Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-06 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
A FESTŐ tékes kettőség, amely a jövőben is mindvégig arra kényszeríti, hogy Hegyország fennsíkjain a bre- tagnei halászokra emlékezzen, Párizsban viszont a láthatár méla kékjével örökítse meg vásznán nosztalgiáját, hazavágyódását. Harmincnyolcban, a községi választások idején Kassán tartózkodik, ahol a CSKP választási propagandáját irányítja. Az őszi mozgósítás napjaiban bevonul. Közben fest. A komor GUERNICA után megszületik a vészt jelző „HÁBORÚ LESZ“ is. amelyen első ízben tűnik fel a Később többször is visszatérő, a háború embertelenségét jelző és plasztikusan éreztető női akt-torzó. Harminckilencben Párizsba emigrál, ahol Vlado Clementisszel, Lőrincz Gyulával, Antonín Pelccel és Adolf Hoffmeisterrel részt vesz az ottani Csehszlovák Kultúra Házának munkájában. A túlságosan baloldali intézményt, amelyet Jean Cocteau, Jean Cassou és az Amerikába költözött Weiskopf támogatott kiadósán, sem az emigráns Ososký, sem pedig a francia hivatalok nem nézték jő szemmel. És a várható vég rövidesen be is következett. Ososký és cimborái feljelentése alapján 1939. szeptember .19-én a „Házat“ a párizsi rendőrség bezárta, és az egész vezetőséget börtönbe vetette, kivéve Weiner Imrét, aki előre látva a fejleményeket, ekkor már Monsieur Wendel néven szerepelt. Ez volt az első fedőneve, azután következett a Boros, majd a Borský, és 1944- ben, amikor ismét égett talpa alatt a föld, felveszi a Kral nevet, amely az elkövetkező évek folyamán nem egy ízben mentette meg a festőt a Gestapo karmaitól, a koncentrációs tábortól és a kivégzéstől. Franciaország veresége után Weiner Imre két fronton harcol. Nemcsak a csehszlovák illegális ellenállás tagja, hanem bekapcsolódik a francia ellenállási mozgalomba, a nagy Resistece-ba is. Negyvenegyben ugyan lebukik, de a Gestapo azt hiszi, hogy Kráľ a Benešék embere s nem a kommunistáké, és futni hagyja, hogy összeköttetéseit megfigyelhessék. Wei- nernek, azaz Králnak azonban nyoma vész. Hat hőt múlva pedig Normandiából már egészen más valaki tér vissza, akiben igen kevesen ismernék fel Weiner. Imrét. A tévé képernyőjéről rám mosolygó és a riportert szellemes válaszaival meglepő festő, no meg egy finom, leheletszerű bélyeg, amelyen egyik elragadó festményét láttam, juttatta nemrégiben eszembe, hogy Weiner Imre, azaz Weiner-Kráľ Imre már hetvenéves, és valahogy a szlovákiai magyarság haladó hagyományainak egyik megalapozója, a csehszlovákiai magyar kommunisták régi harcostársa... Gyakran a közhely is megcálfolhatatlan igazság. S ilyen az a megállapítás is, hogy vannak emberek, akik öregen születnek, és viszont vannak olyanok, akik ősz fejjel is ifjak maradnak, akiket ugyan a legfőbb értelem irányít, mozgat, szívükben azonban gyerekek. Ezek közé a szerencsés örökifjak közé tartozik Weiner Imre is, akire a hetvenes után is nagyon ráillenek Radnóti Miklós sorai, hogy tisztán ólt, „mint a szél járta havasok lakói és oly bűntelen, mint jámbor régi képeken, pöttömnyi Jézusok“, de ugyanakkor oly keményen is. „mint sok sebtől vérző nagy farkasoki“ És most, hetvenévesen is. minden szkepszise és látványos cinizmusa ellenére is rafináltan naív és lírai festő. Képzeletének csapongása ellenére is az embert tartja a legfontosabbnak. Jó néhány tárlatát láttam, sokszor barangoltam elbűvölve műtermének képerdejében, s nem egy festményét úgy simogattam, mint életrekelt álmaimnak legkedvesebbjét. Nemrégiben is ott ültünk műtermében, s farkasszemet nézve a múlttal, számadásfélét csináltunk. Felsorakoztak Weiner-Kráľ Imre párizsi, rouenl^ prágai, harlemi és New York-i kállításainak sikerei. Közben a festő felugrott, megbontotta a lerakott vász. nak csatarendjét, ki-kihúzott a halomból egy-egy régi dátummal keltezett festményt, amelyek közül aztán az ej&ik mesélni kezdett. A kis Weiner-csemetében akkor ébredt fel első ízben a festő, amikor az elemi iskola egyik osztályából ellopta a kincstári krétát, és pompás léghajót rajzolt a járdára. Ám hiába! A vágbesztercei derék öregek becsületes polgári foglalkozást, s nem holmi éhenkórász mesterséget szántak nyugtalan vérű fiuknak. Ezért küldték őt Zsolnára, hogy az ottani reáliskolában szívja magába a gyakorlati életben is hasznos tudományokat. Zsolnán a rakoncátlan nebuló, Obendorfer tanár úr jóvoltából, kis híján megbukott rajzból és bizony ebben az időszakban semmi sem jelezte, hogy valamikor is híres festő, vagy egyáltalában festő lesz belőle. S főleg akkor nem, amikor a tanári kar mint veszedelmes szocialistát eltanácsolta őt az iskolából. Zsolnáról Körmöcbányára, onnan pedig Lőcsére kerül, s a végén ott is érettségezik. Édesanyja unszolására és édesapja nagy bánatára — aki becsületes hentesnek és mészárosnak látta volna legszívesebben fiát — az érettségi után architektúrát tanul Brnóban majd Prágában. Ám ugyanakkor festeni kezd és beiratkozik a híres prágai UMPRUM-ra, az iparművészeti főiskolára. Két úrnak természetesen nem szolgálhatott sokáig, és Díté tanár úr noszogatására, aki — ellentétben a zsolnai Obendorferrel — bízott tanítványában, átpártol a festészethez, a képzőművészethez. Rövidesen Berlinben találkozhatunk vele, majd Düsseldorfban, hogy végül is Párizsban, a művészetek Mekkájában kössön ki. Mint sok-sok más társát, Weiner Imrét js Párizs, Párizs levegője tette várbeli festővé. Hiszen itt a „Szajna-parti Bakonyban“ élt és alkotott Picasso, Vlaminc, Leger, Chagall, de főleg Matisse és Braque, akik erősen hatottak a fiatal szlovákiai festőre. £s őt is. akárcsak Chagallt, megejtették a francia gótikus katedrálisok freskóinak lebegő szentjei. Sátrát, mint sok száz és ezer festőtársa, japánok, spanyolok, lengyelek, négerek, magyarok és mexikóiak vagy oroszok, a Szajna túlsó oldalán, a Quartier Latinben ütötte fel. A Montparnasse kávéházaiban, a Dome-ban, a Rotonde-ban és a Petit Napolitain-ban ült naphosszat, figyelt, tanult és vitatkozott. Ott ismerkedett meg Vaszari Gáborral is, a tragikus sorsú, kiváló esszéíróvál, és ott barátkozott össze Bölö- niékkel, Károlyi Mihállyal, s többek közt Pór Bertalannal is. Egy szép napon azonban festöállványa mögött feltűnik .Gond asszony hosszú sötét árnya, és a mindennapi darabka kenyérért bizony kemény csatákat kellett megvívnia. Mivel jó zenész, hol zongoristaként, hol pedig — egy külvárosi moziban — mint másodhegedűs keresi a kenyerét. Ám hasznára van vágbesztercei futballista karrierje is. Egy olyan párizsi csapatban játszik és trénereskedik, amelynek a dúsgazdag Trubeckoj herceg a mecénása. A herceg úr aranyórával ajándékozza meg Weiner Imrét, a csapat szemefényét. Igaz, hogy másnap az öltözőben az aranyórának lába kelt. Festőnk ironikus mosollyal jegyzi meg: „Biztosan vándordíj volt. Trubec- koj adta — Trubeckoj ellopatta!“ Közben pedig szorgalmasan fest. Ezekből az évekből származik csúfondárosan bájos kis vászna, a későbbi „KÖRMENET“, melyen a nacionalizmusok szentimentalitása nélkül adekvát módon és sajátosan jeleníti meg a harmincas évek sanyargatott szlovák emberének életét, s amely már egyéni hangról és művészi kifejező erőről tanúskodik. A nélkülözés végül is hazakényszeríti. Hiába vonzza Matisse művészetének pazar színpompája és bűbája, Weiner Imre magára ölti a csehszlovák hadsereg uniformisát. Leszerelése után pedig mint műszaki hivatalnok dolgozik egy prágai építkezési vállalatnál, s ugyanakkor labdarúgóedzőként is működik. Nem sokáigl — Nem tudtam összeadni — emlékezik nagy nevetve —, és irtóztam a hivatalnoki élettől. Hazasiettem Szlovenszkóra, Zsolnán nyélbe ütöttem életem első kiállítását, majd utána nyomban visszamentem Párizsba. Ezerkilencszázharmincat írnak. Ebben az esztendőben rendezik meg G. Braque nagy kiállítását Párizsban és Weiner Imre, aki felfigyelt Braque bűvös kockáinak zenélő játékára, hátat fordít a realizmusnak — legalább is átmenetileg. Vagy három éven át az absztrakt festészet hullámain vitorlázik. Ám ecsetje nyomán még az absztrakció vad örvényei is — csakúgy, mint később a szürrealizmus b oszorkányszombat jai — megszelídülnek, és álomszerűvé, mágikus realizmussá válnak. Ezt bizonyítja az Absztrakt tavasz című fesménye is, amely, ha érezzük a képeket, akkor bizony nem is absztrakt Az emberi élet azonban, sajnos, egyáltalában nem absztrakt, s Weiner Imrének nagyon is konkrét meg. élhetési gondjai támadnak. Ismét menekülni kényszerül Párizsból. Hazatér. Itthon próbál szerencsét. Harmincnégyben közös kiállítást rendeznek Lőrincz Gyulával. Ekkor válik tagjává — Gwerk Ödön és Steiner Gábor biztatására — a szlovenszkói magyar képzőművészek egyesületének. Harminchatban elnyeri a pozsonyi Masaryk Akadémia aranyérmét, ami azonban nem gátolja őt a pártmunkában. Ekkor festi meg Peter Jilemnickv, Fraňo Král és Dr. Iván Hálek, a híres kysucai vörös-orvos portréját is. Grafikája pedig flásd a Vödric. Az utca éneke, a Pozsonyi udvar. a Nyomdában című lapjait] feltárja, mégpedig egyértelműen a Duna menti metropolis elesettjeinek és nincstelenjeinek nyomorúságos életét. Érdekes, hogy konkrét, harcos és realista grafikája mellett festészete az absztrakció és a szürrealizmus átszűrt elemeit tartalmazza. Az ő esetében azonban inkább festői poetizmusről szólhatnánk, mint bármi másról. Ezt bizonyítja különben a TUTAJOS ÁLMA. a HEGYEK NAGYASSZONY című és sok más akkori alkotása. Ekkor Jelentkezik művein az az érMarietta, a régi összekötő ezúttal is feltűnik, és segédletével a bátor festő ott folytatja, ahol elfoga- tásakor félbehagyta. Ezúttal okmányokat, születési bizonyítványokat, személyazonossági igazolványokat, katonakönyveket és élelmiszerjegyeket szerez be az ellenállás földalatti harcosainak, az antifasiszta menekülteknek, a szökött hadifoglyoknak. S ha elfogytak a nyomtatványok, és minden part szakadt, betörtek a peremnegyedek városházaiba, s onnan szerezték be a szükséges okmányokat és élelmiszerjegyeket. Negyvennégy tavaszától egészen Párizs felszabadulásáig Tanguy ezredes (később tábornokJ, a legendás kommunista parancsnok osztagában működik. A felszabadulás után Párizsban él. a Csehszlovák Komitét tagja és a Francia Kommunista Párt funkcionáriusa. És csak úgy „mellesleg“ fest Is. Negyvennyolc februárja után ismét csatasorba lép. Aktivitása az Amerika-barát francia kormány számára nem kívánatos, s amikor a reakciós csehszlovák emigránsok egyre-másra feljelentgetik, a francia hatóságok letartóztatják, és kitoloncolják Franciaországból. Hazatér, de úgy látszik, hogy Fortuna istenasz- szony a háború befejeztével elpártolt festőnktől. Mert bizony itthon is sok a kellemetlensége. Áin ennek ellenére sem csügged. Minden ecsetvonása harc a pesszimizmus ellen, harc az emberiességért, az élet mindennapi örömeiért. Mint az ógörög mondavilágból idetévedt Pán, csodasípjából megejtő, színes melódiákat varázsol elő, Hegyország lankáit és az ősz lángoló színeiben tobzódó erdeit szüzek és szép, érett asszonyok végtelen sorával népesíti be... Majd félreteszi sípját, s álarcát eldobva, bús, figyelő szemével az emberi, az egvéni és a társadalmi konfliktusokat vigyázza, észleli a drámákat, tragédiákat. Ilyenkor képeire bársonyos szárnycsattogással a bánat és a gond sötéten tollászkodó madarai telepednek, színei komorakká válnak, és festői kézírása is szófukar lesz. Mintha Diderotra hallgatna, aki szerint a festő úgy beszéljen, mint a spártaiak. Aztán ismét megjelenik arcán a bölcs mosoly, és vásznai az ember filozófiájának balzsamszerű bátorítását tükrözik. Majd újra varázssípja után nyúl, garabonciás módjára tréfát űz mindenből, mindenkiből. Ilyenkor jönnek léLre az olyan művel, mint a JÚNIUSI NAP A KRÍŽNA HEGYEN, ahol a hegyek kék koszorújának előterében, virágos hegyi réten egy, a nézőnek hátat fordító akt fekszik, mögötte pedig egy régimódi, szolid családi esernyő hever — Szent Péter esernyője! Palettáján ma is muzsikálnak a színek! Most is, hét kereszttel a hátán, romantikus, sőt bizonyos fokú szentimentalitásáért sem szégyenkezik. Örömet osztogatott mindig és osztogat ma is vásznain ez az igaz ember és kiváló festő, aki mint tapasztalt gyöngyhalász, mindig a legszebb gyöngyöt emeli ki a mélyből. Sok barátja van. Érmet, jutalmat — hivatalosat, azonban nem kapott. Sem olyan titulust, amely megilletné. Fest, fest és olvas. Marxot és Descartes-ot lapozgatja — és Proustot. És Prousttal mondja: ,„Míg fiatal az ember, mindig előrenéz, semmire sincs ideje, most azonban, amikor az évek elillantak, visszatekint és emlékművet épít“. Ecsetjével, vásznon, ércnél maradandóbbat. BARSI IMRE munka közben
