Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-18 / 38. szám

Fábry Zoltánnak 1971-ig megjelent 14 önálló kötete (az ezekből készült válogatásokat nem számítva) tartalmazza életművének javát. Különösen sokat tett a csehszlovákiai magyar könyvkiadás, majd a hatvanas években a magyarországi rendkívül elismerő kritika műveinek közkinccsé tételéért, elismertetéséért. Azóta vált közismertté, hogy ő a legjelentősebb szlovákiai magyar író, Balogh Edgár szerint a „szlovákiai magyarság élő lelkiismerete“. Persze nem célunk, hogy szoborként minden tekintetben példaként emlegessük, hiszen amint az Ötről irt értekezésünkben is rámutattunk, szinte minden könyvében találunk hibákat, tévedéseket is. Célunk a Fábry- életmű vizsgálata, kutatása, hogy tanulságot merítsünk erényeiből és hibáiból is. Ehhez pedig nélkülözhetetlen segítséget nyújt irodalmi levelezésének feltárása és közzététele is.

Amint maga az író is hangsúlyozta, eszmei fejlődése elsősorban Földes Sándorral folytatott levelezéséből ismerhető meg. Egyes Fábry-kutatók (Kovács Győző, Görömbei András) az 1920—21-esévre teszik az író „nacionalista“ korszakát. Az eddig kötetben ki nem adott cikkei és levelei azonban arról tanúskodnak, hogy ez a fejlődési szakasz tovább tartott, még 1924-ből is vannak ilyen jellegű írásai, s az utána következő expresz- szionista korszaka is egybefonódik számos keresztényi motívummal, s az „emberirodalmat“ csak Földes Sándornak, a Korunkban megjelent kritikája után (1926) értékeli át, osztályszempontból.

Fábry levelezésének különösen fontos jelentősége van, mert betegsége mialt ritkán járt az írók közé, s a stószi hegyek közül levélben tartott kapcsolatot a világgal. Ebben is hasonlított Kazinczy- hoz, aki egykor hasonlóan kis faluból befolyásolta levelezésével az irodalmi élet alakulását. Fábry levelezéséből számos olyan adatot is megtudunk, amelyek az eddig kiadott könyveiben nem találhatók meg. A levelekben gyakran emlegetik olyan írásait, amelyek még nincsenek meg köteteiben, máskor pontosan értesülünk az írás megszületésének okáról, körülményeiről vagy arról, miért kedvelt meg egy írót, esetleg miért került vele ellentétbe. írónk jellemrajzát is sokban kiegészítik e levelek. Megtudjuk belőlük, hogy igen érzékeny volt; állandó betegeskedése, izoláltsága, kompen- zálatlan írói becsvágya miatt gyakran olykor is megsértődött, amikor erre nem volt különösebb oka. A lapokra gyakran megharagudott, ha későn közölték cikkeit, vagy nehezen utalták ki a honoráriumot. Ilyen anyagi kérdések miatt polemizált egyik legjobb barátjával és fegyvertársával, Gaál Gáborral is. Néhány íróval való ellentétének a gyökerét is megtaláljuk e levelezésben; pl. Dienes Lászlónak kezdetben még igen elismerően ir Kassákról, de miután a Korunk nem hozta le a Tisztaság könyvéről írt kritikáját, egyre élesebben szidja az előbb még méltatott „mestert“.

Fábry kezdetben Mécs Lászlóval, Szik- lay Ferenccel és a nemzetikonzervatív írókkal is baráti kapcsolatban áll, s előadásokat tart Kassán az általuk rendezett gyűléseken. 1924-ben azonban ultraradikális módon visszautasítja a Kazinczy Társaságban való tagságot, mert nyilvánvalóvá válik, hogy ő egyre inkább baloldalivá, Sziklay pedig jobboldalivá válik. Fábrynak a kommunista párt hivatalos lapjában közölt szovjet regényfordítását így jellemzi Földes Sándor: „A fordító háromezer kötetes könyvtár összehordása és a legelvontabb esztétikák fölszívása után a düledező kúria kontemplációjából belép egy harcos és alkotó közösségbe ... vége az önmarcan- golásnak — kezdődik az élet." (Korunk, 1926).

írónk feilődésének első szakaszáról érdekesen tájékoztat az „ellenzéki magvar pártok“ kultúrreferensével, Sziklay Ferenccel (1873—1943) való levelezése. Róla Fábry műveiben csak elvétve olvashatunk. Pedig az induláskor, a húszas évek elején jó barátságban voltak, s mivel közel laktak egymáshoz, később

is gyakran találkoztak. Az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában található Sziklay-hagyatékból 15 Fábry-levelet le- fényképeztettem. A levelek Fábry Írói pályájának első, mindmáig legkevésbé ismert korszakából valók, s értékes adalékokat szolgáltatnak fiatal kritikusunk eszmei fejlődéséről, név nélkül publikált újságcikkéről, egy még ismeretlen hosz- szabb írásról: a Haláltáncról, stílusának alakulásáról, kettőjüknek az elvi ellentétek mellett is tovább tartó barátságáról stb. Fábry hagyatékában ugyancsak 10 Sziklay-levél található, így kapcsolatuk mindkét részről csaknem egyformán dokumentálva van. Ez kivételes eset, mert a felszabadulás előtti időszakból való Fábry-levelek nagyrészt megsemmisültek; a hozzá írtakból több maradt meg. A levelek 1922 és 1927 között keltek, Fábry életének 25—30. évében, s legfőbb érdekességük, hogy vallomássze- rűen fejti ki bennük radikális balrafor- dulását, az utóbbiakban már a marxista, osztályharcos eszmék hirdetését. Az első két levél még teljes baráti-lelki harmóniáról tanúskodik. Ezekből tudjuk meg azt is, hogy Fábry első terjedelmesebb írása a Haláltánc volt, amelynek kéziratát Sziklaynak küldte el, majd a Kassai Naplóban szerette volna folytatásokban közültetni. (Ez az írása előttünk ismeretlen, de lehet, hogy a feldolgozandó Fábry hagyatékából még előkerül.)

Az első levélben említett belga festőről szóló cikke az elátkozott Krisztus- festő címmel megjelent a Kassai Naplóban, s megtalálható a Vigyázó szemmel című gyűjteményes kötetében is (Madách Kiadó. 1971). A cikkből a „személyi reflexiók“ mellett az ifjú Fábry romantikus vallásos lelkéndezése is kicsendül: „a festőről akarok beszélni. A teremtő emberről. Isten végtelenségének véges társáról, a művészről...“

Fábry 1924. november 10-én Szíklayt. bizonyára meglepő fordulatról értesíti: visszautasítja az újjáalakuló Kazinczy Társaságban neki felajánlott tagságot, pedig egyik levelének tanúsága szerint két évvel ezelőtt még toborzó cikket akart írni a Társaság érdekében. A -visz - szautasítást a következő levélben is hosz- szan, vallomásszerű módon magyarázgat- ja, de elvi indítékú elhatározásához igen következetesen ragaszkodik; „Ha elfogadnám a tisztelet jelét, hálásnak és al- kalmazkodónak kéne lennem. És ha a Kazinczy Társaságnak kötött elvei vannak — nemsokára odaérnék, hogy mint tag — kompromittálnám a Társaságot.“ Ugyanakkor Fábry helyzete nem volt ellentmondásoktól mentes: rossz anyagi helyzete miatt szívesen vette volna, ha a tagsággal járó kedvezményeket így is megkapja, a „polgári“ lapok, neve feltüntetése nélkül, továbbra is közlik német könyvekről, folyóiratokról szóló ismertetéseit, melyeknek közlése írói am- - bíciói egyre inkább ösztönözték. Eltökélt erkölcsi magatartása, elvi szilárdsága ellenére szinte gyötrődve keresi a kompromisszumot, a publikációs lehetőségeket is: „És most: ha ez így — tehát a visz- szautasítás dacára lehetséges: a rám bízott feladatot szívesen vállalom. Talán alkalmas jogcím: ha »mint vendég« ... a csak német irodalomról szóló dolgot.“

Az 1924 novemberében kelt vallomá- sos levélből az is kitűnik, hogy Fábry radikalizálódásában és a kommunista eszmékhez való közeledésében a német baloldali irodalomnál is nagyobb szerepe volt Földes Sándor komáromi költő és pártfunkcionárius hatásának. Ezt Fábry 1966-ban egy hozzám írt levelében is közölte, hangsúlyozva azt is, hogy Földes a harmincas években már elhagyta a pártot, s akkor kiadott kötetéből (Némák indulója) már hiányzik a régebbi következetes eszmeiség, sőt a rendszere-' ző elv (ciklusok) is.

E levelek tanúsága szerint Fábry szinte egyszerre érett kritikussá és kommunistává. Az itt kifejtett álláspontját tük- röztetik az akkoriban közölt kritikái is: például Farkas Istvánt 1926-ban még na- gához közelállónak érezte, mégis rendkívül szigorúan bírálta Émberirodalom hamis utakon című cikkében: „Farkas

István regényét vállveregetve dicsérték a kritikusok. Hamis váltóállítás... Ellenszere: brutális, ébresztő főbekólintás. Ha ez a főbekólintás fölébresztené Farkas Istvánt — jó volna. Szeretném. Akarnám.“ Tehát elutasító bírálataival is segíteni akart, irodalmunk fejlődésének ügyét szolgálta, s mindez egyre határozottabban erkölcsi magatartássá, kritikusi és emberi jellemvonásává vált. Egy kisebbségi irodalomban az alkotók — mivel kevesen vannak — közel állnak egymáshoz, ezért látott Fábry feladatot, küldetést abban, hogy a baráti vállveregető recenziókkal szemben a szigorú kritika mércéjét alkalmazza, nehogy Rácz Pál Gorkijnak képzelje magát.“ Sziklay Ferenc szeretetre ösztönző soraira válaszol azzal a szellemes meghatározásával, hogy a szeretet néha „megbocsáthatatlan gyengeség“ s az osztálytársadalmunkban elválaszthatatlan a gyűlölettől. Tudtunk- kal ez a kijelentés Fábry általános humanizmusának (erkölcsi felfogásának) első osztályszempontú átértékelése.

A, Sziklay Ferencnek küldött levelekből azt is látjuk, hogy Fábry 1924-ben már nemcsak esszéiben, hanem magánleveleiben is expresszionista módon fejezi ki magát. Egyre gyakrabban használja a megállásra, a következtetés levonására figyelmeztető kettőspontot, az egy szóból álló mondatokat, a képszerű kifejezésekre alkalmi szóösszevonásokat stb. Ezért leveleinek stílusa is gyakran költői jellegű: „Az új szappanbuborék. Játék. Szavak. Oj szókéjelgés. Oj álarc.“ „De hang: élő hang. És kéz, és ököl, és tenyér, és megint ököl. De mozdulat: szeretet — és sokszor, legtöbbször gyűlölet. Gyűlölet a szeretetért. A nyers hang, nyers ököl. Tiszta utcát! Szabad levegőt. Szabad teret. Mozgást.“ Fábry nem véletlenül idézi leveleiben Földes Sándort, ezek a kifejezései is az ő akkoriban közölt verses soraira hasonlítanak. Mert Fábry Zoltán nemcsak kritikus és publicista volt, hanem költő is.

Fábrynak válaszolva Sziklay Ferenc keresztényi humanista és nacionális szempontokra hivatkozik. Ügy véli, a tömeg velük van, s Fábryék elszigetelt, német expresszionista csoportot képeznek. Képletesen így állítja szembe saját irödalomszemléletét Fábryéval: „Te föl akarod javítani, mit bánom — talajoltással — ... hogy ne fusson ki lábunk alól, s a mai tőrpefenyő helyén nőhessen valamikor sudárba az igazi irodalom fája ... haladj Te a Te utadon, én az enyémen, majd meglátjuk, kinek ad igazat a jövő.“ (Levele Fábryhoz, 1926). Annyi igazság Sziklay érvelésében is van, hogy aligha lehet nagy irodalmat teremteni ott, ahol nincsenek valóban nagy írók, s mint utólag kiderült, a Fábry által túlértékelt Földes Sándor sem volt az egyetemes magyar irodalomnak „Ady után a legnagyobb“ költője. A jövő azonban mégis inkább Fábrynak adott igazat: a dilettánsok és a nacionalista szólamokat pengetők olcsó népszerűségre tettek szert, de inkább ártottak, mint használtak irodalmunk fejlődésének, s a Sziklay által kifogásolt „szívtelenség“ Fábry irodalomkritikáiban lényegében igényességet jelentett, s ez csak használhatott a kezdetleges színvonalú kisebbségi irodalomnak.

A szigorú, de igazságos „stószi mértéket“ Fábry először az Oj Auróra: 1924 c. évkönyvről Írva alkalmazta következetesen, s különösen figyelemre méltóak elvi szempontjai: „De gyávaság lenne rögtön ki nem jelenteni: ennek az irodalmi igényekkel fellépő évkönyvnek — az irodalomhoz és közelebbi megjelöléssel: a szlovenszkói magyar irodalomhoz vajmi kevés köze van. Az irodalom mértékei öröktől ismétlődő újjáéledéssel, minden tekintetben egyformán kötelezők. Amelyik irodalom ezt a mértéket elejti vagy meg sem közelíti: az lehet a magyarság érdekében kifejtett igaz szándékú munka, de irodalom csak akkor, ha nem felejti el: van kötelesség, felelősség — kritika, mert van művészet, melynek élő törvényei vannak...“ (Vigyázó szemmel, 1971. 73) A Sziklay Ferenc leveleiben részletesen kifejtett érvelésnek

másik gyöngéje az, hogy tömegen a kevésbé művelt átlagolvasót érti, aki valóban nem tudta magkülönböztetni az értékes irodalmat az értéktelentől. Igaz, azóta is kísért a szlovákiai magyar irodalom állandó dilemmája: mit adjanak ki, ha nincsenek olyan színvonalú alkotói, mint Móricz Zsigmond, József Attila, Németh László, Illyés Gyula és hasonló művészi tehetségek. Persze, egy viszonylagos értékrendszer így is kialakítható, s a Fábry kritikájában ajánlottak többsége valóban rangosabb író az Űj Auróra szerzőinek átlagáénál.

Azt is könnyű megállapítani, hogy Fábrynak a nemzeti tragédia és a krisztusi szeretet jegyében keletkezett írásai tartalmi szempontból is gyöngék, zsengéit alkotják. Első nyomtatásban megjelent írása, A bot (Esti Újság, 1920. jan. 3.) kissé zavaros mondanivalőjú karcolat, ilyen bevezetéssel: „Szép mesélő este titok nélkül vont be mindent sötétre.“ Tovább pedig a bottal járó öreg Klecz házáról ezt mondja: „A gyönyörű este kívánatosra csókolta a falu alvó életét... Keserves börtöne — a sötétház is elcimborált tőle.“ A mondanivaló lényege, hogy az öreg irigyelte a vasalt műlábbal járó rokkantat, maga is megva- saltatta a botját, de az eltörött. A háborút viselt szerencsétlenekről szólnak a Vigyázó szemmel további, tárcaszerű írásai is, minthogy a sorok közé rejtve az írónak a háborút követő gyászos hangulatát (Foglyok a sínek között. Új Garamvölgyi). Ez utóbbiban nyilvánvaló a célzás a szabadságharc leverése utáni állapotot ábrázoló Jókai-regényre. Az új földesúrra. Még a mondanivalót is nehéz kihámozni az olyan írásokból, mint a Mária, olvasd Arany Jánost vagy a Téli napló a lila sapkáról.

A Szomorú szemmel című fejezet legérdekesebb írása a Tábori posta, mely eredetileg 1922-ben, a Kassai Naplóban, folytatásokban jelent meg. Az írás rendkívül pontos visszaemlékezés és dokumentumgyűjtemény az első világháború tábori levelezőlapjaiból. A fiatal zászlósnak cenzúráznia kellett az alárendelt bakák levelezését, így ismerte meg az elesett szegény emberek ügyeit-bajait, s kiirta az érdekesebb részleteket. „Egy erős vaspánt szorítja egymás mellé a föld munkását és az ideálokért mindenütt álomképekért futó diákot. Egymás mellé kerültünk, és én akkor megismertem a magyar föld dalos kedvű, halálra elszánt, kérges kezű parasztját... A terjedelmes közlemény szociográfia jellegű, hasonlít a sarlósok későbbi regősnaplóihoz, melyeknek parasztromantikáját Fábry akkor már kritizálta.

Tévednek azok a Fábry-értelmezők, akik úgy vélik, hogy ennek a hazát gyászoló „nagyon rövid“ periódusnak egyszerre véget vetett az emberirodalmat követelő. Az irodalom életproblémái c. kassai előadás (1922. okit.). Kovács Győző és a nyomában haladó Görömbei András nem veszik észre, hogy az „emberirodalom“ kezdetben Fábrynál a krisztusi szeretetre, valami „parttalan“ humanizmusra vonatkozó fogalom. Stílusa ugyan expresszionista, de mondanivalójának lényege: „Nirvána, Kereszt, Szeretet, Testvér, Istenhit. Mámoros lesz újra az evangéliumtól, a lovagok középkora helyett a szeretett szentjeit keresi, a misztikus istenembereket.“ (Vigyázó szemmel, 47.) A bukaresti Kovács János a Korunkban (1973 dec.) találóan mutatott rá arra, hogy Fábry az Űj- Geniusban 1925-ben közölt híres esszéjét később lényegesen átírva tette közzé a Korparancsban. Az átírás nyilvánvalóan Földes Sándornak a Korunkban, 1926-ban közzétett bírálata alapján történt. írónk az eredeti szövegből nemcsak a Kassák- és Mécs-idézeteket hagyta ki, hanem az egész tanulmányt osztályszempontjává alakította, megfogadva Földes kritikájának tanácsait: „Pontos fiziognómiai meghatározása szükséges annak a bizonyos új embernek, mert ma nem rrvnden *>m- ber — ember. Ennek a célnak, íznek, karakternek az irodalmi >evekeny ...g- ben való kidomboritására keressen egy új szót Fábry Zoltán, akitől ered az „em- berircdalom“ elnevezés is...“

Kovács János mutatott rá arra is, hogy az átírt változatban Fábry megváltoztatja egyes kifejezéseit s másként értelmezi a Narcisszosz-motívumot, mint azelőtt.

Fábry több elő- és utószavában emlegeti a „szomorú szemmel“ elnevezéssel jelölt pályakezdést, de csupán a Vigyázó szemmel (1971) kötet elején közöl belőlük néhány szemelvényt, az írások többsége máig is csupán az Esti Újság, a Kassai Újság, a Prágai Magyar Hírlap és más lapok 1920—1924. évfolyamaiban található meg. Hogy milyen messziről érkezett el a marxizmushoz, azt bizonyítja többek közt, Kún Béla nem állíthatja meg c. írása, melyben ilyen sorokat olvashatunk: „amikor göndörferencnek irodalma parolázott a nemzet gyilkosaival, a szamuelikkel...“ Fábry erkölcsi nagyságára jellemző, hogy később szinte valamennyi hibáját, tévedését felidézte és megbánva korrigálta.

CSANDA SÁNDOR

nmiM

HÍVÜK!!*»