képi hangoltságból sem). Grendel Lajos bevezető cikke s M. Csepécz Szilvia érdekes verse között az említetteken kívül természetesen még egész sor más, figyelemreméltó írás is van az Irodalmi Szemle 1989/1-es számában (említsük meg legalább Tóth László összeállítását a mai magyarországi költők verseiből, Liszka József eszme- futtatását a „szlovákiai magyar néprajzi tudományosságról“, s Hubik István írását a személynevek fordításáról), de ez mind együtt sem tudja feledtetni velem azt a hiányérzetemet, amelyet talán éppen Grendel Lajos és M. Csepécz Szilvia aktivizált bennem. Azzal, hogy ők közvetlenül vagy közvetve korunk nagy kérdéseihez kötődnek írásaikban (M. Csepécz az „időn (a történelmen) kívüliség“ élményének versbe állításával, Grendel pedig éppen az „időbe" (a történelembe) visz- szakapcsolódás imperatívuszának megváltásával), míg a folyóiratszám egyéb szerzői az „Európai Ház" problémái: az emberiség fennmaradása, az élet értelme, a szabadság stb. szempontjából valamiképpen vicinális kérdésekkel foglalkoznak. Röviden: ma szívesebben olvassuk a testközelbe jött történelemmel foglalkozó külföldi irodalmakat, a különböző dokumentumregényeket, önéletírásokat, politikai pamfletteket, mint a helyi érdekű problémákon, részletkérdéseken töprengő vagy pillanatnyi benyomásaikon merengő hazai szerzőket. S még rövidebben: mi, szlovákiai magyar literátorok legújabban mintha unnánk egymást. Unjuk kicsit a szlovákiai magyar irodalmat s benne az Irodalmi Szemlét is. Legalábbis addig, míg mi-is meg nem próbáljuk megkeresni (s láttatni) magunkat az emberiség egyre érdekesebben és olykor fenyegetően zajló történelmében. TŐZSÉR ÁRPÁD
