Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-20 / 38. szám
A Héja-torony, alatta a Zöld-tó melletti menedékház (ifj. Ivan Bohuá felvétele) A tátrai „ünnepi“ turisták zömének és a síkságokról idelátogatóknak népszerű úticélja a Zöld-tó, felette merészen szökken a magasba egy kőszikla. Mindenkinek a szemébe ötlik, mindenki lélegzetét visszafojtva megcsodálja. Talán szinte szárnyaló formája késztette a hegymászókat arra, hogy Héja-toronynak nevezzék el. De még ezt megelőzően érdeklődést tanúsítottak iránta a szepességi német aranyásók, akik az egyik rejtett tátrai „kincseskamrát“ sejtették benne. Ezért nevezték el Schatzkammer- nak. A magyarok pedig ehhez hasonlóan karbunkulusnak, a többféle, vörös színű drágakő nyomán. Komarnicki Gyula, A Magas-Tátra hegyvilága (Budapest 1978) c. hegymászó útikalauzában e szavakkal ecseteli ezt a 2137 méter magas kőképzödményt: „A Zöldtó fölött megdöbbentő meredekséggel magasba szökő, karcsú, a tó felől tekintve közel 600 m-rel fölénk emelkedő, teljesen szabadon álló sziklatorony.“ Ez eléggé találó, de a tényleges hatást nem fejezi ki a jól sikerült fénykép sem. Egyszerűen: a Héja-tornyot látni kell! Erről a toronyról különféle változatokban ránk maradt egy monda. Ne szóljunk most a részletekről, csak a változatlan tartalomról. A meredek csúcson hajdanában csillagokat szórt egy értékes drágakő. Sokan szerettek volna birtokába jutni, de meghátrálásra késztették őket a meredek, veszélyes sziklafalak. Míg aztán egy merész legény nászajándékként a kedvesének odaígérte ezt a drágakövet és feljutott az eddig érintetlen csúcsra. Amikor azonban hozzáért a csodaszép karbunkulushoz, a tátrai kincsek őrszelleme megrázta a csúcsot. A derekas legény, kezében a drágakővel lezuhant a szakadékba és elmerült a mélység tavában. A darabokra tört drágakő szilánkjai mindmáig zöld színben viliódznak a tó vizében. Ehhez hasonló mondák élnek különféle hegységekben, amelyekben annak idején kincskeresők és aranyásók jártak. Történészként, abban a meggyőződésben, hogy „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja“, ebben az esetben sem akartam ebbe beletörődni. Elsősorban tudatosítottam, hogy a karbunkulus vörös színű vagyis a logika szerint aligha „idézhette volna elő“ a Zöld-tó jellemző színárnyalatát. Ezért meghatároztam a monda egyes változatainak időrendjét és megállapítottam, hogy a legrégibb mondaváltozat szerint hőse nem törekszik a sziklacsúcs elérésére, hanem a Zöld-tó partjáról íjjal veszi célba a karbunkulust. Nyilván eltalálja és az a sziklatorony másik oldalán levő kis tóba merül, amelyet ma is Vörös-tónak neveznek. Nyilvánvalóan csak később, másodlagosan és meg nem értésből terjedt el az a hiedelem, hogy a Vörös-tónál ismertebb Zöld-tó a drágakőnek köszönheti a színét. A Héja-tornyon ugyan karbun- kulus nem fordulhatott elő, viszont zord falaiban a villámcsapásoknak szivárványszínű, üveges bevonatú nyomai a buja fantáziájú kincskeresőket könnyen emlékeztethették drágakövekre. Ezen túlmenően, július utolsó napjaiban, amikor mindig tetőfokához ért az aranyásók idénye, a Zöld-tó völgyéből nézve a Vénus pontosan a Héja-torony fölött kel fel és néhány percig itt tündököl. A Tátra látogatóinak egészen a 19. század derekáig az volt a meggyőződésük, hogy a Héjatorony gyakorlatilag megmászha- tatlan. Később a hegymászók - jó ideig sikertelenül - megkísérelték megcáfolni ezt a meggyőződést. A Karbunkulus-csorbának nevezett nyeregből az északnyugati gerincen át 1891-ben, tehát a szó- banforgó monda keletkezése után feltételezhetően több mint száz évvel sikerült első ízben a csúcsra érni. A monda régi népi változatainak hőse névtelen fiatalember, többnyire vadász, ritkábban pásztor. A 19. század új változataiban viszont a „fiatal Thököly gróf“ szerepel, illetve „az öreg Thököly fia a késmárki várból.“ A Thökölyeknek ez a vár az 1580-1690-es években volt a székhelyük. Amennyiben elfogadnánk, hogy az „öreg Thököly“ - családalapitóként - az 1607-ben elhunyt Sebestyén volt, akkor fiának, I. Istvánnak (1581-1651) vagyis az esetleges „fiatal Thököly- nek“ életrajza és jellemzése semmiképp sem csendül össze a Héja-torony mondájában szereplő fiatal legény jellemével és becsvágyával. István fiai közül felnőtt életkort II. István (1723-ban született) és Zsigmond (1618-1678) ért meg. Az István halálát fedő homály és állítólagos alkimista törekvései arról tanúskodhatnak, hogy a monda interpretálói rá gondoltak. A Magyar Kárpátegyesület 1880-ban komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Zöldtónál gátat emeltet s ezzel „helyreállítja eredeti méreteiben“. Részletesebben nem idézett okmányokra hivatkozott, amelyek szerint a tó vize eredetileg közvetlenül a Héja-torony lábáig ért. A vizet célzatosan levezették a jégár vagy az olvadás emelte természetes gát átvágásával, miután az „öreg Thököly“ egy pásztortól megtudta, hogy fia a sziklatorony falából a tó vizébe zuhant. Tekintettel az ezzel kapcsolatos forrásmű hiányára, ennek az állításnak a hitelessége nem állapítható meg. Elvitathatatlan tényként kiemelem viszont azt, hogy a Zöldtó morénája, törmelékkúpja valóban magán viseli a mesterséges átvágás nyomait. II. István történelmileg ismert fia Thököly Imre (1657-1705) volt. Életrajza azonban nagyon jól ismert, úgyhogy aligha egészíthető ki valamiféle ködös feltevéssel, mende-mondával. Persze megfontolandó, hogy a monda csak jelképezi ennek a Habsburg-elle- nes rebellisnek, kuruc fejedelemnek mozgalmas életét. A karbun- kulus megfelelhetne a királyi koronának, a Héja-toronyról való lezuhanás a katonai vereségnek, a Zöld-tó pedig a törökországi száműzetésnek, amelyben a fejedelem meghalt. A monda azonban magvát tekintve népi alkotás és szimbolikája történelmi látókörrel rendelkező költői ihletre vall. A monda eredete kétségtelenül összefügg a kincskutatással és ha lehántjuk róla a későbbi irodalmi adalékokat, akkor számunkra természetesnek tűnik, hogy tényleges, eredeti hőse is kincskereső volt. Meséje eredeti formájában nyilván csak a Thökölyek utáni időkben, a 18. század második felében született. Tudjuk, hogy 1771 nyarán, valahol a Zöld-tó felett elpusztult Ján Andrej Papyrus aranyásó. Erről a következő években minden bizonnyal sok szó esett és az eredeti közlések idővel romantikus köntöst öltöttek magukrti - mondává alakultak. A tények egyszerűbbek. A kincsekről szóló hírek a Tátrába csábították Papyrust, a sziléziai asztalossegédet. A ma Poprád részét képező Matejovcében telepedett le. Telente dolgozott, hogy előteremtse a megélhetéshez szükségeset, majd a nyári hónapokat a Zöld-tó környékén töltötte, sikertelenül követve a megálmodott tátrai kincsek lidércfényét. A tartós kudarctól megtörtén, fizikailag teljesen kimerülve, végül is elpusztult a tátrai óriások gránitmeredé- kein. összetört testére röviddel később akadt rá a késmárki Láng és Fábry aranyásó, akik gondoskodtak elhantolásáról. Mi lehet valószínűbb annál, hogy a Héja-toronyról gyakran idézett monda megszépített parafrázisa Papyrus aranyásói buzgalmának és tragikus pusztulásának valahol a Zöld-tó mellett? IVAN BOHUS l ÚJ szú 9 A törvény csakis a bírónak szól # ( és nem a népnek. A laikus, ki törvényt forgat, az rosszra készül..." vallották a századforduló jogászai. Ez a felfogás az elmúlt évtizedekben jelentősen változott, s hazánkban az utóbbi tíz évben a jogi propaganda és nevelés valóban jelentős támogatásban részesített feladattá vált. A jogi ismeretek mégsem nyerték el mindeddig a közfelfogásban az őket megillető rangot. A Munka Törvénykönyvét, s más jogszabályokat lapozgató laikusokra, ugyan már nem tekintünk a bűnre, rosszra készülőket megillető gyanakvással, de a jogi kulturáltságot sem tartjuk még az általános műveltség részének. Erről az általános műveltségről kialakított elképzelésbe beleférnek a természettudományi, irodalmi, földrajzi, történelmi ismeretek, a jogrend és alkalmazása ismeretét az általános felfogás viszont még ma is a joggal hivatásszerűen foglalkozó szakemberek - bírák, ügyészek, ügyvédek... - feladatának tekinti. Pedig, ha eltekintünk a jog fogalmának használatától, azt valószínűleg senki sem vonja kétségbe, hogy nem mondható műveltnek, aki nem ismeri kora és társadalma magatartási szabályainak alapelveit. Sohasem volt, s ne is legyen dolgom a törvénnyel - mondják sokan még ma is, holott a törvény, a jogszabályok lépten nyomon átszövik életünket. Ki hinné például, hogy .napi átlagban legalább nyolc, törvény által is szabályozott szerződést kötünk. Szerződés alapján engedünk a csapból vizet magunknak, ha megszomjazunk, szerződés alapján dolgozunk, kapjuk a fizetésünket, utazunk a tömegközlekedési eszközökön, de jogviszonyba lépünk akkor is, ha levelet adunk a postára vagy az utcán egy személygépkocsi sarat szöktet a ruhánkra. A jogi propaganda feladata és célkitűzése természetesen nem az, hogy mind- ahányan pontos tájékoztatást kapjunk az összes hatályos jogszabályról. Ez már csak azért is lehetetlen, mert maguk a- jogászok sem ismernek minden jogi normát. Fölösleges lenne ismernünk a büntető eljárásra, a szövetkezetek és a vállalatok gazdasági tevékenységére vonatkozó jogszabályokat, ha a büntető- eljárásban vagy a gazdasági tevékenység irányításában nem veszünk részt. Hasznos és jó azonban, ha tudjuk, mikor jár nekünk kártérítés, mik a munkaviszonnyal kapcsolatos jogaink és kötelességeink, miért és hol reklamálhatunk, mikor és miért vonhatnak minket felelősségre. „A jog nem tudása nem mentesít a felelősség alól“ szabálya közismert, de mintha megfeledkeznénk arról, hogy ez valamilyen módon kifejezi a jogismerés kötelességét is - azt a „kötelességet“, hogy meggondolatlanul, olvasatlanul ne írjunk alá semmit, hogy mielőtt teszünk valamit, tájékozódjunk a lehetséges, következményekről. Hogy mást ne említsek: még ma is sokan fizetnek rá a szó szoros értelmében arra, hogy a kezességvállalást inkább olyan szívességnek tekintik, amelyet udvariasságból nem utasíthatnak vissza, s nem komoly jogi következményekkel járó kötelezettségvállalásnak. Igaz, a jog ismerete sem jár mindig együtt a mások iránti tisztelettel, a kulturált magatartással, a jog megtartásával, követésével. A bűnözők rendszerint nagyon jól ismerik a büntető jogszabályokat, tisztában vannak tilalmaival, azzal, hogy milyen büntetésre számíthatnak, sőt egymás közt gyakran csak a paragrafus számának megnevezésével közük, hogy milyen bűntettért lettek elítélve. Hallottam már visszaeső bűnöst dicsekedni, hogy jobban ismeri a Büntető törvény- könyvet, mint a fölötte ítélkező bíró, s láttam már a büntetőtanács előtt állni jogászokat is - vádlottként. A jogi ismeretek, ha nem illeszkednek az egyetemes emberi műveltségbe, értékeinek elfogadásába, nem jelentenek többet tartalmatlan, értelmét vesztett információknál, amelyek nem a műveltséget gyarapítják, csak a kiskapuk keresését könnyítik meg. A jogot csak a jogból kiindulva, s figyelmen kívül hagyva a társadalmirealitásokat, az emberiség kultúráját, nem lehet megérteni, okosan alkalmazni, s ha a laikusok jogi ismeretei nem kielégítő voltáról szólunk, akkor meg kell említenünk, hogy a jogászok sem állnak mindig választott hivatásuk műveltségének csúcsán. Az egyik intézet vezető jogásza például nem titkolt rosszallással mondta beosztottjának „csalódtam magában... számoltam azzal, hogy még legalább két évig nem szül gyermeket, hiszen haladni akar a hivatali ranglétrán. . .“ - amikor megtudta, hogy az nem szándékozik megszakítani a nőgyógyász által frissen megállapított terhességet. Lehetséges, hogy kitűnően ismerte a jogszabályokat, de nem azok értelmét, társadalmi küldetését, s így a magatartása sem nevezhető éppen kulturáltnak. Ez annál is meghökkentóbb, mert a jogi nevelés, amely elsősorban a jogászok feladata, éppen a jogszabályok céljának, helyességének, társadalmilag hasznos voltának feltárását feltételezi. A jog ismerete önmagában - mint bizonyítja a bűnözök „tájékozottsága“ - ha nem kapcsolódik a helyességébe vetett meggyőződéshez, nem vezet szükségszerűen a jognak megfelelő magatartáshoz, a mindenkori jogkövetéshez, a jogsértések visszaszorításához. A jogi propaganda és nevelés küldetése ezért az, hogy jogi ismereteink révén tájékozódni tudjunk napjaink politikai életében, ismerjük hivatásunkkal, társadalmi helyzetünkkel kapcsolatos jogainkat és kötelességeinket, azokat a tilalmakat, amelyek megszegése zavart okoz társadalmunk nyugalmában, rendjében, s tudjuk hová, melyik intézményhez fordulhatunk a minket ért sérelem orvoslása végett. A kölcsönösség alapján így ennél is indokoltabban várhatjuk el, hogy embertársaink, valamint az államhatalmi és igazgatási szervek kulturáltan alkalmazzák a jogot velünk szemben. FEKETE MARIAN Műveltség és jogismeret 1985. IX. 20. A TÁTRAI KARBUNKULUS
