Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-18 / 220. szám, csütörtök

Segíts magadon... Ogy folytatódna, a közmondás, hogy ... az Isten is megsegít. Többnyire ezt mondjuk még ma is, de arra gondolunk, hogy az ember ne legyen élhetetlen, ne várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Tapasztalatból mondom, — és ezt a nézetemet Hübsch István, a közel másfél ezer hektáros martosi szövetkezet agronómusa is megerősítette — a közös gazdaságok vezetői nem bízhatnak semmit sem a jószerencsére. A galambot előbb meg kell fogni, csak azután lehet megenni... Elég azonban a példálózásból. Azt szeretném inkább elmondani, hogyan váltották a martosiak aprópénzre az említett közmondásokban foglalt nagy-nagy bölcsességet. Az agronómus, amikor a szövetkezet dolgairól, pontosabban a növénytermesztésről kezdtünk beszélgetni, mert ez az ő asztala, igen kurtára fogta a válaszokat. Jó három mondatba beleiért mindaz, amit ő lényegesnek tartott. Nem az ő „bűn^", tehát ha most mégis kicsordul valami a rövidre fogott mondatokból. Nekem azt is el kell mondanom, hogy Hübsch István tapasztalt szakember. Évtizedek állnak mögötte a szakmában. Érsekújvárról származik, a Garam menti állami gazdaságokban tevékenykedett huzamosabb ideig. Legutóbb a komáromi szövetkezetben agronómuskodott. Jelenlegi lakhelye Vékpusžta, amely ma közigazgatásilag Űgyallához tartozik, és jó tízpercnyi járás Martostól. Amikor 1957-ben válaszút előtt állt, egyik ok ez volt, hogy Martosra jött. 3tven körüli, családos embernek már nem öröm a mindennapi utazgatás. A nyomósabb ok mégis az volt, hogy — szerinte — a komáromi csak városi szövetkezet volt. Olyan emberek dolgoztak ott, akik másutt nem tudtak elhelyezkedni. Többnyire „bejárók" voltak. Gyökértelen emberekkel, olyanokkal, akik csak az alkalomra várnak, hogy kereket oldhassanak, nehéz valamire jutni. Martoson viszont jó hírű gazdák teszik a szövetkezetet. A föld jó, az is sokat jelent, hogy két» folyó érinti a határukat: a Nyitra, meg a Zsitva. Ezt látta, mint kívülálló, erre építette terveit. Amikor aztán már belekerült a sodrásba a dolgok fonákját is látni kezdte: azt például, hogy elődei nem n-agy figyelmet szenteltek a földnek. A jónak hitt határ kiéltnek, legyengültnek bizonyult. Ezen kellett mielőbb változtatnia. És változtattak. A talajt följavították. Ez volt az első komoly lépés. Utána következett a búzafajták helyes megválasz

: tása. Egyszerre próbálkoztak a Mironovi és Bezosztája nagyhozamú búzafajtákkal. Az utóbbi bizonyult számukra a legmegfelelőbbnek. Az eredmény, hogy ma már náluk is harmincnyolc mázsa körül mozog az átlagos hektárhozam. * Az elért eredményeket azonban Hübsch István nem tartja véglegesnek. Azt állítja, hogy a lehetőségeket még távolról sem használták ki. — Itt van például a víz — mondja. A kertek alatt találkozik a két folyó. A mi határunk meg szomjazik. Igen, öntözni kellene. Sokkal nagyobb mértékben, mint eddig. Hadd legyen szabad itt közbevetnem, hogy ebben az óhajukban országos, probléma tükröződik. Néhány héttel ezelőtt Bratislavában nemzetközi szinten is szó esett erről a kérdésről. A víz, az öntözés világviszonylatban is sürgős megoldásra váró kérdés. Ezen az értekezleten hallottam, hogy nálunk másfél millió hektárt kellene, vagy legalábbis ajánlatos lenne öntözni. És hol tartunk ma? Olyan kétszázezer hektár körül. Az értekezlet azzal zárult, hogy az elkövetkező esztendőkben feltétlenül nagyobb súlyt kell vetni az öntözéses gazdálkodás kiterjesztésére. Ezt mondja Hübsch István, a martosi szövetkezet agronómusa is, aki talán azt sem tudja, hogy ilyen értekezlet volt, de ismeri a valóságot és a lehetőségeket. Egyelőre maguk sem tudják még, hogyan nyúljanak a dologhoz. Azt azonban már rebesgetik, hogy a szövet kezetük hovatovább gazdaságilag megerősödik. Komolyabb öntözőberendezések vásárlására is jut pénz. Tehát már szilárd elhatározásuk, hogy nem mondanak le a lehetőségekről. Nem úgy tesznek, mint annak idején a zöldségtermesztéssel, hogy amikor sorozatosan gondot okozott a zöldségfélék értékesítése, egyszerűen megszüntették a kertészkedést, holott ennek hagyománya volt Martoson. Később maguk is belátták, hogy így nem sokra mennek. Egyrészt anyagilag is megérezte a szövetkezet az elhamarkodott döntést, másrészt elestek egy jelentős foglalkoztatási lehetőségtől. Aztán újra kezdték a kertészkedést. Az idén például már húsz hektáron kertészkednek, és tizenkét hektáron termelnek dinnyét. A zöldségfélék értékesítésével sincs gondjuk, mivel nem bízták a dolgot a felvásárló szervekre. Maguk kerestek, és találtak helyet a terményeiknek. Emlékezünk még az 1965ös nagy árvízre. Martoson a setíni járásheliek segítették eltüntetni a katasztrófa következményeit. A setíni járás és a martosi vezetők között azóta is tart a barátság. Ez a barátság oldotta meg a gordiuszi csomót is. A setíni járásban a martosi szövetkezet olyan piacra talált, hogy csak győzzék szállítani a zöldséget, meg a dinnyét. A martosiak azt tartják, hogy jó „boltot" csináltak. A setíniek sem panaszkodnak, mert jó minőségű friss zöldséghez jutnak. így, leírva milyen egyszerűnek tűnik minden. Az is. Semmi más nem kell hozzá, csak az, hogy — különösen a vezetők —-. tartsák magukat, akkor a nagy igazságot rejtő közmondáshoz: Segíts magodon . .. A Szlovák Nemzeti Felkelés Nemzeti Parkja KÖZÉP-EURÓPA LEGNAGYOBB VÉDETT TERÜLETE 1969. IX. 18. t)| nemzeti park létesül hazánkKan. Az új védett teriilet neve: a Szlovák Nemzeti Felkelés Parkja. Már az elnevezés is kifejezi, hogy nem csupán természetvédelmi létesítményről van sző, hanem az SZNF színhelyének természeti múzeum jellegű kiépítéséről is. Az új nemzeti park koncepciója jelentősen eltér a magas-tátrai Nemzeti Parktól. Míg a Ma^as-Tátrában a legfontosabb egyedülálló természeti — állat- és növényvilág — kincseinek megóvása a kitermelés és a pusztulás elől, addig az alacsony-tátrai védett területen a természetvédelmet a turisztika fejlesztésével szeretnék kombinálni. A civilizáció behatolása a hegyvidékbe előtérbe helyezi a gazdasági szempontokat. S ez a leggyakrabban ellentétben áll a természeti kincsek megóvásával. Az alacsony-tátrai nemzeti park esetében éppen az a lényeges, hogy a környék további ipari fejlesztése a turisztika — a nemzetközi rendszer első kategóriájú turistavidékéről van szó — összhangban legyen a természetvédelemmel. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy törvényes intézmény hangolja egybe a természetvédelem és a gazdaság érdekeit, s e szervnek a beleegyezése nélkül nem lehet majd ipari -létesítményt építeni ezen a "vidéken. A nemzeti park igazgatósága beleszólhat majd az új létesítmények jellegének meghatározásába is, nem egyezhet bele például olyan tizem felépítésébe, amely szennyezné a légkört vagy a vizet. A természetvédelem csupán látszólag van ellentétben a gazdasági érdekekkel. A civilizáció fejlődése ugyanis a gazdaság legfontosabb tényezőjét, az embert fokozatosan elszakítja természetes biológiai hátországától, a növényzettől, az állatvilágtól stb., s ez káros hatással van az emberre. E biológiai hátország megmentése és fejlesztése a civilizáció által kőrengetegbe kényszerített ember számára végeredményben jelentős gazdasági tényező: a természeten keresztül az embert oltalmazza. Az új nemzeti park létrehozása tehát nem újabb korlátozások bevetése egy további területen, hanem objektív szükségszerűség főleg a jövő nemzedék szempontjából. Az SZNF Nemzeti Parkja egyébként Közép-Európa legnagyobb védett területe lesz. 80 000 hektáron terjeszkedik a központi rész, és 210 000 hektárt ölel fel azokkal a teriiletekkel együtt, amelyeken a civilizáció behatolása tudományos szabályozás alá esik. (Vilcsek) A repülök napjára Szép élet a berepülő pilótáé, de... A niinirepülótéren 10—12 »» ehiberből álló csoport verődött össze. Feszült figyelemmel kémlelik az égboltot. Munkazubbonyos konstruktőrök és mechanikusok. Talán sohasem szokják meg ezt a naponta többször is megismétlődő izgalmas, de pompás színjátékot: a sugárhajtású gép szédületes gyorsasággal, szinte merőlegesen emelkedik a magasba, hogy néhány nyaktörő fordulat és bukfenc után fordított helyzetben, hassal az égbolt felé eltűnjön a fellegek között, majd nagy robajjal ismét feltűnik, megint csak vérfagyasztó akrobatikus mutatványainak lehetünk tanúi... És így megy ez, minden alkalommal teljes egy órán keresztül a prága-letňanyi Kísérleti és Kutatóintézet repülőterén ... A szokatlan látvány után a kis embercsoporthoz lépek. — Duchoň elvtársat keresem — majd a gyengébbek kedvéért, hátha nem tudják, kiről van szó, hozzáfűzöm. — Rudolf Duchoň mérnököt, a berepülő pilótát. Az egyik szerelő válaszul a levegőbe bök: — Ott repül, azon a gépen. Ha találkozni akar vele, legjobb, ha megvárja. Negyven perc, múlva leszáll... Az igazat megvallva első pillanatban némi csalódást éreztem, mert a pilóta előző napon megígérte, hogy nagy elfoglaltsága ellenére is szakít magának egy kis időt rá, hogy elcsevegjünk. Most meg ott röpdös a magasban. Ráadásul a televízió és a film emberei is őt várják kameráikkal. Kihasználom az alkalmat, hogy elbeszélgessek a várakozókkal. Tőlük tudom meg, hogy e kockázatos, rendkívüli kitartást és rátermettséget feltételező foglalkozás cseppet sem irigylésreméltő. Ezért oly kevés a berepülő pilóta nálunk, hogy a. két kezemen megszámlálhatnám őket. Néhány ujjam még így is szabadon maradna. Elmondják azt is, hogy R. Duchoň, a kutatóintézet főpilótája, már húsz esztendeje végzi ezeket az emberfeletti munka számba menő próbarepüléseket naponta több órán keresztül. Ritka türelme, jó szíve miatt mindenki szereti és becsüli. Szolgálatkészsége nem ismer határt és ami a fő: hihetetlenül szerény. Arai a szerénységét illeti, »» arról valamivel később, amikor már bent ültünk az egyik irodahelyiségben, magam is meggyőződhettem. — Nem én vagyok a fontos, ne rólam írjon, hanem erről a pilóták kiképzését biztosító gépről: az L 39-ről, a Vodochody-i Aeroüzem legújabb és legtökéletesebb gyártmányáról — figyelmeztet, hogy elterelje önmagáról az érdeklődésemet. De ne vágjunk az események elébe, hadd mondjam el előzőleg, hogy az atléta termetű, nyílt tekintetű, rokonszenves pilótáról, aki földet érve először a filmeseknek tesz eleget: kívánságukra ülve marad, majd feláll, néhányszor leveszi, majd ismét felteszi védősisakját és csak azután ugrik ki a gépből — senki sem mondaná, hogy már betöltötte 44. esztendejét. Legalább tíz évvel látszik fiatalabbnak, ami azonban nem változtat az idő kegyetlen múlására emlékeztető szomorú tényen, azon, hogy előbb-utóbb búcsút kell mondania nagy szerelmének, a próbarepüléseknek ... Nem mintha gazdag tapasztalatai és tudása azután kárba vesznének. Nem, erről szó sincs. Hiszen elméleti ismereteit azután is bőségesen kamatoztathatja majd. És hogy ez nem kevés, erre abból is következtethetünk, hogy tíz évvel ezelőtt már a híres Delfin-L 20 jelzésű gép világrahozatalából is kivette a részét. Igen: a világrahozatalából. A célt ugyanis nem szentesítené az eszköz, ha a pilóta a géppel csak a repülőtéren ismerkedne meg. Ezért fejlesztették együtt éveken keresztül, ezért tanulmányozta és próbálgatta annyi- időn át azt a gépet és gyakorlatozott vele „odafent". Enélkül nem születhetett volna meg az L 29 és továbbfejlesztett mása, az éppen élőttünk pihenő L 39 sem érhette volna el mai színvonalát. rvuchoň elvtárs már Közel egy esztendeje dolgozik vele és száll fel rajta — naponta ki tudja hányszor —, mert, egy új repülőgép berepülése nagyon hosszú időt és figyelmet igényel. De nemcsak azt, haneih jó idegeket, kitartást, önmegtagadást és még sok mindent, amiről a főpilóta csupa szerénységből nem hajlandó beszélni. — Ugyanolyan foglalkozás az enyém, mint a többi — jegyzi meg szinte szégyenkezgammai foglalkozni, amikor minden figyelmemet az új gép esetleges fogyatékosságaira kell összpontosítanom. De a magamfajta nemcsak az első repüléskor, hanem minden alkalommal felkészül a veszély lehetőségére, mely bármikor bekövetkezhet. Ilyenkor a hidegvér és a gyors beavatkozás a legjobb orvosság ... Nemrégiben pl. 4000 m magasban az egyik gép kabinjának levált a fedele. Nem kellemes érzés, de az ilyesmi előfordulhat, ha tekintetbe veszszük, hogy a kísérletező pilótának a legnagyobb teljesítményt kell „kihoznia" a gépből. Az évek során számos hasonló, sőt ennél is veszélyesebb „epizódban" volt része a pilótának. A legizgalmasabbat akkor élte át, amikor repülőgépébe, melyből egy akrobatamutatványokat végző rajt fényképezett, az egyik gép pilótáIndulás előtt . . ve, majd hozzáfűzi: — Talán csak valamivel több odaadást és szeretetet feltételez. Sokáig tart, míg az ember elér egy bizonyos színvonalat a szakmámban. Kezdetben azt hiszi, hogy már mindent tud és csak később jön rá, hogy a berepülő pilóta is holtig tanai, akár a jó pap. Együttdolgozik a technikusok egész hadával, ami azt jelenti, hogy az ő nyelvükön kell beszélnie. Közös vitáik-, megbeszéléseik a gép minden részére, minden csavarjára kiterjednek. Éppen ezért oly bonyolultak azok a gyakori tanácskozások, mert nem könnyű az elméiéti elveket a gyakorlatban megvalósítani. E kettő összeegyeztetése egyébként a berepülő pilóta legfőbb problémája. Az ő feladata ugyanis a repülés közben szerzett észrevételek hűséges tolmácsolása társainak. Hajszálpontos tájékoztatásai alapján eszközlik a technikusok a gépen a szükséges módosításokat. — Főleg azért végeztem el 38 éves fejjel a gépészmérnöki főiskolát, hogy elérjem a tervezők és a konstruktőrök színvonalát. Csak ezzel a feltétellel teljesíthetem velem szemben támasztott követelményeiket — vallja. A repülésre terelem a szót. Megkérdezem tőle,_ mit érez, amikor először emelkedik a magasba egy- új géppel. — Az ünnepélyes pillanat tudatára ébredve örömmel tölt el, hogy munkatársaim fáradozását végre siker koronázta — válaszolja. U iába is tagadnám, Ő6zin" tébb, kevésbé mesterkélt feleletet vártam tőle, 5s.weveszi csalódásomat és sietve biztosít állítása igazáról, majd így folytatja: — Ugyanakkor természetesen — emberi dolog — bizonyos szorongást is -érzek, csakhogy ez a néhány pillanatig tartó bizonytalanság egyéb sürgős elfoglaltságom miatt — és azért is, mert megbízom munkatársaimban — háttérbe szorul. Röviden: nem érek rá maIA. Hartlová felvétele) ja — rosszul mérve fel a köztük levő távolságot — belehajtott. Az összeütközést óriási robbanás követte és ő röpítőszerkezet — katapult — segítségével ért földet... De ennek már több mint tizenöt esztendeje. Régen • volt, el is felejtette, mit érzett abban a pillanatban ... És mit szól mindehhez a felesége és két gyermeke? — faggatom tovább. Vállát von:' — Tudják, hogy nem minden repülés kockázatos, azután meg mit is tehetnének? Bíznak a szerencsémben. Én is ezt teszem, bár nem vagyok babonás. Még talizmánom sincs. Rudolf Duchoň a talizmánnál is fontosawbnak tartja az elektronikus regisztráló szerkezetet, mely pontosan feljegyzi a gép teljesítményét, s ily módón a pilóta személyes észrevételeinek a kiegészítésére szolgál. De arról, hogyan viselkedik a repülőgép a szaltók, a bukfencek, vagy a sebességváltások alkalmával, illetve az egyik, esetleg mindkét motor kikapcsolása esetén, ezekről a dolgokról mélyen hallgat a regisztráló berendezés. Minderről a szakemberek csak Duchoň tájékoztatásai alapján értesülhetnek. Ezért várják — mint most is — oly feszülten visszatértét a fellegekből... C zereti a zenét, szívesen ~ jár hangversenyekre és persze színházba is. Ez a kettő a legjobb kikapcsolódás számára. No meg még valami: a kertészkedés. Mert gyomlálás közben az ember zavartalanul tervezgethet, zavartalanul gondolhat a munkájára, arra, hogyan oldja meg másnapi feladatait ... Aki ezek után azt állítja, hogy Rudolf Duchoň él-hal a foglalkozásáért, csak félig mond Igazat, mert a repülőgépek berepülése nem a foglalkozása, hanem a szerelme, szenvedélye, melyért soha semmiféle áldozattól sem riad vissza. KARDOS MARTA