Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-26 / 43. szám, Vasarnapi Új Szó

~ mm éhány napja egyik benri- pj fentes ismerőse megsúgta jellik Sándornak, hogy ő a díj várományosa. A „súgás* IÜ te*ef°non történt, s hem- M \.;:í zsegett az „édes öregem“- ■'1 sl ekvtől. A készülék nem re­csegett, mint máskor. A hang simán, lágyan, ügye­sen (mindig nagyon ügyes hang volt egyébként!) kígyózva siklott elő­re sok láthatatlan, s az író számára — aki mit sem konyított a technikához — csodá­latos huzalon, míg a füléhez ért. Onnan aztán hefészkelte magát az agyába. Sándor azóta lázas, hitetlenkedő s mégis reménykedő izgalomban élt. A telefon is hallgatott. Nem csengett, nem recsegett. A sima hang sem jelentkezett többé, hiszen megtette kötelességét. Elsőnek közölt, árult el egy „olyan“ hírt. „azt“ a hírt, amiért most már örökre szeretetteljes emlékezés, hála és lekötelezettség jár cserébe. Mintha csak sejtette volna a hang tulajdonosa, hogy Sándor sohasem kedvelte s most meg­ragadta, kihasználta a kitűnő, kínálkozó alkalmat, hogy változtasson ezen a helyze­ten. Hitetlenkedve ült a csendes lakásban, a telefon hallgatott, csak a szíve dobogott kissé hangosan, elhasználtan, s könyves­polcában percegett a szú. Szívdobogás, szúpercegés — egyaránt bi­zalmaskodó hangok- Sándor hallgatásuk közben ébredt tudatára, hogy mindeddig a nolrban rejtőzködő szú sokkal közelebb állt hozzá, mint a jó hírt megtelefonáló ismerőse. Szívdobogása egyre erősödött... Talán ez .okozta, hogy most sem a szúbo- garat, sem az ismerősét nem tudta maga elé képzelni. Milyen lehet valójában? Az ismerőse, vagy a szú? Hirtelen nem tudta eldönteni, me­lyikükre kíváncsibb. Később sem sikerült... Hány ilyen lehet, és mennyire, milyen mértékben kártékonyak? Napokig volt min töprengenie. Egészen addig, amíg meg nem érkezett... a pénz. Sándor ezt roppant furcsának találta. A hi­vatalos értesítésre várt, s közben a pénz jött meg. Nem sok, pár ezer korona. Ma­gát íi. díjat csak ppmrég, néhány éve ala­pították. Évente égy-egy sikeres regény írója kapta. Most ő. Nem számított rá ... Arra sem, hogy a pénzt a postástól fogja átvenni. Meghívásra számított, ünnepi ösz- szejövetelre a szövetségben, méltató beszé­dekre, kézfogásokra, ünneplésre. Dehát... tulajdonképpen mindegy ... Az a fő, hogy most már biztos a díj. A pénz megvolt, égette a zsebét. Magnóra vágyott évek óta. Valahogy so­hasem tellett rá, sohasem fért bele a költ­ségvetésébe. Most hát megvásárolta. Vett még számos jelentéktelen apróságot, egy hangulatos festményt, könyveket, és előfizetett néhány drágább, külföldön meg­jelenő magyar irodalmi folyóiratra. A bizonytalanság, várakozás okozta izga­lom elmúlt, szíve sem dobogott már olyan hevesen. A pénzt az utolsó fillérig elköl­tötte. A nyugalom állapota mégsem kö­szöntött be. Hiányérzete támadt. Olyan ez a díjhistória, mint a sótlan le­ves, gondolta. Aztán végre szórtak egy kis sőt a leves­be. A televízióban, rádióban, sajtóban meg­jelentek a díj odaítéléséről szóló hírek. Legvégül pedig megkapta a hivatalos, dí­szes értesítést s az oklevelet. — Ezzel feltették a pontot a mondat végére — mondta hangosan, miután elol­vasta. De hiányérzete a pont feltevése után sem múlt el. Fokozatosan szűnt meg. Az­zal kezdődött, hogy megszaporodott a le­velezése. Ismeretlen olvasók fejezték ki jó­kívánságaikat. Sándor, aki nem szeretett író—olvasó találkozókra járni (nem is igen hívtákl), eddig csvik tudta, hogy léteznek, éppúgy, mint a szú a könyvespolcon. Öröm­mel olvastci a leveleket, de ez az öröm még mindig nem volt teljes. Valami hiány­zott, valamiről elfeledkezett... Vagy ő, vagy mások... Hát persze! A Martini! jól fésült tévékrimi-hősök vedelték, mialatt ő irigykedve nézte, s közben találgatta, mi­lyen lehet az íze? Most már azt is tudja! Lábát kényelmesen keresztbe téve szinte belesüppedt, eltűnt a hatalmas karosszék­ben. Sokáig tartotta nyelvén az italt. Majd bekapcsolta a magnót. Régóta hordozott magában egy elbeszélést, tulajdonképpen a legapróbb részletig fölépítette már, s kikí­vánkozott belőle. Mondott néhány szót, de a többi benne rekedt. Kikapcsolta. Saját hangja éppúgy zavarta, mint az írógép kopogása. (Ezért kézzel írt.)/ Gondolatai elkalandoztak. Eszébe jutott, milyen jó hasznát vette volna a magnónak annak ide­jén, kezdő korában, amikor keresztiil-kasul járta az országot, anyagot gyűjtve riport- kötetéhez. Alaposan megdolgozott azért a könyvért, mégsem lett olyan, amilyennek elképzelte. Kevés tapasztalat állt mögötte. Abbahagyta a riportírást. Elbeszéléseket írt, azután regénytémához nyúlt, s első regé­nye meghozta a sikert. Magára talált ben­ne. Távlatok nyíltak meg előtte, s ezeket a díj is igazolta, hiszen elismerték vele, hogy fejlődőképes. A Martini és a „fejlődőképes“ szócska hirtelen feloldotta benne a görcsöt. Erein, porcikáin végigzubogott, átszáguldott a jó­érzés^ ürült. Végre örült! S az öröm meg­nyitotta a zsilipeket. Ujja önkéntelenül a készülék gombjára tévedt, a tekercs las­san forogni kezdett, ajkára szavak tódul­tak, s született az elbeszélés. Sikerült tö­retlenül végigvezetnie, mindössze néhány frappáns befejező mondat hiányzott, amikor csengettek. Kelletlenül feltápászkodott. A magnót nem kapcsolta ki. Arra gondolt, bárki lesz az, gyorsan megszabadul tőle, s folytatja ... Amikor ajtót nyitott, már látta, hogy eb­ből bizony nem lesz semmi. A látogatók — mindhárman irodalmár-kollégák — za­josan nyomultak befelé. Vicus mindjárt a nyakába ugrott, szenvedélyesen megcsókol­ta, s a fülébe búgta: — Gratulálok, Sándor! Abban, ahogyan kimondta a nevét, s ahogy a mellét simogatta, benne volt egész régi kapcsolatuk. Sándor riadtan állapította meg, hogy a lány még mindig hatással van rá. Valamikor rövidke ideig együtt „futottak“, megszédült, úgy volt, hogy el­veszi. Azután még sem lett semmi a házas­ságból, sőt, a viszony is felbomlott. Vicus a kelleténél jobban szerette a férfiakat, és Sándor, bár nem volt erkölcscsősz, soha nem tudott ebbe egészen beletörődni. Köröndi Róbert és Marton András csat­lakoztak Vicushoz, a díjat emlegették, a kezét szorongatták. Talán túlságosan ís szorongatták, de Sándor ezt az előszobái tumultusban észre sem vette. A váratlan látogatók okozta bosszúsága szertefoszlott. Most már örült nekik. Bevezette őket, le­ültette, azután visszautasítva Vicus felkí­nált segítkezését, kiment a konyhába kávét főzni. Közben italt vitt be ós poharakat. Töltött. A kotyogóban hamar felforrt a kávé. Behallatszott a szobába, amint egy szuszra fújta a gőzt. Miközben felszolgálta, újból a díjra terelődött a szó. Köröndi a Sándor regényét méltatta, kiemelte monda­nivalóját, s néhány szép részletét. Egy re­cenziót ís megígért, a lapban fogja leho­Almási Róbert illusztrációja zatni, melynek munkatársa. Marton váltig esküdözött, hogy méltóbbat az idei díjra, mint Sándort, keresve sem találtak volna. Vicus, úgy látszik, még nem olvasta a regényt, mert nem szólt hozzá, csak a szemét forgatta, s állandóan Sándor keze után nyulkált, nem győzte visszakapkodni. Közben ugyanazt kérdezte: — Sándor, boldog vagy? Sándornak eszébe sem jutott felelni Vi­cus kérdésére, de ha válaszolnia kellett volna, bizonyára azt feleli, hogy boldog. Az elismerés, hízelgés felébresztette hiúsá­gát. Azután irodalmi kérdésekről vitáztak, mi­alatt egyre többet ittak. Sándort nem gyűr­te le az ital. Hiányérzete maradéktalanul eltűnt, öröme teljes volt. Mindig vissza­vonultan élt, s eléggé nélkülözte a mosta­nihoz hasonló, magával ragadó irodalmi légkört. Kissé felajzottan, de józanul ült, miközben Köröndi és Marton lassan-lassan kidőltek, vitapartnerekből átalakultak ré­szegekké. Vicus már abbahagyta az eredménytelen kérdezősködést. Eredményesebb módszeren törhette a fejét. Köröndi és Marton rájöt­tek, hogy nincs több ital, elfogyott. Szede- lőzködni kezdtek, ami Vicusnak eszébe sem jutott. Ellenkezőleg! Az asztal alatt vad szerelmi előjátékba kezdett Sándorral, minek következtében az ünnepelt józansá­ga is oda lett. Miután tudta, hogy a leráz- hatatlan Vicus nála marad éjszakára (Vicus ezt kereken kijelentette), már nem tartóz­tatta tovább a másik kettőt. Taxiért tele­fonált, és hamarosan megszabadult tőlük. Vicus időközben teljesen levetkőzött, reme­gett, s egész éjszaka — alaptalanul — „díjnyertes csődörkémnek“ becézte. Amikor Sándor reggel felébredt, Vicus szerencsére már nem volt sehol. Feje, gyomra nem fájt, mint máskor, most is friss volt, fáradtnak sem érezte magát. Akármennyit ivott, lumpolt másnap soha­sem volt beteg. Különös:, de mindig har­madnapra jelentkeztek nz utóhatások, ak­kor lett „másnapos". Most ennek is örült. Fütyörészve fölkelt, bekapott néhány fala­tot, s a szoba sarkába ment a magnóhoz. Ekkor vette észre hopv p<;+o elfelejtette kikapcsolni. — Nahátl — szaladt ki a száján. Mosoly­gott. Rendbe hozta a készüléket és a teker­cset, majd újból csavarintotí a gombokon. Sebesen csipogó, veszekedő hangok hallat­szottak. Azután letelepedett a magnó mellé, s vissza játszotta a tegnapi elbeszélést. Az utolsó szónál kikapcsolta a készüléket, né­hány percig gondolkodott. Utána határozott. Igen, három kőkemény, meggyőző és na­gyon természetes mondattal fogja befejez­ni. — jól sikerült! — dünnyögte megelége­detten. Éppen a gomb után nyúlt, amikor a magnóból Vicus szólalt meg. később Kö­röndi, Marton és ő. Persze, hiszen a magnő tegnap... A saját hangját hallotta, amint menteeetőzik. hogy ki kell mennie a kony­hába kávét főzni. Utána Vicus felkínálta a segítségét, de ő elutasította. Letörlöm, gondolta mosolyogva, és kö­rülményesen hozzá készült a művelethez. Ekkor aitócsapás következett, majd... Köröndi: ~ Túl éljük? . . Vicus: — Ne féljetek Túl. Marton: — Nem kávézni, piázni jöttünkl Köröndi: — De szörnyű kávákat főz! Vicus: — Az valamikor volt. Már van kotyogója. Köröndi: — „Már”?! Kuncogó nevetés. Marton: — Már díja is van! Köröndi: — Éppen ideje! Vicus: — Ti csak hallgassatok! Hamarább befutottatok, ismertebbek, népszerűbbek vagytok, mint ő, de díjatok még nincs. Marton: — Légy szíves, ne hasonlíts ösZ- sze vele! Ne sértegess! Köröndi: — Nem akarom lebecsülni, <fai a regénye gyenge kis iromány. Vicus: — Én nem olvastam, oe díjat ka­pott. Köröndi: — Díjat, díjat, de milyen me­zőnyben! Két kezdővel versenyzett, meg a vén, szenilis Rigóval. S ne felejtsd el, hogy mi hallgattunk, nem jelentünk meg. Marton: — Ügy van! Még az az elégtétele sem lehet, hogy erős konkurrencla köze­pette díjazták. Köröndi: — Mondjuk inkább úgy, hogy tévedtek a javára. Vicus: — Tévedtek? Hát ez Jó! Kacagás, röhej, térdcsapkodás. Vicus évődve: — Pfuj, fiúk, rosszmájúak vagy toki Marton: — Te mit véded?l Téged ejtett! Vicus: — Ejtett? — Én hagytam falfél­nél! Ha tudni akarod, majd megvesz ér­tem! Köröndi: — Ugyan! Vicus: — Ugyan?! Nos jól Bebizonyítom! Nélkülem fogtok elmenni. Itt maradói" éj­szakára! Marton: — ,Minek? Hiszen mindenhol szétkürtölted, hogy mint férfi mit sem éri Vicus: — Ez nem igaz! Csak azt mon»*- tam, hogy túlzottan mértéktartó s egy ki­csit spórolós! Vegyétek tudomásul, hogy... Férfiröhej... Vicus: — Megmondjam, miért kapta á díjat? Mert nem a nőkre pazarolta az ener­giáját, mint ti! Fuldokló röhej. Marton: — Csuda kíváncsi vagyok, hogy lesz ma éjszaka? ... Köröndi: — Sándor az éjszaka Vicus Javára fog tévedni! Vicus sikongó nevetése. Sándor be a kávéval: — Kész a kávé! Mit isztok? Vicus: — Én Martinit! Köröndi: — Nekem vodkát légy si.íves! Marton: — Nekem Is! Kösz ... Köröndi: — Komolyan, öregem, a regé­nyed ... Sándor lecsapott a magnó gombjára. Az­után sokáig ült a csendben, fejét mélyen behúzta két válla közé, s eszelősen egy szót suttogott: — Farkasok, farkasok ... Foga összekoccant. Mi ez, didergek. cso­dálkozott, hiszen nem is lehet hideg. Karja tétován kinyúlt, megkereste a Martinis üve­get. üres volt, azaz mégsem, volt az alján még egy kortynyi. Gyorsan felhajtotta, ar­ca összerándult, várt. Szájában megkese­redett a nyál, gyomrában a Martini, szívé­ben az öröm. Fázósan összedörzsölte a kezét, majd karját, vállát simogatta, melyen egyre in­kább sajogtak Vicus harapásainak félhold alakú nyomai. A magnó pokolgéppé, a díj borravalóvá változott. — Ügy látszik, ez a nap kivétel! Ma elő­ször leszek másnap „másnapos“! — diiny- nyögte. Egy darabig csak bámult, azután lenyom ta a gombot, s újból visszahallgatta a há­rom látogató párbeszédét. — Irodalmi légkör! Ccc! Tévedett. Mégiscsak harmadnap lesz más­napos! Ma még ... Réveteg tekintetét a szoba tárgyain jár- tatta, látszólagosan céltalanul. Valójában már legújabb npvelláján gondolkodott. Elé­gedetten állapította meg, hogy könnyű dol­ga lesz. A véletlenül magnószalagra került párbeszédhez alig kell majd valamit hozzá­tennie.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom