Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-14 / 111. szám, szerda

Intézkedések népgazdaságunk megszilárdítására M a és a következő napok­ban is kétségtelenül so­kan felteszik majd a kérdést: Miért volt szükség a most be­vezetett ármódosításokra? Az új gazdaságirányítás követ­kezménye-e? Kit terhel a fe­lelősség azért, hogy ily mó­don kellett beavatkozni az életszínvonal alakulásában? Nem lehetett volna-e máskép­pen is megtalálni a kiutat a gazdasági bonyodalmak labi­rintusából? Nem volt-e mégis jobb a régi adminisztratív gazdaságirányítás, amely ha­talmi eszközökkel nagymér­tékben kiküszöbölte a piacon előforduló diszproporciókat? Miért...?! Indokolt kérdések ezek, hi­szen lényegük egy közös ne­vezőre vezethető le: többet kell fizetnünk bizonyos áru­kért és szolgáltatásokért, ha­marább kiürül a pénztárcánk és relatíve csökken az élet­színvonalunk. Helyénvalók azért is, mert mindannyiunk­nak választ kell keresnünk rájuk, márcsak azért is, mert valamilyen formában mind­nyájan részt veszünk a nem­zeti jövedelem létrehozásában és ezért beleszólásunknak keli lennie elosztásába is. A kormány tudatában van annak, hogy a most érvényesí­tett árintézkedések semmi­képpen sem népszerűek, ám­de látja azt is, hogy a jövő szempontjából szükségesek, sőt elkerülhetetlenek. Mert nem nézheti senki sem tétle­nül, hogyan vergődik nép­gazdaságunk a hullámvölgy mélyén, senki számára sem lehet közömbös a jövedelmek és a munkatermelékenység között tátongó szakadék s az sem, hogy egyre erősödik az inflációs nyomás. Pedig nép­gazdaságunk fejlődése roha­mos, modern utakon halad és a nehézségek ellenére nagy jelentőségű eredményeket ér el. Elég megemlíteni, hogy az elmúlt évben a nemzeti jöve­delem 7 százalékos növeke­dést mutatott ki annak elle­nére, hogy a lakosság jöve­delme 21 milliárd koronával, vagyis a feltételezettnek a kétszeresével növekedett. Népgazdaságunk mégis meg­birkózott a helyzettel. Persze olyan intézkedések árán, ame­lyeket a jövőben többé nem lehet érvényesíteni. Tudjuk például, hogy a múltban ha­zánknak aktív szaldója volt csaknem valamennyi szocia­lista országgal szemben. Mindezt úgyszólván teljes mértékben „feléltük" csupán azért, hogy több árut juttat­hassunk a hazai piacra. Roha­mosan feiiődött a termelés is — éspedig nem csupán az ipari —, nemegyszer azonban a tartalékok rovására. Az ilyen kényszermegoldások persze tartósan nem használ­hatók . Az ár olyan barométer, amely tükröz egy bizonyos helyzetet, bepillantást nyújt a népgazdaság helyzetébe. Természetesen csak akkor, ha az árak alakulása a szigorú gazdasági törvények szerint történik és mentes az erősza­kos beavatkozásoktól. Nép­gazdaságunkban az ár viszont még nem minden esetben a piaci mechanizmus, a keres­let és a kínálat játékának az eredménye. Sok még az árak­ban a deformáció, torzítják őket az állami dotációk, a szociális szempontokat figye­lembe vevő szabályozások, nem tükrözik eléggé a terme­lés feltételeit. Ez is egyik oka annak, hogy most — bár még nem teljes mértékben — gaz­daságilag indokolt árak meg­határozására került sor. Vég­eredményben ugyanis egyik állam sem támogathatja a végtelenségig költségvetésé­ből az árakat és kétségtele­nül minden államnak tönkre kellene mennie, ha figyelmen kívül hagyna olyan riasztó jelenséget, amilyeneket ez év első két hónapjában tapasz­taltunk. Miközben ugyanis or­szágos viszonylatban a jöve­delmek 10 százalékos növeke­dést értek el a munkaterme­lékenység csupán 2 százalék­kal emelkedett. Más szóval: miközben egy korona többlet­értéket termeltünk, ezért öt korona többletjutalmat élvez­tünk. Természetesen nem mindannyian és nem minde­nütt. Nagy átlagban azonban ezt bizonyítja a statisztika — és a mindennapi gyakorlat is... A most bevezetett ármódo­sítás évente átlag 6,6 milliárd koronával csökkenti a forga­lomban levő pénz mennyisé­gét (ebben az évben kb. 4,6 milliárddal). A fogyasztói árak átlag 2,5 százalékkal emelkednek, ugyanakkor eb­ben az évben a nominálbérek 5 százalékos növekedésével számolunk, úgyhogy az intéz­kedések ellenére a reálbérek gyakorlatilag 2,5 százalékkal fognak emelkedni. Tehát, ha némileg szorosabbra is kell húznunk a nadrágszíjat, nem olyan drasztikus az árrende­zés, amilyennek talán első pillantásra tűnik. Az új gazdaságirányítási rendszer ellenségei természe­tesen azzal érvelnek: lám, mi­lyen intézkedésekre kénysze­rítette az új vezetőséget a gazdasági reform! Legyünk azonban őszinték: ha növelik a béreket, a jövedelmeket, ha csökkentik a munkaidőt, sen­ki sem zúgolódik. Ámde pró­bálja valaki módosítani — az indokoltnál nagyobb jövede­lemnövekedéssel összefüggés­ben — a fogyasztói .árakat, kezdődik a morgolódás. Pedig nézzünk csak szét magunk körül. Hogyan használjuk ki a munkaidőt? Annyit terme­lünk, dolgozunk-e, amennyiért fizetnek? Nem olyan üzemek­ben, vállalatokban dolgo­zunk-e, amelyek állami szub­venciót követelnek és ugyan­akkor fölösleges, elfekvő árut termelnek? A mostani árrendezés — bár sok-sok „miért"-et vet fel, gazdasági szükségszerűség. Megvalósítása nem a gazda­sági reform következménye, hanem érvényesülésének elő­feltétele. Rövid lejáratú intéz­kedésről van szó, amelyet egy távlati koncepció életbe lép­tetése fog követni. Igen sok deformációt ki kell még ugyanis küszöbölnünk gazda­sági életünkből, hogy ez — a kérlelhetetlen törvényszerű­ségeknek megfelelően — eredményesen és zökkenő­mentesen érvényesülhessen a ma egyre elmélyülő világgaz­dasági kapcsolatokban. DŰSA JÓZSEF (Folytatás az 1. uidali'ól) totta, másrészt arra használta fel, hogy a csehszlovák export­alapokkal részben a hazai piac igényeit elégítette ki. Ezenkívül szükségessé vált az is, hogy az árukészleteknek gyakran már a lehetőségek felső határát érintő csökkentésével kellett lehetővé tenni polgártársaink keresletének kielégítését. így például az egyre nagyobb mé­reteket öltő húsfogyasztást csak az tette lehetővé, hogy a gazdasági állatok állományát csökkentették. Sajnos, mind­ezek az intézkedések sem bil­lenthetik helyre a kínálat és a kereslet közötti egyensúlyt. EGYRE SÚLYOSABBAK LETTEK GAZDASÁGI NEHÉZSÉGEINK, úgyhogy fennállt az infláció veszélye is. Említést kell tenni arról is, hogy aránytalanul sok a közelmúltban megkezdett új építkezés. Ennek következtében a követelmények meghaladják építőiparunk teljesítőképessé­gét, és ez tetemes pénzeszkö­zöket leköt. Mindez arra utal, hogy a la­kosság kereslete az árupiacon sokkal gyorsabb ütemben nő, mint e kereslet fedezésére szol­gáló források gyarapodnak. Ezen a helyzeten 1968-ban sem­mi sem változott, s az 1969 el­ső negyedében szerzett tapasz­talataink sem kedvezőbbek, mi­vel egyre nagyobbak az igé­nyek az új építkezések iránt. A Csehszlovák Állami Bank adatai szerint erre a célra igé­nyelt összeg több mint 2 mil­liárd koronával haladja meg az engedélyezett összeget, de ezenkívül különböző vállalatok s helyi szervek további 11,5 milliárd koronát igényelnek. Az inflációs nyomás többek között azért is erősödik, mivel az ál­lami költségvetés pénzforrásai­ból juttatott dotációk és szub­venciók is túllépik a megenge­dett határt. Ebben a helyzet­ben semmi sem kényszeríti a vállalatok többségét arra, hogv saját tartalékaikat mozgósítsák, hanem az állami támogatás tu­datában olyan magas béreket fizetnek, amelyek nincsenek alátámasztva az export s a ha­zai piac igényeit kielégítő ter­meléssel. Az infláció kockáza­tát idézte elő továbbá a lakos­ság jövedelmének robbanássze­rű növekedése, minek következ­tében csak az 1968-as évben több mint 20 milliárd koroná­val nőtt az az összeg, amely rendelkezésére áll. Ez azonban részben azzal függ össze, hogy a kormány már nem halogat­hatta tovább a kedvezőtlen szo­ciális helyzetben levők — első­sorban a nyugdíjasok, a több­gyermekes családok — jogos igényeinek kielégítését. A kor­mánynak számításba kellett vennie azt is, hogy az ötnapos munkahét bevezetése tetemes anyagi áldozatokkal jár. Felté­telezhető volt azonban, hogy népgazdaságunk bőséges tarta­lékai s a termelés aránylag gyors ütemű növelése minden megrázkódtatás nélkül lehetővé teszi e szociális intézkedés fo­ganatosítását. Sajnos, népgaz­daságunk számos ágazatában állandóan emelkedtek a bérek, ami azonban nem volt össz­hangban a gazdasági aktivitás­sal. Ezenkívül a múlt év máso­dik felében óriási összegeket kellett kifizetni akkor, amikor az üzemek kényszerhelyzetbe jutva leállították a termelést, később pedig azoknak, akik rendkívüli műszakokban dol­goztak. Ezek a bonyolult fejle­mények az egyre nagyobb méreteket öltő vásárlási lázban, s abban tükröződtek, hogy a lakosság egyre kevesebb pénzt helyezett betétkönyvekre. Ez év első negyedében is folytatódott ez az irányzat, amit az a tény bizonyít, hogy csupán január­ban és februárban mintegy 5 millió koronával nőtt a lakos­ság jövedelme. Ezzel teljesen ellentétes a munkatermelékeny­ség növekedése, amely például az ipari üzemekben az említett két hónapban csak 2 százalé­kos volt, de a bérek 3 és fél­szeresen emelkedtek. Mindeb­ből együttvéve arra következ­tethetünk, hogy a lakosság be­vétele 1969-ben csaknem 13 szá­zalékkal lesz nagyobb, ami pénzben kifejezve megközelíti a 25 milliárd koronát. A BEVÉTELEK 8 MILLIÁRD KORONÁVAL LESZNEK NAGYOBBAK AZ EREDETILEG FELTÉTELEZETTNÉL. Népgazdaságunk válságát az ts elmélyíti, hogy az ez évi ja­nuári és februári export kisebb mint a múlt év első két hónap­jában volt. Ennek visszahatása­ként a feltétlenül szükséges importot sem biztosíthatjuk. Nyilvánvaló tehát, hogy Cseh­szlovákia gazdasági helyzete nem könnyű, különösen azért nem, mert nincs kizárva, hogy tovább csökken a termelés ha­tékonysága, megkezdődhet a spekuláció a különböző árucik­kekkel, ami végeredményben csökkentheti a dolgozók anyagi érdekeltségét. Pedig ezen az érdekeltségen alapszik a szo­cialista népgazdaság. A szövetségi kormány és a nemzetiségi kormányok mind­ezt tudatosítva, számos fontos intézkedést hagytak jóvá, ame­lyek a jövőben elsősorban azo­kat a vállalatokat sújtják, ahol egyre nagyobbak a bérek és a fizetések, tekintet nélkül arra, hogy e vállalatok az államtól dotációt és szubvenciót kapnak. Mivel sor kerül a már említett korlátozásokra, elkerülhetetlen az árak bizonyos módosulása. Ez elsősorban azokra a terme­lőkre vonatkozik, amelyek mindeddig indokolatlanul ala­csony áron hoznak forgalomba különböző árucikkeket. Az 1969-es évben sorra kerülő MÓDOSÍTÁSOK ELSŐSORBAN A KÖZSZÜKSÉGLETI IPART ÉRINTIK, mert termékeinek eddigi ár­szintje meggátolja a termelés növelését, s ennek további kö­vetkezményeként a lakosság igényeinek teljes kielégítését. A dotációk megszüntetése álta­lában a különböző fogyasztási árakat befolyásolja. Ezenkívül sor kerül a forgalmi adó egy­ségesítésére, s mindennek fo­kozatosan a nagykereskedelmi árak s a fogyasztói árak szoro­sabb összefüggését kell ered­ményeznie. Szorosabbnak kell lenni a termelés és a kereske­delem közötti kapcsolatnak is. Ezektől az intézkedésektől elválaszthatatlan a lakásépítési program, s a lakóházak szük­séges karbantartása. Tarthatat­lan az a helyzet, hogy az or­szág lakosságának csupán két­harmada, vagyis azok az egyé­nek, akik saját családi házuk­ban, illetve szövetkezeti laká­sokban i laknak, fedezik az ezzel kapcsolatos költségeket, s ezen­felül adófizetéssel járuljanak hozzá áz állami lakások kap­csolatos kiadások fedezéséhez. Az ország lakosságának egy­harmada lakik állami lakásban. A kormány alapos előkészüle­tek után ez év végén dönt az e téren immár elodázhatatlan intézkedésekről. A gazdasági mérleg helyre­billentése azonban nem függ­het csak az előbb említett in­tézkedésektől. Kormányunk ezért további tetemes összege­ket rendelkezésre bocsátva szorgalmazza egyrészt a köz­szükségleti árucikkek, másrészt az előállításukhoz szükséges nyersanyagok behozatalát. Ugyanakkor hangsúlyozza an­nak szükségességét, hogy MINDENÜTT JOBBAN KELL GAZDÁLKODNI a nyersanyagokkal, a termelő­képességekkel s a munkaidővel. Vitathatatlan, hogy a köz­igazgatásnak is gazdaságosabb­nak kell lennie. Tekintettel er­re a miniszter, valamint a köz­ponti, szövetségi és nemzeti szervek vezetői kötelesek az adott költségvetési fejezetben feltüntetett kiadások 10 száza­lékát megtakarítani. Az így megtakarított összeg egy részét az állam az export növelésére, további részét pedig hitelpoli­tikánk megszilárdítására fordít­ja. Az eddig jóváhagyott intézke­dések azonban semmiképpen sem elegendők a hazai piac teljes megszilárdítására, s a szövetségi kormánynak, nemkü­lönben a két nemzeti kormány­nak további intézkedéseket kell foganatosítania az 1970-re vo­natkozó gazdasági irányelvek megvitatása folyamán. Ezek az intézkedések elsősorban a la­kosság keresletének szabályo­zását célozzák. így például a hitelnyújtás terén feltétlenül módosulnia kell a kölcsönök terjedelmének, összetételének s a kamatlábnak is. Ezek az in­tézkedések a lakosság betétei­nek kamatoztatására is vonat­koznak. A fogyasztói árak rendezé­sével kapcsolatban a bérek szabályozása is múlhatatlanul szükséges, aminek abban kell megnyilvánulnia, hogy ha ipa­ri üzemekben az engedélyezett­nél 5 százalékkal több bért fi­zetnek ki, megkétszereződnek az üzem kötelező befizetései és 7 százalékos önkényes béreme­lés esetén négyszeresére emel­kednek ezek a befizetések. Ez az intézkedés nem vonatkozik azokra a vállalatokra, illetve üzemekre, ahol szombati és va­sárnapi műszakokkal biztosít­ják a piac megfelelő ellátását. Az új intézkedések értelmében megadóztatják a mezőgazdasági dolgozók és más közületekben dolgozók keresetét is. Tekintet­tel az ország jelenlegi gazdasá­gi helyzetére csak később ke­rülhet sor az ipari, az építő­ipari, a mező-, erdő és vízgaz­dasági dolgozók bérének, illet­ve fizetésének rendezésére. A kormány a fogyasztói árak módosítására tett intézkedései­ben szem előtt tartja azokat az intézkedéseket, amelyekről a Szakszervezetek Központi Ta­nácsával már korábban meg­egyezett. Az 1969-es évre jóvá­hagyott intézkedések ahhoz a közös megegyezésen alapuló elvhez igazodnak, hogy AZ ÁTLAGOS REÁLBÉREK EMELÉSE NEM LEHET 2,5 SZÁZALÉKNÁL KISEBB. Egyébként az árrendezés azon a feltételezésen alapszik, hogy a névleges bérek átlag 5,5—6 százalékkal emelkednek. A fo­gyasztói árak módosítása a la­kosság különböző szociális ré­tegeinél a létfenntartási költ­ségeknek átlag 1,7—3,1 száza­lékos növelését teszik szüksé­gessé. Mindezzel összefüggés­ben a nemzeti kormányok s a Szövetségi Árbizottság köteles­sége, hogy hatáskörükben gon­dosan irányítsák s ellenőrizzék az árrendezésre vonatkozó in­tézkedések betartását. Szüksé­ges lesz továbbá az is, hogy a további fejleményeknek megfe­lelően esetleg újabb javaslatok alapján sor kerüljön a több­gyermekes családok és a nyug­díjasok létfenntartási költségei­nek elemzésére, s ha szüksé­ges jövedelmük növelésére is. Az eddig elmondottakból megállapítjuk, hogy Csehszlová­kia gazdasági helyzete súlyos, Nyilvánvaló tehát, hogy ehhez kell igazodniuk a jóváhagyott intézkedéseknek. Kétségtelen, hogy az árrendezés meglassít­ja a lakosság életszínvonalának emelkedését. A kormány azon­ban minden jelenlegi nehézség ellenére is megtesz mindent, hogy a reálbérek úgy emelked­jenek, ahogyan a Szakszerve­zetek Központi Tanácsával meg­kötött egyezmény megköveteli. Ez azonban nemcsak a kor^ mánytól, hanem mindnyájunk­tól függ, mert mindnyájan fe-­lelősek vagyunk a csehszlovák népgazdaság jövőjéért. A csehszlovák népgazdaság helyzete mégsem tragikus, mert bár jelenleg sok nehézséggel kell megküzdenie, elegendő tartalékkal rendelkezik, s až esélyei sem kilátástalanok. Lé­nyegében MINDNYÁJUNKTÓL FÜGG A JÖVÖ, vagyis az, hogy népgazdasá­gunknak tovább is a nehézsé­gek útján kell-e botorkáinraj vagy pedig a dolgozók határo­zottsága reménytkeltő lehető­ségek felé irányítja. Sikereseb­ben akarunk gazdálkodni, de ezt semmi esetre sem tehetjük meg az eddigieknél következe­tesebb és népszerűtlen beavat­kozások nélkül. Enélkül nem valósíthatjuk meg gazdasági re­formunkat, s meddők lennének a gazdasági életünk kedvezőb­bé változtatására irányuló őszinte törekvéseink is. Tudjuk, hogy mindnyájan ismerjük nép­gazdaságunk jelenlegi helyze­tét, és éppen ezért meg va­gyunk róla győződve, hogy a dolgozók megértik a jóváha­gyott Intézkedések célját. Katonák a Magas-Tátra építkezésein Az idei hosszan tartó tátrai tél, valamint a rendkívül ked­vezőtlen időjárási viszonyok hátráltatták az 1970. évi világ­bajnokságra készülő Magas­Tátra építkezéseinek menetét. Az építővállalatok dolgozói szorgos igyekezetük ellenére sem tudták áprilisban behozni a késést. A múlt hónapban — az eddigi évek időjárásától el­térően — az építkezéseket vas­tag hóréteg fedte, még április 17-én is hét centiméter friss hó hullott. Az idő sürget, az építők vál­lalták, hogy a késést behozzák, és a világbajnokság lebonyolí­tásához nélkülözhetetlenül szükséges építkezéseket időben befejezik. Elhatározásuk meg­valósításában segítségükre siet­tek néphadseregünk tagjai. A múlt hónap folyamán több mint kétszáz katona dolgozott a pop­rádi új repülőtér, a Csorba-tói sportközpont, a „szabadság" út egyes szakaszainak, a vízveze­tékhálózat és egyéb építkezé­seknek munkálatainál. Várha­tó, hogy a közeljövőben nép­hadseregünk további szakembe­reket küld a tátrai építkezé­sekre. — k

Next

/
Oldalképek
Tartalom