Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-31 / 22. szám

£í<2í£2íí Mária Durícková Volt egyszer egy hétalvó kisfiú, úgy hívták, hogy Jankó. Nagyon szeretett aludni, bizony nehezére esett reggelente a felkelés. Ó, ha ágyastól mehetnék az iskolá­ba! - így sóhajtott minden reggel. Nem is tudta, hogy az ágy, amelyikben feküdt, nem akármilyen közönséges ágy volt, hanem csodatevő. S miért ne vihette volna el Jankót az iskolába? Hiszen meg­volt mind a négy lába, az iskolába vezető út pedig sima. Reggel felberregett a vekker. Hétalvó Jankó átfordult a másik oldalára és felsó­hajtott:- Ó, ha az ágyikó el tudna vinni engem az iskolába! i Abban a pillanatban elindult vele az ágy. Amikor Jankó kinyitotta a szemét, látja, hogy már az osztályban van. A gyerekek csodálkozva állnak körülötte és nevet­nek. Jankó is mosolyog a paplan alatt. Csak a szeme látszik ki. De hirtelen csengettek, s a gyerekek a helyükre szaladtak. A pádhoz akart rohanni Jankó is, de eszébe jutott, hogy pizsamában van. ,, Legalább a lányok ne volnának itt“ - szégyellte el magát. Az osztályba belépett a tanító néni. Az összes gyerek felállt, csak a hétalvó Jankó bújt be még jobban a paplan alá, hogy a tanító néni ne vegye észre.- Jaj, kedves ágyacskám, kérlek szé­pen, vigyél engem gyorsan haza! - kér­lelte Jankó. Az ágy elcsodálkozott:- Hiszen csak most hoztalak ide! Ám mivel az ágy jó és csodatevő ágyacska volt, mégis hazavitte. Miért ne járt volna Jankó kedvébe? Hiszen nem hiányzott a négy lába közül egy sem, s az iskolától egyenes út vezet hazáig. Aztán, amikor Jankó szépen megmo­sakodva, megfésülködve, rendesen felöl­tözve tért vissza az osztályba, a tanító néni a késésért picit megdorgálta. Az ágyhistóriáról nem szólt senki egy szót sem, mintha meg sem történt volna. A tanító néni és a gyerekek is azt gondolták, hogy csak álmodták az egé­szet. TAKÁCS IZABELLA fordítása K edves gyerekek, el akarok nektek mondani egy mesét a pilótáról, akit Sáfrány Lacinak hívtak, sőt, talán még ma is úgy hívják, ha nem változtatta meg a nevét, mondjuk, Páfrány Lacira, csak azért, hogy ha szabálytalan repüléskor a rendőrök igazoltatják öt, ne az igazi nevét kelljen bedik­tálni. Szóval nagy kópé ám ez a pilóta. Tehát nem is azzal kezdem ezt a mesét, hogy ,,hol volt, hol nem volt“, mert hiszen pontosan ^tu­dom, hogy hol volt. Otthon a falu­ban. A falu legszélső házának az udvarán. Ott határozta el Sáfrány Laci, hogy pilóta lesz. Nagy elhatározás volt ez, ismerjük el, mert bizony a pilóták nem akármilyen embe­rek, már csak azért sem akármi­lyenek, mert egybeszabott bőrru­hát, börsipkát, bőrkesztyűt visel­nek. Meg bőrbakancsot is, tegyük mindjárt hozzá. Laci ehelyett egy kék melegítő­ben császkált az udvaron, épp, amikor elhatározta, hogy pilóta lesz. No és aztán, nagy baj is ez! Persze, ti most azt gondoljátok, hogy igenis nagy baj, ha egy piló­tának nincs bőrruhája, de Laci egészen másképp vélekedett. Ó úgy határozott, hogy kék me­legítés pilóta lesz és kész. És jól tette, hogy így határozott, mert a kék melegítő sokkal olcsóbb, mint a bőrruha, arról nem is be­szélve, hogy ez már megvolt, rajta feszült Laci izmos testén, bőrruhát meg talán nem is lehet kapni Laci- ék falusi üzletében. E végleges döntés után már csak egy csekélység hiányzott La­cinak: a repülőgép tudniillik. Mert akármennyit forgott nagyot pislog­va maga körül az udvaron, egyet­len egy árva, facér repülőgépet sem látott sehol. De kétségbeessék talán? De­hogy! Laci nem volt amolyan nyámnyila gyerek. Nem ám! Egy­szerűen nem is tudta, mi fán terem a kétségbeesés. Azt viszont tudta, hogy ponto­san ott, ahol az udvar vége össze­ér a kukoricással, vagyis a kukori­catábla szélén termett egy hatal­mas tök. Akkora irdatlan nagy tö­köt sem azelőtt, sem azóta nem láttam, még, gyerekek. Sárga vöt, mint a napraforgó virága és gyö­nyörűen fénylett, ahogy a nap rá­sütött. Laci pilótának is mindjárt ez a tök jutott eszébe, amikor nem találta a repülőgépét. Majd én csi­nálok egy gépet, megállj világ! Ezt gondolta. Gyerekek, látom, hogy most gú­nyosan mosolyogtok, de azért vár­játok ki a végét! Mert nehogy azt higgyétek, hogy én most kifejezetten egy tök­repülőgépről akarok nektek me­sélni. Ámbár - ahogy vesszük. Mert Sáfrány Laci csakugyan nem sokat tétovázott, hanem fogta kurtanyelú kisbaltáját, amit az elő­ző héten kapott az édesapjától, ZS. NAGY LAJOS bement a garázsba, keresett két egyforma deszkát, összeszedett egy nyaláb lécét, a melegítője zsebét megrakta szöggel, csavar­ral, dróttal, füttyentett Morzsa ku­tyájának, és - futás a tökhöz. Égy fél óra múlva kész volt a repülőgép. Nem részletezem, hiszen nem nehéz elképzelni, ho­gyan készült: Laci egyszerűen ki­vájta a tök belsejét (a tökmagot, előrelátóan, egy műanyag zsákba rakta), a deszkákból, drótokból se­besség- és magasságmérőt, egy­szóval egy tökéletes műszerfalat készített. Ezután beült a gépbe. Morzsa kutyát maga mögé ültette. Es rögtön el is ment a kedve az egésztől.- Az ördög vigye el! - morogta mérgesen hiszen ez egy tökre­pülő! És szégyellte magát, borzasz­tóan. Én mondom nektek, gyerekek, hogy szegény Laci majd elsüllyedt szégyenében.- Kiszállok én innen, a terem­buráját - motyorogta -, nehogy meglásson valaki! Es már emelte is a jobb lábát, hogy kiszálljon. Ám ekkor egy icipicit bizony kétségbeesett. Nem nagyon, csak egy icipicit, mert, talán már mond­tam, Laci nem volt éppen félős gyerek. De most bizony visszakapta a lábát és a helyére huppant. Mert ekkor már a tökrepülö majdnem két és fél méternyire lebegett a föld felett. És valami zúgást is hallott, ahogy jobban figyelni kez­dett. Most vette észre, hogy elöl a propeller rendesen forog, mintha igazi légcsavar volna, pedig csak lécből készült.- Mit vagy begyulladva, kormá­nyozz! - nyekeregte egy hang a háta mögött. A háta mögött. Ahová Morzsa kutyát ültette. Ott most egy csúf pofájú, fekete, kis ördög ült, vi­gyorgott és kuncogott, hosszú, pi­ros nyelvével a napsugarakat lefe­tyelte.- Hú, de ronda képed van! - mondta Laci, de csak úgy magá­ban, és mosolyogva megragadta a kormányrudat.- Merre? - kérdezte azután hangosan, hátra sem nézve. No erre azután a szurtos kis ördög úgy elkezdett beszélni, mintha so­ha sem akarná abbahagyni:- Merre? Mondhatom, szép kis pilóta vagy. Hát erre, meg arra, meg amarra. Én mondjam meg talán? A pilótának először is tud­nia kell, hogy hová akar repülni: Moszkvába, Irkutszkba, Párizsba vagy netán csak ide Bergengóciá- ba? A pilótának továbbá - nyiko­rogta méltatlankodva - repülőtér- képpel kell rendelkeznie. Van re­pülőtérképed? És iránytűd, rádiód, messzelátód? Bőrsipkád? Hát bőrkesztyűd? A pilótának ezenkí­vül azt tudnia illik, hogy milyen magasan akar repülni. Ezer méte­ren? Tízezren? Vagy csak itt, e ku­koricaszárak fölött? No és milyen gyorsan akarsz szállni, he? Hang- sebességgel? Fénysebességgel? Kutya-macskasebességgel? Hi- hi-hi, hát én még ilyen pilótát nem is láttam! így gúnyolódott hahotázva meg hihitézve az ördög Sáfrány Laci háta mögött.- Kuss! - ripakodott rá Laci, amikor már végleg betelt a pohár. A pirosnyelvű kormos ördög er­re egy kicsit megszeppenhetett, mert egy ideig egészen csöndben maradt, Laci meg jó nagy gázt adott a tökmotornak, közben arra gondolt, hogy ez most tisztára olyan, mintha mese volna, de nem sokáig tűnődhetett ezen, mert hir­telen egy vadkacsasereg vágott a tökrepülő elé, azt kellett kikerül­nie, azután meg egyszerre három repülőszőnyeg is keresztezte az útját, mind a három szőnyegen sivalkodó arab gyerek ült.- Jú-új! - visított Laci háta mö­gött az ördög ugrándozva - miért nem ütöd el őket? Hát ez egy rosszindulatú ördög, morogta mérgesen Sáfrány pilóta és az egyik kormányrúddal hátra­csapott.- Ne jujgass, mert kihajítlak! - tette hozzá határozott hangon. Pirosnyelvű végképp elhallga­tott. Sáfrány Laci lenézett. Aláttuk az óceán susturgott. Jobbra egy szigetcsoport piroslott és zöldellt a kék hullámok között. Japán vagy a Fülöp-szigetek? Több sziget- csoportra nem is emlékezett a földrajzból, amit pilóta létére so­ha sem kedvelt különösképpen, de ez nem szegte kedvét. Csak azt sajnálta, hogy a tökmagot nem hozta magával: éhes kezdett lenni.- Megkerülöm a földet, azután hazaugrom a tökmagért - szólt hátra Pirosnyelvűnek.- Jó, de akkor kapcsolj át fény- sebességre! - csikorogta amaz. Meg kell hagyni, jól beugrasz- totta a pilótát: olyan fénysebesen érkeztek meg a kert végébe, a ku­koricatábla szélére, hogy Laci már nem tudott lefékezni rendesen, nekivágódtak egy másik, valami­vel kisebb.de azért elég nagy sár­ga marhatöknek: a repülőgép ripi- tyára törött.- Kitépem azt a randa hosszú nyelved! - üvöltötte Laci iszonyú mérgesen. Az ördög visítva futott be a legközelebbi ürgelyukba. Morzsa kutya vigasztalóan nyaldosta Laci bokáját, amely magfájdult a gázpedál nagy nyom­kodásában. Hát igy repült legeslegelöször Sáfrány Laci, a pilóta, aki a nevét azóta, nehogy a rendőrök elcsíp­jék, alighanem Páfrány Lacira vál­toztatta. < d? Hát a testvé- san egy eszten- te vagy az én ik vagyok a ha­jgészen ezt az t kiperegtek. ;sak igaz volna, sokszor azt hit- i. Akkor most mi éré. - Indulunk ssze van ám az I megyünk, mert . Micsoda őrön i sosem hittem ul nézte végig stét. átok... Etüskét i az orra... És jghűbb társam, n helyett egye- belyett minden j vele, hogy itt sünöket félteni. gják kórusban- Nem, nem úgy van. Nekem most józannak, keménynek és becsületesnek kell lennem, mert Etüske, mint mondtam, a legjobb barátom. Beval­lom, rettenetesen izgulok, alig várom már, hogy találkozhassak a családommal, de Etüskét semmi­lyen áron nem hagyhatom cserben.- Derék nyúl vagy, kisöcsém - szólalt meg egy öreg nyúl. - Igazad van, tedd azt, amit a szíved diktál. Egyébként sem tehetsz mást, mert egyedül csakis ezt teheted, ezt kívánja a nyúlbecsület.- Úgy van, úgy van - kiabálták megint a többiek. És ekkor megmozdult valami Kajla Fülöp alatt. Igen: Etüske ébredezett.- Csitt, hallgassatok. Úgy látszik, felébresztettük a barátomat. Lehet, hogy minden egyszerre megol­dódik.- Nem, nem. Az még eltart egy-két hétig - szólalt meg ismét a rangidős nyúl. - Figyeljetek rám. Mi most hazamegyünk a nyolcadik határba, közöljük Fülöp családjával a nagy eseményt. Mire kitavaszo­dik, a sün felébred, aztán együttesen hozzánk költöznek. Addig is hozunk valami eledelt és körül- sáncoljuk Fülöpöt egy kis szalmával. Ketten pedig itt maradnak, hogy Fülöpöt felválthassák, hadd mozgassa meg szegény a tagjait, hiszen olyan már, mint egy öreg kotlós.- Hát bizony, sosem hittem volna, hogy egyszer így is fogok költeni - jegyezte meg Kajla Fülöp a bajsza alatt, de a többiek nem értették, mert nem tudták, hogy Kajla Fülöp verseket is szokott költeni. Minden úgy történt, ahogy megbeszélték. A nyulak hazamentek, hogy közöljék Kajla csa­ládjával az örömhírt, amely kimondhatatlanul bol­doggá tette még a haragosaikat is. Kajla Fülöp szülei sírva loholtak az elkóricált Fülöphöz. A talál­kozás új fejezetet nyitott mindnyájuk életében. A szülők megvárták, amíg kitavaszodik, amíg Etüs­ke is előbújik. És kitavaszodott, és Etüske is előbújt, és Fülöp mindent elmesélt, bemutatta öt a családjá­nak, majd úgy döntöttek, együttesen visszaköltöz­nek oda, ahol Fülöp megszületett. Természetesen Etüskét is magukkal viszik. Etüske nem nagyon örült, de azért beleegyezett. Egyetlen feltételt szabott: meg kell keresni Sün Ernőt és öt is magukkal kell vinniük.- Ki az a Sün Ernő? - kérdezte némi felháboro­dással a hangjában Kajla Fülöp. Etüske kissé pironkodva vallotta be, hogy Sün Ernő nem más, mint sün Ernő, akivel annak-idején a nevezett sündiszkóban hozta őt össze a véletlen.- És hol az a Sün Ernő - kérdezte Fülöp apja, aki egy igen kedves, őszülő bajszú nyúl volt. Aztán Fülöp anyja adta meg a választ.- Ha nem tévedek, ö lesz az - mutatott rá a kazal alól kikandikáló szempárra.- Igen, igen, ő az - válaszolta Etüske, kicsit pironkodva. - Gyere Ernőm, lépj elő, hadd mutas­salak be a rokonoknak. Mindenki szépen, sorban bemutatkozott, aztán szedték a sátorfájukat és indultak. Mentek Fülöp szülőhelyére, ahol majd ezután élik tovább az életüket. Etüske, Ernő, meg Kajla Fülöp menet közben a sor végére maradtak. Etüske, nagyokat hallgatott, aztán nagynehezen megszólalt.-Tudod, kedves Fülöpöm, az a helyzet, hogy nekem nemsokára kicsinyeim lesznek. Igen, igen, apró kis sünmalacok. Ne, most ne szólj közbe! Arra szeretnélek megkérni, hogy... De Kajla Fülöp mégis közbeszólt.- No, szép kis eset. Ilyet se hallottam még életemben, pedig már a természettudományok dok­tora is voltam. Nahát!- Mihát?- Hát, hogy... hogy is mondjam? Hát nem va­gyunk mi madarak.- Ezt hogy érted? - kérdezett közbe Sün Ernő.- Ezt úgy értem, illetve úgy nem értem, hogyan lehetnek majd Etüskének sünmalacai attól, hogy a fél telet végigültem az orrán, mint valami kotlós- tyúk, fácán, miegyéb. Ezek szerint és lennék az apjuk. Etüske szemlesütve mosolygott.- Nem, kedves Fülöpöm. Az apjuk itt halad melletted. Igen ő, Sün Ernő a malacaim édesapja. Téged keresztapának szemeltelek ki, azért kérlek, gondolkozz el, mint leendő névadó, milyen nevet is adjunk a kicsiknek. Az a legkevesebb - mondta felderült arccal Kajla Fülöp. - Hányán lesznek?- Azt hiszem, ketten lesznek - válaszolta Etüske.- Csekélység - mondta Fülöp. - Az egyiknek Sündörgö, a másiknak pedig Dörgósün lesz a neve. Megfelel?- Ó, csodálatos! Nagyon szép nevek - szólt egyszerre Sün Ernő és Etüske. És mentek tovább. penczési judit Igen-szép Az lenne az igen-szép ám, ha lenne egy kecskebékám, tanítanám énekszóval, mint tették a sok kígyóval. Tudom, megszökne előlem, mint a gőz a serpenyőben. Olyan gyors a kecskebéka - egyedül is lehetsz néha! Mennek nótázva az úton, így is, úgy is haza-jutok, és ha rámtörne az árnyék, minden sarkon furulyáznék!

Next

/
Oldalképek
Tartalom