Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-19 / 275. szám, hétfő
BORISZ LASZKIN: ÉRTIK EGYMÁST Nagyonis valószínű, kedves barátaim, hogy önök közül is jónéhányan felfigyeltek már egy meglehetősen elterjedt jelenségre. Sokszor előfordul u. i., hogy ketten beszélgetnek, s mégsem értik egymást. Tűnődik az egyik: különös, ugyan miről beszél ez? A másik ugyancsak a fejét töri: vajon miről is van szó? Képzeljék el: ketten beszélnek ugyanazon a nyelven, s mégsem értik egymást! Tolsztoj „Háború és béke" című regényében a szereplők igen sok beszélgetése franciául történik. Minthogy az olvasók többsége nem tud ezen a nyelven, zárójelben közölni szokták a francia mondatok fordítását. Nos, ott egyik nyelvről a másikra kell fordítani a beszélgetést. Most azonban nézzük meg, hogyan lehet ugyanarról a nyelvről ugyanarra a nyelvre lefordítani egy párbeszédet. Vannak ugyanis olyan esetek is, amikor ketten, akik beszélgetnek, nagyon jól értik egymást, csak éppen az azonos nyelvű harmadiknak nincs sejtelme róla, miről is beszélnek. Lássuk hát! Petrov ügyfél felkeresi Ivanov osztályvezetőt a tanácsnál, ök értik egymást. Es hogy olvasóink is értsék, minden mondatuk után közöljük annak jelentését. Petrov: Üdvözlöm, Ivanov elvtárs. Ivanov: Üdvözlöm, Petrov elvtárs. Petrov: Erre jártam, gondoltam, benézek magához. (Lakás- problémám van, nem tudom, mit tegyek.) Ivanov: Jól tette. (Ha tőlem akar lakást, hiába jött). Petrov: Olyan ragyogó az idő, hogy lehetetlen ellenállni: ilyenkor sétálni kell, szívni a jó levegőt. (Tudom, hogy soron kívül nem szabad kiutalni.) Ivanov: Igen, ilyenkor bizony jó volna az erdőbe menni. (Örökre elvágnám magam, ha bárki ügyével is soron kívül foglalkoznék.) Petrov: Es horgászni nem tud elszabadulni egy kicsit? (S ha a főosztályvezetőre is próbálnánk hatni?) Ivanov: Szeretnék, szeretnék, de hát sehogy sem tudok. (Hiú remény.) Petrov: De annak ellenére, hogy ennyit dolgozik, remekül néz ki. (Ha valaki, akkor te igazán melg tudod tenni, amit akarsz.) Ivanov: Ez csak a látszat. (Már megint a magadét fújod.) Petrov: Es a család? Mindenki jól van? (Vagyis semmit sem lehet tenni?) Ivanov: Igen. (így van.) Petrov: Ňo jó. De már megyek is, sietnem kell. (Akkor hiába jöttem.) Ivanov: Nézzen be máskor is, ha erre jár. (Viszlát.) Nos, hát ennyi a beszélgetés. Azt hiszem, ez jó példa volt arra is, hogy nemcsak értetlenséggel találkoztunk az életben, hanem olyan esetekkel is, amikor s beszélgetőpartnerek nagyon is jól értik egymást. Remélem, akkor is eredményesen sikerült hozzájárulnom, hogy ezentúl mindig mindenki — a kívülálló is — jó értse miről van szó. (Relmélem, jó kis honoráriumot utalnak ki ezért a krokiért. És mikor van ennél a lapnál honorárium fizetés?) Villányi István fordítása M ivel nejem egyebek között módfelett szeret böngészni a nőlapokban, családi életünkben odakövetkezett a helyzet, hogy egy napon kijelentette: — Nem hiszem, hogy valami nagyon mélyen sértheti a férfihiúságot, ha egyszer-egyszer a férjek is kezükbe veszik a fakanalat ... Netán. Ezt még eleresztettem volna a fülem mellett, de néhány nappal később már bibliai idézettel támadt rám: — A mosogatnivaló ugyan sok, de a kézilány kevés! Ez sok volt az én megátalkodott természetemnek is, így hát a jó múltkoriban krumpli- hámozásba kezdtem, hogy legalább ennyivel járuljak hozzá a nőkérdések megoldásához. Sajnos, férfimódra láttam neki. Mialatt öntudatlanul járt a kezem, magamban azon füstölögtem, hogy e terméketlen, s bizonyos fokig mégiscsak megalázó tevékenység helyett hasznosabb dolgot is művelhetnék. Például írhatnék. Dehát ez a lélektelen konyhai babra- munka odáig sem enged eljutni, hogy számba vehetném: ugyan mi is lehetne egy következő írásom témája? Töprengéseimet éles fájdalom metszette el. A burgonyahámozó késsel csontig bevágtam a kezemet. Irgalom anyja, ne hagyj el! — sóhajtottam elszörnyedve, mint Ágnes asszony a véres habok felett, amikor legyilkolt férje vérbörzsönyös ingét laty- kolta a patakban. Nem akarom a gyengébb idegzetű olvasók hátán felborzolni a szőrt, csak annyit vázolnék a rettenetes percekből, hogy a talpam alatt összegyűlt vériszamtól alig tudtam kijutni a lakásból. Nosza, csapot-papot hagyva, rohanás a legközelebbi orvosi segélyhelyre! Szerencsém volt, mert amint az orvosi rendelőben meglátták egy hentessegéd véres látványát is meghazudtoló külsőmet, azonnal elsősegélyben részesültem — értve alatta, hogy a doktor jóindulatúan arcon paskolt, és bevarrta a sebemet. Egyetlen rendhagyó körülmény csupán az volt, hogy az ilyenkor kötelező tetanusz elleni védőoltást, saját kérésemre, nem kaptam meg, mivel a tűszúrásokkal szembeni túlérzékenységem (orvosi névén: allergia ab iniectione) miatt más helyen, más orvosok eltiltották. Egy hét múlva újrakötözésre mentem hozzájuk. Már az elején gyanús volt, hogy bár a felénél tarthattunk a rendelési időnek — amikorra a beidézésem is szólt —, rengeteg ember tolongott a várószobában. A vének, fiatalok, férfiak, asszonyok, gyermekek tarka, zsibongó gyülekezetében talán a legszembetűnőbb jelenséget az a három, több tucat sebből vérző és kibogozhatatlanul összegabalyodott végtagú részeg képezte, akik teljes megadással, békésen hortyog- tak az egyik zugban. Nagy sokára megjelent egy egészségügyi nővérke, akin mindössze egyetlen dolog volt figyelemre méltó, hogy vaskos lábszára tekintélyesen ráömlött magas szárú, fűzős cipőjére. A hangja erőteljesen és barna hangszínnel zúdult ki a folyosó fülledt levegőjébe: — Kérem az első hatot! Megindult a népvándorlás, mindenki esdeklőn nyújtogatta feléje a számozott cédulákat. Bement vagy kilenc-tíz beteg. Az én sorszámom a szerencsés 13. volt. Majd a következő transzporttal! — sóhajtottam egy mélyet. Egy jó óra múlva, amikor ki- szédelegtek az első ráta páciensei, újra megjelent a hízán- kós ápolónő, s felzendült: — Tizenhat... Egy emberként morajlott fel a tömeg: — Mi? Hogy?! A hetedik következik! ... Indignálódő enyhület: — Jó, jó! Azért nem kell a plafonra mászni!... Akkor hát a hetedik... kilencedik... s a többi... Űjabb emberfolyam. Engem diszkréten félretolt: — Várjon a sorára! — De a tizenharmadik vagyok. — Akkor meg pláne. Az szerencsétlen szám. S ahogy elnézem, maga Is az! — szólt le- ereszkedőleg. Tovább szívóskodtam: — Csakhát az a bajúszos úr, aki a tizenhatos sorszámot tépte le, már bent van. Szíveskedjék sorszám szerint bevenni a pácienseket! — Maga csak nem vizionáljon! — förmedt rám ajkbigy- gyesztve, s becsapta orrom előtt a sebészeti rendelő ajtaját. MIKUS SÁNDOR: RENDELŐBEN Felindultan visszaültem a helyemre, s a továbi egyórás várakozásba merültem. A rendelőből kifelé szállingózó betegek sorában időközben megjelent az én bajúszos emberem is. Hegyként meredt fel előttem. — Ide figyeljen, maga gombafejű! — recsegte. — Máskor jól nézze meg, amit lát, vagy pedig rendeljen erősebb szemüveget az orvosnál! Ha tudni akarja, hármas számom volt, s már hajnali félháromtól itt veselkedtem az ajtó előtt egy Szahara típusú sátorban, amelyet azóta már a szatyrába csomagolt a feleségem. Csak azért nem látott itt mindvégig, mert közben el-elugrottam egy fröccsre, meg egy doboz cigarettáért ... Máskor figyeljen oda! Értve?! Marcona külsejének és hajóácsra valló termetének teljes tudatában szemembe húzta a kalapomat, s diadalma csúcsán, meg a várakozók kötelesség- szerű röheje közben, a feleségébe karolva, eldöngött a kijárat irányában. Ám igazán akkor fordult meg bennem a borjú, amikor a nővérke a következő váltásnál is újfent a varázslatos tizenhatodik számot kiáltotta ki, mintha egy őrült tombola nyertes számát reklamálná, amelynek tulajdonosa érthetetlen okból nem jelent volna meg a díjkiosztáson. — Hallgasson rám, kedves nővérke! — léptem hozzá, miközben körülöttem már öklök hadonásztak feléje —, térjen észhez! A tizenhatos szám, egy megnyerő ábrázatú és kellemes modorú, bajuszos férfi, éppen az imént távozott, akit volt szíves előttünk beereszteni, több más prepotens alakkal egyetemben. Az én számom például a tizenhármas — emlékeztettem emelt hangon —, és már régen bent volna a helyem. — Ahá, a tizenhármas?! Hogy micsoda pofátlan alak maga! Egyebet sem hallok, csak a maga hangját, amint folytonosan a tizenhármas számot kelepeli a fülembe! Mit csináljak, ha nekem meg mindig pont a tizenhatos szám van a kezemben? ... — Elkövette azt a szánalmas baklövést, hogy nem dobta már rég a szemétkosárba — szóltam, és cséphadaró módjára járó karjai között beslisszoltam az orvosi rendelőbe. Odabent, valamennyi betegtársammal együtt, megegzeci- rozott: — Üljenek le, ne lábatlan- kodjanak nekem itt! — mutatott erélyesen a fal mellett sorakozó székekre. A sebészorvos, doktor Spil- hózni Jácint rosszalló tekintettel méregetett, mintha személyemben Hasfelmetsző JaCk lépett volna a rendelőjébe. — Kedves barátom, maga nagyon agresszív — utalt a nővérrel történt összezördülésemre. — Fogalma sincs róla, hogy mi itt mit szenvedünk. Ha kíváncsi rá, én már a harmadik műszakot végzem egyfolytában. Látja, milyen gyulladásos a szemem az álmatlanságtól? Éjjel-nappal vágok, szúrok, metszek, hasítok! S amellett éppen ma reggel halt meg a kezem alatt Abigél néni, anyai nagynéném, akitől hároméves korom óta minden karácsonyeste medvecukrot kaptam. Talán a temetésére sem jutok el a teméntelen munkámtól... — törölt ki egy kövér könnycseppet a szeme sarkából. — Drága doktor úr — szóltam közbe némi részvéttel —, nekem az ön munkája ellen az égvilágon semmi kifogásom! Nekem csupán az volt a panaszom, hogy a nővérke nem tartott rendet, amelyet pedig... — Egy szót se tovább! —• emelte fel tiltőlag a kezét. — Tudja maga, hogy a kedves nővérke három napja vált el iszákos férjétől, s kilenc, gondozás nélkül maradt gyermeke éppen egy órája robbantotta fel a lakásukat a gáztűzhely óvatlan kezelése következtében? Na, látja! Mit tud maga az életről? Idejön, és' követelőzik! — Azért mégse kellett volnp beengedni azt a tizenhatos sorszámú bajuszost... — A tizenhatosat? A bajuszosat? Ö, boldog együgyűség! — kulcsolta össze a kezét a homlokán Spilhózni doktor. -- Hol él maga? Hát nem hallott még arról, hogy vannak olyan betegeink, akiket soron kívül kell kezelnünk? Mit tudhatják azt maguk, önző és belátásta- lan emberek, ott künn a pádon, a várószobában, hogy mi minden fő nálunk az üstben? Különben is, ez a derék atyafi — akivel magának nem tudom mi a baja — egy rendkívül de* cens ember. Már több mint tizennégy éve jár ki a víkend- házam kertjét gondozni, minden ellenszolgáltatás nélkül. Ami pedig a maga ügyét illeti — nézett bele a papirosomba —, nem áll módomban semmiféle orvosi segítséget nyújtani, amíg ezt a vényt nem láttamoztatja a körzeti vagy az üzemi orvosával, továbbá a rendőrhatóságokkal, az illetékes lakóbizottsággal, a feleségével, valamint tizenegy, büntetlen előéletű munkatársával! — Az utódok nélkül maradt nagymamák rögbicsapatának intézőbizottságával ne? — kér deztem bizonyos vészjósló színezettel hangomban. — Csak ne legyen olyan cinikus — felelte rángó arcide.- gekkel. — Nézze, maga nem hagyta magát beoltani tetanusz ellen, valamiféle allergiára hivatkozva. Nekem ehhez semmi közöm. De sebfertőzés útján a tetanuszon kívül esetleg megkaphatta még a veszettséggel járó virulens tyúkszemtúlten- gést is, amiről viselkedése alapján máris majdnem meg vagyok győződve. S mi a garancia, hogy nem harapdos össze egy csomó embert? Nekem fedeznem kell magam! — Tudja mit? — szóltam rá keményen. — Én tényleg kezdek valamit érezni, már ami a veszettséget illett. Ha perceken belül nem szedeti le ezt a bűzlő vackot a kezemről, ami orvosi előírások szerint pontosan most esedékes, isten az atyám, hozzáfogok harapdosni, s ön lesz az, akin elkezdem. Eddig még mindenki szurkol-- va figyelte szópárbajunkat, azonban ekkor olyasmi történt, amitől tátva maradt a jóemberek szája: az úr színváltozása. Mármint a doktor úré. — Nővérke! Kötözze át azt a kezet! — lihegte rémülten, — Még csak az kellene, hogy ... A nővérke levette szájáról az alkoholos üveget, amelyben antiszepszis céljából diópálinkát tartott, majd egy halom kötszerrel felém közeledett. — Dögöljön le a műtőasztalra! — parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon. Szóval, én analfabéta vagyok, aki nem ismeri a számokat?! Kisssé kancsalított, miközben működésbe kezdett. — Én ezt ilyen kifejezetten nem mondtam — mentegetőztem. — Csupán... De legyen szíves, a mullpólyát ne a nyakamra tekerje! A kezem sebesült meg. — Nekem mondja? — bandzsított rám, majd mégis engedett a szorításon. — Jól van, no! Máskor azonban ne hordjon össze hetet-havat! Miután munkájával végzett, barátságosan barackot nyomott a fejemre, és utamra bocsátott. Hazafelé mentemben eszembe jutott, hogy ami fölött krumplihámozás közben főtt a fejem, megoldódott. Van egy humoreszkre való témám. Mert nem ritkán ilyenek az írás összefüggései. Jón Želibský: Várakozás FARKAS KÁLMÁN: Ősz Fröccs-ingajárat. Mint terhes asszonyok kisimult arca, olyan most az ősz. Topped a köd valahol, kazlak mártana sejlik, láthatárig nyújtott bejglik a barázdák, a bor folyékony lábzsák. Fröccsök. Lelóg rólam kétoldalt az élet, mint kazlakról a téglanehezékek. Ki tudja hányadik cigaretta? Hallom: a magány mérőónja csobban, egyetlen hatalmas limány lett a vérem, szinte mór tapintom, hogy oldódsz a fröccsök királyvizében. Hangtalanul tűnsz, vízipók-siklással, a felszín se rezzen utánad, ősz van, piros pikkelyes nedves háztetők nyugalma árad.
