Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-08 / 133. szám, csütörtök
PALESZTINA III. háborúk és válságok Az ENSZ, hosszas vita után, 1947. november 28-án 33 szavazattal 13 ellenében és 10 tartózkodással- a felosztás mellett döntött. Anglia 1948. május 15- én nulla órakor szüntette meg mandátumát Palesztina felett. Ezzel egyidejűleg hivatalosan kikiáltották Izrael államot s szinte egyidejűleg megindultak az Arab Liga tagállamainak csapatai Palesztina felé. Az első háború Az angolok azonban tudatosan nagy gondot fordítottak arra, hogy az arab országok ne kapják meg azokat a katonai eszközöket, amelyek a győztes hadjárathoz szükségesek. Másrészt Nagy-Britannia katonai erőit az ország belseje felé haladva vonla ki, s így az angol hadsereg szinte élő sövényt alkotott a tengerpart felől előrenyomuló izraeli és a Transzjor- dániából származó arab csapatok között. Ilyen körülmények között eleve irreálissá vált, még ha az arab fél számbelileg nagyobb erőket tudott is felvonultatni, hogy eredményeket érhet el a háborúban. így is történt. Izrael az ENSZ-határozat- ban biztosított területen túl 7 ezer négyzetkilométert foglalt el s ezzel egyidejűleg 700 ezer palesztint, egy egész társadalmat tett hontalanná. Ha a cionista vezetők célja csupán arra korlátozódott volna, hogy a világ népeinek többsége által részükre biztosított területen berendezkedjenek, kialakítsák új állami létüket, abban az esetben tudomásul vették volna, hogy a földnélküli nép nem egy nép nélküli földre érkezett, hanem egy olyan területre, amelynek lakossága az események rendes menete során előbb-utóbb független államot alapít. Érdemes idézni ezzel összefüggésben a tekintélyes cionista vezető, Nahum Goldman szavait: „A Palesztina felosztására vonatkozó ENSZ-liatározat után talán még lett volna esély arra, hogy komoly megegyezésre jussunk az arabokkal. Tettünk is óvatos kísérleteket... (Ekkor találkozott Golda Meir Abdullah transzjordániai emirrel.) „...de a palesztinai zsidó lakossság mámoros izgalmában nem járult volna hozzá az eredményes tárgyalásokat biztosító halasztáshoz.“ Izraeli orientáció Ne feledjük, hogy a palesztin válság időben lényegében egybeesett az Egyesült Államok globális offenzívájának kezdetével. Ez a nemzeti függetlenségi mozgalom világméretű kibontakozásának megállítását célozta. Ebből az aspektusból válik érthetővé, hogy az Egyesült Államok már 1952-ben titkos katonai megállapodást kötött Izraellel, s a kezdetben imperialistaellenes színekben induló zsidó állam, vállalva, az amerikai tervekben kigondolt szerepet, mindinkább feladta demokratikus elképzeléseit s az amerikai imperializmus hídfőállásává alakult. Angliának ugyancsak az volt az érdeke, hogy ne jöjjön létre megbékélés az arabok és a zsidók közt. A hanyatló brit imperializmus abban reménykedett ugyanis, hogy a katonai vereség okozta katonai sokk hosszú időre elodázza a brit kivonulás szükségességét, mivel a térségben olyan válsággóc alakult ki, amelynek leküzdése meghaladja az arab világ erejét. Izrael hű maradt történelmi belépőjéhez. Nem törekedett az arab szomszédokkal való viszony rendezésére, a területén visszamaradt arabokat másod- osztályú állampolgárokként kezelte, a menekültek hazatérését szülőföldjükre megakadályozta, ezenfelül állandó fegyveres ösz- szetüzéseket provokált a fegyverszüneti vonalak mentén. Vakon követték azt is, amit a nyugati nagyhatalmak vártak tőlük. Ben Gurion izraeli miniszterelnök már 1950-ben a következőket jelentette ki a je- ruzsálemi egyetem diákjai előtt: „A jelenlegi térkép nem a mi országunk térképe. Van egy másik térképünk. És önök felelősek azért, hogy ez a térkép valósággá váljék. Ez az összes zsidó szülőföldjének a térképe, a Nílustól az Eufrateszig." Az elkövetkező időszakban e politikai aspirációhoz híven az arab—izraeli ellentét, amelynek a palesztin kérdés, ha úgy tetszik, kiindulópontjául szolgált, tartalmát tekintve kiszélesedett s az általános arab—izraeli szembenállásba torkollt. A háttérben természetesen változatlanul kitapintható volt a palesztin probléma rendezetlensége. Két újabb robbanás Ezt ugyanis elevenen tartotta az a több százezer menekült, aki a szomszédos arab országokban telepedett le s e politikai menekültek politikailag, katonailag szerveződő csoportjai is, amelyek a befogadó országok támogatását élvezték. De az 1956-ban, majd 1967-ben történt robbanások ,a térségben már nem csupán, sőt elsősorban nem is a palesztin kérdésre vezethetők vissza. Sokkal lényegesebb szerepet játszott a háborúba torkollt válságperiódusokban az imperialista nagyhatalmak vetélkedése az olajért, Közel-Kelet stratégiai fontossága, illetőleg az a differenciálódási folyamat, amely az egyes arab országok társadalmi fejlődésével következett be. 1967, tehát a hatnapos háború után is lényegében csak azért válhatott elsődleges jelentőségűvé a palesztin kérdés, mert abban a dermedt bénultságban, amit a háborúban elszenvedett katonai vereség váltott ki, a váratlanul, bár nem minden előzmény nélkül színre lépő pa- lesztinek fegyveres harcának elindítása — mint Heikal megfogalmazta —, nemcsak szétzúzta az Izrael erejétől való félelmet, hanem egyúttal erkölcsi bíztatást is adott az arab országoknak.“ Magam többször is jártam a palesztin partizánok között. Beszéltem vezetőikkel, a különböző ellenállási mozgalmak irányítóival akkor is, amikor még csak feltűnőben volt a csillaguk. akkor is, amikor a világ róluk beszélt és akkor is, amikor Husszein szalámi-taktikája már egyre kisebb pozícióba szorította vissza őket. Sok-sok interjút idézhetnék most, világos, pontos mondatokkal a demokratikus Palesztináról, harcuk céljáról, amelyben együtt él majd zsidó, keresztény és mohamedán, ehelyett inkább egy részletet elevenítenék fel abból az 1970 januárjában írt útinaplóból, amely egy Jordán-parti utazás hangulatát őrzi. Utazás a Jordán partján „Minden utazásnak egyszer vége szakad. Ma is, alighogy elhaladtunk a tábla mellett, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy az út itt már a tenger szintje alatt halad, lejtőssé vált a szerpentin, majd hirtelen véget ért a hegyvidék és végre elébíink tárult a Jordán völgye, amelynek hírét, szépségét a Biblia óta oly sokszor és oly sokan próbáltak papírra vetni. Váratlanul balra fordultunk. Kinéztem az autó ablakán. „Ez mar valóban a front“ — villant át rajtam, amikor az ágyúgolyók szaggatta úton egy holt városba kanyarodott az autó. És szinte már fel sem tűnt, ami előző este Ammanban furcsa érzést keltett bennem, a hirtelen felugató géppuska-soro- zat. A rommá lőtt, kihalt kisvárosban egy elhagyott épületben ütöttek tanyát a partizánok. Az udvart benőtte a gaz, tulajdonosa réges-régen elköltözhetett már. Az új lakók néhány napja telepedtek csak le a viszonylag épen maradt házban. Ez a házunk és a hazánk —* tárta szét kezét Ahmed, a parancsnok, aki másik nevét később sem akarta elárulni. Ahmed szimbóluma nagyon fájdalmas és valahol nagyon igaz. A világpolitikai realitások a hétköznapi valóságban olykor nem olyan egyszerűen kézen- fekvőek, mint ahogy néhány, rendkívül logikus és megcáfolhatatlannak tűnő mondatban megfogalmazzuk őket. Palesztina nincs, viszont Izrael van. Ez a tény. Viszont az is tény, hogy Izrael céltudatosan és kegyetlenül olyan faji politikát alkalmaz az arabokkal szemben, ami a területén élő arabok három nagy exodusához vezetett: közel kétmillió ember vált földönfutóvá. akik közül az egyik most beinvitált a partizán parancsnokság épületébe, amely jelenleg a háza és a hazája is egyben. — Harcunk célja — szólalt meg ismét a parancsnok — úgy hiszem, általánosan ismert. Vissza akarjuk szerezni s mert nincs más választás számunkra, fegyveres harc árán, a szülőföldünket. A házainkat, ahonnan elkergettek bennünket, a földjeinket, amelyeket most mások művelnek meg. Egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette: — Évek óta nem láttam a feleségemet. A fiam pedig azóta tanult meg beszélni, amióta el kellett hagynom őket. Sohasem mondhatta nekem azt, hogy apám ...“ Szinte bizonyos, hogy ez a harc nyitotta fel végül is sok izraeli állampolgár szemét. Megkopott glória A jelen dilemmájához érkeztünk. Husszein Paleszlina-elle- nes offenzívája után a támaszpontjaiktól megfosztott palesztin gerillák glóriája megkopott, szerepük, jelentőségük csökkent s még ha nincs is — mert nem lehet — rendezés a Közel-Keleten a palesztinek nélkül, s még ha egy esetleges rendezés során bizonyára ott is ülhetnek a tárgyalóasztalnál, lényegében már nem diktálhatnak egyik félnek sem. Semmiképpen sem diktálhatnak. Bizonyára ez a felismerés vezette az izraeli kormányzatot, amikor új fejezetet nyitott arab, mindenekelőtt palesztin politikájában, amit abban lehetne summázni, hogy Izrael lépéseket tett egy későbbi, autonóm palesztin terület csíráinak kialakítására, ahová Izrael arab lakóit és a menekülteket is letelepíthetnék s így egyszerre oldódna meg az izraeli—arab és a palesztin menekült kérdés. Ezek a Dajan-támogatta izraeli tervek azáltal kaptak realitást, hogy Husszein jordán király Nasszer halála után mind kevesebb vonzalmat mutatott a közös arab ügy iránt s szabadon manőverezve fordult régi mecénása, Izrael jelenlegi politikai támasza, az Egyesült Államok felé. A Husszein-terv S bár mindkét fél tagadja, nyilvánvalóan ezért születhetett titkos alku Palesztina és a palesztinek sorsáról Izrael és Jordánia között. Izrael így megszabadulhat a palesztinektől, Husszein pedig azt követően nyeri vissza területeit, hogy a palesztinek legforradalmibb csoportjait, a gerillákat, kiszorította Jordániából. Érthető, hogy a Husszein-terv széleskörű visz- szautasításra talált az arab világban. De bár Szadattól Arafa- tig mindenki ellene van, alternatív megoldásként már nem lehet számításon kívül hagyni. A jövőről sokféle elképzelés született ez ideig s születik bizonyára az elkövetkezendő hónapokban, években is. „A zsidókat a tengerbe“, illetőleg „az arabokat a sivatagba“ — jelszavak csődbe torkolltak, háborúkhoz vezettek. így a megoldás, ha nem is közeljövőben, de mindenesetre csak a felszított nacionalizmus és a kiélezett vallási ellentétek eltűnése után képzelhető el. Minden más rendezési elképzelés olyan politikai kényszerzubbony, amelyet — éppen mert ráerőszakolnak a térség lakóinak egyik csoportjára — újabb politikai viharokat indít el az évezredes nyugtalansággal terhes bibliai vidéken. ŰNODY GYÖRGY 111 iryi mwwn ptirTiMŕi A nyugat-berlini négyhatalmi egyezmény vitathatatlanul kedvezően befolyásolja a további európai problémák megoldását, mindenekelőtt az európai biztonsági konferencia összehívását — írja az Izvesztyija egyik legutóbbi számában Vlagyimir Ku- kuskin. A szerző hangsúlyozza, hogy a négyhatalmi egyezmény aláírásával tulajdonképpen elismerték a Német Demokratikus Köztársaság területi integritását, s erre első ízben került sor a második világháborút követő időszakban. Az egyezményt aláíró hatalmak állást foglaltak amellett, hogy Nyugat-Beiiin nem része a Német Szövetségi Köztársaságnak (az nem irányíthatja) és ezzel egyidőben megegyeztek, hogy a városban wem teszik lehetővé olyan politikai tevékenység kifejtését, amely ellentétben állna ezzel a ténnyel. Ugyanakkor az egyezmény aláírói arra törekszenek, hogy Nyugat-Berltn sokoldalú kapcsola tokát létesítsen a világ minden országával. Az Izvesztyija cikkének szerzője emlékeztet arra, hogy Nyugat-Beiiin immár 25 esztendeje veszélyes válsággóc volt, az államok közötti nézeteltérések okozója, ám a Szovjetunió és általában az egyezmény aláíróinak igyekezete végül is hozzájárult a kérdés megoldásához. f13BECTflfl Jurij Zsukov, a moszkvai Pravda ismert kommentátora legutóbbi cikkében a szovjet— francia kapcsolatok elmélyítésével, az együttműködés távlataival foglalkozik. Zsukov a szovjet—francia parlamenti csoport elnöke a nemzetközi Interparlamentáris Unió keretén belül, s így alapvető kérdéseket vet fel a soron következő szovjet—francia kormányközi vegyes bizottság ülésével összefüggésben. A cikk szerzője hangsúlyozza: ennek a bizottságnak fő feladata, hogy megállapítsa, miként teljesítették az 1971-ben aláírt kétoldalú szerződést. Zsukov hangsúlyozza, hogy a szovjet—francia kapcsolatok fejlődése az elmúlt esztendőben meggyőzően bizonyította, a Szovjetunió Kommunista Pártja XXIV. kongresszusa határozatainak következetes valóra váltását, amely többek közt leszögezi, hogy fejleszteni kell a kölcsönösen előnyös kapcsolatokat a kapitalista országokkal, mégpedig a békés egymás mellett élés megteremtése érdekében. Zsukov megállapítja, hogy a két ország közötti politikai együttműködés egyre jelentősebb tényezővé válik a nemzetközi politikai életben, ugyanakkor a szovjet—francia kapcsolatok sikeres fejlődése jó példaként szolgálhat az európai együttműködés szempontjából is. Tény, szögezi le a kommentátor, hogy a szovjet—francia kapcsolatok sikeres fejlődése tipikus példája két ország különböző területeken folyó együttműködésének. Ezt az állítását a szerző konkrét példákkal támasztja alá. Végezetül megállapítja, hogy a gazdasági együttműködésnek rendkívüli jelentősége van a két ország politikai kapcsolatainak viszonylatában is, amelynek közös célja a nemzetek biztonságának megszilárdítása. Giancarlo Pajetta, az Olasz Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja az Unita hasábjain az ország demokratikus erői egységének megszilárdítása mellett foglal állást. Rámutat, hogy a demokratikus erőknek határozott ellenállást kell tanúsítaniuk a reakció provokációival szemben. Ez a nyilatkozat tulajdonképpen állásfoglalás a reakció, mindenekelőtt az újfasiszták fellépéseivel szemben^ akik azzal fenyegetőznek, hogy rendkívül veszélye» politikai konfrontációt robbantanak ki az országban. így például Almirante, az újfasiszták vezére egy nagygyűlésen hangsúlyozta, hogy párthívei végső leszámolásra készülnek a kommunistákkal. Többek között azt is kijelentette, amennyiben az ország politikai irányvonala „nem fejlődik megfelelő irányban“, pártja magához ragadja a hatalmat. Az újfasiszta pártvezér — s ez nem véletlen — a kormányválság idején, az éles politikai harc időszakában, terrorakciók közepette tette kijelentéseit. Politikai megfigyelők úgy vélik, hogy fellépése kísérlet a különben is feszült politikai helyzet további kiélezésére Olaszországban. Trud A Trud cikket közöl arról a segítségről, amelyet a Szovjetunió nyújt Indiának nemzetgaz. dasága fellendítése érdekében. A cikk hangsúlyozza, hogy India fokozatosan fejlett mezőgaz dasági-ipari hatalommá válik. A felszabadulást követő években az ország ipari termelése megháromszorozódott, ám ezzel egyidejűleg India jelentős sikereket ért el a mezőgazdaság fejlesztése terén is. India nemzetgazdaságában az utóbbi években egyre erőteljesebben fejlődik az állami szektor, amely nagy szerepet játszik a monopóliumok és a külföldi tőke helyzetének gyengítésében, ám ugyanakkor az ország különböző területei gazdasági kiegyenlítődésének tekintetében is. A szerző hangsúlyozza, hogy az Indiába látogatott szovjet küldöttség meggyőződött ezekről a nagy eredményekről, amelyek főként a nemzeti kultúra, az egészségügy, az iskolaügy, a tudományos és műszaki értelmiség nevelésének területén tapasztalhatók Befejezésül az írás szerzője hangsúlyozza, hogy a két ország együttműködésének alapját a béke megszilárdítása alkotja. Neues DEÜISCIAIi A Német Szocialista Egységpárt központi sajtóorgánuma szintén tág teret szentel a Nyu- gat-Berlinről szóló négyhatalmi megállapodásnak. A lap rámutat, hogy ennek a megállapodásnak a megszületése mindenképpen a Szovjetunió következetes békepolitikájának az eredménye. Vitathatatlan, hogy a Szovjetunió politikai vonalvezetése mindenekelőtt a békés egymás mellett élés alapelveinek betartására törekszik. A lap kiemeli, hogy a Nyugat-Berlinnel kapcsolatos egyezmény jegyzőkönyvét a szovjet—nyugatnémet, illetve lengyel—nyugatnémet államszerződések ratifikációját követően írták alá. Kétségtelen, hogy a szóban forgó szerződés szorosan összefügg az előbb említettekkel. Jelentőségét növeli, hogy nemzetközi jogi alapon is elismeri a négy nagyhatalom a második világháború után kialakult európai határokat. Ez viszont a békés együttműködés fejlesztésének döntő fontosságú tényezője Európában. Tagadhatatlan, hogy a Német Demokratikus Köztársaság is sokoldalúan hozzájárul a történelmi jelentőségű egyezmény megszületéséhez. Ezt az NDK és az NSZK között folyó párbeszéd is tanúsíthatja, amelynek eredményeként fontos megállapodásokat sikerült tető alá hozni. A lap kiemeli, hogy a nemzetközi jog elismerése ebben a vonatkozásban mindenekelőtt kontinensünk lakosainak érdekeit szolgálja. 1972. VI. 8. 4 UNITA
