Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-06 / 18. szám, Vasárnapi Új Szó
kott egy rókacsalád. Meg is akarta az apám fogatni a rókát, csapóval, de helyette a szomszéd kutyája került a vasba. Talán ezért is temette be a bunkert az édesapám. A katonák az istállóba meg a konyhába rengeteg szalmát hordtak be, és azon aludtak. Sokan voltak. Én abban az időben még csak tízig ismertem a számokat, így mindig a „Feketebácsi“ volt az utolsó a fekvő sorban, akit meg tudtam számolni, a többi a „sok" kategóriába tartozott. lük kiabált, üvöltözött, hogy mit, azt nem értettem. Kezében pisztolyt tartott, és azzal hadonászott. Két katonát hoztak. Az egyiknek vérzett a szája, és a kezükön lánc volt. — Minek van a két katona bácsi kezén lánc? — kérdeztem. Zsóri felemelte a fejét, egy darabig az eget nézte, mintha valami érdekeset látna, majd a félig ösz- szerakott puskát a földhöz vágta. — Katonaszökevények, mondta, meg fognak halni. — Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy nekem is elment a kedvem. HallEgy reggel kint ültünk a kertben, a terebélyes almafv alatt. Ez a fa szép pirosbélű almákat termett. Ma már nincs meg, mert vagy tíz évvel ezelőtt belé csapott a villám, és kiszáradt. Zsóri a puskáját pucolta. Szétszedte apró darabokra, és mindent fényesre dörzsölt. Nekem tetszett az egész művelet, de különösen a csillogó-villogó részek keltették fel az érdeklődésemet. Ez itt a kakas, ez a závár, ez a biztosító, magyarázta. A „Feketebácsi“, valami sötét színű reggelit hozott, és a Zsóri minden második falatot nekem adta. — Nékem is van egy fiam — mondta minden bevezető nélkül — akkora, mint te. — Miért nem mész hozzá haza? — Majd megyek, de még nem lehet. Tudod, mikorra ez az almafa kivirágzik, mutatott fel a fejünk fölé, akkorra talán én is otthon leszek. A házunk előtt nagy csődület támadt. Háromkerekű motorbicikliről fekete ruhás katonák szálltak le. Az egyik közügattam egy darabig, de a kíváncsiság furdalni kezdte az oldalam. — Ha meghal a két katona bácsi, akkor mindenki fekete ruhát fog ölteni? — Nem, Öcsi, nem. A katonák nem öltöznek fekete ruhába, csak a gyilkosok. — Amikor Ágnes néni meghalt, mindenki fekete ruhába öltözött, az anyukám is. — Az más — mondta Zsóri, és legyintett egyet a kezével. Az ól sarkánál Rigó ugatott, ugrált, tépte a láncát. — Ne ugass te, most még neked sem szabad — szólt Zsöri a kutyára, majd megfogott engem, és magához ölelt. Mikor újra eleresztett, csak akkor vettem észre, hogy az arcán könny folyt végig. Másnap a katonákat felsorakoztatták az utcán, és továbbvezényelték. Zsóri nem volt köztük. Katonaruháját a kutyaólban találtuk meg. Azóta minden tavasszal, amikor virágoznak az almafák, Zsórira gondolok, hogy vajon sikerült e neki. M. Gyúrók Éva illusztrációja aztán három pohárba önt. Isznak, Polykarp fizet. — Megyek, Jakub, elbőgném magam itt — mondja, megveregeti Jakub vállát, és kimegy a sötétbe. Jakub nem tartóztatja. Ugatni kezdtek a kutyák, a fenébe. Föntről, lentről vonítás hallatszik. Sziklák között baglyok huhognak, fekete macskák szaladnak át az ember ^íogy nyikorogjon. Hatuijui az ablak alá kerül. Mindenütt sötét. Csak sötét. Hideg szaladgál a hátán, de megembereli magát és bekopog. Rögtön hátrál két lépésnyit, és fülel. Semmi. Sehol semmi. A legkisebb pisszenés sem hallatszik, a kutyák is abbahagyták a vonítást. Felbátorodva újra az ablakhoz lép, és erősebben kopog. Egy pillanat múlva rezdül a függöny, nyikorelőtt, dorombolnak, csábítanak, hasukat mutogatják. Seprűkön boszorkányok röpködnek, varázslók meg eltakarják a holdat, és mindenkit meg- igéznek, aki a szemük elé kerül. Az ördögbe, micsoda furcsa éjszakai De a rossz erők, silány előérzetek ellenére Polykarp az utcára lép, és a Felvég felé veszi útját. A lefüggönyözött ablakokon keresztül csak egy-egy házból szűrődik ki némi fény, így ha akarnád, se tudnád* meg, mi történik a szobákban. Másult kékes, vibráló fény televíziót sejtet. Polykarp nem siet, idejéből futja, s amikor markába csúszik zsebében a bicska, még el is neveti magát. Csaknem a falu legszélén, a sötéten álló ház előtt áll meg. Lehet, hogy csak az útról, gondolja, és máris nyitja a kiskaput, óvatosan, nedul a belső ablakszárny. — Ki az? — kérdezi egy női hang az üveg mögül. — Én, Éval Karpo! PolykarpI — Karpo? — a hangból kiérződik a meglepetés. — Nyisd ki! Engedj bel Az ablakszárny becsukódik, a függöny kisimul. Néhány pillanatig semmi sem észlelhető. Lehet, hogy lelte küdt, vagy öltözködik. Polykarp mélyeket lélegzik, kihúzza magát a sötétben, mint egy vessző. Az ablakban fölvillanó fénytől visszahököl. A féťv árnyékolt, de mégiscsak fény. Nemsokára lépések hallatszanak a folyosóról, kulcs nyikordul a zárban, kattan a závár. — Gyere be! — mondja Éva. Polykarp megbátorodik, belép. Követi a nőt, és észre sem veszi, máris a szobában van. Körülnéz, és amikor egy kicsit fölocsúdik meglepetéséből, látja, hogy a nő őt figyeli. — Foglalj helyet — kínálja. Rámosolyog a fiúra, de amikor látja, hogy Polykarp milyen komoly, alkalmazkodik hozzá. Már székkel sem kínálja. — Gyere velem, lány — tör ki hirtelen Polykarpból —, gyere hozzám, mert megvadulok ... Lelkemre, megvadulok, nyers húst fogok enni, része- geskedni, birkák vérét szívni ... Vérengző lesz belőlem, szörny! A nő a fiú indulatától megrémülve a falig hátrál. — Olyan régen voltál itt — mondja bátortalanul —, ki tudja merre jártál ... . — Semerre! — kiált föl. — Meghalt az anyám, az apám szintén a föld alatt, és most az öreganyámat is eltemettem ... Hidd el, megvadulok egymagam, nem főzök, nem étkezem úgy, mint az emberek! Jősz? No, jősz? Egy pillanatig csönd van, csak mély, nehéz lélegzetüket hallani. A nő végül is elernyed, lesüti a szemét. — Nem tudom ... — mondja csendesen, nehézkesen. — Ej, te.. .1 — robban ki Polykarp, dühösen maga elé csap, de rögtön lehiggad, és kirohan. Egyetlen ajtót sem csuk be maga mögött, csak rohan. A hídnál megáll. Kifújja magát, és hangosan megjegyzi: „Szamár vagyok!“ Másnapra Polykarpot mintha kicserélték volna. „Jámborrá váltam, vegy megpuhított az érzelem?“ kérdezi önmagától mindjárt reggel, de neu tud rá válaszolni. Favágásra adja magát, hogy elnyomja fejében a zúgást, de nemsokára meganja. Fejszeélesítés közben majdnem megvágja magát. A baromfi közé hesseg, mert kaparják a zöldséget. Metszőollóval a kertbe megy, hogy eltávolítsa a ribizli srl- raz ágait. Csaknem hüvelykujjába kerül. Nem megy neki a munka, a szerszámok kihullanak a kezéből, és megörül, amikor már délelőtt Jakub látogatja meg. — Na, udvarolni voltál? — mondja nevetve Jakub. — Honnan tudod? — Tudom, láttalak! — Ne lódíts! — No, nem láttalak, csak gondoltam. Polykarp cigarettát húz elő, megkínálja Jakubot. Három slukk után elneveti magát. — Ott voltam, igazad van — ismeri be. — No és? — érdeklődik Jakub. — Semmi, mi lenne — mondja röviden, és elmegy a kedve a további beszélgetéstől. Jakub elbúcsúzik, Polykarp magára marad. A nap hosszú, és mintha állandóan harangoznának. Nem bírja kivárni az estét, már délután úrrá lesz rajta az idegesség. Kiszellőzteti a házat, ki- söpri a szobákat, mindent elrak, rendet teremt. Mi a fenének csinálom, kérdezi önmagától, de azért csak minden virágot megöntöz a cserepekben. Amikor bealkonyul, minden égőt meggyújt a házban, megmosakszik, és újságokat vesz elő. Csak átfut rajtuk, aztán a naptárért nyúl. Nemsokára azt is félredobja, a szobába megy, fehér inget ölteni. Megnézi magát a tükörben, s ez megnyugtatja. Ekkor valaki csendesen bekopog. — Tessék! — mondja Polykarp hangosan. Kinyílik az ajtó, és Éva lép be. — Eljöttem — suttogja. Polykarp lába mintha földbe gyökerezett volna, aztán hirtelen a nőhöz lép, és megfogja a kezét. — Gyere, adok valamit — mondja neki, és a szoba sarkában álló faládához vezeti. Fölnyitja a tetejét, szövött zsákocskát húz ki belőle. Valami zörög benne. — Dió — mondja ünnepélyesen. — Dió? — csodálkozik Éva. — Nekem rakta félre az öreganyám, és most a tiéd — mondja melegen. — Itt a kalapács is. A nő fogja a zsákocskát, kioldja a száját, és egy diót vesz ki belőle. Kalapáccsal a héjára koccint, széttöri, belét a szájába veszi. Polykarp némán áll fölötte, és mosolyog. Csak a fény túl sok a házban. Fordította: Bereck József éjde retnás 'Íja, dik. ;ép: 31dinyonbe'öld olydoljbe. íegPofojtből és 3ndidja lép- l az i sa- asz- ola;olja a a l. arp, iisz- n — edül :het, egy- gyet néz de ül, olím *rmaz ke ík, se ke az >tő a ük. zeite kis re, lói a öbm: El\oz én <m, allék jelen a ai na, lél, red ■k? ez- am lég iát ió- a ne- ját m, mi- Id- ől- ' a és Miket <vila-
