Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-10-16 / 42. szám

Alzbeta Serberová

A hegycsúcsok füstölögtek. Az üdülő folyosói tele voltak homokkal: a gyermeklábak nem tagadták meg önmagukat. Harry hallotta hogy nyikorog a lépcső a szakácsnő lába alatt, amint a pincébe megy. Adébb tette az ecseteket, amelyek egy műanyag tégelyben álltak az íróasztalán. Sohasem festett és sohasem írt velük. De voltak ecsetjei. Tartotta a kagylót és hallgatta a távolból érkező hangot.

— Biztosan esni fog — mondta egy női hang a telefonba.

— Lehetséges — mondta Harry. — De az is lehet, hogy nem.

— De ott mégiscsak hegyek vannak. És amikor a hegyekben esik ...

— Az tény — mondta Harry, és megpróbálta hangja szerint elképzelni a nőt. Karcsúnak és szőkének rajzolódott eléje, komolyságra való hajlammal.

— Hát rendben van. A leírás alapján csak megtaláljuk — mondta. Harry harminc körülinek tippelte.

— Egész biztos, hogy megtalálják — nyugtatta meg, és megsimogatta Nik fejét. Nik éppen most hagyta ott a köly- két, melyet benyomdosott a szekrény mögé, aztán nem tudta kiszedni. Harry végigsimított a hátán.

— Elég, ha Herman úr úgy déltájban ott lesz — mondta az a nő Prágá- ban, és a hangjából kiérződött, hogy már szívesen letenné a hallgatót. Harry könnyedén odébb rúgta Nikét.

— Itt lesz. De engem keressen majd — mondta. Azt remélte, hogy Hefman visszafelé jövet nem feledkezik meg a ruihról. Folyton az ecseteket nézte a tégelyben. Maga sem tudná megmondani, miért tartja itt őket. Talán így érdekesebbnek hatott az asztal. Nik le- heveredett a földre.

— Ez egy kicsit muris, nem gondolja? De sebaj, majd magát keresem — mondta a nő. — Akkor a viszontlátásra.

— Viszontlátásra — mondta Harry és letette a kagylót. Az eső vidáman dobolt a háztetőn. Harry egy pillanatra elgondolkodott, szinte hihetetlennek tetszett számára, hogy már csaknem egy éve ő a turístamenhely gondnoka.

— Kész a vacsora, gondnok úr — jelentette a szakácsnő, és bámészan ott maradt a küszöbön. A helyiségben, amely félig lakószobául, félig irodául szolgált, félhomály volt. A látogatók sohasem tudták, minek tekintsék voltaképpen a szobát, úgyhogy eléggé zavarta őket. Harry tudta, hogy őt magát is zavarja, de azt kívánta, hogy pontosan így legyen berendezve. Sejtette, hogy zavarának forrása a saját életmódja, tehát éppen így kellett berendeznie a szobáját. Négy fotel, egy hosszú heverő, asztal, televízió, virágok és íróasztal telefonnal. Azonkívül két könyv- szekrény és egy zeneszekrény. A szoba pedellusi lakás vagy egy rosszabb igazgatói iroda benyomását keltette, érződött rajta, hogy Harry egyedül él itt, hogy könnyen költözött be ide és hogy éppen olyan könnyedséggel átteheti tanyáját valahová egészen máshová. Akár Venezuelába.

— Kész a vacsora. Megterítsek? — kérdezte a szakácsnő, de továbbra Is a küszöbön maradt. A haja és a szeme barna volt, ő maga pedig szép. Marienek hívták. Éjszaka Harry Mafiónak szólította. Harry szobája, mint mindenki mást, kissé őt is kibillentette egyensúlyából.

— Terítsen meg, négy személyre. A szomszédban — mondta Harry és jelentőségteljesen ránézett. Alig lehetett húszéves.

— Jó gondnok úr — mondta a szakácsnő, és mozdulatlanul maradt. Harry mellett egy nőt látott a szobában, aki hosszú nadrágot és zöld szvettert viselt, rajta kívül még egy idegen férfi volt ott és Hefman. Ő háttal ült a szakácsnőnek és hol az ablakon bámult ki, hol pedig a zöld szvetteres nőt nézte. A szakácsnő szeme azt is észrevette, hogy a szvetter finom anyagú és fehérrel körülhorgolt kivágás van rajta. A rövid ujjak szintén fehérrel voltak szegélyezve. Az ujj könyöknél legyező- szerűen kiszélesedett és az alján finom hímzés virított. Az idegen nő szép kreol bőrű volt, rövidre nyírt hajat viselt és dohányzott. Az asztalon két üres konyakosüveg állt. — A gyerekek nyolckor filmet szeretnének nézni — mondta Marié, és szüntelenül az idegen nőt nézte.

— Nyolckor majd bekapcsolom — mondta Harry és leült a fotelbe a nővel szemben. Marie csak most értette meg: a nő a zöld szvetter alatt végképp nem viselt fehérneműt. Mennyire fordítva van minden, gondolta zavartan. Ö maga a legszebb fehérneműt viselte itt fehér köpenye alatt, Triola védjegyűt, műcsipkéből valót, mely habfehér volt, keményített és drága. Űk, a városi tündérek meg semmilyet sem hordanak gondolta tovább nézve a nőt. Mennyire fordítva van minden.

— Jó éjszakát — mondta és megfordult. Visszafelé menet könnyedén félrerúgta az útjában lábatlankodó kiskutyát. Sejtelme azt súgta neki, hogy ma éjszaka hiába várja majd Harryt.

— Jó éjszakát — mondta Harry anélkül, hogy levette volna szemét a zöld szvetteres nőről. A nő letette poharát az asztalra és etkomolyodott. Kint jól hallhatóan szakadt az eső. A lány, aki a küszöbön ácsorgott, valamire emlékeztette a nőt. A három férfi tekintete gyorsan végig-végígcsúszott rajta, majd ismét az ablak felé fordult. Talán az ifjúságomra emlékeztet, az ifjúságomra, a szegénységemre és mérgességemre, mondta magában a nő, folyton a szakácslányra gondolva, amint ott ácsorog a küszöbön. Akár ő maga is lehetett volna az, tíz évvel ezelőtt: ő, aki kissé megalázottnak érezte magát, sovány volt és vidám, nagyon szerelmes, tiszta fehérben, tele gyűlölettel a zöld szvetteres idegen nő iránt, aki utálatosan cigarettázik és konyakot iszik az ő szeretőjével.

— Nos, hogy határoztak — kérdezte Hefman. Hefman instruktor volt és az egész nyarat a hegyekben töltötte. Prágában lakott, de nemigen szerethette a várost.

— Vissza kell mennünk — mondta a nő és a sofőrre pillantott, aki idehozta őt. A sofőr hallgatott. A nő tudta, hogv a fiúnak nincs kedve visszamenni Prágába. A szoba félhomálya, a zene és a záporeső zaja az ablakon túl valamennyiüket mély határozatlanságba ringatta. Senkinek sejtelme sincs róla, hogy valamennyiük közül én vágyódom vissza a legkevésbé, suhant át az agyán és elmosolyodott.

— No látja — mondta Harry letelepedve melléje —, semmi sem lehet any- nyira fontos. Nemsokára itt lesz a vihar. Úgysem tudnának elindulni — tette hozzá és kinézett az ablakon.

Valamennyien fenékig ürítették a poharukat, a sofőrt kivéve. Miközben a nő visszahelyezte poharát az asztalra, ujján megvillant a nagy fekete köves gyűrű. Három szempár végigpásztázta a kezét. A magnetofonszalag a végére ért. Harry felállt. Nik úgy osont utána, akár egy fénylő virgonc árnyék. A nő ösztönszerüleg nem simogatta meg a kutyát — túlságosan szép volt Nik, túlságosan tökéletes. Elevenen el tudta képzelni azt a sereg nőt, akik már megsimogatták a kutyát, játszadoztak vele, ezerszer ismételgetve, hogy csodálatos, miközben Harryt nézték. A nők kedvence. Eszébe jutott, amit Harry a kutyáról mondott — és tudta, mit értett rajta. No rendben van.

— Már biztosan igen éhesek — mondta Harry, és új tekercset tett fel.

— Nem is annyira — válaszolta a nő. Amikor megérkeztek, Harry csak egyedül volt itthon a kutyával. A gyerekeknek kimenőjük volt, Hefman pedig bevásárolni ment a szakácsnővel a faluba. Az első pillanatban zavarba hozta őt Harry szépsége, öreg gondnokra számított, álmatag kutyával. Harry cigány volt vagy bolgár. Esetleg román.

— Hefman úr nincs itt? — kérdezte Harrytól. Három hónappal ezelőtt mint újságírónőt Hefman meghívta, hogy majd látogassa meg a hegyi üdülőtelepet. Búcsúzáskor a férfi erősen megszorította a kezét és. megkérdezte tőle, milyen iskolát végzett. Ezután megismételte a terminust, amikor megérkeznek a gyerekek az üdülőbe, és ő azt felelte, eljön. Hefmanon látszott, hogy végképp nem hisz neki.

— Hefman úr nemsokára itt lesz — mondta Harry és ő is érdeklődéssel nézett rá. Fiatalabb volt, mint a telefonban. És érdekesebb. Amolyan kesernyésen finom.

— Már itt is van — szólalt meg egy hang mögötte. Megfordult. Hefman volt, az instruktor; fekete szvettert és ócska bundát viselt. Arca nedves volt az esőtől, és erdőillatot árasztott. Meglepte őt, mennyire más volt, mint Prágában.

Ez a megállapítás egész idő alatt foglalkoztatta, és még most sem hagyta nyugton, miután már minden dolgát elintézte, és ott ücsörgött Harry lehetetlen fogadószobájában, és konyakot ivott, miközben szünet nélkül ömlött az eső.

— Magúk szépen itt maradnak — mondta Harry nyugodtan és kinézett az ablakon. — Ha netalán únnák magukat,

■> televíziót vagy akár olvashatnak. — Világos volt, hogy az ő kedvéért minden nő itt maradt. És egy sem nézte a televíziót és egy sem olvasott könyvet.

— Ha itt maradnék, legalább három órára eltűnnék az erdőben. — És az igaz is volt. Megszökne és csak sötéttel térne haza. Tudta, hogy ott fönn a magasban az irtvánvokon nedves fű és öreg korhadt fák illata terjeng. Ujjaival olyan mozdulatot tett, mintha végigsimított volna egy nedves követ. Hefman felpillantott.

— Én is ugyanezt tettem, amikor először ide jöttem.

Neked elhiszem, gondolta a nő. Téged talán még magammal is vinnélek. Hallgatnál és mindegy lenne neked, med- '*~ -■»Varok itt maradni.

— Ha idejében Prágában akar lenni, akkor indulnunk kellene — mondta a sofőr. Némi szemrehányást árult el a hangja és Jana nem tudta, vajon azért neheztel-e rá, hogy még itt üldögél.

vagy azért, mert nem maradnak itt éjszakára.

— Igen — válaszolta és kinézett az ablakon. A hegyek szomorúan és idegenül hatottak a ködben és az esőben. Mégsem volt képes semmit kitalálni, ami jobban vonzotta és megnyugtatta volna, ami jobban hiányzott volna neki, mint éppen ezek az elázott, sötétségbe borult hegycsúcsok.

— Ha reggel hatkor elindulnak, kilencre Prágában lehetnek — mondta Harry.

— Nem indulunk reggel hatkor — válaszolt a nő, rámosolyogva a férfira. Bámulatba ejtette ez a magabiztosság. Ha nem a saját kedvéért, hanem más valaki miatt itt maradna, akkor Hefman miatt maradna ■«itt, suhant át az agyán.

A küszöbön megjelent a szakácsnő.

— Az asztalon a vacsora — jelentette, és tekintetét megint Janára függesztette. Jana felpillantott. Rövid ideig farkasszemet néztek egymással. E pillanatban Jana mindent irigyelt tőle: a nedves hegyeket, Harryt, gyűlöletteljes csodálatát, csendes biztonságát, amely a küszöbnél nem engedte tovább.

— Köszönöm, Marie. Elmehet — mondta Harry jéghidegen, és Janához fordult. — Majd meglátja. Vacsora után teljesen világos lesz maguknak, hegy itt akarnak maradni.

— Most is teljesen világos — mondta Jana és felállt. Jól hallatszott, amint a szakácsnő bevágta a folyosón az ajtót.

Átvonultak Harry különös apparte- ment-jának másik helyiségébe. Hajszálra hasonlított az előzőhöz, a különbség csak annyi volt. hogy itt nem egy, hanem két heverő állt. A rizs csábítóan párolgott a tányéron.

— Jó étvágyat — mondta Hefman.

Némán ettek. Amikor Jana felnézett,

a függönyön egy röpke pillanatra elfogta az est puha árnyékát, amely Hefman lehajtott szőke fejét mintázta. Az egész szoba úszott a fényben. A fűtőtestekből meleg áradt. Abbahagyta az evést és a szék támlájának vetette a hátát.

— Mi történt — kérdezte Hefman, és ő is abbahagyta az evést. Az asztalon át nézték egymást.

— Semmi — mondta Jana. — Valamint felidézett bennem ez a vacsora.

— Remélem, valami szépet.

— Igen. Egy olyasvalamit, ami még sohasem volt — és újra hozzálátott az evéshez. Néhány pillanatig az élettársa voltam, kedves Hefman, tette hozzá gondolatban.

Elsőnek a sofőr végzett. Az órájára tekintett. Azután Jana. A hegyekre még sűrűbb, sötétség ereszkedett.

Varga Lajos illusztrációja