Új Szó, 1986. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1986-08-12 / 188. szám, kedd
Megőrizni a pillanatot A színház a visszahozhatatlan pillanat művészete. Sok »ZcikttiTi- ber irta már le, hogy az előadás megszületik a bemutatón és meghal az utolsó előadáson. A rendező, a színész és más közreműködő alkotásáról élmények, emlékek maradnak, s legfeljebb az írott szó, a szakemberek újságokban, könyvekben megjelenő elemzése őrzi meg, s idézi föl a színházi pillanatokat, az előadást. Ezt a megállapítást már évekkel ezelőtt kezdte kikezdeni a technika. Filmfelvételek rögzítettek nemcsak egy-egy emlékezetes alakítást, hanem világhírű előadásokat is. így láthattuk hazánkban például Peter Brook több nevezetes rendezését. Mindez természetesen nem pótolja az élő előadás varázsát, s nem is helyettesítheti az írott szó elemző funkcióját, de látványban is sokat közvetít az egykori előadás élményeiből. A színházi pillanat megérzésében bizonyos előrehaladást jelentettek a televíziós felvételek, ám az igazi áttörést a video hozta. Elsősorban azzal, hogy videofelvételek - például a filmhez képest - kisebb felszereléssel és főleg olcsóbban készíthetők. Lesz kor - írja Róna Katalin amikor valamennyi fontos és nem kevésbé fontos előadást is megörökít a szalag, amikor nem kell egyéb, mint leemelni a polcról a kazettát és újra megelevenedik az emlékezetben már csak foszlányokban, vagy még úgy sem élő produkció. Itt még ma nem tartunk, ám ott már igen, hogy a képmagnó bevonult a színházba is. Napjainkban már fontos segítőtárs a próbákon, és szüntelenül gyarapodik az értékes színházi előadásokat rögzítő viedeofelvételek száma. A video hasznosságára és elterjedésének mértékére legutóbb Kazincbarcikán, az ottani amatőr színjátszó fesztiválon döbbentem rá, ahol már évek óta képmagnóra rögzítik a legjobb előadásokat. S ahol már tekintélyes gyűjtemény áll rendelkezésre a korábbi évek, s a külföldi fesztiválok kiemelkedő Jegyzetsorok a videóról produkcióiból. Az idén délelőttönként videovetítéseket rendeztek, amelyeken emlékezetes színházi élmények elevenedtek fel, többek között a Stúdió K Európa szerte híres Woyczek-elóadása, vagy a prágaiak két évvel ezelőtti nagy sikerű barcikai fellépése, s több más tartalmas produkció. Nyilván nem kell különösebben hangsúlyozni, mennyire hasznosak, s milyen sok szakmai tanulsággal szolgálhatnak az ilyen retrospektív vetítések. Hazánkban ezekben az években ismerkedünk a videóval, e technikai eszköz kínálta lehetőségekkel. Művészegyütteseink- többek között az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes- munkájában, felkészülésében már segítőtárs a video is. Több helyen azonban még nem. Nincs ilyen segédeszköze például a Magyar Területi Színháznak, pedig a képmagnó bizonyára itt is sok hasznos szolgálatot tehetne. S minden bizonnyal jól segítené a Csemadok Központi Bizottságának szakembereit is, akik évtizedek óta tiszteletet parancsoló gyűjtőmunkát végeznek, többek között folklórkincsünk, népi hagyományaink felkutatásában, megőrzésében. S ugyanígy szeretnék valamiképpen rögzíteni egy-egy nemzetiségi kulturális fesztivál eseményeit is. Sajnos, nem mindig átgondoltan, s ezért a jó szándék nem mindig párosul kellő eredménnyel. Példaként a tavalyi Jókai napokról nemrég vetített filmet említem, amely minden tekintetben elmarad a mai követelményektől. A kezdetlegesen beállított felvételek csak arra jók, hogy találgassunk: vajon kiket ábrázolnak a szürke, elmosódott képek. A filmnek nincs dokumentumértéke, hiszen nem minden eseményről tudósít, nem sorol föl minden lényeges információt, művészi színvonalról pedig még beszélni sem lehet. Két példa a sok közül: Varga Tibor emlékezetes szavalatát a filmen teljesen tönkretették azzal, hogy a képet nem tudták szinkronba hozni a magnóra rögzített hanggal, vagyis a szereplő szájmozgásával. A dunaszerdahelyiek (Dunajská Streda) felfigyeltetó Čapek-elóa- dásához is méltatlan az a néhány felvétel, amely leginkább a kisiskolások testnevelési órájára hasonlít, vagy valami másra, de színházi előadásra semmiképpen sem. Méltányoljuk az igyekezetet, a jó szándékot, de látni kell: ez a film nem érte meg a sok energiát, s a nyilván nem kevés pénzt, hiszen semmilyen értéket sem közvetít, szinte semmit sem őrzött meg a tavalyi Jókai Napokról, főleg az előadásokról. A videóval kapcsolatos eddigi mondandómmal kapcsolatban hallani vélem az ellenvéleményeket. Természetesen vannak fontosabb dolgok, s igaz az is, hogy a képmagnó sem valamiféle mindenható csodaeszköz. Ám nem fölösleges, s nem is korai dolog beszélni erről, hiszen mára már mindannyian tisztában vagyunk forradalmi és más haladó hagyományaink gyűjtésének, közkincs- csé tételének jelentőségével. Egyáltalán nem mindegy, hogy mikor és milyen színvonalon mentjük meg az utókornak szellemi és tárgyi értékeinket Egyébként a video fontosságát már több hazai magyar koreográfusunk is felismerte. Többen közülük már sok értékes népszokást, népi táncot rögzítettek képmagnóra. A másik ellenvetés az lehet, hogy mindez pénz, s nem kevés kérvény, kilincselés kérdése. Valóban. Ám eddigi tapasztalataim azt tanúsítják, hogy e téren is az igény a legfontosabb: hogy erre a segédeszközre szükség van. Nem hivalkodás miatt, hanem a jobb művészi munka, kulturális örökségünk színvonalasabb gyűjtése érdekében. Tények igazolják azt is, hogy nálunk a hasznos dologra - ha olykor nem is egykönnyen - azért elóbb-utóbb mindig jut pénz. Főleg annak az intézménynek, amely ezt valóban akarja. SZILVÁSSY JÓZSEF VIDÁMSÁGOK JEGYEBEN A prágai kulturális nyár programjából A plakáton látható bohócnak fülig ér a szája, apró harsonáját nevetve üdvözlésre emeli. Tekintetével hívogat: ,,Hölgyeim és uraim! Tessék, tessék! Kezdődik az előadás!“ Igáz, a beígért napsütés mellett olykor eső is szitált, szél is fújdogált, mégis, három héten keresztül sok ezren - kicsik és a legkisebbek, kamaszok, felnőttek, idősek egyaránt - elfogadták a plakátbohóc meghívását. A prágai Lövész-szigeten, ahol egykor, mint a neve is mutatja, a nyíllal és puskával való célbalö- vést gyakorolták a polgárok, a múltban színpad is volt. Ma is van. S nem is egy: egyszerre hét színpad várja a látogatókat. Aki eljött, a századvégi népi mulatságok világába váltott jegyet. Belépőt egy elfeledett, s újra megelevenedett csodás világba. ,,Csak a kezemet figyeljék,“ szólt a bűvész, s a semmiből elővarázsolt piros gyűszű egyszerre megszaporodott, majd hirtelen mind eltűnt; pattogtak a kártyák, sorjáztak a trükkök. „Kötélparipáján“ fejre állt a kötéltáncos. Forgott az apró „óriáskerék“- a bécsi Práter kicsinyített mása- ,,Micsoda kilátás! Síkságon akár 10 kilométerre is elláthat!“ - csábított a hirdetmény, - pörgött a körhinta, kacagott a gyereksereg. A hatalmas faketrecekben ör- döngós gyorsasággal készültek a villámportrék. „Az egész családot megörökítsük? Kérem, itt mindent lehet!“ Egy perc, csak, s a rácsok közül kinyúlt egy sovány kéz- kész. „Szeretné tudni, mit hoz a jövő? Fel akarja lebbenteni a sors fátylát? Itt a soha vissza nem térő alkalom“ - a lábmeghajtású jövőbelátó megmondja, korszakalkotó felfedezés! S ha valakit netán elszomorított volna a jövendő- mondó... búbánatát mézeskalács-szívvel enyhítheti, s bánatában - akár meg is eheti. Dobpergés, csengőszó. Kezdődik a közönségtoborzás! Van, aki a lisztesarcú, fehér zubonyos Pi- errot-t követte a Thatro des Som„Csak a kezemet figyeljétek“ (Zdenék Merta felvétele) nambules pantomim előadására, s van, aki a Klepl család marionett sátrába indul. „Ó Mojsli, Mojsli, mit tettek az én szegény Mojslimmal!“ - a vérfagyasztó jeleneteket kedvelők idegeit a Fogat fogért színház vérszomjas kocsmárosról szóló katasztrofális koporsójátéka borzolta. A Kocourkovi Nemzeti Színház az óriáscsontváz balladájával nevettetett, s az örök ifjúság italának felfedezésével kecsegtetett - hm, megjegyzendő, nekik sem sikerült. A Váňa család; Jóska, Pepa, Josef és Margit étvágygerjesztő krumplifózés közben osztotta meg a közönséggel Dandának, az öreg szögkovácsnak képekkel, illusztrált, eredeti sakálüvöltéssel fűszerezett szomorú történetét. S mert színházból sosem elég, ott várt még a fény- és árnyszínházban az angyalokkal civakodó ördögsereg, a Kočvara vándorszínház társulatának előadása - az Othelló cífnü „angol“ tragédia, a féltékeny mór s Desdemona esete, könnyfakasztó, - a félreértések elkerülése végett: a jóízű nevetéstől megkönnyeztető - értelmezésben... Volt hát móka, kacagás, még jónéhány ötletes, szellemes előadás. S akinek netán táncos kedve kerekedett volna, még táncra is perdülhetett, s aki kiállításra vágyott, azt is meglelhette. A prágai kulturális nyár egyedülálló, kivételes szórákozást nyújtó nyári mulatsága a Prágai Kulturális Központ égisze alatt működő Vikýr társulat érdeme. Akik látták a tavalyi nagysikerű premiert, az idén sem csalódtak. Kópéság, vidámság. Bízvást állíthatjuk, ilyen lehetett egy száz évvel ezelőtti búcsú. Erről szeptemberben alkalma nyílik meggyőződnie a bratislavai közönségnek is. TARICS ADRIENN UJ FILMEK Kövek ura (szovjet) Nyár van, a filmfelújítások, illetve a gyermek- és ifjúsági filmbemutatók ideje. Mesefilm a Kövek ura című szovjet-kazah alkotás, Viktor Puszurmanov és Viktor Csugunov rendezők munkája is, melyet kazah népmesék nyomán Olga Bondarenko írt. Taszbol, a gonosz varázsló hatalmas birodalom ura. Csakhogy Akkempir, a jóságos varázslónő azt jósolja neki: Jerzsan csikós egyik fia rövidesen el fogja pusztítani. Taszbol, hogy vesztét elkerülje, azt követeli Jerzsantól, mind a kilenc fiát adja az ő szolgálatába. A csikós átlátva a varázsló gonosz tervét, nemet mond. Taszbol ezért kővé változtatja. Jerzsan nyolc fia útra kel, hogy megmentse édesapját, csak Jerkenzse, a legkisebb fiú marad otthon a bölcsőben. A nyolc fiú eljut Taszbol birodalmába, ám ott cselvetés áldozataivá válnak: varázsitalt itatnak velük, aztán semmire Fanny és Alexander sem emlékezvén, a varázsló szolgálatába állnak. Csakhogy a kis Jerkenzse közben felcseperedik s ő is elindul. Találkozik a jóságos varázslónővel és leányával, meg egy beszélő teknőssel, s hármuk segítéségével legyőzi Taszbolt. Fivéreinek elénekli azt a bölcsődalt, amelyet egykor nagyanyjuktól hallottak, ettől a fiúk visszanyerik emlékezetüket. A varázslat szertefoszlik, a gonosz varázsló válik kővé. Az apa és kilenc fia hazatér. Megvalósítását tekintve igényes vállakózás ez a mesefilm, különösen egy olyan kis stúdió számára, mint a kazah. Alkotói - elsősorban Viktor Csugunov, akinek rajzfilmes tapasztalatai gazdagok - ügyesen oldották meg a mesefigurák ábrázolását, úgy, hogy egy-egy alak ne csak a természet pusztító és alkotó erőit testesítse meg, hanem az emberi erkölcs példázatát is adja. (svéd) Többtételes szimfónia ez az alkotás, Ingmar Bergmannak, a modern film korszakos jelentőségű óriásának a munkája. Részben családregény, részben nagyszabású filmfreskó, mindannak- a bergmani szorongásoknak, félelmeknek, megaláztatásoknak- az összegezése, ami évtizedeken át foglalkoztatta az alkotót. De benne van Ingmar Bergman művészetének, filmkészítési mesterAz embertelenül puritán elveket valló püspök pokollá teszi Emilie és a gyerekek életét. Az igazi konfliktus az új helyzetet elfogadni képtelen Alexander és mostohaapja között alakul ki. A püspök egyetlen célja a fiatal fiú lelki megtörése, megalázása. A polgári jómódot, a harmónia, a szépség, az összetartozás hétköznapjait kedélytelen szigor, az örömet megvető, hideg jámborság, Jelenet a svéd filmből; középen Oscar Ekdahl színigazgató (Allan Edwall játssza). Jobbra Fanny (Pernilla Allwin), balra Alexander (Bertil Guve) ségének minden tapasztalata, varázslata is. Mert miközben egy lélektanilag hiteles történetnek - egy svéd nagypolgári család század eleji életének - vagyunk tanúi, az alkotó olyan kérdéseket vet fel, mint a magány, a házastársi kapcsolatok, az erőszak terjedése. Játék és fantázia, álom és valóság lengi át ezt a megrendítő vallomást. Fanny és Alexander története? Valójában a film elsősorban Alexanderról, az Ekdalh család tízéves fiáról (a rendező gyermekkori énje?) szól. Az érzékeny és kemény, magába zárkózó és makacs Alexanderról, Fannynak, a szép, értelmes szőke kislánynak a bátyjáról. A nagy család, amelybe Fanny, Alexander és színésznő anyjuk él, az életnek csak kellemes felszínét hajlandó tudomásul venni: a test és a szellem könnyed kicsapongásait, az anyagi bőség örömeit, a kölcsönös megbocsátást és szeretetteljes elnézést. Akkor bomlik meg az egyensúly Ekdahléknál, amikor Fanny és Alexander apja, a kisvárosi színház vezetője meghal. Emilie, az özvegyen maradt szép színésznő férjhez megy a város presbiter püspökéhez, abban a reményben, hogy támaszra és segítőre talál. Végzetes tévedése hamar kiderül a presbiter gyám elképesztő, elrettentő világa váltja fel. S Helena, a nagymama - akinek személyéből szabad, frivol életfelfogás árad, s aki híres színésznőként végigjátszotta az életét - az, aki öreg barátjával fortélyosan kimenti a gyerekeket a püspök lidércnyo- másos, embertelen házából. Az alkotó Alexander optikáján keresztül mutatja be, állítja egymás mellé ezt a kétfajta valóságképet, a két értékrend feloldhatatlan konfliktusát. Persze, nagymértékben a nézőn múlik, mi ragadja meg leginkább Bergman e terjedelmes filmjében, sokféleképpen értelmezhető és szerteágazó történetében. Mert a püspök és Alexander harcában nem lehet nem észrevenni egy művész (Bergman) érlelódésének, belső világa kialakulásának folyamatát, éppúgy, mint életszeretetét. Nem könnyű élmény a háromórás Fanny és Alexander. De miközben egy alaposan kidolgozott történetnek vagyunk tanúi, emlékezetesen szép képsorokat, nagyszerűen megrendezett jeleneteket, mesteri atmoszférájú beállításokat (operatőr Sven Nykvist), kiváló színészi alakításokat láthatunk. E remekmívű alkotást négy Oscar-díjjal jutalmazták. -ymÚJ szú 4 1986. VIII. 12.
