Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-09 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó
1974. VI. 9. U A čierny Balog környékén elhelyezett csapatok Sim- kó parancsnoksága alatt kitűnő munkát végeztek. Sim- ko emberei agitáltak a Brezno és Besztercebánya (Bans- ká Bystrica) között elvonuló magyar katonák között, hogy jöjjenek közénk a hegyekbe... December vége jelé partizánkötelékeink létszáma jelentősen megnövekedett. A tizennégy csapatra oszló három dandár ellenőrzése alatt tartotta a Besztercebánya, Tisovec, Lučenec (Losonc) és Zvolen közti térséget. A hitleristák a vasút menti városokba szorultak. Csak nagy csapatokban mertek a hegyek jelé vonulni, de nagy ritkán tértek vissza elevenen vagy jó egészségben. (Alekszéj Szagyilenko: A fekete tábornok emlékei, 1965. A Politikai Könyvkiadó kiadása, 242 old.) \ — Alexander Simkó? Igen, itt találja Slmko elvtársat. A személyzeti osztály vezetője — mondja valaki a portán. Nem a portás, mert az épp a telefonkagylót szorítja füléhez, és túlságosan hangos feleletet kiált az ismeretlen és láthatatlan érdeklődő fülébe. A kereskedelmi és áruelosztó vállalat épületei szabálytalan négyszögben ölelik körül az udvart. Betonozott, szürke udvar. Közepén ugyanolyan szabálytalan négyszögben tavaszi színekben pompázó virágágy. Ez a betonba ágyazott zsendülő tavasz. Ott ülünk egymással szemközt a személyzeti osztály irodahelyiségében, és még mindig erre a furcsa ellentmondásra gondolok. Az ötvenöt éves férfi kissé szürkülő haja, határozott, arcvonásai, szürke zakója alatt feszülő válla az épületek és az udvar szögletességét juttatja eszembe; kíméletlen, mindent pontosan meghatározó vonalakat és vek- tőriális erőket. És a szeme? A szeme? 1 Egy-két kérdés; az ötvenöt év fáradtsága mögött hirtelen kivirágzik benne a gyermekkor és az ifjúság. A Rima völgye. És Kokava! Egy picike falu a léckerítések mögött meghúzódó apró virágoskertekkel. — Kokaván élt a család — mondja, és szemét újra elborítja az évtizedek fáradtsága: — Apám rég belehalt már az első világháborúban szerzett sérülésébe. A testvéreim szétszóródtak. Egyedül maradtam édesanyámmal, aki beíratott a dobšinai polgári iskolába. ♦ Hirtelen egy név jut esziébe. Mária Matejová! — A tanárnőnk volt, és olykor elmerengve, halk lelkes hangon a Szovjetunióról mesélt nekünk. Mesélt! És egy nap büntetésből áthelyezték őt — cigánygyerekeket tanítani. Cigánygyerekeket tanítani ... — Befejeztem a polgárit, Červená Skalára vetődtem, a fűrésztelepre. Édesbátyám ugyancsak itt dolgozott a vasútépítésnél. Sziklavájatokat és alagutat robbantott. Aknász volt. Aztán a sztrájk- bizottság tagja lett. így megéltük azt a sortüzet. A bátyám is. Én is. — Losoncra kerültem. A nővéremnél telepedtem meg, a sógorom házában. A sógorom vöröskatona volt valamikor. Én meg — elmosolyodik — vörös- cserkész, de a vörös szakszervezet tagja is. Volt még egy erős baloldali szervezetünk: a Tűzi Egyébként egy benzinlerakatban vállaltam munkát. Harmincnyolcban a kakastollasok a Vöröscserkész és a Tűz miatt kaptak el. Orromat beverték, kiverték két fogamat — megvonja vállát —, akkoriban szokásos eljárás volt. Végül, egy decemberi éjszakán, a kozelkai határátjáróra kísértek. — Gonosz, hideg szél fújt akkor éjszaka. Zuhogott az eső. A határon fogatok és gyalogjárók torlaszolták el az utat. A Magyarországról Szlovákiába hajszolt emberek. És a Szlovákiából Magyarországra űzöttek sokasága ... Még egyszer eszembe jut az a betonba ágyazott virágágy. Olyan vigasztaló látvány volt. Letekintek a gyalogjárókkal szegélyezett úttestre. Az ablak alatt nem látok virágot, fű se zöldül alatta. Vendéglátóm szemében fénytelen éjszakai fények. Annak a decemberi éjszakának az emléke. Zuhog az eső. Kit sirat az a láthatatlan égbolt? • — Végül is Besztercebányán kötöttem ki. A mészégetőben. Hallom a hangját, de mintha mérhetetlen távolságból érkezne hozzám. Harminc év távolából. Pedig ott ül szemközt velem az asztalnál. Most indult el. Neki annak a decemberi éjszakának ... „Cinobányára törzskarunktól délre, néhány száz magyar katona érkezett. Nem a szószerinti értelemben vett katonák voltak. Mindannyian az ózdi vaskohóban dolgoztak, s egy munkászászlóaljat képeztek, melyben csak a katonatisztek voltak jelfegyverezve ... A törzskarban sokáig vitatkoztunk. Végül is abban egyeztünk meg, hogy összeállítunk egy csoportot. Ott volt a szlovák Alexander Simkó, aki a felkelő hadseregben aknászként szolgált — felrobbantott például egy páncélvotia- tot. Magyar lózsefet is besoroltuk a csoportba, a szakácsunkat is, akit a déli határon fogtunk el. A csoport parancsnoka Csernyahovszkij lett, Alexander Simkót neveztük ki politikai biztosnak. Két felderttőt ts beosztottunk hozzájuk, Litvint és Andrikovic elvtársat. A csoport Málinecre indult, s onnan Cinobányára, útközben különféle operációkat kellett végrehajtani." (Alexander Szagyilenko: A fekete tábornok emlékei, 221. old.j — Hát igen, katona is voltam — mondja Simko elvtárs. — Hadköteles lévén csakhamar be kellett vonulnom. Orem Lázra kerültem. — Itt kezdődött tényleges illegális ténykedésem. Hitler rég megszállta már a szomszédos lengyel területeket. A lengyel hadsereg menekültjeit pedig ott Orem Lázon terelték össze. Lehettek három- vagy négyezren is. Mi nekiláttunk a polgári ruhák beszerzésének. Sokat átöltöztettünk, aztán átcsempésztük őket a határon. — Orem Lázról csakhamar átvezényeltek — hogy is mondják magyarul? Vágújhelyre. — Egy fényképet mutat. Húsz-huszonegy éves fiatalemberek csoportja, ö maga is köztük van. — Mindnyájan elpusztultak — mondja. — Vagy golyó terítette le őket, vagy koncentrációs táborban végeztek velük. És ez itt? Eisenstetter. Barátom volt. Elmosódó fiatal arcot látok. Az egyenruha erősen hozzáhasonlítja őt társaihoz. — A fővárosban veszett oda — folytatja Simko elvtárs. — Illegális hírszerzést és hírközvetítést vállalt. Itt, a fővárosban eredtek a nyomába. Utcáról, utcára, házról házra menekült. A Mander- la házban zsákutcába szorult. Az újságok annak idején azt írták, öngyilkosság történt, öngyilkosság? Rátámadtak a kopók, és a hetedik emeletről lökték őt az utcára. Komor ráncokba fut a homloka. — Mindezt utólag tudtam meg. Ágnestől. Man- hatanský Ágnestől. Megsárgult iratai közül újra fénykép kerül elő. Egy fiatalember. Polgári ruhában, kalaposai), télikabátban. Mellette ugyancsak télikabátban, lefátyolozott arcú fiatalasszony. — Ez Ágnes. 0 látott el engem hamis iratokkal, akárcsak Eisenstettert. — Ki ez a kalapos fiatalember? — kérdezem. — Én vagyok. — Az arca elkomorul: — Én voltam. — És rövid szünet után: — Sikerült levetnem az egyenruhát. És épp idejében. Már csaknem bajba kerültem. A helyőrségnél szabotáltuk a Németországba indított hadianyagszállítmányokat. Le is tartóztattak, bár nem sikerült semmit rámbizonyítani. Mikor kikerültem a dutyiból, anyám kérvényezte leszerelésemet, mint családfenntartóét. Elbocsátottak a hadseregtől, de a nyomozó hatóságoknál már annyi feljelentés és bejegyzés volt a rovásomra írva, hogy nem mertem otthon maradni. Fölmentem a városba. Ágnes szerzett a részemre hamis iratokat, és aztán mindig úton voltam. Híreket hordtam a felsőgarami antifasiszta mozgalom illegális szervezőinek. — így teltek az évek, s már nyilvánvaló volt, hogy történnie kell valaminek. A felkelés előtt egy-két héttel a beavatottak Besztercebánya vidékére indultak. Én is útrakeltem. Ez volt az egyetlen lehetséges út. A felkelés kitörése után harmad vagy af^yednap a malufíní frontra vezényeltek. Civilből újra katonává lettem. Tűzszerész és aknászl Egy egész csoportot rendeltek parancsnokságom alá, de személyesen is részt vettem veszedelmes akcióikban. Hidakat robbantottunk, torlaszokat építettünk. Egy páncélvonatot repítettünk a levegőbe. Október 25-én Rimabányára vezényeltek bennünket. Nem Muráü felé indultunk, hanem Jelšava, Tisovec, Hnúšfa, Kleno- vec felé, de Tisovecet a németek foglalták el. Megkerülték torlaszainkat, és sikerült nekik rajtaütni felkelő egységünkön. Alig harmincan vagy negyvenen maradtunk együtt, Daxner főhadnagy és Hugo Lebenhardt parancsnoksága alatt. Besztercebánya Is csakhamar elesett, mi pedig a Ve- por hegységbe menekültünk. Klenovec táján táboroztak akkoriban Szegyilenko partizánkötelékei. November elseje és hetedike között végre kapcsolatot létesítettünk a törzskarral, és egyesültünk velük. Csakhamar egy egész dandárra való gyűlt össze belőlünk. —Most már a partizánköteléken belül folytattam a torlaszépítést és a hídrobbantást. Első komoly akciónkat épp Cinobánya fölött hajtottam végre. Egy német teherszállító kocsit tettünk tönkre, ugyanakkor népes motorkerékpáros egységet vettünk tűz alá. — A törzskar megbízatásából hajtottuk végre ezt az akciót, de tulajdonképpeni megbízatásom az volt, jussak el Cinobányára, és keressem fel az oda kihelyezett ózdi kohászokat. ' „A csoport elindult.,. Mondjatok, amit akartok, de a magyarokból sose lesznek partizánok — mondta ingerülten a komisszár —, a mieink pedig belepusztulhatnak. — Ne félj, nem pusztulnak bele — bizonygatta Klimov —, nem újoncok már, és kiismerik magukat a mesterségben; meggyőzik a magyarokat, s végül lesz egy magyar dandárunk is. Tréfásan odavetettem Vologyának, hogyha egy magyar dandár jön létre, megkérem a kijevi törzskart, hogy nevezze ki a dandár politikai biztosának ... En is féltettem a mieinket, de ha sikerül nekik, nagy politikai siker lesz..(Alexej Szagyilenko: A fekete tábornok emlékei, 221. old.) — Fölkerestem az ózdiakat. — Vagy hét évre a sikeres akció után ellátogattam újra Cinobányára. A falu alig változott meg, s megvolt még az a régi bolt is, ahol annak idején olyan jóízű almát árultak az ózdi fiúknak. Zatykó néni vezette. Hogy újra idevetődtem, a lánya, Blanka állt a gyümölcsökkel rakott pult mögött. összecsapta a kezét: —■ Há/t maga az? Maga? — Talán nem hiszi? — Jaj, behívom a mamát. Zatyko néni csak rámnézett: — Ni csak, hiszen ez ő, aki akkor azt mondta, gyertek, fiúk. — Hát igen, gyertek, fiúk!! így kezdődött. Talán tizenketten lemerészkedtünk a falu szélére, aztán a Zatykó néni boltjáig. Egy sereg ózdi fiú tolongott körötte. Kezükben almával telt zacskókat szorongattak. Volt, aki a ropogó fagy ellenére jóízűen beleharapott az alma húsába. Mikor megpillantottak bennünket, dermedten a falhoz lapultak, és géppisztolyaink láttán égnek meresztették a kezüket. Félelmetes találkozásnak indult számukra. Ideje volt, hogy barátságosabb hangulatot teremtsek. Azt mondom nekik: — Gyertek ide, fiúk! Belenyúltam a tarisznyámba, és egy csomó röpiratot vettem elő. Weis Péter, a törzskar magyar tisztje írta és sokszorosította őket. Az állt rajtuk, hogy mi partizánok, nem ellenük, de értük harcolunk. Ne menjenek Nyugatra! Jöjjenek közénk a hegyekbe! — A fiúk eleinte hitetlenkedve olvasták. És én pontosan azt mondtam nekik, anyanyelvükön, magyarul: — Gyertek, fiúk! Hirtelen leomlott a megjelenésünk és a félelem okozta válaszfal. Ojra majszolni kezdték az almát. Körénk gyűltek, kíváncsian faggatóztak. Végül elindultunk a falu közepe felé. A felszerelt katonatisztek és csendőrök közben hírét vették, hogy a faluba partizánok jöttek, s egy szálig elszeleltek. A munkaszolgálatra fogott kohászok pedig körénk gyűltek. Rögtönzött nép- vagy csapatgyűlésre került sor, s én ismét magyarul szóltam hozzájuk: — Nem ellenetek, hanem értetek harcolunk. Gyertek, fiúk! Föl a hegyekbe! Csaknem másfélszázan jöttek velünk, de néhány napon belül háromszázra növekedett a magyar dandár létszáma. Most már valóban dandár volt. Az idősebbeket kunyhó- és torlaszépítésre osztottuk be. A többieket két fegyveres csapatba. Cierny Balog, Brezno, Krám környékén csaknem mindennap fegyveres összecsapásban vettek részt. Január vége felé az Edelweis (havasi gyopár) embervadászaival is megütköztünk. Én magam is megsebesültem aznap. Mégis sikerült őket szétverni. Ez volt utolsó összecsapásunk a felszabadulás előtt... — Akkor Zatyko néni még hét év múlva is magára ismert? — Valóban rámismert. Megismert! — mondja, és most első ízben igazi fény deríti föl azt a komor, kemény arcot. Lent vagyok már az udvaron. Az épületek szabálytalan négyszöge veszi körül, Előttem a betonba ágyazott, tavas# színekben pompázó virágágy. S akkor eszembe jut az ötvenöt éves férfi kissé szürkülő haja. Szinte látom kemény határozott arcvonásait és szürke zakója alatt feszülő vállát. A mosolya is eszembe jut. Nézem azt a betonba ágyazott zsendülő tavaszt, aztán kilépek a kapu felé. Még az utcán is arra a furcsa ellentmondásra gondolok. BÁBI TIBOR4 OHwis uaaMvxaiv
