Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1975-09-28 / 39. szám, Vasarnapi Új Szó

Szlovákia egyedülálló bányaskanzenje

A bélabanyai Zsófia-akna tornya

(Ébert András és Ivan Ladzianszky felvételei)

A mindenekelőtt ezüst- és arany- bányászatáról nevezetes Banská Štiavnica; Petőfi és Mikszáth, Sládko- viC és Palárik egykori diákvárosa nemcsak gazdag történelmi múltjával, hanem páratlanul szép természeti környezetével vonzza még ma Is a turisták százait. A város szervezett turisztikájának hagyományai vannak. Gyökerei a XIX. század közepéig nyúlnak vissza. A főleg délről és nyugatról érkező látogatók már akkor is „a bányák, begyek, magaslati tavak, jó. hírű iskolák, történelmi műemlékek és múzeumok városaként“ ismerték

Általános történeti és bányászati múzeuma híven őrzi a fényes múltú város szellemi és anyagi kultúrájának emlékeit. Az előbbi múzeum a hegyoldalban fekvő régi várban — az utóbbi lent a völgyben, a város főutcáján székel. Itt találkoztunk Anton Za- hradník nyugalmazott bányatechnikussal, a bányászati múzeum egyik alkalmazottjával. Csupán a múlt év júniusától dolgozik a múzeumban. Azelőtt, nem kis ideig, harminckét esztendeig bányász volt. 1969 márciusában vonult nyugalomba. Az egykori rimamurányi bányatröszt Nižná Sla- ná-i részlegében kezdte a bányatechnikusi pályát, ahol négy évig dolgozott. 1943-ban jött vissza szülővárosába, és csaknem harminc évet töltött a Selmeci Ércbányák szolgálatában. Dolgozott az Emil-, a Zsigmond, a Ferenc- és a Maximilián-aknában. Becsületes helytállásért 1966-ban a bányászoknak kijáró legmagasabb elismeréssel, a Munka Vörös Zászló Ér^ demrendjével tüntették ki. Értékes szakmai ismereteit, gazdag tapasztalatait ma az 1974. szeptember 6-án megnyílt Selmecbányái Szabadtéri Bányászati Múzeum idegen vezetőjeként (lektoraként] gyümölcsözteti.

Ö hívta fel figyelmünket az országos viszonylatban egyedülálló új, érdekes létesítményre, mely Selmecbánya Felsőróna és a Klinger-tő háromszögében fekszik, mintegy két-három kilométerre a várostól.

Mielőtt megtekintettük volna a szabadtéri bányamúzeumot, a város múltjáról a bányászat elmúlt századairól kérdeztük őt:

— Magának a városnak a keletkezése — mondja az avatott idegenvezető — öszefügg a külszíni bányászatról a mélyfejtésre való áttéréssel, és nem kevésbé az új kohászati technológia bevezetésével, amelyet e bá- nyakörzetben a telepesek már a XII. században meghonosítottak.

— Jozef Horák író, a város nemrég elhunyt szülötte említi a Aranyváros című regényében, hogy a várost német telepesek alapították. Kezdetben zavartalanul moshatták az aranyat a Selmec-patak vizében, de idegen kalandorok, sőt később török és tatár hordák is rá-rátörtek a születő városra. Hogyan védekeztek a telepesek a támadókkal szemben?

— A krónikák tanúsága szerint a Selmeci Érchegység fő láncolatának

egyik nyúlványán már időszámításunk előtt erődítmények álltak. E várszerű erődítmények nyújtottak védelmet azoknak a gall bányászoknak és kohászoknak (és persze az utánuk jövőknek is], akik a közeli környéken arany-, ezüst és ólomércet bányásztak s dolgoztak fel. A nemes érclelőhelyek kedvező fekvése lehetővé tette a bányaművelés gyors fejlődését. A város mihamar kiterebélyesedett a Sel- mec patak völgyében és a környező hegyoldalakon. Ugyanakkor tekintélye is megnövekedett az uralkodók szemében, akik minden téren támogatták fejlődését. A városközponton kívül új bányásztelepek keletkeztek, mint például Felsőróna (Horná Roveň], Kisbánya (Baňka), Istvánháza (Štefultov], Hodrusbánya (Hodruša), Bélabánya (Banská Belá] stb.

— És a korabeli technika mennyiben segítette elő a bányaművelés további fejlődését?

— A sok helyen rendkívül gazdag érclerakódások intenzívebb kiaknázására való törekvés és a nagyobb mélységekben történő érckitermelés új energetikai bázis megteremtését tette szükségessé.

— Milyen formában hozták létre ezt a energiabázist?

— Tórendszer segítségével. Még a

XVII. században több mint 30 tóból és 60 kilométernél is hosszabb vezető- és gyűjtőárokból álló vízrendszert építettek a bányatelepek köré.

— Hallottam erről a vízicsodáról. Gondolom, ez volt a híres, a szabad esés elvén működő vízszolgáltató rendszer. 4

— Igen, ez. A maga korában nem volt párja a világon.

— És „hogyan hasznosították a tórendszer vizét?

— A viszonylag nagy nyomással érkező vizet a zúzőmalmokba és az úsztatókba vezették, de a különböző szivattyúberendezésekbe Is, amelyek különösen a selmeci bányakörzetben igen ötletesek voltak.

— És ezek a gépek is megtalálhatók a skanzenben?

— Nem mind, de a legérdekesebbek igen.

Minthogy Anton Záhradník szolgálata közben letelik, a szabadtéri múzeumon már kollégája, a fiatal Ébert András vezet végig bennünket. A skanzen tulajdonképpen két részből áll: a felszíni épületekből, amelyekben a jelentősebb és érdekesebb bányaberendezéseket gyűjtötték össze egész Szlovákia területéről, és a föld alatti részből. Ez utóbbi nem más, mint, a természeti múzeumnak berendezett András-akna, melynek két szintjén, a Bertalan-tárnában és a jánosszinten a Selmecbánya vidéki ércbányászat történeti jellegzetességeivel ismerteti meg a látogatót.

A turistacsoportok először a föld alatti részt tekinthetik meg. Minthogy a 432 méter mély András-akná- ban még működik a felvonó, a látogatók a Bertalan-tárna kapuján át „ereszkedhetnek" le a föld gyomrába.

(De csupán mintegy 45 méter mélységbe.) Persze „leszállás“ előtt egy felszíni faházikóban minden turista „beöltözik“: kap térden alul érő gumiköpenyt. acél- vagy műanyag védősisakot és modern bányászlámpást.

Átlépve a tárnakapu fölé szögezett bányászjelvény alatt, elindul a csoport a gyér fényű folyosókon. A helyenként útvesztőre emlékeztető tárnarendszer, mely jelenleg az érdeklődők rendelkezésére áll, csaknem ezer méter hosszú. A Bertalan-tárna az idén épp 350 éves Az András-ak- nát 1968-ban nyitották meg, és 50 évvel ezelőtt, 1925 ben zárták be.

A föld alatti múzeumnézés egymásfél óráig tart. mialatt Ebért András szaklektor elmagyarázza a szükséges tudnivalókat. Megtudjuk tőle, hogy a selmeci és Selmec környéki érctelepeken a nemesfénybányászat a

XVIII. században érte el a virágkorát. Itt az érckincs párhuzamosan futó érrendszerben fordult elő, mintegy

14 km hosszú és 5 km széies sávban Ez a sáv északi-északkeleti — délidélnyugati irányban he yezkedett el. Az érrendszert kb. 120 különböző ér alkotta. A legismertebbek vohak kö ziilük a Grümes. a Terézia, a Spitá- ler, a Bieber és a János ér. A Bertalan-tárna, ahol vagyunk, a gazdag arany- és ezüsttarialmú Spitáler eret követi. Az ércereket négy egymás fölött elhelyezkedő zóna alkotta:

• bővebb arany és ezüst tartalmú zóna.

• felső ólom-cink zóna,

• alsó olóm-cink zóna,

® réztartalmú zóna.

A XVIII. századig kézi" erővel bányászták az ércei egy év alatt 10— 20 métert haladtak előre a víz járók. A Bertalan-akna legértékesebb látnivalója az 1664-ből származó, egyik legrégibb, kézi erővel vágott folyosószakasza. az ún. kresanica (faragott tárnafal 1. Csodálatos, sima felülete igazi mesterkezekre vall. Éles bá nyavassal és kalapáccsal vágta a vájár oly módon, hogy előbb trapéz alakú idomokat karcolt sakkiáblasze- rűen a falba, majd oldalról lenyeste azokat. így mindig sima felületet kapott. A kiállított tárgyak között ott található többek között az ércszállító csilié egyik elődje, a még fából készült magyar szekér, mely kis mérete, és ügyesen kialakított formája

Anton Záhradník az András-aknában

miatt a legszűkebb folyosókon Is jól elfért. Elsősorban ezért kedvelték a bányászok.

Az 1627-es első bányarobbantás óta nagyot fejlődött a bányászat. Erről is képet ad a múzeum, a múlt és a jelen összehasonlításával.

A föld alatti rész megtekintése után a turisták a felszíni „kiállítótermek- be‘‘ mennek. A régi bányaberendezések legértékesebbike az 1881-ből származó Kachelmann-féle bányai vontatógép,' mely a maga nemében egyedülálló Közép»Európában. A gé^ a Hell-féie bányaszivattyúk elve a.apján készült, a Kachelmann Károly és fia cég vihnyei gépgyárban, és 1966 ig, csaknem 80 esztendőn át üzemben volt — sőt még ma is üzemképes. Debnár gépmester, aki valamikor kezelte, néha be is indítja a túl kíváncsi turisták kérésére. Különleges, feltűnően korszerű mélységmérője is figyelemre méltó Az aknagép a bányaszekerek vontatására és felvonására, esetleg a bányászok le- és felszállítására szolgált. Itt található a régi Magyarország (1825-ből való) első gőzgépe is, melyet Selmecbányán szerkesztettek.

Végűi Eugen Kladivík mérnököt, a bányaskanzen vezetőjét is felkerestük a városi múzeumban.

— A Nové slovo című hetilap egyik riportjában azt olvastam, hogy a sel meci bányák kimerültek, halottak. Csakugyan így van ez? — kérdezem.

— Korai volna még halottá nyilvánítani a selmeci ércbányákat. Az Űjakna (Nová šachta), mely a várostól észak-nyugatra fekszik, ma is termel. Közel 600 dolgozója van.

— Mit bányásznak?

— Ólom. cink, de ezüst is akad.

Azután a skanzenre fordítottuk a

szót. Kladivík mérnök elmondta, hogy Szlovákia-szerte több helyen, például Bardejovban, Pribilinában, Martinban, Liptóban, Árvában építenek szabadtéri múzeumokat. De ezek néprajzi vagy népi építészeti skanzenek, úgyhogy a selmeci Szabadiéri Bányamúzeum egyedülálló egész Szlovákiában, sőt Csehszlovákiában is, minthogy Ja- chimovban és Pribramban épülő bá- nyamúzeumok helyi jellegűek lesznek.

— A selmeci bányaskanzent 1969-' ben kezdték építeni. Hol tart most az építkezés? — kérdezzük a skanzen vezetőjétől.

— Noha egyedülálló vállalkozásról van szó, a skanzen építése csak akadozva halad. Ügy érezzük, nem kapjuk meg az illetékesek részéről azt a támogatást, amit ez az ügy megérdemelne. A többi skanzen szerencsésebb e tekintetben.

— A legtöbbet saját építőcsoportunknak köszönhetjük, mely Daniel Ulbrich nyugalmazott bányatechnikus vezetésével igen dicséretes munkát végez. Nekik köszönhető az is, hogy a skanzen külszíni épületei már állnak. A legnagyobb baj az, hogy minden vállalat vonakodik tőlünk, mert nálunk szakmailag nagyon igényes munkára van szükség.

— És mit szándékszanak még építeni?

— Még sok mindent. De a közeljövőben egy kovácsműhelyt, egy ún. „bányász-olvasótermet“ és egy népi építészeti részt, amely bemutatríá a szlovákiai bányászok jellegzetes építészetét, néprajzát, életmódját stb.

Kladivík mérnökkel egyetértésben befejezésül elmondhatjuk, hogy emlékezetes és érdekes élményben lehet részük azoknak, akik a rendkívül vonzó környezetű Selmecbányára, esetleg a Počúvadlo, a Richüava és más tavakra menet betérnek az amúgy is útba eső selmeci bányaskanzenbe.

Amikor búcsúzóul kezet fogok & fiatal mérnökkel, önkéntelenül is így köszöntjük egymást:

— Jó szerencsét!

KÖVESDI JÁNOS

A kedvelt „magyar szekér” a XVII. századból