Új Szó, 1981. november (34. évfolyam, 259-283. szám)
1981-11-14 / 270. szám, szombat
A dialektika rendszerezője (G. W. Friedrich Hegel halálának 150. évfordulójára) UfSZÓ 1981 XI. 14. A lét elméleti megragadásának szinte áttekinthetetlenül sokféle lehetőségét mutatja a filozófia története: kezdve azokon az igyekezeteken, amelyek a létezést az ősanyagból való kibontakozás és az abba való visszatérés folyamataként ábrázolták, folytatva azzal a — filozófiai alapállást tekintve ellentétes — megoldással, amely tapasztalati világunkat egy változatlan szellemi előkép másolatának tekintette, vagy azokkal az irányzatokkal, amelyek gyakorlati, megismerési, sőt világalkotó alanyként egyedül az egyént ismerik el, stb. Mindegyik mögött azonban ott rejlik a közös cél: a létezés sokféleségét egy ellentmondásosságot kizáró elméleti rendszer segítségével tükrözni. — Ez — csak az alapelveket figyelembe véve — sok esetben sikerült is. Kevesebb eredménnyel dicsekedhet azonban a filozófia a rendszer és a fejlődés elveinek szerves egységbe foglalásával. Ugyanis nagyon korán, már a görög bölcseleti gondolkodás lételméletet megalapozó kísérleteinél megfogalmazódott az a probléma, amely Zénón aporiáiban (bizonytalanság v. nehézség a gondolkodásban) kristályosodott ki, és amely a harmonikus rendszer változatlanságának és a fejlődés állandóságot nem ismerésének ellentétében tételeződött. Ezt az absztrakt ellentmondást a filozófia történetében először Hé-> rakleitosz oldotta fel az ellentmondásoknak a mozgó lét középpontjába való helyezésével, az adott kor tudományosságának figyelembevételével, a marxizmus kialakulása előtt pedig Hegel emelte a filozófiai általánosságnak arra a szintjére, ahol a fejlődés a rendszer meghatározó tulajdonságává válik. A dialektika Hegelnél áthatja a létezés minden szint« jét, a megismerésben pedig a fejlődést leíró fogalmak és törvények egységes rendszerbe állnak össze. Az ellentmondások fejlődésének elmélete és szintézisben való feloldása azonban a lételméleti és ismeretelméleti vonatkozások szétválasztása nélkül történelmi társadalmi apologetikához, elfogult védelméhez vezethetett. A filozófiai rendszerezés eme negatív vonása mindemellett nem akadályozhatta meg Hegelt — mint Marx megállapította — a dialektika kimerítő és tudatos kifejtésében. Hegel volt az első a filozófia történetében, aki a dialektikát mint logika és módszer egységét tételezte, és ezáltal a dialektikus logika alapelveit lefektette. Eltekintve idealizmusának zavaró hatásaitól, megállapíthatjuk, hogy éppen ezzel a kezdeményezésével korszerű még ma is, hiszen a ..gyorsuló időben“ élő ember helyes tájékozódását a bonyolulttá vált világban nem a mindig megkövesedéssel fenyegető ismerethalmaz, hanem a változásokat rugalmasan (és egyben elveszerűen) követő élő gondolkodás teszi lehetővé. A dialektikának mint módszernek következetes alkalmazása ugyanis megóv attól a hibától, hogy a fennálló ellentéteket azok egymást kizáró végletességében kezeljük, és ezáltal megfosszuk őket külső vonatkozásaiktól. Mihelyt ugyanis figyelembe vesszük környezetük hatásait, már nem mint önmagunkba zárt tények lépnek fel, hanem mint térben és időben egymás áltál meghatározott jelenségek. A meghatározottságok felismerése pedig megakadályozza, hogy metafizikusán elszakítsuk egymástól azt, ami összetartozik, de lehetetlenné teszi azt is, hogy elektikusan (elméletek, nézetek elvtelen összekeverése v. összeegyeztetése) összekapcsoljuk a minőségileg elkülönülő szinteken létrejövő dolgokat és tulajdonságokat. A dialektika és a történetiség elve ezek szerint szerves összefüggésben van, hiszen a fejlődést a dialektika nem a leegyszerűsített evolucionizmus (a szerves világ fejlődésében végbemenő minőségi ugrásokat tagadó idealista elmélet) alapján értelmezi, hanem a meg- szakít ott ság okban érvényesülő folytonosság segítségével. Jelen, múlt és- jövő ugyanannak az időfolyamatnak a kiterjedései, de tartalmukat tekintve egyben elkülönülő minőségei. Ennek figyelembevétele nemcsak tudományos, hanem mindennapi életünkben érvényesülő jelentőséggel is bír. Komoly nehézségektől, sőt, személyes válságoktól óvhat meg a múlt iránti elfogultság, az elmúlt események glorifikáláGeorg Wilhelm Friedrich Hegel sának kiküszöbölése és a valós történelmi összefüggések előtérbe helyezése (természetesen személyes múltunk megtagadása nélkül, mert ez a személyiség feladását is jelentené). A történetiség elve a dialektikában tehát a történelemhamisító anakronizmusok (kortévesztések, időszerűtlenségek) és a megengedhetetlen modernizálások elleni harcot jelenti. Más oldalról pedig figyelmeztet arra (és éppen itt kapcsolódik a dialektikus módszerhez a rendszer), hogy az állandó változások nem jelenthetik és nem is jelentik csak az egyedi tények szétbogozhatat- lan kavalkádját (tarka, kavargó eseménysorát) és egyben abszolút önállóságát, hanem az egységben, az általánosban megvalósuló közös tulajdonságait is. Ez azt jelenti, hogy az egyedi funkciói csak a konkrét rendszerben elfoglalt helyükkel jellemezhetők kimerítő pontossággal, és maga a fejlődés meghatározó vonala is az általánoshoz, nem pedig az egyedihez kapcsolódik. Az általános és az egyedi fogalmát itt nem azonosíthatjuk az egész és a rész fogalompárosával, sem amikor a lét meghatározásával, sem pedig amikor a történelem útvesztőinek áttekintésével kerülünk szembe. Nem tehetjük ezt főként azért, mert maga Hegel is nagy súlyt helyezett a fogalmi pontosságra és azért sem, mert az emberi fejlődés esetében a totalitás, (teljesség, összesség) és mozzanat kategóriáit (a legáltalánosabb logikai fogalom, osztály, csoport) alkalmazta. Segítségükkel próbált ' felülemelkedni az egész — rész kategóriapáros mozdulatlanságot és csakis strukturális (szerkezeti, alkati) összefüggéseket sugalló jelentésén és megragadni azt a valós összefüggést, amelyben az egyedi is válhat fejlődésirány meghatározójává. A totalitás fogalma „mozgásba lendíti“ a rendszer és az egész fogalmait, belső meghatározójukká teszi a történetiség elvét. A totalitás fogalmában jelenik meg egyúttal a legtisztább formában Hegel idealizmusa, mert a totalizálódás mellett feltételezte a totalitás létét is, azt a szintet tehát, amelyen az ellentétek kiegyenlítődnek és a fejlődés eléri lehető legmagasabb fokát. A lét általános szintjén ez az abszolút szellem magába való visszatérését és kiteljesedését, a társadalmi fejlődés szintjén a kizárólagos polgári szubjektum mint a totalitást meghatározó általánosság tételezését, a filozófiai gondolkodás esetében pedig a saját hegeli bölcseleti rendszer minden addigi eredményt szintetizáló teljesítményét jelentette. A marxizmus, amely a hegeli gondolatrendszert élő örökségnek tekinti, éppen e rendszer idealizmusát tagadta meg, de nem úgy, mint Feurbach, aki a hegeli filozófiát teljes egészében szemétre kívánta vetni, hanem úgy, hogy formájától szabadult meg, és tartalmát tartotta meg. A forma ebben az esetben a fejlődés befejezettségét feltételező idealizmus, a tartalom pedig a dialektikus módszer volt. Marx azáltal, hogy a hegeli világnézetet „fejéről a talpára állította“ és megszüntette a természettől és az anyagi léttől való „elidegenedett“ voltát, a lét - elméleti és ismeretelméleti vonatkozásokat is azok ellentmondó egységében kezdte értelmezni. Egyúttal megváltoztatta a fogalmak, törvények és elvek viszonyának értelmezését, mert amíg Hegel dialektikája mint logikai elmélet főként fogalmakból építkezett — és ezzel akarata ellenére bizonyos rendszerbeli mozdulatlanságot tételezett — a marxi dialektika viszont a törvényekre, főként a módszertani alapelvekre he lyezi a hangsúlyt. Ezzel nem csökken a fogalmi rendszerezés jelentősége, csak előtérbe - kerül a dialektika alapelveinek meghatározó jellege. Nagy jelentőségű Hegel történelem- és társadalomi elfogása, amely szerint az ember mint társadalmi lény szellami és gyakorlati tevékenységével alakítja magát, természeti s társadalmi környezetét, és a történelmet, amelynek során az ember tevékenysége produktumát elidegeníti magától, majd ezt az elidegenedést leküzdve, bennük találja meg saját létének értelmét. A marxizmus számára korszakalkotó felfedezésnek számított a munka értelmezése az ember és a természet kapcsolatában. Ezért írta Lenin, hogy Hegel írásaiban megtalálhatók a történelmi materializmus csírái. A munkaeszközökben tárgyiasult emberi tapasztalat, a természet munka általi átalakítása és a társadalom természettel szembeni függetlenségének kiszélesítése — mindezek Hegel azon gondolatai, amelyek a materialista történelemfelfogás keretén belül a marxizmus alaptételei közé is tartoznak. A hegeli örökség azonban nemcsak a marxizmusban él tovább, hanem folytatókra talált és talál a filozófia különféle, sokszor ellentétes alapállást képviselő irányzataiban is. A hegeli dialektikát segítségül hívták már teológiai spekulációkhoz, esztétikai koncepciók kidolgozásához, jogi- és történetfilozófiai elméletek alapvetéséhez stb. is. Hegel lényegében azt valósította meg, amit Engels is megállapított, hogy tudniillik a hegeli filozófiával megszűnt a hagyományosan vett filozófia, mert egyrészt összefoglalta az addigi fejlődés eredményeit, másrészt pedig a valóság jobb megismerésére irányította a gondolkodó emberek figyelmét. A dialektika alapelveinek alkalmazása a tudományos megismerésben — ezt a feladatot hagyományozta ránk Hegel, aki 150 évvel ezelőtt, 1831. november 14-én hunyt el. MÉSZÁROS ANDRÁS MINDIG ELŐBBRE ESZMECSERE AZ IDEOLÓGIAI NEVELÉSRŐL ÉS A PROPAGANDA MÓDSZEREIRŐL Huszonhét éve viseli a pedagógusok sorsát Lőrincz Imre elvtárs, a galántai alapiskola igazgatójának helyettese. Az iskolai pártalapszervezet vezetőségének tagja, a Marxizmus —Leninizmus Esti Egyetemének előadója és a múlt tanévben tíz hónapig pártmunkásként dolgozott a járási pártbizottság ideológiai osztályán. — Nem kaptam szokatlan, ismeretlen feladatokat, rendkívül nehéz tehát nem volt tíz hónapig csak a pártmunkának élni, bár sok problémával megküzdöttünk — magyarázza —, de talán éppen ezért szinte röpült az idő, közben rengeteg tapasztalatra tettem szert. Nem is kell kérdeznem, már sorolja is, hogy véleménye, tapasztalata szerint mi jő, mi hatékony az eszmei nevelőmunkánkban, propagandánkban: — Csak dicsérő szavakat használhatok, ha a pártoktatás kerül szóba, mert a mi járásunkban ez jól megszervezett, rendszeres. Akárcsak az előadók testülete, melyre inkább a hálózat szó illik. A Politikai Nevelési Ház pedig olyan intézmény, mely irányító központ és műhely, iskola és *a káderek második otthona. Kimondom bizony, hogy jó lett volna másfél, két évtizeddel korábban megszervezni. Egyébként adatok is bizonyítják véleményének helyességét: az előadók száma 1183, közülük 600 propagandistaként is szervezi és irányítja a pártoktatást. A Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetemén párhuzamos évfolyamokban foglalkoznak a politikai képzéssel, a Politikai Nevelési Ház három szakágazatba osztva az előadókat gondoskodik továbbképzésükről, rendszeres tájékoztatásukról, tavaly a középfokú pártoktatás tanfolyomainak száma 107 volt, az idén már 110, tehát emelkedő irányzatú általánosságban is a politikai képzés színvonala. Persze, másféle tapasztalatokat is szerzett, azokról sem rest beszélni: — Két jelenség különösen sok gondot okozott. Egyik a formalizmus. Nem általános, de nagyon csökkenti a pártoktatás hatékonyságát, amikor egyszerre, egyidejűleg rendezik meg a tagsági gyűlést és a pártoktatás előadását vagy szemináriumát. A másik a tagjelöltek kiválasztásával kapcsolatos, mert az nem minden esetben olyan gondos és körültekintő, mint az kívánatos, sőt szükséges. Megemlíti, hogy a helyenként és esetenként mutatkozó formalizmus leküzdésére gondoltak, amikor Štefan Gaj^oš- tín elvtárssal közösen megszervezték a pártcsoportok vezetőinek találkozóját. — A csoportvezető az a döntő láncszem, mely kapocsként szerepel a szervezeti láncolatban. Különben maguk a csoportvezetők is úgy vélekedtek, hogy éppen itt volt az ideje a pontos, útmutató tájékoztatásnak. Szóba kerül, hogy a propagandisták elméleti felkészültsége milyen fontos, de nem mellőzhető az a követelmény sem, hogy a propagandista képes legyen az ismeretek átadására. Mégpedig célravezető, hatékony módon. — Nem felejtem el soha — mondja —, hogy amikor a középfokú pártoktatás tanfolyamait ellenőrizve ellátogattam az egyik üzembe, mit tapasztaltam. Beléptem a terembe, leültem, figyelni kezdtem a beszélgetést, a vitát. Azt hittem, hogy valamiféle termelési értekezletre érkeztem, vagyis tévedésből más terembe nyitottam be, mert ott csupa termelésre vonatkozó dologról, ügyről volt szó. Persze, később észrevettem, hogy szó sincs tévedésről, mert az előadó a felszólalások nyomán elemezni kezdte a mondottakat, megállapította az elméleti tételek és a gyakorlat közötti összefüggéseket. Pontosan azzal foglalkozott amivel kellett. Az eset azonban nemcsak emlékezetes esemény számára, hanem attól sokkal több. Azért magyarázza: — Összegyűjtöttem, összegeztem az ilyen példákat és amikor az előadóknak a propagandista személyiségéről előadást tartottam, igyekeztem is hasznosítani az így szerzett tapasztalatokat. Nem volt hatástalan, mert a vitában szólásra jelentkezett az egyik elvtárs, tanulságként maga fogalmazta meg a szabályt: mi nem szajkózunk, hanem az elméleti tételek magyarázata után megmondjuk, nálunk mi a helyzet. Ennek nagyon örültem. A jó módszerek keresőre, alkalmazása és elterjesztése mellett pártmunkásként gyakorta foglalkozott elemző jelentések készítésével, melyek alapján döntéseket, határozatokat fogadott el az ideológiai osztály, esetenként a járási pártbizottság elnöksége. Erről a munkáról így vélekedik: — Akárccak az irányító munkában, ilyenkor is arra törekedtünk, hogy ne legyünk túlságosan általánosak, megoldási változatokat terjesszünk elő, vitára, megfontolásra ösztönözzünk. Az üzemekből, a földművesszövetkezetekből, a munkahelyekről gyakran belátogattak hozzánk a propagandisták, ők tanácsokat, útmutatást kértek, mi viszont információkat, tájékoztatást, amelyeket kiegészítettük saját tapasztalatainkkal. A felsőbb pártszervek korábbi határozataival és döntéseivel is egyeztettük. pontosabbá tettük az értesüléseket és adatokat, mert úgy értelmeztük, a feladatunkat, hogy az ügyet elôťé kell lendíteni. Előbbre, mindig előbbre, mert másként nincs haladás. HAJDÚ ANDRÄS A bratislavai Nyugat-szlovákiai Kő- és Kavicsbánya vállalat legjobb üzemegységeinek egyike a Zlaté Moravce-i özem pohranicei részlege. Itt a szocialista brigádmoz- galomba 53-an kapcsolódtak be, s közülük 20-an már elnyerték az aranyjelvényt. Valamennyien a Zlobin-mód- szert alkalmazzák, s az év első nyolc hónapjában 100,9 százalékra teljesítették tervüket. A képen: František Valentíny fűró munka közben. (Peter Šimončík felvétele — CSTK)
