Új Szó, 1987. augusztus (40. évfolyam, 178-203. szám)

1987-08-04 / 180. szám, kedd

Kiemelni vagy egyenlővé tenni? A kastély melletti sportpályán gyerekek zsibongnak. Kifeszített röplabdaháló körül ugrándoznak. Arrább erdő, patak, sétányok, a kas­tély parkja. A 200 éves épület húsz éve ad otthont a Tomašíkovói Bent­lakásos Kisegítő Iskola gondozottja­inak. 35 pedagógus és 15 gyermek- felügyelő gondoskodására bízva 157 gyermek él itt.- A szabadidőt leginkább a ter­mészetben szeretik tölteni a gyere­kek - mondja Gödölle László igaz­gatóhelyettes. - Az iskola nagyon jó helyen van, szebb és alkalmasabb környezetet nem is lehet elképzelni. Ma sportnapot tartunk, ezért ilyen felszabadultak. Atlétikai, futball- és kézilabdakor működik az iskolában, ezekbe jár többségük. A parkból elindulunk a kastély felé, a barokk épület udvarában is­mét park, gyerekek hintáznak itt.- Milyen úton-módon és milyen környezetből kerülnek ebbe az isko­lába a gyerekek9 - kérdezem Gá­gyor Józsefet, az iskola igazgatóját.- A gyerekek többségét a Galán­tai (Galanta) Járási Pszichológiai- Nevelési Tanácsadó irányítja hoz­zánk, mentálisan és szociálisan re­tardált gyerekeket egyaránt. Tehát vagy értelmi fogyatékos vagy inger- szegény környezetből kikerülő gye­rekekről van szó, akiknek fejlődését kedvezőtlenül befolyásolja a családi környezet. Tanulóinknak csaknem a fele államilag gondozott sok közü­lük élő szülők „árvája“, akiről nincs kinek gondoskodnia, némelyek a csecsemőgondozóból kerülnek hozzánk.- Különböző sérülésű gyerekek­kel foglalkoznak. Mennyire alkal­mazkodik a tanterv az eltérő képes­ségükhöz?- Csupán kétféle tanterv alapján oktatunk, azt is csak a negyedik osztálytól, így nem foglalkozhatunk a gyerekekkel képességeiknek megfelelően - válaszolja Gágyor Jó­zsef. - Szembetűnő ez a cigánygye­rekek esetében, akiknek többsége szociálisan hátrányos környezetből kerül hozzánk. Hátrányukat nehe­zen hozhatják be, mert csak annyit követelünk tőlük, amennyit az értel­mileg fogyatékos gyerekektől. En­nek következtében a szociális retar­dáció lassanként mentális retardáci­óvá változik. Megoldhatatlannak tű­nik például egy néma kisfiú esete is, aki nem való a süketnémák iskolájá­ba, hiszen hall. Mivel nincs intéz­mény, ahol speciálisan foglalkozná­nak vele, hozzánk jár, mert így a szüleihez is közel marad. Azonban mi sem tudunk vele kellőképpen tö­rődni, ráadásul külön gondot okoz neki, hogy megértesse magát. Ná­lunk ellehet tíz évig is, de kérdéses, hogy fel tudjuk-e őt készíteni a to­vábblépésre. Hasonló gondok me­rülnek fel akkor, amikor szlovák cse- csemógondozóból magyar nemzeti­ségű gyermek kerül hozzánk. Meg kell őt tanítanunk magyarul és el kell kerülni azt is, hogy elfelejtsen szlo­vákul. Sok kisgyerek, amikor ide kerül, cigányul ért csak, és csupán a testvérei segítségével tudunk vele kapcsolatba lépni. Vannak, akik né­hány év alatt elfelejtenek cigányul, ez aztán a szülőket nagyon elkese­ríti.- A cigánygyermekek rátermet­tek, jó a hallásuk és a kézügyessé­gük, csak nem mindig szívesen fog­nak munkához - mondja Kollár Má­ria nevelő, aki a kézimunkakor veze­tője is. Elmondja, mit csinálnak eb­ben a körben. - A múltkor kirándul­tunk és erre az alkalomra minden kézimunkakörös állami gondozott kislánynak parasztszoknyát varrtunk. Rövidesen a többi kislányé is elké­szül. Varrtak már a lányok egész­ségügyi tarisznyákat is az összes tanuló részére. Hímezni szoktak még és bábut készíteni dióhéjból, csipeszből, az ide látogató vendé­gek és az iskolát patronáló bútor­gyáriak számára. A gyár dolgozóival a gyerekek többször is találkoznak, ők rendezik a Télapó ünnepséget, növendékeink pedig műsort készíte­nek számukra. A bútorgyárból a mű­helymunkához textíliát, léceket, fű­részelni való anyagot kapunk, a nagy hidegekben pedig tűzifát is küldtek. Kilencedik és tizedik osztály is nyílt. Vajon mi a szerepe ennek a két osztálynak és a gyerekeknek milyen lehetőségeik vannak a továbbtanu­lásra?- A kilencedik és tizedik osztály azok számára létesült, akik a nyol­cadik osztály elvégzése után nem jutottak be középiskolába. Sajnos kevés a férőhely kisegítő szakmun­kásképző intézetekben, így aztán akit nem vesznek fel, nincs hová mennie. Ez főleg az államilag gon­dozottak esetében jelent gondot. A „befejező osztályosok“ azonban nem igen tudják hasznosan tölteni ezt a két évet, mivel szakmunkára nem tudjuk őket tanítani, sőt az előírt heti 10 órát sincs hol ledolgozniuk. Nincs a közelben alkalmas munka­hely, buszt, felügyelő nevelőt pedig nem tudunk biztosítani. Ezt a kér­dést meg kell oldani. A most végző­dő tanévben iskolánkból 30 tanuló marad ki; 15-en szakmát választot­tak. kőművesnek, épületlakatosnak, ácsnak, kertészeti munkásnak, női szabónak tanulnak. Kilencen mun­kaviszonyba lépnek és csupán hat tanuló kerül a „befejező osztályba“, tehát idén sikeresen helyezkedtek el gyerekeink.- Egy mentálisan kevésbé retar­dált gyermeknek az effajta intéz­mény teljes mértékben lehetővé te­szi, hogy képességeihez mérten be­illeszkedjen az egészséges gyerme­kek közé?- A kisegítő iskolák osztatlan osz­tályai gátolják a differenciált okta­tást, így nincs lehetőségünk megfe­lelően foglalkozni a különböző sérü­lésű gyerekekkel - mondja az igaz­gató. - Az államilag gondozottak száma pedig egyre nő, tíz év alatt a kétszeresére emelkedett. Ennek több oka is van. Mind gyakoribb a válás, több a zilált házasság, a há­zasságon kívül született gyermek. Továbbá úgy látom, hogy az alapis­kolákban bevezetett új programot a jobb képességű gyerekekhez mé­retezték, így azok, akik valamikor kevésbé jó tanulók lehettek volna, ma gyenge előmenetelűek, akik vi­szont gyenge előmenetellel még el- bodogulhattak volna, ma lemorzso­lódnak. Közülük nagyon sokan nem kerülnek kisegítő iskolába, mert az kedvezőtlenül befolyásolná fejlődé­süket, az alapiskolát azonban buk­dácsolva fejezik be. És számuk nö­vekedéséhez hozzájárul a cigány- gyerekek gyors szaporodása is.- Nem okoz gondot a megnöve­kedett számú fogyatékos gyerekek elhelyezése?- Két évvel ezelőtt szlovákiai vi­szonylatban 1553 értelmi fogyaté­kost nem sikerült kisegítő iskolákban elhelyezni; ez az összlétszám tíz százaléka. Sajnos, a legtöbb iskola öreg épületben van, nagy része nem felel meg a követelményeknek, hi­szen nincsenek bennük társalgók, játszótermek, szociális berendezé­sek, szertárak, a hálószobák meg zsúfoltak.- Az államilag gondozott gyerme­kek részére az iskola mennyire pó­tolhatja a szülőket, a családot? Mi­lyen eseményekkor a legfájdalma­sabb számukra a szülő hiánya?- Mindig és mindenkor! Egysze­rűen soha sincs szülő! És az sem elég, hogy csak anyja vagy apja legyen a gyereknek. Mindkét szülő egyformán pótolhatatlan. Nálunk férfi nevelőre lenne szükség, mert bármilyen gondosan ápolják is az asszonyok a gyerekeket, főleg a na­gyobbaknak hiányzik a férfi példa­kép, az apa, akire felnézhetnek.- A szakemberek véleményétől eltérően, akik azt tartják jónak, ha az államilag gondozott gyerekek el vannak különítve a bejáróktól, én azt tapasztalom, hogy a bentlakó gyere­kek számára élmény, amikor a bejá­rók hétfőn megérkeznek és hoznak valami „hazait“ - teszi hozzá Kollár Mária.- Mindenképpen jó a gyermek­nek, ha a zilált és ingerszegény környezetből- kiemeljük - folytatja Gágyor József. - Néha a szülővel is hadakoznunk kell a gyerek érdeké­ben. Egyszer elhagyja, másszor erőnek erejével hazavinné gyerme­két. Feljelent bennünket, hogy nem gondoskodunk csemetéjéről, kitalál­ja, hogy nem adunk neki enni. Holott tőle éppen azért vették el, mert ütöt- te-verte, munkára aztán már jól jön­ne neki. Az itteni állandó felügyelet azonban valószínűleg teherként ne­hezedik a gyerekekre és hiányzik a szülővel való közvetlen kapcsola­tuk. Megkérdőjelezem azt is, hogy kellő önállóságra neveljük-e őket. A gyereknek nem könnyű az iskola elhagyása után beilleszkedni egy új közösségbe. A cigánygyermek külö­nösen nehéz helyzetben van, mert ha nem alkalmazkodik újra a kör­nyezetéhez, akkor a közössége nem fogadja be. Ezeket a gyerekeket talán nem kiemelni kellene, inkább egyenlővé tenni. Az ebédlő felől ricsaj hallatszik, összekapaszkodva érkeznek ebéd­re a gyerekek. A folyosón az egész­ségügyi nővér az előírt gyógyszert készíti számukra. A kastélyudvar­ban megüresednek a hinták. ÉCSI GYÖNGYI A HARMONIKUS KAPCSOLAT Az úszómedencében egy nyolcéves kisfiú játszik az édesapjával. Birkóznak. A papa a víz alá bukik. A gyerek keresi, majd mikor felbukkan a feje, nagyot csap gyérha­jú koponyájára. Ismerősöm nagyon csóválja a fejét mellettem:- Az én fiam ezt nem merné megtenni. Nem azért, mintha egy hatalmas frász lenne a következménye. Egyszerűen eszébe sem jutna. Talán azt is mondhat­nám, bár kissé furcsán hangzik, hogy sokkal jobban tiszteljük mi egymást, minthogy ilyesmit megengedjünk magunknak. Valóban, a szülő és gyerek jópajtássága nem kell, hogy ilyen durva játékba torkolljon. Sőt. Ez a kapcsolat nem is süllyedhet a pajtásság szintjére! A gyerek nem ezt várja a szülőtől; biztonságot, megkapaszkodási lehe­tőséget, megértést kíván. A túlzott pajtásság zavaró is a gyerek számára, hisz csökkenti a biztonságérzetét. Ismerősöm kölcsönös tiszteleten alapulónak nevezte fiával való kapcsolatát. Az egyik gyermeküdülőben elol­vastatta velem a szülőktől kapott levelét egy fiúcska. így végződött: tisztelettel anyu, apu. Nyilván itt mechanikus átvételről volt szó, hisz a szülők egyáltalán nem tisztelték gyermeküket. Ami abból is kitetszik - mint a gyerek elmesélte -, hogy időnként alaposan elverték a fenekét vesszővel. Persze, a kölcsönös tisztelet szó illik is valójában a harmonikus szülő-gyerek kapcsolatra. S itt azt jelenti, hogy tekintettel vagyunk egymásra, hogy nemcsak a szülő dolgai fontosak, de a gyereké is. Például: nem bontjuk fel a levelét, s rábízzuk, el akarja-e mondani, miről írt neki a barátja, barátnője. Belenyugszunk abba, hogy neki is vannak apró titkai, nem vallatjuk, nem fürkészünk utána. Ha elmerül a tanulásban, játékban, mi sem bőgetjük mellette a magnót vagy szalasztjuk le a vegyesboltba. Ha valami feladattal bízzuk meg, meg­beszéljük vele, mikor ér rá megcsinálni, neki mikor a legjobb. Kamaszkorba jutva, nem cipeljük magunkkal a nem kedvelt ismerőseinkhez, a filmhez, amit nem kíván megnézni. Sőt! Elfogadjuk, hogy a szombat estét a maga társaságával tölti el szívesebben, s könyvben, zenében más az ízlése, mint a miénk. Egyszóval, elismerjük, hogy önállóan gondolkodó lény, akinek érzései, az életkorának megfelelő ízlése van. S aki azt utálja a legjobban, ha minden apróságba beleszólnak, ha mindenben irányítják. Ha nem veszik emberszámba, ha tulajdonnak tekintik. Valójában ez a harmonikus, jó kapcsolat alapja. Ha tekintettel vagyunk rá, ha apró dolgait tiszteletben tartjuk. S ebből tanul aztán ő is tapintatot, így tartja ő is tiszteletben a mi elfoglaltságunkat, véleményünket, ízlésünket. Igy fogad el bennünket is olyannak, amilyenek vagyunk. ÁTÁNYI LÁSZLÓ Hilda, a szobalány (NDK-beli) önéletrajzi elemekből építkezik ez az NDK-beli film; írója, Günther Rücker, a tavalyi Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon - ahol munkáját bemutatták - elmondta, hogy gyermek- és ifjú éveit Liberec- ben töltötte, itt élte át a harmincas évek végét, a határmente fasizáló- dásának mozgalmas eseményeit. Tizennégy éves volt, amikor Cseh- országnak ezen a részén uralomra jutott a fasizmus, s a fülledt, fojtó légkör semmi jót nem sejtetett, a tör­- aki azért jön ide, s vállal Cseh­országban munkát, hogy itt bujkáló antifasiszta szerelme közelében le­hessen -, ösztönösen próbál neki és barátjának is segíteni, csodálja ezt a mindenre elszánt nőt, s közben az összes kamaszkori frusztráción ke­resztülmegy, mígnem Hilda is visz- szautasítja. Az érdekes, kulturáltan megren­dezett filmben bepillantást kapunk a hitlerizmus társadalom-lélektaná­Jelenet az NDK-filmből; a képen Jana Krausová cseh színésznő téntek semmi jóval nem kecsegtet­tek. Alkotása tulajdonképpen ka­maszkori visszaemlékezéseiből áll össze, nem csoda aztán, ha szemé­lyes élményeitől nem igen tudott elszakadni, s ezeknek a bűvöleté­ben írta meg a forgatókönyvet, me­lyet Jürgen Brauena\ közösen vitt filmre. Már többször bevált recept alap­ján az érzékiség felől közelítik meg a témát. Az 1937-38-as éveket egy serdülő fiú szemével láttatják; ifjú hősük értetlenül szemléli a körülötte zajló eseményeket, rajong Hildáért, a német földről érkezett fiatal nőért Flashdance ba. A mű világosan beszél a képek nyelvén, a kérdést egy volt szudéta- német szemszögéből mutatja, de mivel az alkotó kevésbé tudott elru­gaszkodni gyermekkori élményeitől, a cselekmény középpontjába meg egy kamaszfiút helyezett, aki vajmi keveset ért meg a történelem hul­lámveréseiből, a felnőttkor gondjai­ból, az események, a történelmi összefüggések leegyszerűsítettek. A valóság ennél bonyolultabb, ke­ményebb, félelmetesebb volt. Gün­ther Rücker filmjének címszerepét Jana Krausová cseh színésznő ala­kítja. Játéka határozott értéke a filmnek. (amerikai) Megérkezett hozzánk is a Flash­dance, a nyugati mozilátogatottsági listák két-három évvel ezelőtti éllo­vasa, mely - szinte bizonyosra ve­hető - nálunk is sláger lesz. Már hogyne lenne az, amikor alkotógár­dája valami szuper üzleti szimattal megérezte, mi van a levegőben, mi­féle anyag éppen a legrobbanéko­nyabb, azaz felismerve a kasszare­kordokat biztosító „csábítás trükkje­it", a film bevált hatásmechanizmu­sait, tudta, hogyan kell csúcssikert csinálni. Ehhez elég volt követni a filmvászon régebbi és újabb karri­A Flashdance szupersztárja: Jen­nifer Beals ertörténeteinek mintáit, az efféle mesék kaptafái után nyúlni, és is­merniük kellett a társadalmi hátteret, az igényeket és a lehetőségeket, művészet és üzlet összefüggéseit. S az eredmény: a korstílussal lépést tartó, a divatra ráérző szupertánc- film, hallatlan nagyvonalú effektu­sokkal, fergeteges táncjelenetekkel, cukros-szirupos szerelmi sztorival, dekoratív szépségű főszereplővel. Minden együtt hát a film kasszasike­réhez. A karriertörténet középpontjában egy gyönyörű lány érvényesülésért folytatott harca áll. A sztori egysze­rű, mint a pofon: egy szegény kis pittsburghi hegesztőlány a szemünk láttára válik alig másfél óra leforgása alatt nagy karrier előtt álló táncosnő­vé, s természetesen eljön érte a ki­rályfi, az álmok hercege is, ezúttal egy jóképű művezető személyében. A kaptafa tehát most is jól használ­ható, kellemesen nézhető filmet si­került szabnia rajta Adrian Lyne ren­dezőnek, a Tom Hedley és Joe Es- terhas által megírt alapanyagból. Mi­vel pedig a legfőbb szempont nyil­vánvalóan az volt, hogy Giorgo Mo- roder zenéje és Jeffrey Hornaday koreográfiája kellőképpen érvénye­süljön, s az olasz származású disz­kósztár muzsikája és a fergeteges táncszámok „eladják a filmet", nem igen érdemes közhelyeken kívül gondolati tartalmat keresni a film­ben. (Legfeljebb efféle bölcsessé­gek olvashatók ki belőle: csak fel a fejjel kis Alexek - mert hogy így hívják a szemrevaló lányt - garan­táltan boldogulni fogtok; Az élet igen­is habostorta.) Persze a képlet en­nél mégis ravaszabb, hiszen a naiv mese lelkét, szárnyalását a tánc ad­ja. A tánc itt nemcsak a személyes boldogulás és a társadalmi felemel­kedés lehetőségét kínálja, hanem a szenvedélynek, a belső megszál­lottság kiélésének formája is. Nem tudom, Jennifer Beals való­ban olyan táncfenomén-e, mint ami­lyennek a filmen megismerjük, mivel úgy hírlik, a táncjelenetekben Mari­ne Jahan francia táncosnő helyet­tesíti őt. Egy biztos: káprázatos, bra­vúros, szédületes táncával, démoni- kus jelenségével, vad improvizációi­val elbűvöli a nézőket. A viliódzó lámpák kereszttüzében egész lénye, minden pórcikája átalakul tánccá. Mindent összevetve: a Flashdance felhőtlen szórakozás, elandalitá- sát azonban nem szabad komolyan venni. A film nem művészi produk­tum, hanem jól szabott konfekció, sikere alkotóinak ügyes számítását igazolja. -ym­ÚJS3 4 1987. V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom