Új Szó, 1981. október (34. évfolyam, 232-258. szám)

1981-10-26 / 253. szám, hétfő

m V'.. ÜÍ-VW. v.:.-'..*£*- •1-<5ft: ***!» i W '*«2.'.;. JWÄÍ»« Mártha Judit öt évvel ez­előtt végezte el tanulmá­nyait a szegedi Tanárképző Főiskola énektanszakán. Je­lenleg a budapesti Színmű­vészeti Főiskola zenetanár- nője, de a daléneklést is élethivatásának tekinti. A jó nevű Kecskés Együttes és az Ars Renata Kamara- együttes tagjaként a régi magyar zene ismert tolmá­csoló ja és népszerűsítője. Az alábbiakban a magyar- országi zeneoktatásról, az énekművészet és a színját­szás viszonyáról beszélge­tünk vele. ek. A zeneiskolába készülők' számára létezik egyéves elő­készítő, ide öt-hatéves gyere­kek járnak —, ahol énekelget­nek, megismerkednek a szol* mizációs hangokkal, a violin- vagy G-kulccsal, ábécés hang­nevekkel és sok más egyébbel. A kérdés második részére azt válaszolhatom, hogy a 'magyar zeneoktatás a fősúlyt arra he­lyezi, hogy a széles tömegek tudják érteni és élvezni a zenét. # Annyit hallunk a Kodály- módszerről. Sok külországban, például Japánban, Svédország­ban, Finnországban és másutt is aszerint oktatják a zenét. Vajon Magyarországon is min­denütt alkalmazzák e? S talán emlékeztessünk rá, mi is a Kodály-módszer lényege. — Ez a kérdés szervesen kapcsolódik az előzőhöz, mert éppen Kodálytól ered a gondo­lat, hogy minél szélesebb ré­tegek ismerjék meg a zenét, és hogy a zeneoktatás már a gyermekkorban kezdődjön meg. E módszer lényege az, hogy először a gyerekeket megtanít­ják szolmizálni. Ilyenformán nagyon könnyen áttekinthető operaénekesek, akik ugyanafa kor nem a legjobb színészek. Hogy egyeztethető össze e két dolog? — Sajnos, ez még ma is előfordul. Magyarországon is, külföldön is. A kettő sehogy sem egyeztethető össze. Nem tudom, hogy van az, hogy a régi nagy énekesek ugyan­olyan jól tudtak játszani, mint énekelni. Neveket is sorolhat­nék, akár a még erejük teljé­ben levő magyar énekesgene­rációból, de ez nem lényeges. Fontosabb talán, hogy mosta­nában nem helyeznek nálunk sem elég súlyt arra, hogy az operaénekesek ugyanolyan jól tudjanak játszani, mint aho­gyan a színészek tudnak ... 0 Vagy jognak tudni ... — ... vagy fognak tudni énekelni. Ha egy énekes szín­padra lép, és éneklés közben valamilyen cselekményt, törté­nést kell megelevenítenie, ak­kor nem elég ha csak a dal­nak, a hangjának a szépségé­vel, tehát zeneileg hat a né- zőre-hallgatóra, társhatásként, hogy így mondjam, mozgásá­val, arcjátékával, mimikájával, egész testével hatnia kell. A „Töredékek“ a kritikáról Zeneoktatás és színművészet BESZÉLGETÉS MARTHA JUDITTAL Q Közismert, hogy Magyar- országon magas szintű a zene­kultúra. Melyek a zeneoktatás sajátos formái, mire helyezi a fő súlyt? — Á zeneoktatás már a kis­gyermek korban kezdődik, az óvodában. A nyelvi óvodákhoz hasonlóan vannak speciális ze­nei óvodák is, ahol a gyere­kek intenzív formában sajátít­ják el a zenei alapismereteket. Az innét kikerült gyerekek út­ja többnyire a zenei tagozatú általános iskolába vezet. Itt szintén intenzív zenei oktatás­ban vesznek részt, csak termé­szetesen már magasabb szin­ten. De a „sima“ óvodákban és általános iskolákban úgy­szintén alapos zenei nevelést kapnak a gyerekek, heti két órában. Mindkétféle Iskolában, de főként a zenei tagozatú ál­talánosban fontos szerepe van a zenei élményszerzésnek. Ezt hanglemez vagy magnó segít­ségével kapják meg a gyere­kek, de az iskola inkább igyekszik előadóművészeket meghívni, vagy hangversenyek­re vinni a tanulókat, mert az így szerzett élmény az Igazi, élőbb, közvetlenebb, tehát tar- tósabb is. Aztán persze létezik zeneiskola, amit a nyolcéves általános iskola kiegészítése­képpen, azzal párhuzamosan végez a gyerek. A zenei tago­zatú általános iskolában — és azt hiszem, a zeneiskola alsó osztályaiban is — a legfonto­sabb segédeszköz a furulya. Ezen minden gyerek megtanul játszani, míg később valami­lyen állandó hangszert, hege­dűt, zongorát és így tovább nem választ. A zenei tagozatú iskolát látogató gyerek persze éppúgy tanulhat valamilyen hangszerjátékot mint a többi­a dallam.*-Tehát a hangközi vi szonyokat most már rögzítik az ábécés hangok viszonyában. A szolmizációs hangsor egy­féle segítség a gyerekeknek, hogy könnyen tudjanak lapról olvasni, vagy akármilyen dalla­mot leírni. Kodály tulajdon­képpen a hangok egymásközti viszonyának rögzítésével haj­tott végre lényeges újítást a zeneoktatásban. Ami azt illeti, tudomásom szerint Magyaror­szágon ez idáig mindenütt a Kodály-módszerrel tanítottak. & Tanítványai színművé­szek lesznek. Mennyire fon­tos, hogy zenét, éneklést ta­nuljanak? — A színházak mostanában mind gyakrabban játszanak ze­nés darabokat is, kézenfekvő tehát hogy a színészeket ze­neileg is fel kell készíteni. Nem mindegy, hogy a színész hogyan énekel. Ma már a kö­zönség, örömünkre — éppen az általánosan jó zeneoktatás­nak köszönhetően —, zeneileg is művelt. Azt mondjuk, hogy ő a színházi produkció befoga­dója, csakhogy akármit nem vesz be. Hogyan viszonyulnak a színi növendékek a zenéhez? — Nem vonakodnak tőle. El­lenkezőleg, nagyon is szeretik a zenét, és általában muziká­lisak. Meg aztán tudatában vannak, hogy hivatásuk során szükségük lesz az énektudásuk­ra, zenei képzettségükre. Többen közülük már valamilyen hang­szeren Is játszanak, amikor a főiskolára kerülnek. Ez egyéb­ként a felvételinél is nagy plusznak számít. Most hat el­sőévest tanítok, valamennyien zeneileg is tehetségesek. © Vannak jó hangú, zenei­leg kiváló teljesítményt nyújtó lélekről, az átélésről nem is beszélve. Mindezt együtt kell hoznia és adnia. A színművész­nek és az énekművésznek egy­aránt a komplex hatásra kell törekednie, sokoldalú illúziót kell nyújtania. Ezért úgy vé­lem, nagyobb gondot kellene fordítani leendő énekeseink színészi képességeinek kibon­takoztatására, fejlesztésére. Ez persze korántsem mondható súlyos problémának nálunk. © Vannak valamilyen kül* földi tapasztalataid a színész sokoldalú felkészítésével kap­csolatban? — Nem sok, de van. Például négy-öt évvel ezelőtt beszélget­tem egy nyugatnémet kislány­nyal, nem zeneakadémiát vég­zett, hanem csak egy sima fő­iskolát, és azt mondta, hogy mint operaénekesnek neki ta­nulnia kell vívást, akrobatikát, pantomimot, arcfestést és ál­talában öltözködést, s azonfe­lül sok minden mást, ami hoz­zátartozik a játékhoz, rögtön­zést is például, és különféle helyzetgyakorlatokat. Ez is bi­zonyítja, hogy a színjátszás és az operaéneklés számos társ­művészetének kell jelen lennie egyszerre a színpadon, akkor jöhet csak létre igazi, teljes színpadi hatás. Q Tudom, hogy dalénekes­ként elsősorban régi, 16—18. századi zenét tolmácsol. Októ­ber közepén volt az ödry Színpadon egy Bartók est, ahol ön is fellépett. — Igen. Az említett esten természetesen Bartók-darabokat énekeltem. Két Ady-dalt, az Agyam hívogat és a Három őszi könnycsepp címűeket, azonfelül Bartók két szlovák népdal-feldolgozását. KÖVESDI JÄNOS TIPIKUS, DE NEM A SZOKSÁSOS Alekszandr Cshaidze grúz drámaíró a Szovjetszkaja Kul­túrának adott nyilatkozatában mondta: „Hogy mi a tipikus és mi nem? ... A tipikus az, ami az embereket foglalkoztatja. Az Optimista tragédia komiszárnő- je tipikus? Nem. De a forradal­mi tragédia igen. A történet különlegessége csak aláhúzza a jelenség tipikusságát. A tipikus nem jelenti azt, hogy szokásos. Épp a különleges helyzetekben rajzolódnak ki élesen a tipikus jellemek, problémák, jelensé­gek.“ Cshaidze mai témájú drámái ezt teljes mértékben bizonyít­ják. A drámaíró sokéves újság­írói tevékenységét — saját be­vallása szerint — még ma is kamatoztatja: megtanulta észre­venni a nyugodt felszín alatt rejlő emberi drámákat; egy ki­apadhatatlan témaforrásra lelt. Az életet nem kell kitalálni. Itt zajlik körülöttünk, részesei va­gyunk, csak észre kell venni az eseményeket. A drámaírót is ugyanaz foglalkoztatja, mint a többi embert, s csak abban kü­lönbözik a nézőitől, hogy ész­revételeit képes színpadi formá­ba önteni. Cshaidze egyik legnépszerűbb színműve a Híd, amely egy ba- tumi híd összeomlása és az eset körüli bonyodalmak valós lé­nyein alapszik. Cshaidzenél is bíróság elé állítják az építő­ket. Az ügyész a helyettesére ruházza a teljesen egyértelmű­nek tűnő ügy befejezését. De a fiatal jogász, akinek a „kész“ ügyek gyors levezetésénél (még?) fontosabb a tisztség és a kötelesség, megkeresi az igaz­ságot. Megnevezi a valódi bű­nösöket: a város vezetőit, akik elfogadták a rossz tervet, és az akadémikust, aki „szakértett“ a terv elfogadásánál. A fiatal jo­gász számára a törvény előtt mind egyenlőek, sőt a magas tisztség — véli — nagyobb fe­lelősségérzetet is követel. A dráma nem építési problémák­ról, hanem az erkölcsről, a kö­telességről, a felelősségről szól. S a főhős felépíti a hidat a tör­vény és az ember között. Az elvhűség, a következetes­ség, a küzdés — vallja Cshaid­ze — a pártosság elvei az iro­dalomban is. Csak tudni kell, hogy miért Is küzd az ember, s akkor a bátorság valóban bá­torság lesz. És Alekszandr Cshaidze gyakran feszeget úgy­nevezett kényes témákat. Be­mutatásra váró színműve, A föld hívása is minden bizony­nyal felbolygatja majd a kedé­lyeket, valószínűleg nemcsak Grúziában. Az Adzsár ASZSZK- ban a gyümölcsösök fele a kol­hozoké, a másik fele a kister­melőké. Mégis a kistermelők kertjéből származik az összter­més 80 százaléka. Volt idő, amikor erről írni, beszélni — enyhén szólva — nem volt kí­vánatos. Mindenki csodálkozott, mindenki liüledezett, de — hall­gatott. A drámaíró célja, hogy a szakemberek, a közgazdászok és vezetők elgondolkodjanak ezen a problémán. Hiszen ez alapjában véve nemcsak gaz­dasági, hanem erkölcsi kérdés is, amelyet nem holnap vagy holnapután, hanem már ma meg kell oldani. Már a bemutató előtt hallat­tak magukról az óvatoskodók: nem esik-e csorba a kolhozok tekintélyén — tették fel a kér­dést. Nyilván azoknak van iga­zuk, akik a szerzővel együtt úgy vélik, hogy a hiányosságok eltussolása sehová sem vezet Az Igazságtalanságot látva ai erqber elveszíti hitét, ós ez a legfőbb, amit az ember elveszít­het, (gz&l A vajdasági irodalmi, művé­szeti és társadalomtudományi folyóirat, a Híd szeptemberi száma három figyelemre mél­tó eszmefuttatást közöl az iro­dalmi kritikáról. Ebből most egyet emelünk ki, mely Pro domo sua, avagy tíz töredék a kritikáról címmel jelent meg Vük Krnjevič tollából. Valóban csak töredékekről, jegyzetekről van sző, de ezek egy-egy „részletkérdés“ köré épülve olyan megállapításokat, észrevételeket tartalmaznak, melyek nem csupán egy adott irodalom kritikai életére és gyakorlatára vonatkoztathatók. Némelyik a mi nemzetiségi irodalmunkban is fölvetődött már különféle változatokban, annak dacára, hogy kritikáról való gondolkodásunk egyálta­lán nem mondható pezsgőnek és termékenyítőnek. Persze, a kritikát mindenekelőtt művelni kell, de ahhoz, hogy jól, haté­konyan művelhessük egyénen­ként; és közösen, szükséges ró­la elmélkedni is, hiszen nem kevés a tisztázandó nézet, ér­tékelési szempont és módszer, egyáltalán, az ítéletekben mu­tatkozó zavar. Szükség van az önvizsgálat­ra. Mert például, hogy a Tö redékek szerzőjét idézzem, mi sem „foglalkozhatunk ma vala­mely kiváló írónkkal anélkül, hogy tisztában ne lennénk a próza világfolyamataival — az ilyen kritikus könnyen nevet­ségessé válhat. A nevetséges kritikus pedig szánalmas je­lenség. E tekintetben helytál­lónak tartom azt az észrevé­telt, hogy kritikánk túlságosan jó szándékú“. Valamivel lej­jebb, de folytatva a gondola­tot, ezt írja: „A kritikai jó szándéknak, irodalomkritikánk jó szándékúságának manapság az irodalom mélyebb marxista megközelítéséből kellene fa­kadnia, abból, amely az iro­dalmat a teljesség vizsgálatá­nak lehetőségeként fogja fel, és így a kritikát többé nem az irodalom kísérőjének, hanem az irodalommal alkotó párbe­szédet folytató vizsgálódásnak tartja". De mi van akkor, ha ez a kritika (is) túlságo­san jó szándékú párbeszéd? Kinek, minek használ? Inkább árt, olykor még a tehetséges­nek is. A gyengébb tollú író­kat esetleg megnyugtatja-elká- bítja egy időre, persze, félre­vezetve, becsapva őket, ami előbb utóbb kiderül. Az irodal­mat meg gyengíti, zavarokat okoz, főként a kialakulófélben levő, elméletileg már úgy- ahogy megalapozott értékrend- szerekben. „Még mindig úgy teszünk, mintha minden könyv­re szükségünk lenne, mintha minden könyv kultúránk érté­ke volna. Mindez nemcsak a kritikára, hanem egész kultú­ránkra, egész ún. kulturális szféránkra vonatkozik.“ Marad­va az irodalomnál, szerencsé­re, nálunk évekkel ezelőtt megindult egy egészséges fo lyamat néhány kritikus és a Madách szerkesztő gárdájának jóvoltából, megkezdvén az ér­tékek következetesebb kivá­lasztását, a selejt kivetését. Nagyszerű művek sora látott napvilágot, új kezdeményezé­seknek lehettünk tanúi, ami persze nem jelenti azt, hogy most már minden rendben van. Ilyen helyzetet egyébként sem ismer az irodalom. És nem árt szem előtt tartanunk az imén­ti idézetet. Van szava a vitáról is Vük Krnjevič költőnek. A „kávéhá­zi vitákról“, meg a valódi iro- dulmi újításokkal szemben fel­lépő magán és csoportérde kékről. Éppen ezért állapítja meg. hogy „a kávéházi viták hatalma azonnal gyengeséggé válik, amint az irodalom mély­rehatóbb értékeléséről van szó“. És általában a vita: „ak­ció, az akció pedig csak úgy lehet poétikává, ha kivételes egyéniségből fakad. Csak erős egyéniségek tudják a vitát a vitatkozás és a veszekedés fö­lé emelni“. „Mert nem min­denki tudja a vitát, amely leginkább gyűlöletből fakad, olyan alkotássá formálni, amely arról tanúskodik, hogy az eszmei álláspont fontosabb a közvetlen indítékoknál.“ Egy következő töredék az inštrumentalista kritikáról szól, illetve legnagyobb fogyatékos­ságáról, mely abból ered, hogy ez a gyakorlat a módszert ré­szesíti előnyben, kerülve az értékítéletet. Vagyis az Iroda­lomtudomány és a kritika ke­veredéséről van szó, ami „olyan semlegességhez vezet, amelyben a kritikus mindig mentséget találhat ugyan“, de nem használ sem az olvasónak, sem pedig az írónak. (bodnár) FÉNYKÉPÉSZET AZ OSZTÁLYHARCBAN Thüllmann, ökölbe szorított kézzel, egy termen áthaladtá- ban, mögötte az őt kísérő két munkás; egy földbirtokos, bot­ját a háta mögött tartja, felü­gyelve a földön térdelő nőre; nyomorúságosán öltözött gyere­kek játszanak egy komor, csu­pasz hátsóudvarban... Három fényképfelvétel a sok közül; ké­pek, amelyek segítenek ben­nünket, hogy jobban megismer­jük a lábra kapó, a hatalmat magához ragadó fasizmus kor­szakát. Kevésbé ismert lény, hogy mi ezeket a fotókat olyan munkásfényképészeknek kö­szönhetjük, akik a szájuktól vonták meg a betevő falatot, csakhogy megvásárolhassák egyszerű masinájukat és más felszereléseiket. Fényképfelvé­teleikkel Németország társa­dalmi valóságának azt a részét tükrözték, amelyet a polgári sajtó természetesen agyonhall­gatott. A- Képes Munkásújság (Ar- beiter Illustrierte Zeitung) meg­alapítása, 1924 óla Németország jól szervezett polgári sajtóor­gánumaival szemben ott állt egy szál maga, az egyetlen pro­letár képesújság. Azért küzdött, hogy a sajtófotózás megszűnjék csupán a polgári fényképészek monopóliuma lenai, hogy ezzel leleplezze a tőkés viszonyokat, az AIZ által fölrázza a dolgozó­kat. A szerkesztőség 1926. már­cius 25-én pályázatot írt ki. Fölszólította olvasóit, a mun­kásokat: küldjenek be olyan fényképfelvételeket az újság­hoz, amelyek politikailag elkö­telezett módon ábrázolják a proletariátus életét, gondolko­dásra és cselekvésre ösztönzik szemlélőiket. E felhívás a né­metországi fényképészet és sajtófotó-újságírás történetében cenzúrának számít. Néhány hó­nap leforgása alatt az egész or­szágban megalakultak a mun- kásfényképész-csoportok. Fel­tételeik kezdetben, a gyakorlat Erich Rinke: LIPCSEI GYER­MEKJÁTSZÓTEREK. /Fotodoku- mcnlum a német munkásfény­képész könyvéből.) hiánya miatt, meglehetősen gyengén sikerültek. De megle­pően rövid idő elteltével olyan képes dokumentumok keletkez­tek, amelyeknek művészi és po­litikai kifejező ereje fölülmúl­ta a napi események puszta Il­lusztrálását. A munkásfényké­pészek „írták“ a húszas-har­mincas évek német munkás- mozgalmának képekkel gazda­gon díszített történetét. A német munkásfényképé­szet kialakulásáról, arculatá­ról és nemzetközi hatásáról — számos személyes élménnyel is fűszerezve, érdekes tényekkel alátámasztva — dokumentum értékű képes kötetet állított össze az egykori munkásfény­képész és forradalmár újság­író, Erich Rinke. Könyve, a Fényképészet az osztályharc­ban a lipcsei VEB Fotokinover- lag gondozásában jelent meg ez NSZEP X. kongresszusának tiszteletére. ERICH RINKA 1981. X. 26. a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom