Új Szó, 1987. május (40. évfolyam, 101-124. szám)
1987-05-19 / 114. szám, kedd
Ján Kákoš elvtárs előadói beszéde (Folytatás az 1. oldalról) köles és az emberek közötti kapcsolatok kérdései, de ezek mélyebben és következetesebben nem gyökereznek a mába. A CSKP XVII. és az SZKP XXVII. kongresszusa óva intett a társadalmi tudat számos olyan visszás jelensége elől, amellyel szemben elvszerü- en harcolnunk kell. A színművészet hivatását azonban nem akarjuk leszűkíteni csak az életünk visszás jelenségei és fogyatékosságai elleni harcra. Olyan műveket igénylünk, amelyekben napjaink hőseinek, tetteiknek és jellemüknek hiteles ecsetelése művészi síkon megszemélyesíti korunk erkölcsi potenciálját, szocialista társadalmunk minden pozitívumát és célját, ellentétben mindazzal, ami fékezi előrelépésünket. A jelen témái főleg televíziónk színművészeti műsoraiban dominálnak. De vajon nem kellene-e nagyobb hangsúlyt helyezni a minőségre? S ez nemegyszer a közkedvelt tévéjáték-sorozatokra is vonatkozik. A filmgyártásban is a gondolati progresszivitást, a hivatásbeli igényességet és az alkotások művészi értékét gyakran a háttérbe szorítja az átlagosság és a rutinmunka. így van ez, noha az elmúlt öt esztendőben gyarapodott az olyan filmek száma, amelyek esetében a minőség nem vágyálom, hanem reális eredmény. Ez az örvendetes tény feljogosít annak a meggyőződésnek kifejezésére, hogy a középkorú, tapasztalt mesterek és a feltörekvő új nemzedék erejének mozgósításával mind gyakrabban tanúi lehetünk majd filmművészetünk alkotó sikereinek. Csak arról van szó, hogy a „klikkérdek“ avagy a nemzedékek közti feszültség ne akadályozza a legfontosabbat: elgondolkodni afölött, hogy miképp teljesíthető jobban társadalmi hivatása, hogyan tárhatja fel a valóság magasabb eszmeiesztétikai szintjén a film saját formanyelvén és tárgyilagosságával az alapvető társadalmi konfliktusokat. A rádió drámaművészetében hosszútávon a figyelem középpontjában állnak kortársaink és a ma ábrázolásának törekvései. De itt sem sikerül mindig erőteljesen feldolgozni az időszerű problémákat, s maradéktalanul érzékeltetni a rádiójáték széles skálájának minden árnyalatát. A nemzeti kongresszusok - mondotta előadói beszéde további részében Kákoš elvtárs - figyelmet szenteltek a drámamüvészet minden területén az elméleti-kritikai gondolkodásmód helyzetének is. Megállapították a kritikai arcvonal bizonyos eszmei konszolidálódását, ami megteremti annak előfeltételeit, hogy következetesebben megoldják a művészeti gyakorlat alkotó kérdéseit és cselekvöbb részt vállaljanak az értékrend formálásában. Sajnos, az igényes minőségi mércék alkalmazásának és annak törekvése, hogy a silány minőséget ne tüntessék fel kiválónak, mi több, ne értékeljék így, s a szándékokat ne azonosítsák az eszmei és művészi szempontból nem adekvát eredményekkel, ez a törekvés nemegyszer ütközött az értelmetlen tárca-sovinizmussal és szubjektivizmussal, a csoport- és más érdekekkel. S az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy ezért részben felelnek szövetségünk tisztségviselői és szakbizottságainak tagjai is, akik nem tudták idejében és elvszerüen felvenni a harcot az ilyen tendenciákkal. öt évvel ezelőtt a nemzeti kongresszusokon, majd a szövetségi kongresszuson egybehangzóan szorgalmaztuk az elméleti gondolkodásmód, s főleg a kiadás fejlesztése minőségileg jobb feltételeinek megteremtését. Újra csak megismételhetjük, hogy hiányoznak szakmai folyóiratok, hézagosak lapjaink kulturális rovatai. A kongresszusok közötti időszakban nem következett be alapvető fordulat. Persze az elméleti-kritikai cikkek közlése fontos dolog. De még jelentősebbnek tekintjük a szerzők, a teoretikusok és a kritikusok közti párbeszédet. Ennek azonban bázisa csak a nagyobb kölcsönös tisztelet, bizalom és az a meggyőződés lehet, hogy tárgyila- gosabbakká válnak a mércék, mindkét félről mentesülünk a szubjektív megközelítéstől, s nem elégszünk meg a féligazságokkal, amelyek fé- lig-meddig hazugságok lehetnek, sót azok is. Ján Kákoš a beszámoló további részében azzal foglalkozott, hogy drámamüvészetünk az elmúlt időszakban hogyan járult hozzá a fiatal nemzedék formálásához. Ezzel összefüggésben kiemelte a televízió és a rádió gyermek- és ifjúsági előadását, amely túlnyomórészt színvonalas, továbbá főleg a gottwaldovi és a bratislavai kolibai stúdió gyermek- és ifjúsági filmjeit. Szólt animációs filmünk nagy eredményeiről is, amelyekkel már hosszú ideje kivívta helyét a világ rangelsői között. Abba viszont nem törődhetünk bele - mondotta hogy egyes kőszínházainkban a gyermekelőadások a figyelem peremére szorultak, s ezeket a műveket az irányítószervek döntései által diktált szükséges rosszként könyvelik el. Ennek ellentmond a cseh bábszínház hagyománya és hatása, közülük főleg a leg- jobbaké. A bábszínjátszás általános színvonala azonban megrekedésről tanúskodik. Drámamüvészetünk említett területeinek fogyatékosságaira és problémáira nem tekinthetünk közömbösen. Hiszen amit ma elvetünk gyermekeink és ifjúságunk tudatába, az kedvezően vagy kedvezőtlenül hathat és fog is hatni erkölcsi, etikai és esztétikai szemléletükre. A jövőnket formáljuk tehát, s nincs sem állam- polgári, jem erkölcsi jogunk ezzel hazardírozni! Kiváló színésztehetségek is kifejlődtek, de ennek ellenére itt sincs valami rendben. Szó esik a film és a televízió kedvezőtlen hatásáról. Csakhogy a színművészet igazi mesterei pontosan tudják, mit kíván a színpad, a filmkamera vagy a rádiómikrofon. Felkészültségüket hasznosítani tudják. Sok fiatal színész azonban még csak nem is törekszik erre megfelelőképpen, ami nemcsak a színháznak, hanem elsősorban saját tehetségük kibontakozásának is kárára van. Nincs olyan érv, amely megmagyarázhatná a tényt, hogy színpadjainkon miért oly sok a jel- legtelenség és a felületesség a színészi munkában, miért jelenik meg rajtuk oly sok „rokon“ jellem és drámai hős. _ A fiatalok érvényesülni kezdenek az opera- és a balettszínpadokon is, s közülük a legjobbak méltóképpen képviselik szocialista kultúránkat. Viszont nincs annyi jó énekesünk és táncosunk, hogy megfelelő mértékben elláthassuk velük színházaink széles hálózatát. A nemzeti szövetségek kongresz- szusai felhívták a figyelmet arra, hogy egyes fiatal főiskolai végzős hallgatók nem hajlandók fővároson kívüli színházakban dolgozni, vagyis ott, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Ezt nemegyszer a film és a televízió vonzerejével magyarázzák. De tekintsünk erre a kérdésre egy másik oldalról: vajon a színházak vezető dolgozói és az illetékes irányító szervek olyan feltételeket teremtenek-e, hogy a területi színházak vonzó munkahelyekké váljanak, a fiatal művészek ne fordítsanak nekik hátat s ne vegyenek minden esetben irányt csak a központok felé vagy egy más vonzóbb területi színházba? Ha ezt a kérdést az igazságnak megfelelően válaszoljuk meg, akkor a felelősséget minden esetben nem fogjuk csak a fiatal nemzedékre hárítani, hanem a művészeti iskolákra, s megvizsgáljuk a fiatal nemzedékünk szakmai és állampolgári felkészítésének módszereit is. S e tekintetben is akad javítanivalónk. Felesleges dramatizálás és demagógia nélkül fogjunk hozzá ezeknek a gondoknak a megoldásához. Történelmi tanulság, hogy minden olyan esetben, amikor a társadalom aktivizálását szolgáló folyamatok kezdődnek, egyesek a fogyatékosságok tényleges helyrehozását szorgalmazzák, de előfordulnak olyan követelmények is, amelyeknek hátterében nincs semmi más, csak személyes érdek. Meg kell tehát tanulnunk azt, hogy különbséget tegyünk a jogos észrevételek és követelmények, illetve az önfitogtatás és a kalandorság között. Ebben a történelmileg fontos időszakban, amikor értékeljük megtett utunkat, s új célokat tűzünk ki magunk elé, a kérdéseket felelősségteljesen kell megválaszolnunk. Elsősorban a mainál színvonalasabb munkával, gondolkodásmóddal és tettekkel a művészi alkotómunkában és a szövetség tevékenységében egyaránt. Ján Kákoš előadói beszédének további részében a szövetség tevékenységének eredményeit méltatta. Egyebek között emlékeztetett arra, hogy az alapszabályzat két döntő fontosságú feladatot rögzít - a két nemzeti szövetség tevékenységének egyeztetését, a cseh és a szlovák drámaművészek kapcsolatainak elmélyítését és egyesítésüket a CSKP művelődési politikájának bázisán, valamint az együttműködés fejlesztését és elmélyítését a testvéri szocialista művészi szövetségekkel. Részletesen elemezte ezután, hogy a szövetség miképp állta meg a helyét e két követelmény megvalósításában. Hangsúlyozta továbbá, hogy a szövetség munkásságának tökéletesítésével és intenzívebbé tételével párhuzamosan törvényszerűen változtatni kell e tevékenység szervezési alapelvein, módszerein és formáin is. Néhány ilyen változást - mondotta - rögzíteni kell alapszabályzatunkban, amelynek módosított változatát a kongresszus elé terjesztjük. Előadói beszéde záró részében Kákoš elvtárs megállapította: szövetségünk figyelmének homlokterében nem állhat csupán a művészi alkotás, mint társadalmi jelenség, hanem itt van a helye a müvet létrehozó alkotó embernek is. A szövetség kötelessége nemcsak a pártós az irányítószerveknek, hanem tagjainak is jeleznie a felmerülő problémák megoldásának kulcsát, keresve a fejlődési irányok pozitív közös nevezőjét. Törekednie kell arra, hogy ösztönzően hasson új társadalmi értékek létrehozására, a közös aktivitás, a testületi és az egyéni kezdeményezés új lehetőségeinek megteremtésére. Ezzel összefüggésben hangsúlyozta a hozzáértő kritika szerepét. A hozzá méltó társadalmi tekintély visszaszerzése természetesen hosszútávú folyamat, s önmagában egyetlen határozat sem változtathat a kritika helyzetén és a kritika iránti viszonyon. A közeljövőt illetően csak két út között választhatunk: vagy előre lépünk a lenini igényességgel végzett munkában, vagy felelőtlenül megtorpanunk a problémák előtt és azokat öt év múlva kongresszusainkon ismét felhántorgatjuk. Csakhogy ez a második út nem lehet a mi utunk. Teljes mértékben támogatjuk a CSKP politikáját, a XVII. kongresz- szus határozatait, teljes mértékben tudatosítva felelősségünket a szocialista társadalom dinamikus fejlesztéséért, az imperializmus békeellenes, antihumánus tervei elleni küzdelemben, abban a harcban, amelyet eszmei-esztétikai arcélének formálásáért az alkotó munka mar- xista-leninista alapelveinek megvalósításáért, drámamüvészetünk magasabb színvonaláért vívunk. E fő feladatok színvonalas teljesítésének döntő tényezője a csehszlovákiai drámamüvészek széles frontjának határozottabb aktivizálása az emberek gondolkodásmódjáért és cselekvéséért vívott történelmi harcban, felelősségünk teljes mérvű s rendszeres tudatosítása. Tisztában vagyunk azzal, hogy a gondolkodás- mód nem változik meg egyik óráról a másikra, ez olyan bonyolult és differenciált folyamat, amelynek döntő szerepe lesz a gazdasági mechanizmus átalakításában és társadalmunk szociális-gazdasági fejlődésének meggyorsításában. Munkánkat az SZKP XXVII. kongresszusán elhangzottak szellemében értékeljük. Azon az úton akarunk előre lépni, amelyet számunkra a CSKP XVII. kongresszusa és a párt központi bizottságának idei márciusi ülése jelölt ki. Néhány hónap múlva az egész haladó . emberiség megünnepli a nagy október 70. évfordulóját. A következő év elején megemlékezünk a csehszlovák dolgozó nép februári győzelmének 40. évfordulójáról. Meggyőződésünk, hogy ezek a jelentős évfordulók rendkívül ösztönzőleg hatnak majd drámaművészetünk minden területén az alkotó munkára és szövetségünk tevékenységére is. Céltudatosan törekedjünk arra, hogy drámaművészetünk annak a küzdelemnek az élvonalában álljon, amely a társadalmi változások kitűzött céljainak elérését, a béke megőrzését szolgálja abban a harcban, amely az ember boldogságáért és alkotóképességeinek kibontakozásáért folyik. ÚJ FILMEK Ginger és Fred (olasz) Nagy hírverés, szenzáció előzte meg világszerte - így nyáron Karlovy Varyban, a nemzetközi filmfesztiválon is - Federico Fellini munkájának bemutatóját. Nem alaptalanul. Hiszen a Ginger és Fred kiváló film, művészi igényessége mellett szórakoztató is, igazi nagy élményt nyújtó alkotás. A Maestro a maga kialakította nyelvet most is tökéletesen beszéli, s ebben két olyan nagyszerű színész a partnere, mint Giuli- etta Masina és Marcello Mastro- ianni. Két főszereplője, a Ginger illetve Fred művésznevet használó idős nő és férfi valaha, három évtizeddel a cselekmény előtt amerikai ideáljaikat (Ginger Rogers kisasszony és a „géppuska- lábú" Fred Astaire) utánozva táncoltak együtt, emlékezetük szerint szép sikerrel. Aztán eltelt harminc év, melyet egymástól távol éltek le, mígnem egy televíziós társaság karácsonyi furcsaságvására ismét fel nem léptette őket a táncparketten, a kuriózumra éhes kamerák elé. Díszes kompánia tagjaként: a karácsonyi meglepetésbe velük együtt Clark Gable, KojakaWer- egója, egy nyolcvanéves csak joghurtot fogyasztó admirális, s több más furcsa lény is beletartozik, kiegészítve a törpék zenekarának negédesen fontoskodó sürgés-forgásával. A televízió képviselte technikai és fogyasztói civilizáció Fellini látomásában ezt, ennyit tud nyújtani a kor emberének, köztük Gingernek és Frednek is, akik riadtan sejtik meg: nem tehetségük, hanem öregségük, másodlagossá- guk, avittságuk az egyetlen vonzerejük. A film néhány jelenete, Fellini szokásaival ellentétben, stúdión kívül játszódik, a mai Róma sajátos atmoszférájú világát mutatva be. Hatalmas, rémisztő, ízléstelen plakátok, sivár külvárosok, éjszakai csavargók, nyomasztó betonkolosz- szusok. Aztán a tévéstúdió közege, lélektelen, barátságtalan hodály, leszámítva a kameráknak szánt néhány négyzetmétert, ahol viszont minden émelyítően hazug és mesterkélt. Akárcsak a mümosolyú műsorvezető, aki Gingerben, Fredben, kutyában és törpében egyaránt a nyersanyagot látja, mely - a maga esetlenségében felmutatva - a televízió csodája által mégis fogyasztható produkcióvá válhat. Ginger és Fred végiglibeg a kamerák előtt, s máris utazhat haza, ki-ki a saját megszokott életébe. Hogy egykor egymáshoz vonzódtak, hogy talán mégiscsak egymásnak, egymásért születtek, az a stúdió és később a pályaudvar forgatagában teljesen érdektelen, vagy legfeljebb megmosolyogtató a nyüzsgő tömeg számára. A megörégedés drámáját láthatjuk ebben a filmben, az öregség megrendítő méltóságával együtt. (Pedig csak annyi történik, hogy az öreg táncos-komikus elesik a parketten a káprázatos televíziós show- ban.) Fellini szórakoztatóan, köny- nyedén vezeti végig a filmbeli tévéGiulietta Masina és Marcello Mastroianni az olasz film címszerepében műsor képtelen helyzeteit, s közben az olcsó látványosság, főleg a televízió mindent elárasztó és mindent kiszorító csillogása hatalmas és fölényes fricskát kap. Nem csoda aztán, ha az olasz RAI tévétársaság hálátlansággal vádolta Fellinit, aki a vádakra így felelt: ,.Hogyan is lehetne parodizálni azt, ami önmagában parodisztikusabb minden pa- ródiázásnál?“ Szomorú látlelet ez a film egy civilizáció kiüresedéséről, érzelmi elsivárosodásáról. Fellini most is megtalálta azt a jellemző szituációt és helyet, amely pontosan kifejezheti korunkat. Filmbeli tévéstúdiója - akár Az édes élet Via Venetója vagy az Amarcord Riminije - szinte sűrítve jelzi napjaink életérzéseit. Giulietta Masina tüneményes, bölcs mosolyáról, Marcello Mastroianni szédületes játékáról már oldalakat írt a világsajtó. (Maszkja, frizurája kísértetiesen hasonlít Fellini arcára, tüskés, őszes hajfürtjeire.) Nem alaptalanul. Nagy élményt, hiánytalan örömet szereznek a nézőnek. O-bi, o-ba - A civilizáció vége (lengyel) Atomháborúban elpusztult a világ. A túlélőket egy hatalmas bunkerba menekítették és elhitették velük, hogy hamarosan eljön értük a Bárka. A hidegtől és éhségtől szenvedő emberek tehetetlenül csodára várnak. A főhős a bunker parancsnokának utasítására a rég elpusztult ellenség ügynökei után nyomoz, közben arról értesül, hogy a kupola repedezik, mindnyájuk élete veszélyben forog. A javítások irányításával megbízott mérnök nem hajlandó semmit tenni, mert kilátástalannak ítéli a jövőt, nem akarja meghosszabbítani agóniájukat... Piotr Szulkin szerzői filmje az elképzelt szörnyű jövőt idézi, miközben áttételesen a jelenről is szól. A végig egy helyszínen játszódó történet a félelmetes föld alatti világ érzékletes megjelenítésével, remek színészi alakításaival (a főbb szerepekben Jerzy Stuhr, Krystyna Jan- da, Jan Nowicki látható) és átvitt Krystyna Janda, a lengyel film egyik qöí szereplője értelmezésekben bővelkedő filozofikus mondanivalójával emelkedik ki magasan az átlagos sci-fik sorából. (A filmet a stúdiómozik vetítik.)-ymÚJ SZÚ 4 1987. V. 1!
