Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-14 / 24. szám
Egészségünk ismeretlen őrei FIATAL MŰVEZETŐ VALLOMÁSA Méreteire nézve szokványos irodahelyiség, de az íróasztal melletti falon elhelyezett fotók és színes prospektusok már sajátos hangulatot adnak ennek a szobának. Tóth Ernő, a Chirana Nemzeti Vállalat kassai (Kosice) fióküzemének mindössze harminc esztendős művezetője itt, a számára otthonos helyen, íróasztalára támaszkodva várja a kérdéseimet. Mielőtt azonban bármit is kérdeznék, el kell mondanom: annak ellenére, hogy először vagyok ebben az üzemben, s először ülök szemközt Tóth Ernővel, mégsem érzem magam idegennek - s ez annak a légkörnek tudható be, amit a riportalanyom tud maga körül teremteni. Természetes magabiztosságot, kiegyensúlyozottságot, közvetlenséget, emberi tisztaságot és nyíltságot érzek minden megnyilvánulásában, s most már azon sem csodálkozom, hogy huszonhárom éves korában felettesei bátorkodtak művezetőnek kinevezni. Mielőtt azonban erre terelnénk a szót, először is arra lennék kíváncsi, hogy hogyan választ egy fiatal olyan munkahelyet, ami annak ellenére, hogy mindnyájunk javát szolgálja, az emberek többsége előtt mégis ismeretlen. Talán valamilyen gyerekkori kórházi kezelés motiválja az ilyen pályaválasztást?- Szerencsére nekem sem gyermekkoromban, sem később nem voltak egészségügyi problémáim - mondotta Tóth Ernő, majd hozzáteszi: - Sokkal inkább a szüleimnek. Az édesapámat igen megviselte a háború, fél tüdővel élt utána, amíg bírta. Fájós lába miatt szegény édesanyám is sok zokszót fojtott magába - de mindezek ellenére az én pályaválasztásomat, vagyis azt, hogy orvosi berendezéseket javítok, nem ez határozta meg. Bodrogközben, Kisbáriban, (Bara) születtem - ezt csak azért említem, mert a mi falunkból még a hatvanas években sem igen mentek középiskolába tanulni a fiatalok. Számunkra a megélhetési lehetőséget a mezőgazdaság, illetve a vasút jelentette, no meg a traktor- állomás. A messzi városokba, az ismeretlenbe nem akartak menni, meg hát azt is tudták, hogy az utazás, az intemátus nincs ingyen. A mi népünk pedig mindig is igen megnézte, hogy mire adja ki a pénzét. Mivel az alapiskolát kitüntetéssel fejeztem be, nekem valahogy sikerült meggyőzni a szüléimét, hogy engedjenek el Kassára. A jó hírű magyar ipariban érettségiztem. Akkor még nem tudtam, hogy mihez kezdek majd. Elmentem a városi nemzeti bizottságra megérdeklödni, hogy milyen munkalehetőségek vannak. A téglagyárat és a Chiranát ajánlották. Ott, akkor tudtam meg, hogy mi is az a Chirana. Mivel szerettem az ismeretlen, az új dolgokat, habozás nélkül a Chiranát választottam.- Minden félelemérzet nélkül?- Igen. Egyben biztos voltam, minket otthon Bánban megtanítottak dolgozni. A kassai ipariban ehhez igen jó szakmai felkészítést is kaptunk, a tanáraink pedig arra is ügyeltek, hogy emberi tartásunk is kialakuljon. Nos, mindezek birtokában nem volt bennem félelemérzet, viszont kíváncsiság annál inkább.- Hasznosítható volt az a szakmai felkészítés, amit az ipari adott?- Részben igen, jóllehet az természetes, hogy minden orvosi berendezéssel külön meg kellett ismerkedni. Ma már az orvostudományban is igen sok gépet, műszert, berendezést használnak, államunk a legújabbakat, a világon elérhető legkorszerűbb orvosi felszereléseket is igyekszik beszerezni, s ez egyben azt is jelenti, hogy nekünk, szerelőknek is sza- kosodnunk kell és állandóan fejleszteni a tudásunkat: A mi fióküzemünkben is vannak szakemberek, akik a sterilizációs berendezések, a fogászati orvosi eszközök javítását végzik, mások a gyógyászatban használt elektronikai berendezések zavartalan működtetését biztosítják, vannak, akik a műtőasztalok és lámpák szerelését és szervizszolgálatát végzik - s még igy sorolhatnám tovább. Nekem mindjárt megtetszett, hogy itt rövid időn belül - persze kellő szorgalommal s kitartással - felelősségteljes és nagyon szép munkát lehet végezni.- És a beilleszkedés is simán ment?- Nem volt semmi zökkenő. Az első három nap ugyan a raktárba küldtek takarítani, de mentem és csináltam szó nélkül. Aztán - és ez nagy szerencse számomra - Kocsis Lászlóhoz és Zsitva Lászlóhoz osztottak be munkára. Ez a két ember kiváló röntgentechnikus, már a fél világot bejárták, sok országban végeztek szereléseket és sok nemzetközi tanulmányúton vettek részt. A szakmát tőlük tanultam meg. Főleg a kassai, illetve a preéovi kórházban végeztünk szereléseket. Mondom, igen sokat köszönhetek nekik, ugyanakkor Dobos Zoltánnak, fióküzemünk főnökének is, aki kellő érzékkel és céltudatossággal irányította a fiatalokat.- Ezt mindennél jobban bizonyítja az is, hogy önt huszonhárom éves korában művezetőnek neveztek ki...- Ez a döntés annak idején azért váratlanul ért, persze nem tagadom, a kinevezés, vagyis a bizalom jólesett, noha úgy éreztem, hogy a mély vízbe dobtak. A felelősségérzet egyikünkből sem hiányozhat - mondja Tóth Ernő (O. Gore felvétele) Negyvennégy ember irányítását bízták rám. Meg kellett tanulnom, kihez hogyan kell szólni. Szót kellett értenem a 18 éves fiúval, ugyanakkor az 55 éves tapasztalt szakemberrel is. Nem ment az egyik napról a másikra, de azért beletanultam. Én úgy vettem, hogy a művezető az olyan, mint az edző. Egy csapatot kell kiépítenie, méghozzá egy verhetetlen, jó csapatot. Úgy mondják, hogy ez a csapat nálunk most már meg is van. Én még nem vagyok egészen elégedett, és azt is meg kell, hogy mondjam, a kristályosodási folyamat nem ment simán. Olyan esetek is voltak, hogy néhány embernek kénytelen voltam tudtára adni: nézz valamilyen más munkahely után, vagy változz meg, mert ilyen magatartással nálunk nem érvényesülhetsz. Itt mindenekelőtt az italozókra gondolok. A kollektívánkkal most már lényegében elégedett vagyok. Minden körülmények között számíthatok az embereimre, s erre szükség is van, hiszen nekünk nemcsak Kassán, hanem egész Kelet-Szlovákiában kell a kórházak és az orvosi rendelőintézetek berendezéseinek hibátlan működését biztosítani.- Eddig még soha sem mondtak csődöt?- Ilyesmi még nem fordult elő. Állandó készültségben vagyunk, s állíthatom, hogy a felelősségérzet egyikünkből sem hiányzik. A munkánkat azzal a tudattal végezzük, hogy a gyógyulásra váró betegek között bármikor ott lehetnek a mi szeretteink is: anyánk, apánk, a feleségünk, vagy a gyerekeink.- Úgy tűnik, hogy ön kiegyensúlyozott, elégedett ember?-A kiegyensúlyozottság megvan, de elégedett nem vagyok. Javítani, tökéletesíteni való a mi munkánkban is akad. Hiba lenne,ha elégedettek lennénk azzal, amit felmutatunk. Biztos, hogy többre is képesek vagyunk, de ez csak úgy magától, automatikusan nem érhető el. Szükség van az érdekeltség ébrentartására, s olyan légkör megteremtésére, ami lelkesíteni tudja az embert.- Úgy érzi, hogy ez még nincs meg?- Azon fáradozunk, hogy meglegyen, de nem sikerül mindig. Olykor váratlan dolgok is megtörténnek, s ezeknek visz- szahúzó erejük van. Mondok egy példát. Szocialista munkabrigádunk vállalta, hogy Kelet-Szlovákia azon szociális intézményeiben, ahol mozgássérült gyerekek vannak, minden évben ingyenesen végezzük el a javításokat. Ez már néhány éve így is van. Ezekben az intézményekben a javításokra most már anyagi keretet sem terveznek - és éppen ez a problémai Brigádunk tagjai ugyanis azt akarták, hogy az így megtakarított pénzből a rászoruló gyerekeknek évente vegyenek legalább 3-4 új tolókocsit, vagy játékokat. Ezzel a kérdéssel a pártgyúlésün- kön is foglalkoztunk, s arra a megállapodásra jutottunk, hogy szocialista munkabrigádunk tagjainak igazuk van - mondja határozottan Tóth Ernő, aki mellesleg immár ötödik éve az üzemi pártalapszer- vezet vezetőségi tagjaként is nagy odaadással látja el feladatait. SZASZÁK GYÖRGY T ársadalmunk igyekszik nyugodttá, békéssé, megelégedetté tenni a nyugdíjasok életét. Társadalmi szervek és szervezetek foglalkoznak a nyugdíjasokkal, hogy ne érezzék magukat kirekesztetteknek, hasznosítani tudják gazdag tapasztalataikat, értékessé és értelmessé tegyék napjaikat. özvegy Herceg Jánosnét mindenki ismeri Tornán (Túrna nad Bodvou) és környékén. Azok közé a nyugdíjasok közé tartozik, akiknek nem volt könnyű az életük, de a tétlenséget ma sem ismerik. Nemcsak juhászfeleség volt, hanem férje munkatársa is hosszú évtizedeken keresztül, s élte és átélte ennek az ősi foglalkozásnak minden szépségét, nehézségét.- Mert szép, de nehéz élet volt az- mondja Juli néni, aki megőrizte fiatalos mozgását, az élet minden mozzanata utáni érdeklődését. - Zsarnón (Éarnov) születtem s gyermekkorom úgy telt el, mint a többi falusi gyereké. Őseink mind juhászok voltak, de édesapám már nem követte a régi mesterséget. Zsellér volt a helybeli földbirtokosnál, mint a falu majdnem minden lakója. Nagyon korán befogtak minket a munkába. Míg kisebbek voltunk az állatokra vigyáztunk, később mezei munkát végeztünk. A család minden tagjának meg kellett dolgozni a mindennapi kenyérért. Iskolába nagyon szerettem járni, de csak hat elemit végezhettem, mert sok volt a gyerek s nem fértünk el a tanteremben. Minden tantárgyat szerettem, de legjobban a rajzot. Emlékszem, egyszer egy petróleumlámpa volt a ,,modell". Sikerült hűen lerajzolnom s a tanitónk mindenki előtt megdicsért, még a falra is kitette a rajzlapomat. Nagyon boldog voltam, még ma is melegség önt el, ha rágondolok. Talán ennek a dicséretnek köszönhettem, hogy egész életemet végigkíséri a rajzolás, a festészet. Ez segített át gondjaimon, nehézségeimen. Ha festek mindent elfelejtek.- 1941-ben férjhezmentem s Tornára költöztünk, mert a férjem a grófi birtokra szegődött juhásznak. Ketten legeltettük a két nyájat. Hajnali kettőkor keltünk s este kilenc, tíz órára végeztünk. Nem volt könnyű munka, ugyanúgy dolgoztam, mint a férjem. Majd minket is elért a háború. A férjem két évig volt katona, megsebesült s 1945-ben került haza. Folytattunk mindent ott, ahol abbahagytuk. Legeltettünk, kosárra jártunk. naponta háromszor fejtünk, főztük a zsendicét, készítettük a sajtot. Én nem kaptam fizetést, csak részesedést a sajt után, mert az intéző nem akart bejelenteni a betegsegélyzóben. Ezért is kevés ma a nyugdijam. Sokan mondták az uramnak, hogy nem asszonynak való munka ez. Ö meg: ,,Mit csinálna otthon, csak pletykálna vagy veszekedne. Gyerek nincs, dóga sincs. Jó neki mellettem.“ Jó is volt. Jó Juli néni EGY NYUGDÍJAS HÉTKÖZNAPJAI „Ez segített át gondjaimon, nehézségeimen.“ ember volt, nem volt köztünk komolyabb szóváltás soha. A pénzt én kezeltem, a nyájat ö.- No azért - mondja hirtelen elmosolyodva - az a „drága jó“ juhásztermészet benne is megvolt. Büszke nép volt a juhász. Mondta is az anyósom mikor férjhez mentem: „Nem mondok semmit fiam, csak ne félj tőle“. Nem is féltem, nem is volt miért. Nem volt iszákos ember, de előfordult, hogy bekeveredett egy- egy kompániába. Egyszer jönnek nekem szólni, hogy a sarki kocsmában megy ám a nóta, s vagy hat juhász fokossal veri hozzá a ritmust. Nekem se kellett több. Berobogtam közéjük s minden poharat, üveget lesöpörtem az asztalról. Szétugrottak mindjárt a nótázók. Ők kifizették az italt, én amit összetörtem s szent lett a béke.- A felszabadulás után - folytatja - a gróf elszaladt, mi maradtunk. Megalakult az állami gazdaság s mi jobb körülmények között végezhettük a munkánkat. Tiz évi házasság után megszületett a kislányunk s pár év múlva a fiúnk. Én a gyerekeket neveltem, a férjem dolgozott. Házat vettünk s végre nyugodtan, boldogan éltünk, ötvennyolc éves korában férjem meghalt, öregségemre sem panaszkodhatom. Lányom tanítónő, a fiam technikus, brigádvezető. Szép, egészséges unokáim vannak. Unatkozásra nincs időm. Mig a festményeket nézegettem, előkerül a harmonika. - Még a fiamnak vettem tízéves korában - mondja Juli néni -, de lusta volt gyakorolni. Ha már megvan - - gondoltam - ne heverjen a szekrény aljában, megtanultam rajta magam játszani. Egymás után következnek a szebbnél szebb népdalok. juhásznóták, s Juli néni csengő hangon énekel. A nyugdíjasok klubjában ó az egyik nótafa. Gyakran összejönnek, nótáznak, beszélgetnek, tévéznek, szépítik a klub környékét. Jól érzik együtt magukat, szükségük van a közösségre. Juli néni nemcsak fest, énekel, harmonikázik, hanem verseket is ír. Hogyan kezdődött a versírás?- Ez is a gyermekkor hatása - mondja. - Az iskolában nagyon sokat szavaltam, később nagylány koromban évente három, négy színdarabot is betanultunk. Abban a kis faluban nagyon élénk kulturális életet éltünk volt tanitónk irányításával. Akkor szerettem meg a verseket, az olvasást. Ma is mindent elolvasok, ami kezembe kerül. Van vagy kétszáz könyvem, köztük verses kötetek is. Ha Kassára (Kosice) megyek, mindig veszek valamilyen új könyvet. Juli néni rendszeresen jár Kassára, hogy meglátogassa s meghallgassa Feld Lajos festőművészt, aki évtizedek óta jó tanácsokkal látja el. Távoztamkor arra gondolok, hogy hová fejlődhetett volna, mi minden lehetett volna ebből a sokféle tehetséggel megáldott asszonyból, ha más korban születik?! FECSÓ PÁL
