Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

DARKO ISTVÁN NOVELLÁI oltott palócsággal. A pozsonyi Primáspalota tükörtermében tartott bemutatkozó esténken, a HNB mostani házasságkötő termében, azonban nem ezt a népszerű írását, hanem — emlékezetem szerint — a Két ember, egy árnyék című kötetének másik elbeszélését olvasta fel. Közvetlenül az előadói pult előtt az első sorban három előkelő dáma ült. Akkoriban „csillagkeresztes hölgyeknek" hívtuk a monarchia idején a Lőrinckapu, a Hosszú és Ventúr utca palotáiban lakó arisztokrata nőket, akik késő öregségükben is megőrizték karcsúcságukat. Erősen rizsporozott arcukról selyemruhájukra pergett a lilás árnyalatú púder, diszkréten illatosan és diszkréten felékszerezve, ünnepi frizurákban, előkelő kis kalapokban jelentek meg, magyarságuk mellett tüntetve, talán abban a hitben, hogy a Toldy-Kör illemtudó, simára fésült nyelvű dilettánsainak műsorát élvezhetik. Darkó szókimondó, erősen fűszerezett magyarsága eleinte meghökkentette a dámákat, de csak rosszallóan csóválták a fejüket, mintha egy gyereket kapta volna rajta valami malacságon, ám amint szaporodtak a naturalisztikus bemondások, úrrá lett rajtuk a megbotránkozás, és egymásra nézve felszisszentek. Ilyen hölgyek előtt főbenjáró bűnnek számított feneket, emberi ürüléket népiesen megnevezni, has helyett is gyomrot illett volna emlegetni, s nem tudomásul venni, hogy az emberi testnek vannak derékon aluli, megnevezhetetlen funkciókra szolgáló részel is. Amint a novella után felcsattant a taps, anélkül, hogy összebeszéltek volna, a hölgyek hirtelen felemelkedtek a helyükről, és sietve elhagyták a termet, az én soron következő bemutatkozásomat be sem várva. Darkó ezen az emlékezetes estén mintha a múlt világát temette-volna egészséges realizmusával, és köztünk nem akadt senki, aki bánta volna, hogy hallgatóságunk száma megcsappant. Mint elöljáróban említettem, adósságtörlesztés a novelláskötet megjelentetése. Kívánatos volna, ha Tamás Mihály, Morvay Gyula, Sebesi Ernő kötetei után a kiadó távlati tervéb« kerülne Darkó két történelmi kisregényének, a Szép ötvöslegénynek éí a Ferdetoronynak kiadása is. EGRI VIKTOR: ROMOK és FÉNYEK F

iatal olvasóink zöme alig Ismeri Darkó Istvánt, a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom egyik vezéralakját. Könyveit nem találjuk könyvtáraink és könyvesboltjaink polcain, írásai a felszabadulás óta — egy kivétellel — nem jelentek meg lapjainkban, s ezért mindenképpen üdvözölhető, hogy a Madách Könyvkiadó — folytatva a múlt haladó, demokratikus irodalmának bemutatását — Romok és fények címmel egy tizenötíves válogatást bocsátott közre novelláiból. Turczel Lajos a kötet előszavában helyesen jegyzi meg, hogy kiadónk a gyűjtemény megjelentetésével „teljesebbé teszi a két háború közti irodalmunk képét a köztudatban — és egy kitűnő íróval szemben fennálló régi adósságát törleszti le." Turczel tanulmánya a próza modernebb útjai felé orientálódó, de a nyelvi és tartalmi naturalizmustól terhelt, s az expresszionizmus hatása alatt álló, majd sajátos, egyéni hangját meglelő Darkó munkásságát, novelláinak témakörét, a kisebbségi életforma és probléma ábrázolására való törekvéseit alapos felkészültséggel elemzi, csupán az előszóban érintett életrajzi adatokat szeretném a teljesség kedvéért, és az új olvasónemzedék tájékoztatására, egy-két további vonással kiegészíteni. Az 1902-ben Szentendrén született, székely származású Darkó, akinek egyik őse Apácai Csere Mihály volt, irodalmi pályáját Losoncon kezdte, ahol akkoriban Komlós Aladár, a mai magyar esszéirodalom kimagasló művelője, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke, Győry Dezső, az Űjarcú magyarok költője, valamint Simándy Pál, a kiváló esszéíró és Scherer Lajos, a Mi Lapunk szerkesztője élt. Ezekben az esztendőkben Pozsony és Prága mellett Losonc kisebb irodalmi központnak számított; a Sarlós mozgalom megindulása előtt innen indult ki irodalmi és kulturális életünk kezdeményezéseinek java. Losoncról Darkó Kassára került, ahol Simon Menyhért és Szombathy Viktor társaságában a leghosszabb életű irodalmi folyóiratunkat, a Magyar Írást (1932—1937) szerkesztette. (Az irodalmi, művészeti, kritikai, társadalmi folyóirat és figyelő munkatársa kezdetben Móricz Zsigmond, és erdélyi szerkesztője Tamási Áron volt.) 1935-ben a kisebbségi magyar pártok nyomására, ellentétbe kerülve a folyóirat mecénásával, a földbirtokos Szentiványi (Zerdahelyi) Józseffe), meg kellett válnia a laptól. Ekkor lett az SZMKE, a Szlovenszkól Magyar Kulturális Egyesület kassai titkára, és 1937-ben tüntették ki Égő csipkebokor című regényét a csehszlovák állami díjjal. Darkó színpadi kísérletét, a Só és kenyér című színjátékát itt Kassán adta elő a Kazinczy Társaság művészgárdája 1935. április hetedikén, a II. Rákóczi Ferenc halálának kétszázadik évfordulóján rendezett országos emlékünnepségek alkalmából. A müncheni döntés után Darkó a Magyar Rádió kassai részlegének munkatársa lett, s itt is elfogulatlan, demokratikus gondolkodásról tett tanúságot. (Személyes tapasztalatom van erről: ezekben az esztendőkben, amikor a fasizmus hallgatásra kényszerített, több alkalommal szerepeltetett a kassai adó irodalmi műsorán.) Utolsó könyve, a Magyar hegyek népe című elbeszélésgyűjteménye 1943-ban jelent meg. A felszabadulás után Darkó Budapestre költözött, és az Áttelepítési Kormánybizottságon dolgozott, majd végleg Pesthidegkúton telepedett le. Ismerve vitalitását, szervezői képességgel párosult, kimeríthetetlennek tűnő alkotó erejét, korai elhallgatása talányos előttem. Sziklay László csak felteszi a kérdést, és kielégítő magyarázatot nem fűz hozzá, miért érte mellőzés és e mellőzés miatt miért némult el Darkő, akiben „a két világháború közti időnek egyik legjelentősebb epikusát vesztettük el." A világirodalom sok nagyjáról hasonló korai elnémulást jegyez fel az irodalomtörténet, s akad rá magyar példa is, köztük Arany Jánosé a legjellegzetesebb, de a lánya halálától megrendült Arany a hallgatás éveiben mint fordító remekelt, és élete alkonyán megírta a Toldi szerelmét. Darkó „mellőztetése" azért érthetetlen előttem, mert losonci és kassai évei alatt közéleti tevékenységében sem érhette gáncs, irodalmi munkássága pedig mindvégig demokratikus és haladó szellemű volt. Talán elegendő, ha az utóbbinak igazolására az 1938ban írt, az Irodalmi Szemlében tavaly megjelent Önként jelentkezett című elbeszélésére utalok, „melynek hatalmaskodó őrvezető alakja a militarizmus gonoszságával való tudatos azonulásáért önmagát ítéli halálra." (Turczel) ťr A húszas évek prózaírónak egy része, köztük Darkő ís, nem annyira a mondanivaló, mint inkább stílusuk tekintetében Szabó Dezső expresszionista-szimbolista prózája hatása alatt álltak. Darkó azonban aránylag elég hamar megszabadult ezektől a Szabó Dezső-1 hatásoktól, és ezt jórészt székely eredetének, az erdélyi hegyi világnak és balladás meséi Iránti rajongásának köszönheti. De stílusában, kifejezési eszközeiben, s egész életszemléletében megmutatkozik a Losonc környéki és nógrádi palőcság nyelve és életfelfogása ugyanúgy, mint ahogy tájleírásaiban Is keverődnek a székelyföld és a Tátra alatti hegyvidék színei. Húszesztendős korában ilyen székelyes ízzel ír Zsenika című csonka regényében: „Szép, göndörfehér haja volt az én nagyapámnak, fürge, gyors szemei. Az egyik kicsit kancsal volt, és piros arcán nem látszott a sokszerelmű nyolcvan év." A daliás című novelláját mintha a fiatal Tamási Áron Irta volna, pedig ez az ízes katonahistória nem a székelyföldön, hanem az észak-csehországi Königrátzen és annak Zlatá hviezda, Aranycsillag nevű kocsmájában játszódik le. A Könlgrátzen katonáskodó, szerelmi bánatában öngyilkossággal fenyegetődző Andris ebben a jellegzetesen cseh kocsmában habzó sört, majd bort iszogat az őt meglátogató, pénzt és fáradságot nem kímélő édesapjával. Erdély és Szlovákia nyelve, magyarjainak észjárása és szíve nyilatkozik meg és ölelkezik össze ebben a novellaremekben: „Ládd-e, ez már maradhatós dolog, hogy ilyen kalapos kis házakat lát itt az ember. Alatta sétálhatui, igaz-e? Itt szórakoztok a hajlandős lányokkal, igaz-e?" Huszonötben vagy huszonhatban én is jártam Kônigrätzen. Akkoriban csak Így hívtuk német nevén a porosz—osztrák csatáról nevezetes Hradec Královét. A novella íróját látogattam meg, és Darkó a gondjára bí-; zott lova szombat délutáni csutakolása után elvezetett ebbe az Aranycsillagba, ahol katonapajtása elborozgatott székely ízzel beszélő, őszes fejú palóc apjával. Itt láthatta, hogyan bólogat az öreg szomorkásán, majd bort parancsol az asztalra és „daliás késztet" szóval legényesen, öblös hangon nótázni kezd: „Mit dalol a fecskemadár, mit csicsereg olyan búsan az ágon " Láttam én is a novellában megírt citerás kislányt, meg a púpost, akinek orrán egy csúf nagy bibircsók ült és feje teteje kopasz volt, csak körben csomósodott kerek koponyáján tömött hajkoszorú. Kész szerzetesi tonzurát viselt — ilyen eredetien festi le a szaporán pislogó szemű, ijedt kis embert, akinek kezében harmonika sippantott azalatt is, hogy vacsoránkat ettük. Darkó ezt a talán legnépszerűbb írását a húszas évek irodalmi estéin sokfelé maga olvasta fel székelységbe