Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-14 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
Moyzes I lona: üveghez nyomja. Egy-két perc elmúlik. A szeme előtt formálódnak a tárgyak. Tisztán látja az ágy dunnáját A dunna alól kilóg az öregasszony keze. Alaposan megzörgeti az ablakot. Semmi. Újból benéz, de mozgásnak semmi jele. A nagy embernek inába száll a bátorsága, s ingó léptakkel a kapu felé veszi útját. Nem tudja megnézni a holt embert. Isten bocsá* de nem azt... Az öregasszony töpörödött alakja rajzolódik ki előtte. És persze a görbe botja. Mind a ketten a föld felé hajlottak. Visszakanyarodik a város felé. Az első telefonbódéból föltárcsázza a rendőrséget. • • » A bárok, borozók asztalain gyertyák égnek. A fa- lakról tompán hull a fény. Meghitt megvilágítás. Csak a vörös bársony szőnyegek lángolnak. A vendégek szívében szilveszteri hangulat. A bárpulton külföldi és hazai italok csillognak. A bárpult mögött álló szőke nő kontya, mint a szalmakazal. Az asszonyok estélyi ruhában, a férfiak legtöbbje sötétben. Poharak verődnek össze, ital csurran az asztalokra, a zaj egyre erősödik. Odakint autók futnak, visszajáró lelkek gyanánt egy-egy szám csilingel bele a puha hóhullásba, mint a múlt kacaja, és ez úgy hat, mint agy finom üzenet. Ismerősök és ismeretlenek integetnek, kurjongatnak egymásnak félig mámoros állapotban. A város peremén az egyik utca utolsó előtti házi. kójában egyre fogy a fény. A függönyön túl hópely- hek kergetőznek. Reggeltől havazik. A dupla függöny elrejti szeme elől a Baranecet, Kedvés hegyét. Ettől elszomorodik, s mert az ablakon át nem lát a távolba, ezért magába néz. Akad látnivalója. A kis házikó előtti gyepes udvaron mezítlábas kislány szaladgál. A ruhácskája hosszú és maszatos, akár az arcocskája. Tegnap volt. Nincs idő, csak kín van, az élet igája. Lónak a szívünket és a tenyerünket fogjuk be. Ök húzzák szakadásig. De most valahogy elfogyott az ereje. Sokszor elfogyott már, de ennyire soha. — Gyű te, gyű te, gyű tel ... — nógatta sokszor önmagát. A föld fölszántott barázdáin, mosókonyhákban, bőrcserzők műhelyeiben, kocsmák deszkapadlóin, gyárak különböző részlegein. Hijó, hijó, hijó ... Gyű te, gyű te, gyű te... Elködösül a szeme. Elvész a látóhatár. A réten szürke ló üget feléje. Különös ló. Sötét a szeme, mint a Verbici tó. Lángok lobognak benne. Úgy hívogatják, mint a lápi lidércfény. Lassan megint fölszáll a köd. Újból látni. A gyepes udvaron megint ott a mezítlábas kislány. Az arca tiszta, és szoknyája rövidebb. Nem ő az, a lánya, Bözsi. Mellette a Julkó kenyeret majszol. Milyen kedves gyerek volt a Julkó, Iste* nem... — Ha nagy leszek, hintót veszek neked és sólyom ruhát. És cipőt, hogy ne koptassa véresre lábadat az út — ígérte a gyerek. Mégis véresre koptatta. Nemcsak a lábát, egész egymagát. Hál* Isten, lassan befejeződik. Julkó elfelejtette megvenni a cipőt, hintóra meg P arasztszekér döcög az úton. Barna ló húzza. Jages az út, a ló kapaszkodna, ha volna mibe, de az utcákra ráfagyott jég könyörtelenül sikamlós. Meg-megcsúszik a patkója, s egy-egy másodpercre riadva megáll. Vajon az út jegétől? Vagy szokatlan terhétől? A szekéren koporsó, a koporsóban öreg asszony. Minden az, csak nem teher már. Mégis... nehezebben húzza, mint a követ, amit a gazdája naponta a folyóból szállít a város felé. A ló szeme kémlelve nézi a januári köddel átszőtt, tej- fehér horizontot. Szinte odaragad a tekintete, mintha kérdezni akarna valamit, amit nem ért. Sötét, száraz ágak verődnek a szekérhez. A föld nyújtja ki csontkarját, búcsúznak a fák. A koporsó után alig ballag valaki. Fura gyászmenet. A januári végtelen hómezőn fekete pötty a koporsó. Egy-egy járókelő megáll, csodálkozik a szokatlan látványon. Városon a temetkezési vállalat autója szállítja a halottakat. Vagy a kétlovas halottas batár. De egylovas parasztszekér? Megcsóválják a fejüket. Január eleje van. A szél a jeges havat a levélhordó arcába vágja. A köpenye alá bújik, sodorja, löki előre, vagy visszahúzza. A vállas, erős ember káromkodik. Az utolsó előtti, háznál megáll. Félretolja a reteszt a kiskapun, és benyit. A kaputól a házacska ajtajáig egyetlen lábnyomot sem lát. Érintetlen, akárcsak a ház mögött következő hómezők, melyek a Krivány falé futnak. A lámpa ég az eresz alatt. Meggémberedett ujjaival nagyokat koppant a színe- hagyott ajtón. Semmi válasz. — Aludna vagy beteg? Az is lehet, hogy látogatóba ment a gyerekeihez, mert amióta ez a nagy hó leesett, azóta legalább tíz nap elmúlott. A vastag havon vékony jégréteget képeznek a hószemcsék. Mióta ég a lámpa? Az öklével dörömböl... A válasz magint elmarad. Az ablakhoz megy, megpróbál benézni. Az ablakon függöny. Kutató tekintete reménytelennek látszik. Egy parányi nyílást mégis felfedez. Középen a függöny nem ér egészen össze. Arcát szorosan az ablakHin mikor elindult veled a vo- /jl'll nat, még nem tudtad, milyen /ilijl út áll előtted. Azt hitted, négy hétre elmész, s ez min- Wflivl den' A gyógyfürdő eredmé- IU IBII nyes lesz, s egészségesen, vagy legalábbis sajgó fájdal mák nélkül térsz vissza. Nem tudtad — miből is sejthetted volna? —, hogy a gyors nemcsak térben visz messzire ... Ültél a parkban, s úgy néztél át a ritkuló, rőt lombokon, mint odahaza ünnepnapokon a függönyön. Csakhogy otthon a függönyön túl a szövetkezet magasba meredő takarmánykeverőjének szürke falát látod, itt pedig ezer szín tárult eléd. Úgy érezted, a szemed láttára sárgul meg mindaz, ami még zöld, s mire leszáll az est, a levelek is lehullnak. Nevetségesnek találtad, hogy pont itt, ebben a parkban kell meglátnod, megértened az idő múlását. Akaratlanul az órádra tekintettél, de a másodpercmutató vonaglása nem döbbentett meg. Csak a falevelek. Meg az avar savanykás szaga, melynek beszippantása kissé fojtogató volt. Igen, szorongást éreztél a torkod táján. Olyasfajta szorongást, mint mikor nagy dolgok történtek veled. Kellemes vagy megrendítő dolgok. Mint akkor, amikor meghalt az anyád. Még gyerek voltál, a legkisebb gyerek a családban. Anyád elvesztését mégis te viselted el a legnehezebben a testvérek közül. Akkor is erőt vett rajtad ez a szorongás, amikor megtudtad, hogy apád mostohaanyát hoz a házhoz. Most is ilyen szorongás fogott el. Leginkább a gyomrod és a torkod táján ereztél valami meghatározhatatlan bizsergést. Nem, nem fájdalmat. Ilyesmi vibrált benned akkor is, amikor apádat könnyezni láttad. Ha arra gondolsz, még ma is átfut hátadon a hideg, pedig közben mindent megértettél. Te már akkor is tudtad, hogy két hold földért és egy lóért meg egy tehénért nem kell könnyezni. De azt csak később éltetted meg, hogy apád könnyei akkor minden józan érv ellenére indokoltak voltak. Azóta százszor meggyőződhettél róla, hogy a józan érvelés nem mindig elég a megvigasztaláshoz. Hogy az érveken kívül időre is szükségünk van. Olykor rövidebb, olykor hosz- szabb időre. Ha örökké élnénk, talán a legnagyobb sebeink is behegednének. Talán mindent el tudnánk felejteni. Fiilöp Imre: Izgalom, félelem és boldogság egyaránt kiváltja benned ezt a fojtogatást. Mintha a gyönyört és a gyötrelmet a levegővel szippantanád be. Most is ilyennek érezted a levegőt. Hirtelen felálltál s elindultál. Azt hitted, a sétálástól elmúlik a szorongásod. A forrásnál egyet-kettőt kor- tyintottái is, de az ásványvíz sem segített. Ismét leültél, ezúttal egy másik padra. Szemben a pádon egy fiatal pár ült szótlanul. A fiú a lány vállig érő hajával játszott. A lány a földet nézte. Tekintete egyetlen pontra meredt. Meg szeretted volna kérdezni, hogy ők is érzik-e az idő suhanását. Közölni szeretted volna velük nagy felismerésed: az idő múlik. Te se gondoltál az idő múlására, amikor Idával ilyen némán ültetek a Kis-Du- na partján. Ida mellett másnak érezted magad, mint azelőtt. Teljesen másnak. Erősebbnek, hatalmasabbnak. Egyszerre mindent másnak láttál. Szebbnek. A jö- vődet Ida nélkül el se tudtad képzelni. Sehogy sem értetted, hogyan élhettél huszonöt évig nélküle. Pedig szép emléked jócskán akadt. De egyelőre megfeledkeztél az aratási kalandokról, a majálisokról, a szüreti és búcsúi bálokról. A csárdást és keringőt imádó Giziről. A mindig nevető Terkáról. Juciról, akivel egyszer sűrű hóhullásban szeretkeztél. Hó borította a falut akkor is, amikor Katót először hazakísérted. Mindez csak később rejlett fel benned. Évek múltak. Szép emlékként. És sohasem zavarta meg a boldogságtokat. Az idő múlásától egyre fényesebbnek tűnt ifjúságod mozaikképe. Olykor visz- szafordultál, hogy lásd. Hogy lopva gyönyörködj benne. Igaz, csak lopva idézgetted a nagy tablón megörökített emlékeket, pedig tudtad, hogy a jelen és a jövő nem azokon múlik. A múlt mozaikképe megváltoztathatatlan. Minden egyes mozaikkocka a helyére került. Mint ahogyan megváltoztathatatlan az a tizenkilenc esztendő is, melyet Idával leéltél. És milyen jó, hogy megváltoztathatatlan! Idánál jobb feleséget elképzelni sem tudsz. Ugyanúgy szeret, mint régen. Mindent megtenne érted. A nyugalmadért. Tudja, hogy minő felelősség terhel a munkahelyeden. Még sose tette szóvá, hogy keveset vagy otthon. Hogy a csaľavaszi INfcrévíii: SZIGLIGETI FA (tusrajz) 1973. I. 14.
