Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)

1978-04-13 / 102. szám, csütörtök

Hullámvölgyben? JtGYZETEK A KÉT IRODALMI SZÍNPADI FESZTIVÁLRÓL A közelmúltban két kerületi irodalmi színpadi fesztiválon vettem részt. Az egyiket Gútán (Kolárovo) a másikat Kassán (Košice) rendezték. A közáp- sziovákiai kerület három ma­gyar lakta járása közül csu­pán a losoncinak (Lučenec) állt módjában járási versenyt rendeznie — három együttes részvételével —, s mivel a nagykürtösi (Veľký Krtíš) és a rimaszombati (Rimavská Sobo­ta) járásból egyetlen csoport sem küldte jelentkezését a Ke­rületi Népművelési Központba, az irodalmi színpadok közép­szlovákiai kerületi seregszem­léje elmaradt. Kár. Bár a ri­maszombati járásban soha nem az irodalmi színpadok voltak az amatőr művészeti mozgalom erősségei, olykori bemutatko­zásuk a tehetségek megjelené­sének szép példája volt. A nagykürtösi járás évek óta ki­magasló együttese, az ipoly- hídvégi sem készült rangos műsorral az idén. És ugyanez mondható el több együttesről. Mit jelentsen ez? Megtorpanást vagy kimagaslót ígérő felké­szülési Időszakot? A tények mondatják: megtorpanást. Jó­pár irodalmi színpadunk a sab­lonokba meredt hagyományok­ból képtelen kiszabadulni, tá- gabb közössége sem nyújt eh­hez lehetőséget. Pedig érde­mes. Hiszen a jó, a szókimon­dással szövetséges irodalmi színpad soha nem szorul siin- disznó-állásba; mindig emelt fővel s mindig az életre irá­nyítja az érdeklődést, önmaga ábrázolására, önmagunk kimon dására. Mit mondott el ön­magunkból a Gútán meg­jelent öt, és a Kassán be­mutatkozó három együttes? Megindítóan sokat. Ez azonban újabb két kérdést föltételez: hogyan és miért éppen azt mondták el j csoportok, amit elmondtak? A miértet jellemzi, hogy valamennyi rendező a vir­tusát helyezte az összeállítás szellemi fókuszába, ami való­ban dicséretes, csakhogy zö­müknél a nyelvi és színpadi Izléstévedések — a hogyan függvényei — elfedik a gon­dolati erőt. Azaz: látni már látnak, láttatni kevésbé ké­pesek. A gútai és a kassai nézőté­ren egy-két jelenet meghökken­tő élességgel villogott előttem. Kikerülve e jelenetek sokasá­gából, a fák közül, most tel­jes egészében látom az erdőt, illetve: a ligetet. A párkányná- naiak (Štúrovo-Nána) műsora az oratórikus és a kisszínpadi előadási forma keveréke, mel­lőzi a különös jelleget. A sze­replők közül többen helytele­nül ejtik a szavakat, sután mozognak, de megfigyelő éh­ségük és lelkes hozzászólhat- nékjuk ifjúságunk problémái­hoz, azt íratja ide, a csoport tehetséges, holnapi értéket sej­tet. Ugyanez mondható el a Rozsnyói Egészségügyi Közép­iskola Irodalmi Színpadáról is. Ady-összeállításukkal, sajnos, nem nyújtottak semmi újat. Az előadók a versért verseltek, a mozgásért mozdultak, s ezért talán jobb lett volna, ha egy­szerűen kiállnak a pódiumra és elmondják a verseket, hi­szen „koreográfiájuk“ nem nyújtott élményt, ellenben szétaprózta az Ady-versek gon­dolatiságát. Az Ipolysági József Attila Irodalmi Színpad a ja­nuárban elhunyt költőnk, Nagy László verseiből készült össze­állítással mutatkozott be a ha­gyományos Vass Ottó i orato- rikus rendezésben. Az ő - színvonalas — előadásuk alatt is töprengtem, mi a küldetése koreográfiájuknak, s bizony nem mindig találtam értelmét, színpadi jelenését. Az ipolysá- giak erőssége még mindig a kórus. Kifogásolható összeállí­tásuk egysége, s néhány vers, így a Ki viszi át a szerelmet című tolmácsolása. A Komáro­mi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium diákjai egy szov­jet kisregény vázát mutatták be. Gáspár Tibor rendező ko­reográfiája — kidolgozottabb az Ipolyságiakénál, ám — a regény gondolatiságát nem tel­jesítette ki, csupán illusztrálta. Dramaturgiailag is csiszolandó még az összeállítás; a zenét vi­szont jól alkalmazta. Pódiumjáték ít Zsigárdi Gon­dolat Irodalmi Színpad Ta- deusz Rózewicz Kartotékok, és a Kassai Pinceszínház Feleba­rátod jeleségét... című műso- .ra. A zsigárdiak (ZiharecJ be­mutatójának lélektani jellemző­je, hogy az ember a maga éle­tét is csak társadalmi sémák­ban, szerepekben tudja alakí- tani-formálni, míg a kassaiaké az a menekvés, amely az élet­társát megcsaló embert a ma­gát fölmentés igéinek hirdeté­sére készteti, s amellyel volta­képp maga fölött mond ítéle­tet. Mindkét mondanivaló a lé­lek tolvajkulcsai révén jut el a nézőig. A teljesség helyett azonban a zsigárdi Tóth Tibor és a kassai Havasi Péter csu­pán a kiélezett részekkel zak­latja a lelket, ami, persze, a jövőre nézve jót sejtet. Nemzetiségi valóságunkról legtöbbet a Somorjai Üzenet Irodalmi Színpad Örökség, és u Kassai Szép Szó Ifjúsági Szín­pad Fábry Zoltán: Ady Endre című műsora mondott el. Mi­vel a két összeállítás csupán a vállalkozás indítékában ro­konítható, színvonalban nagy­ban különbözik, hadd szólok róluk más-más arányban. A so- morjaiak Zalabai Zsigmond — a Szovjetunióban élő nemzeti­ségek költészetéből készült — összeállítását Kovács Lajos al­kalmazta színpadra, sajnos, apró fogyatékosságokkal. A mindnyájunknak sokatmondó szöveg nem kap hű támogatót a színpadi kivitelezésben, amelyben az előadás így meg­bontja a szöveg zaklató, szívet vájó igazságát. Az összeállítás elsősorban a tartalmánál fog­va érdekelheti a nézőt, de hogy az előadók ezt mint he­lyezik el annak tudatába, az nemcsak a szövegmondástól, a színészi alakítástól is függ. Persze, a színpadi fogyatékos­ságok — díszlet és koreográ­fia — pótlása csupán apró fej­tést, megbolygatást követel, ami­re vállalkozni feltétlenül érde­mes. Vitathatatlan, hogy leg­érettebb amatőr kisszínpadi rendezőnk a kassai Gágyor Pé­ter. Senki nem dolgozik azzal a nagyigényűséggei, szigorral és követelményrendszerrel, amellyel ő. Színháza hatalmas jelképrendszer. Zenét, koreog­ráfiát ragyogóan használ mű­sora tételeinek finom hangsú­lyozására, színpadi ötletei nem ábrándosak, összeállítása sem. Fábry és Ady az örök huma­nisták ellenállásának titkos irá­nyításával eggyé válnak a gondban, eggyé az üzenetben. A fegyelem oly domináns az összeállításban, akár az elő­adók munkájában. Gágyor ren­dezése a nyelv és a ritmus áramain evezve — a megdöb­bentő gondolatokon és színpa­di megoldásokon előbbre és előbbre hajózva — nyújthatott igazi élményt, s méltán nyerte az irodalmi színpadok kelet- szlovákiai kerületi versenyét, megelőzve a Pinoeszínházat, és a rozsnyói középiskolásokat. Gútán a komáromi gimnazisták kapták az első helyért járó ok­levelet, őket az Ipolyságiak, a somorjaiak, a zsigárdiak és a párkánynánaiak követték a dí­jazásban. Sajnos, Gútán egyet­len előadást sem láthattam, amely megütötte volna a Szép Szó mércéjét. Talán itt éssze­rűbb lett volna nem odaítélni az első díjat, de ez sem vál­toztatott volna a tényen, misze­rint irodalmi színpadi mozgal­munk a megtorpanás idejét éli. Vagy hullámvölgybe került, amit néhány kiváló csoportunk hallgatása is bizonyít? Boda Ferenc, a CSEMADOK kassai JB titkára mondta a közelmúlt­ban, hasznos volna újból meg­rendezni Dunaszerdahelyen a Fábry Zoltán Nemzetközi Iro­dalmi Színpadi Fesztivált, hi­szen hazai csoportjaink évekig az ott látottakból éltek, táp­lálkoztak. Csoportjainknak, saj­nos, nincs ugródeszkája, egy­mást is alig látják, a szlováK, a cseh vagy a külföldi együt­tesekről nem is beszélve. Mint­ha minden azért történne, hogy egy-egy csoport eljusson a Jó- kai-napokra. Pedig van egy na­gyobb, világosabb, érthetőbb cél Is. De ennek minősítéséhez nemcsak a mindkét fesztiválról hiányzó igazi értékmérő, a kö­zönség kellene, hanem szakér­tő zsűri — Gútán felelőtlenül nem jelent meg néhány meg­hívott — és megértés, meglá­tás. Különben egy év múlva is azt kérdezhetem csupán: hul­lámvölgyben a mozgalom? Bár, ki tudja, mi lesz a Jókai-na- pokon? Mert, ugye, addig a meghívottak — a két kassai, a somorjai, az ipolysági, a ko­máromi és a zsigárdi csoport — sokat javulhatnak. De a meghatottság mosolyán át néz­zünk egy kicsit önmagunkba is. Nézzünk valamennyien: szervezők, előadók, rendezők, publicisták, zsürizők, s az ál­talában távol maradó közönség is. Mert őértük (is) szólnak a versek. SZIGETI LÁSZLÓ KULTURÁLIS HÍREK Munkácsy Mihály életművét áttekintő kiállítás nyílt meg Varsóban. Az újvidéki rádió áprilisban T>emutatja Illés Endre Történet a szerelemről és halálról című irodalmi estjét. « « • A Bukarestben megjelenő A Hét című lap évkönyvet ad ki Szülőföld, haza, nemzetiség címmel, a romániai magyarság sajátos társadalmi és művelődé­si kérdéseiről, a román néppel és a többi nemzetiséggel való együttéléséről. Beszélni nehéz! Péchy Blanka könyvéről Hány okos gondolat, ötlet, észrevétel, javaslat, hány bíráló szó vetél el amiatt, hogy az emberbe beleáll a félsz, meg­akadályozva a nyilvánosság előtti véleménynyilvánítást? Hány oťiberben támad föl a szólásszemérem, a nyelvi gátlá­sosság, ha egy-egy értekezleten, gyűlésen, nagyobb közösség előtt kell formába öntenie a gondolatait? Hányán kerültek már — még szellemi fölény ese­tén is! — kínos helyzetbe: a primitívség látszatába egy-egy rosszul használt kifejezés, egy- egy helytelenül megválasztott rokon értelmű szó, egy-egy ma­gyartalan nyelvi fordulat miatt; hányán kezdtek lámpalázas da­dogásba vagy ideges hadarásba, a közlendő értelmét s annak hangsúlyos pontjait összemosó sietős beszédmodorba, csak hogy minél előbb megszabadul­janak a nyilvánosság előtti sze­replés „kínjaitól“? Péchy Blanka könyvének cí­mébe, a figyelmeztetésre emelt mutatóujjként, nem véletlenül került felkiáltójel. Mert beszél­ni — szépen és értelmesen és magyarosan beszélni — valóban nehéz. Még a profi „beszélők­nek“ is. Ki tudná ezt jobban, mint Péchy Blanka, aki színpa­don, előadói pódiumon évtize­deket töltött a beszélt magyar nyelv szolgálatában? S aki úgy érzi: a színpadon íróasztalt is kell állítania, hogy élményeit, nyelvi tapasztalatait papírra vesse, esszéíróként is figyel­meztetve a nyelvben élőket a Kazinczy által megfogalmazott parancsra: „Mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is: mert a miénk“ Ez a szenvedély sugárzik ki a színésznőből nyelvvédővé lett Péchy Blanka könyvének min­den sorából. Műve vallomás, vitairat, tankönyv: sűrítője a nyelvi tapasztalatoknak, orvos­lója a nyelvi fekélyeknek, ka­lauza -a nyelvi helyességnek, iránytűje a helyes hanghordo­zásnak, hangsúlynak, hanglej­tésnek, beszédtempónak stb. A sokféle anyagot a személyesség varázsa fogja egybe. A hit, hogy a ragályként terjedő magyarta­lan beszédmodor megelőzhető és gyógyítható. Ez a hit kész­tette Péchy Blankát arra, hogy vagyonából megalapítsa a Ka- zinczy-díjat, lehetővé téve a pél­daszerűen beszélő rádióriporte­rek, bemondók, a díjért versen­gő diákok erkölcsi és anyagi jutalmazását. ,.Mit tehet arról a drága hegy, ha kincsét belőle nem szedik; mit tehet róla a magyar nyelő is, ha fiai őt sem ékesíteni, sem nagyítani, sem fölemelni nem akarják“ idézi az esszékönyv szerzője Bessenyei Györgynek egykori, ma is időszerű pana­szát. Péchy Blanka könnyed stí­lusban megírt, olvasmányos esz- székönyve úgy ékesíti, nagyítja, úgy emeli föl az anyanyelvet, hogy munkáját műkedvelő szín­játszóink, irodalmi színpadjaink tagjai, vers- és prózamondóink, klubmozgalmunk előadói, peda­gógusaink: a szép magyar be­széd első számú gazdái is ha­szonnal forgathatják (Magvető Könyvkiadó). ZALABAI ZSIGMOND Tág teret a képzeletnek Fiatal bratislavai grafikusok tárlata A szlovák főváros Gorkij ut­cai tárlati helyiségében tíz fia­tal képzőművész mutatkozik be. Mind a tizen egyéniségük ki­vetítésére törekednek, és gaz­dag képzelettel elemzik a ter­mészet dolgait. Vallják, hogy: „a fantázia a művészet király­nője." Sűrített asszociációkkal jel­zik a látható, és láthatatlan világot. A témát látomássze­rűen szemlélik. S a világgal folytatott párbeszédük eszköze a grafika. Ennek a nyelvén szólnak az emberhez és az em­berről, aki minden művészet­nek egyetlen és igaz mértéke. S minden az ő szolgálatára rendeltetett. Zömben Albin Bru- novský hatása érzik munkáju­kon. Kézírásuk egyénenként változik, de közös jellemzőjük a mesterségbeli avatottság és a technikai igényesség. Dušan Greener metszetei har­monikusan építettek (Első tava­szi nap, A ló történetej. Sta- nislav Dusík is új látással és értelmezéssel, elmélyülten je­leníti meg a ritmikusan hul­lámzó Kalászokat és a Reggeli fényt. Maja Dusikovát a termé­szet, a növények élete foglal­koztatja, különösképp a virá­gok ihletik rezzenésnyi finom­ságokat éreztető lapjain. (Utol­só fa, Kökörcsinek, Esti felhő). Dušan Kállay elvont lendü­lettel, hajszálflnomságú rajzzal jelzi Pierot utolsó napját, s hirdeti, hogy a Nap mindenki­nek világít. Kamila Štanclová költői hangvétellel, életihletésű jegyekkel eleveníti föl a Belga motívumokat, a Szobrok játé­kát, finom színárnyalatokkal u Papagájokat. fán Ondrejška markáns gra­fikai alkat. Társadalmilag fele­lős magatartással dicséri a Kozmosz úttörőit, az áldozat" kész Odaadást, az Üt kezdetét, Épülő világunkat, Stanislav Ha* rangozó elkötelezetten, tisztán izzó színekkel mutat rá korunk nagy eredményeire (Közieke* dés, Építők, Energetika). Marian Minaroviö lüktetően eleven faktúrájú lapjai dinami* kus szerkesztésűek, (Megtört körvonal). Anna Pelikánova» Bartošová szakmai tisztasággal, közvetlen beleéléssel ragyog* tatja a Tűzijátékot a város és a táj fölött. Igor Rumanský tud­ja, hogy emberi dráma nélkül a kép csak dekoratív esztéti* kum lenne (Visszatérések, őszi köd). A kiállított anyag színvonai las teljesítményekben bővelke­dik. Igazolása annak, hogy a marxista forradalmi világnézet tág teret nyit a kénzeletnek és felszabadítja az alkotó eners giát. BÄRKÄNY JENÖNlfi Ünnep legyen a veismonilás „Csengő bongó szép szavak, Kísérjetek mindig utamon." A tél végét és a koratavaszt minden évben a vers- és próza­mondók iskolai, körzeti, illetve járási versenyei kísérik. Meg kell jegyeznünk: vannak isko­lák, ahol az anyanyelvet tanító pedagógusok ezt a nemes ver­senyt még mindig formálisnak tekintik, tessék-lássék módon „letudják“, nem helyeznek kel­lő súlyt a tanulók felkészíté­sére; a pedagógus a tanítási órán gyors egymásutánban el- mondatja a tanulókkal a beta­nult verset, prózát, vagy még ezt is mellőzve, kijelöl két- három gyereket, s elküldi a járási versenyre, „szerencsét próbálni“. Ily módon a tanuló­ban a vers, a próza előadása passzív viszonyt fejleszt; az is­kolából kikerülve nehéz őt sza­valásra megnyerni (szinte szé- gyenlij, mert a legszebbet: a vers, a szép szó varázsát elfe; lejtettük vele megkedveltein!; A szereplés, a fellépés iránti vágy, az ambíció megcsömör- lött benne. Sokat tehetünk ezen a téren, ha kellő odaadással, időt szen­telve, alaposan felkészítjük a tanulókat az osztály-szavaló- versenyre. Teremtsünk olyan légkört, amelyben a tanuló — s valamennyi pedagógus — szá­mára ünnep lesz a versmondás. Az Iskolai verseny akkor éri el igazán a célját, ha mind a diákok, mind a pedagógusok közül a lehető legtöbben jelen vannak. Természetesen ezen a téren is csak az évekig tartó tudatos munka hozza meg gyü­mölcsét, ha az iskolaigazgató­tól a pionírvezetőn keresztül valamennyi pedagógus hozzá­járul e nemes ügy sikeréhez. FODOR RUDOLF ťtfSi 1978. IV. 13.

Next

/
Oldalképek
Tartalom