Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-10 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó
dékról. Olga mesélte a következő ílőtt Madárka elment volna, ő még t vele. Akkor már megint nagyon volt és biztosította Olgát, hogy í a kölcsönt Gidának. „Szegény ett Olga. — Jó lesz, ha vigyázol erülj valahol az útjába... Remé- haragszol, hogy belekevertelek ába?“ „Ugyan, el is felejtettem.“ most nem véletlenül jöttem hozván veled, csakugyan ... Na, ne dód, rettenetesen szeretek szán- ;azdaság elnöke valahonnan szer- ’ egy gyönyörű derékszánt, olyan nyakú, virágos derékszánt, azzal a városba, ide-oda. Megkértem, 3bb, ha a városba jő, hozzon be az öreg ma leüzent: jöhetek ve- épp szabad napom van, így aztán ha már itt vagyok, elmennék a ikhogy nincs már jegy. Állítólag igéd vagyok, legalábbis Madárka írezz hát nekem egy jegyet, vagy ?yél be a színházba. Megteszed? vagy! Ha hiszed, ha nem, amikor lógó úton, repült velünk a szán, da„ miért eszembe jutottál... e valaha olyan könnyű derékszánin addig, sem azután. Az apját k a fűrésztelepre s ott tisztviselős- :ezdve negyvenötben bekövetkezett érte mrg szegény a század végét, azt hajtogatta: „Én ennek a szá- ő órájában születtem és az utol- íeghalni, ezt jegyezzétek meg!“ Ez ixa ideája volt, mint a derékszán. a jegyzőségből csak a cím — a favégéig jegyző úrnak szólították —, jelentéktelen, rosszul fizetett kis- >1 kezdve, hogy megfogamzott a fe- hajdani karácsonyi vakáción, hogy derékszánja két pejlóval, csilingelő lovak nyakán — minden ősszel az- iz állomáson Gidától: Karácsonykor várunk. Amikor aztán Gida ;zén kétévi ösztöndíjjal Párizsba inyai folytatására, külön is a lel- lehetőleg úgy rendezze a hazatélen érkezzék. t meg, szívinfarktusban. S mire ŕtalan vonatjárások zűrzavarában hazaérkezett, már el is temették. Sokszor föltette azután magában a kérdést: vajon ha mellette lehetett volna a halálos ágyánál, eszébe jutott volna-e az apjának a cifra, virágos derékszán. És néha szinte hallotta a hangját: „A havas égi mezőkön derékszánnal várok rád, csak idejében értesíts!“ És ha erre gondolt, maga is legyőzhetetlen hittel telt el. — Mi van ma veled? — nézett körül Olga a könyvekkel agyonzsúfolt agglegény-lakásban. — Alig tudsz lépni, úgy fájlalod a derekadat és amit nemigen szoktál megtenni, kijössz elém az állomásra. És még virágot is vásároltál! — igazította meg a vázában az arany krizantémcsokrot. — Milyen nap van ma? — Különleges világnap — dünnyögte Gida a fotelhez vánszorogva. — De azért a kávéfőzést rád hagyom. Gida szótlanul nézte Olgát, hogy tesz-vesz otthonosan, és azt a fiatal tanárnőt látta maga előtt, kivel húsz évvel ezelőtt ismerkedett meg. Nem sokat változott. Valamivel teltebb, és sötét hajában a füle fölött néhány ősz hajszál. Ennyi. Vajon Madárka neki is azt mondaná: „Nem vagyunk már fiatalok, kérem?“ — Tudod, ki vizsgált meg ma délben? — szólalt meg kávéját kavargatva. — Madárka. Ö a kerületi orvosom! — Madárka? Ne mondd. Hát az honnan került elő? Gida vállat vont. — Nem kérdeztem, meg se ismertem az első pillanatban. Ö azonban rögtön rám ismerhetett. Tudod, mi volt a diagnózisa? „Nem vagyunk már fiatalok, kérem. Nem legénykedünk többet, annak már vége.“ Olga hangosan fölnevetett. — Csakugyan rád ismert! — S ha láttad volna, milyen kárörvendő, ronda pofával mondta! — Ezért vagy hát ennyire letörve? — nevetett Olga. — Ezért lettél egyszerre ennyire udvarias, hogy még virágot is vásároltál? — gúnyolódott. — örvendj, hogy nem azt mondta neked, amit a vízkórságban szenvedő Bethlen Gábornak mondott a borbélya, „ki igen tréfás, jádzi ember vala“, s mikor Bethlen panaszkodott neki, hogy megdagadt a lába, azt mondta arra: „Lakolik ám most az, ki sokat csintalankodott; kin szegény meg nem haragván, csak ezt felelte: úgy vagyon s megérdemli.“ — Csodálatos! — csapott a térdére Gida, de a hirtelen mozdulattól úgy a derkába nyilallt a fájdalom, hogy eltorzult az arca. Kifújta magát és fejcsóválva folytatta: — Érdekes, hogy nem emlékszem erre a passzusra, pedig kétszer is olvastam Kemény önéletírását. Szó szerint így írja? — Szó szerint: „Lakolik ám most az, ki sokat csintalankodott.“ — És Bethlen: „Ogy vagyon s megérdemli.“ Pompás! Mennyire emberi! — Nem hiszem, hogy te Madárka előtt ilyen őszintén beismerted volna, hogy csakugyan nem vagy már fiatal. Gida maga elé bámulva arra gondolt: vajon hogy alakult volna az életük, ha Olga nem ragaszkodik annyira a függetlenségük megőrzéséhez, és összeházasodnak? Amióta öregszik, többször feltette magának ezt a kérdést, de soha nem próbált felelni rá. Felelet helyett most is inkább azt kérdezte meg Olgától: — Még mindig annyira szeretsz szőnkáznl? — Hát neked most miről jutott eszedbe a szánkázás? — Csak úgy... Egyszer régen meséltél egy hattyúnyakú virágos derékszánról... — Igen, igen, emlékszem. — Most Olga tűnődött el egy pillanatra. Sötét szemében olyan fény csillant, mintha tűzbe bámult volna. — Azt se tudom, megvan-e még az a szép szán. Amikor szegény Samu bácsit olyan csúfosan leváltották az elnökségről, az egyik fő vádpont ellene a derékszán volt. Hogy festett derékszánt vásárolt magának s azzal járt télen, mint egy ispán. Az új elnök nem is vette elő soha a szép derékszánt, azt se tudom, megvan-e még vagy eltüzelték. — Ezt eddig sohasem említetted — lepődött meg Gida. — Nem került sor rá — felelte Olga. — S ez a mostani elnök mivel jár? Szekérrel, gyalog? — Régebben szekérrel járt, de most van egy autója. — Ühöm... És... izé... Samu bácsi még él? — Él, hogyne, él még az öreg. Valamennyi nyugdíja van, de azért dolgozik is, pásztor. — Mondd meg neki, hogy üdvözlöm, ha még emlékszik rám. Olga mozdulatlan tekintettel bámult Gida komor arcába. Az a hajdani szánkázás jutott eszébe. Gida két színházjegyet szerzett, együtt nézték végig az előadást. Utána együtt vacsoráztak a vendéglőben, majd fölmentek a Gida lakására. Egyetlen szobácskábán lakott akkor még, egy bútorozott szobában. Hajnalban, amikor öltözködött, hogy elérje a korai autóbuszt, Gida kinyúlt az ágyból, megfogta a kezét és odaültette az ágy szélére. „S ezután hogy lesz, Olgi?“ — kérdezte, szorosan tartva a kezét. „Eszem ágában sincs, hogy hozzáci menjek feleségül. Remélem, nem a Madárka-heccre gondolsz? Túlságosan szeretem a függetlenséget, és azt hiszem, téged is túlságosan megszerettelek. És ezután is szeretni akarlak.“ „Én is“. Akkor jól van. Kár lenne elrontani“... Igen, így volt nehezebb. Samu bácsira gondolt, s a Gida szavaira, és elmosolyodott. — Hogy emlékszik-e rád? — felelte csendesen. — Sokszor kérdezi, hogy mért nem jössz már egyszer hozzánk is ásni. Valami régi kövekről mesél, azt hiszi, egy elsüllyedt templom van Bakvár-tetőn... Sohasem mondtam el neked, hogy másfél évvel azután valaki erkölcstelen, feslett élet miatt följelentett a tanfelügyelőségen. Majdnem kirepítettek a tanügyből. Samu bácsi védett meg. Még valami beadványt is készített és azt az összes szülőkkel aláíratta. — S ezt mért nem mondtad el nekem mostanáig? —■ Ez az én személyes ügyem volt. Nem tartozott rád, Mi kettőnkre csak a szerelmünk tartozott. — És a régi kövek? — Azt mindenképpen elmondtam volna. De vártam, hogy eljöjjön az ideje. Közben neked is megvolt a magad baja az örményes! ásatás miatt. Ha az öreg akadémikus nem áll ki akkor melletted s később az a fiatal régész... Szóval neked sem volt könnyebb, mint egy függetlenséget szerető vidéki tanárnőnek — mosolyodott el szomorkásán. — Hát ezért nem említettem Samu bácsit s a régi köveket. Vártam, hogy eljöjjön az ideje. — És most eljött? — Eljött. Látod, lassan mindennek eljön az ideje. — Értem — bólintott Gida, és hirtelen földerült az arca. Bort szedett elő, de amikor tölteni akarta, Olga lefogta a kezét: — Hagyjuk vacsora utánra. Hoztam valami friss ázalékot, mindjárt elkészítem a vacsorát. Megkezdődött a disznóvágás... Remekül megvacsorázunk! Amíg Olga a pici konyhában a vacsorát készítette, Gida az ablakhoz lépett, hogy leeressze a rolót. Keze már a zsinóron volt, amikor észrevette, hogy odakint az utcai lámpák fényében hópelyhek táncolnak. Elbűvölten nézte. Valahol messze-messze mintha csengők szóltak volna. I hagyta ott a ta- zna tövében. A pro- ebben visszafordult ? vigye az egészet: sapott az oszlopra, óval nem tehetem emelné meg tőlem, innak a nyálasnak ! megemlegeti. len delet jeleztek, vezető a tanácskoilgozza át még egy- - mondta az öreg sen — és szeptem- lentkezzen. Nekem aeg, hogy tekinté- 3 életem, s minden, retemért eddig tet- Dnyult ahhoz, hogy Sra kimondjam az sásson meg. — Ez- icsút sem véve, le- erőtlenül botjára ;yta a termet. 3s! — kiáltott fel nikor az ajtó bezá- tt, s egy pillanatra tt a cinikusan model. Aztán a düh- 1 remegve az öreg a meredek lépcsőmiatt, édes fiam, — professzor Szabót vagy, könnyen ve- lályokat, de mi lesz tt fel, s mielőtt a tt volna, lecsúszott e, melyen a kései ihány csillogó tóTéli hangulat (Tóthpál Gyula felvétele) — Szidorov, jöjjön csak be hozzám! — Igenis, Ivan Palics. — Azt hiszem, Szidorov, maga ma megint elkésett ... — ő, Ivan Palics, inkább ne is említse! Tegnap labdarúgó-mérkőzésen voltc n. — A Szpartak játszott a Dinamóval, ugyebár? — Igen, a Szpartak a Dinamóval... Hogy süly- lyednének el mindahányon! ... — No és milyen volt a játék? — A rendes játékidőben döntetlenül végző dött. — No és ki ért el jobb eredményt a büntetőrú- gásoknái? — Mindjárt elmesélem. A rendes játékirő, mint már említettem, döntetlennel végződött. Nekifogtak a büntetőrúgásoknak. A Szpartak mind az ötöt belőtte, a Dinamó is. Akkor folytatták az első gólig. A Szpartak játékosa mellélőtt. Valósággal elszorult a szívem ... De megjelent a Dinamó játékosa, hogy belője — és puffI ő sem talált. Megint a Szpartak- ra került a sor — gól! Őszintén szólva, mer örültem. Már azt reméltem, hogy ez lesz az utolsó lövés. De mégsem: a dinamósok nyomban kiegyenlítettek. Azután pedig, szinte bosszantásul, úgy történt, hogy amikor a Dinamó belőtt egy gólt, a Szpartak is. Ha a Dinamó elhibázta, akkor a Szpartak is. Már az összes játékos lőtt kapura, ezért a tartalékokat mozgósították. A tartalék-játékosok is döntetlenül végeztek. Ekkor az edzők lőttek kapura — mindketten beletaláltak. Utána a gyúrók — mindketten mellé... A lelátókon pedig ott ült a közönség és várta, hogyan végződik a dolog. Rop- oant érdekes... A bírŕk megtárgyalták a dolgot, és önként jelentkező nézőket kértek fel kapura- lövésre. Egy Szpartak- szurkoló mellélőtt, egy Dinamo-szurkoló szintén a kapufát találta el. Majd a másik tribünről kértek fel jelentkezőket — ők mindketten belőtték. Már kigyulladtak a lámpák, odakint koromsötét lett, mi pedig még mindig kapura lövöldöztünk. Es nem lehetett elmenni, az ilyesmi szinte megalázó igazi futballkedvelő számára. Hát így egészen reggelig rugdostunk ... Amíg a stadionban jelen levő 80 000 néző mind egy szálig nem lőtt kapura, senki sem ment el. Reggel fél 11-kor végül abbahagyták: a Dinamó szurkolói elfogytak, csak Szpartak-drukkerek maradtak. Hát nem tudom, kinek ítélik a győzelmet. — No és magának, Szidorov, hogyan sikerült a lövés? — Nekem... A kapusba találtam. — Ráférne egy kis edzés, Szidorov, úgy bizony! GELLERT GYÖRGY (ordítása
