Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-15 / 12. szám, szerda

| Budapesti színházi esték I. ] A múlt álomvilága és a döblingi fogoly 1969 L 13. Korai volna a színházi évad második felének kezdetén mérleget készíteni, de már most megállapítható, hogy valamenynyi budapesti színház törekedett az évad elején tett abbeli ígéretének eleget tenni, hogy műsorában a főhangsúlyt az eredeti magyar darabokra helyezi. A körképen a komédia harsány színei dominálnak, s ez korántsem volna baj, ha a bemutatott vígjátékok hangvétele maibb volna, és legalább egy közülük maradandósággal bíztatna. Tabi László mulatságos játéka, a Spanyolul tudni kell a Vígszínház élénk ütemű, ügyesen pergetett előadásában telt házakat vonz, és Kopányi György Neveletlen példaképét, a szerző sikeres hangjátékának színpadi változatát is műsorán tartja még a József Attila Színház, de sem Tabi László csattanókkal fűszeresebb, szerkezetileg rutinosabban megoldott játéka, sem Kopányi szórakoztatásnak szánt kísérlete nem jelent különösebb új színt a mai magyar színműirodalomban. Dicséretesebb a Madách Színház dramaturgiája, amely kamaraszínházában három egyfelvonásost mutatott be azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ezt a Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Karinthy Frigyes óta erősen stagnáló nehéz drámai műfajt kimozdítsa állóvizéből. Sarkadi Imre, Karinthy Ferenc és Hubay Miklós nevel sokat ígérnek, darabjaik ötletesek, színpadi ismereteiket sem érheti gáncs, ám egészében az este felemás érzéseket kelt az igényesebb nézőben. Sarkadi Prófétá-)a csupán vázlat, drámai teljességet, tömörítést nélkülöző, széjjelfolyó erkölcsi prédikáció és Karinthy Ferenc sem éri el a Dunakanyar című egyfelvonásosában elért színvonalát. Gőz című játéka nem több egy kabarétréfánál. Lengyel György ötletes rendezése, a gőzben fogyókúrázó Márkus László és Körmendi János sziporkázó komédiázása sem emeli drámai rangra kettőjük élces szópárbaját. Csak a drámaépltés technikájában igen járatos Hubay Miklós Anttpygmalion-]a több az epizódnál; alapötlete bravúros, cselekménye fordulatos, párbeszédeiben van szín és zamat. Az antik vígjátékhelyzet új változatát hozza a játék, ezúttal azonban nem az alkotásába beleszerető Pygmalion szobra válik elévenné, hanem a magyar művész modellje merevedik szoborrá, hogy kényes helyzetet megoldjon. Alakjai Jellemrajzában sajnos Hubay sem éri el Nero-egyfelvonásosának frappáns színvonalát. „A mostani válogatás önkényes, szívünk szerinti választás, izgalommal, örömmel, boldogan nyújtjuk közönségünknek a műfaj három kiváló művelőinek játékait" — írja ajánlásában a színház vezetője. Mindenképpen üdvözölhető a kísérlet, ha nem is járt nagyobb sikerrel. Szakonyi Károlynak ugyanabban a színházban bemutatott Ördöghegye sem hiábavaló vállalkozás, ugyanúgy Eőrsi István jelentősebb, gondolatgazdagabb absztrakt drámakísérlete sem meddő kísérlet a Pesti Színhában, mert az ilyen kezdeményezések buzdítóan hatnak, nélkülük elképzelhetetlen az új magyar dráma fajsúlyosabbá és korszerűbbé válása. Krúdy Gyula 1918 nyarán A vörös postakocsi című regényéből színművet írt, amely akkoriban nem kapott színpadot. Ambrus Zoltán, a Nemzeti Színház igazgatója elutasította a darabot, és maga Krúdy is úgy érezte, hogy többet írt bele a legbelsőbb életről, mint amit színpadon ki lehet fejezni. „A Vörös postakocsi ifjúkori emlék, mint valami szerelem, azért nem illik durva kézzel hozzányúlni. Vajon van-e finom és megértő kéz a színpadon, amely a hervadó, törékeny virágot bántalom nélkül tartant tudja?" — adott az író kételyének hangot egyik cikkében. A Vígszínház elismeréséi érdemlő szeretettel és tudással, a magyar széppróza nagymestere iránt érzett tisztelettel vállalta a bemutató kockázatát — kerek ötven esztendővel a színmű megszületése után. A színpadon hamisítatlan krúdys hangulat uralkodik, és bár Kapás Dezsőnek, a játék rendezőjének a színmű szerkezeti gyengeségei miatt nem állt módjában nagy drámai lehetőségeket teremtenie, az igen látványos és hangulatos előadás rácáfol az író kételyére. A vörös postakocsinak a darabba átmentett regényes hősei, a századforduló híres kártyás mágnásáról, a családfáját a honfoglalásig visszavezető Šzemere Miklósról mintázott Alvinczi Eduárd és a szerelmes szívű Rezeda Kázmér mérik össze erejüket az álomszerű szép Esztelláért, a'főúr unokahugáért. Eleinte a regényes hevületű hírlapíró bizonyul győztesnek, sikerül Pestre csábítania a szerelemre gyúló ártatlan leányt, ám amikor Rezeda kételyektől gyötörve ki akarja próbálni hűségét, és elvezeti a ravaszkásan rokonszenves Steinné nagyvilági kényelemmel berendezett találkahelyére, a megöregedett, világcsavargó Alvinczi itt rátalál idejében, magával viszi kastélyába kissé kopott-szegényen, de szépért rajongani tudó szívével, hogy nyugodalmat leljen mellette. A színpad éles reflektortüzében helyenként túlságosan reálissá válik Krúdy sajátos fényekben villódzó álomvilága, látomásai földbe gyökerezve elvesztik angyalszárnyukat; prózájának utánozhatatlan lírai zengése olykor az ömlengő érzelgősség határát súrolja, mégis varázsos a játék, álomszerűén szivárványozó marad, alighanem a színház dramaturgiája érdeméből, amely enyhítette az eredeti átdolgozás érzelmességét, és más Krúdy regényekből vett részletekkel próbált drámaiságot, színpadi hitelt adni a lírai hevületben fogant mesének. A krúdys légkör megteremtésében a rendező mellett a fő érdem Darvas Iváné, akí a népes Krúdy-galéria legszínesebb alakjának, Alvinczi Eduárdnak utolérhetetlen művészettel ad varázslatos színpadi életet. Alakításában Krúdynak költői Ihletésű szavai oly zengést és villogást kapnak, amitől káprázatosan tündérivé, meseszerűvé és mégis igazzá, reálissá válik a színpadi álomvilág. Hogy Darvas remek emberábrázoló, azt számtalanszor bebizonyította, legutóbb Gogol monodrámájában, az Egy örült naplójában — erről a nagy élményről még szólnom kell —, most minden nagy erénye, jellemfestő ereje mellett mint a szép szó szerelmese bűvöl el. Létay Vera az Élet és Irodalomban közölt cikkében megjegyzi, hogy a magyar dráma ügye messzebb tartana, ha csak fele annyi türelemmel és kísérletező kedvvel foglalkoznának a színházak a ma élő magyar írók műveivel. Németh Lászlónak a Katona József Színházban előadott Széchenyi drámája Igazolja ezt az állítást. Bodnár Sándor eszmeileg helyesen értelmezett rendezői munkájában törekszik megteremteni a Széchenyi-tragédia hitelét, a színpad mégis élettelen, merev és minden feszültség híján van, ha nincs jelen a tragédia főszerepét alakító Bessenyei Ferenc. Egyedül az ő játéka menti meg ezt a színpadi produkciót, egy kisebb színészegyéniség oly kirivóvá tenné a darab drámaiatlanságát, ami — merem állítani — bukáshoz vezetne. Bessenyei alakításában. Széchenyi egy fenségesen komikus óriássá nő; túlzottan busa szemöldökkel, torzonborz szakállal, bolondos papirossapkákban jelenik meg a néző előtt, csámpásan jár, sűrűn kacsintgat ez az őrületbe menekülő szellemóriás és nagy reformátor, aki a negyvennyolcas forradalomban meggyőződése ellenére vállalt miniszteri tisztséget. Bessenyei szinte egy lélegzetre játssza meg a nagy államférfit, az övéit féltő családapát, az őreit és orvosait nagy szellemi fölénnyel kijátszó komédiást. Körülötte csak sémák, árnyak mozognak és önként felvetődik a kérdés, vajon Balázs Samu kivételével — miért ilyen középszerű, gyakran a középszerűen aluli a színészek játéka? Gyenge szerepformálásuk rováséra írjuk-e, hogy a színpadon csak ritka pillanatokban érezhető egy igazi nagy dráma lélegzetállító, torkot fojtó légköre? Hovatovább kiderül, hogy elsősorban a magyar színpadokon szinte bálvánnyá eszményített kiváló szerző maradt jórészben adósunk a nagy drámával, azzal a nagy emberi küzdelemmel, amit Széchényinek Döblinben önmagával és környezetével kellett vívnia. A dráma kezdetén egy kiegyensúlyozott, csípős gúnyra hajló bölcs öregembert láttunk, akinek ideje javát látogatók fogadása rabolja el. A látszólagos idillt azonban megzavarja az osztrák rendőrség házkutatása — felelet ez a „Blickre", az osztrák kormány mindenható minisztere, Bach ellen írott, külföldön kiadott pamflettre, amit Szécsenyi „fenséges" csínynek vél, de rá kell döbbennie, hogy felrázza a forradalom leverése után letargiába süllyedt nemzet legjobbjait. A házkutatás eredménytelen ugyan, mégis fenyeget a döblingi igazi tébolyda az eddigi négyszobás magánlakás helyett, és Széchenyi egyedüli megoldásként, hogy családját is megmentse, a halálba menekül. Nem vitás, hogy Németh László világirodalmi rangú regényíró, de drámában ritkán, talán csak a Galileiben és a Két Bólyaiban éri ei a nagy dráma színvonalát. A Széchenyi-dráma gondolati töltése természetesen itt is lenyűgöző, az önmagával és a világgal magányosan küzdő hős önsajnálata, okossága és gúnyja elgondolkoztat, meghat és megdöbbent, — de ez az okosság, a szerző határtalannak tűnő műveltsége tehertétel is, a pátosszal teli, gondolatgazdag körmondatok a kelleténél erősebben hozzák magát az írót az előtérbe, mint Széchenyit, akinek saját lelkiismeretén, marcangoló kételyein túl nincs igazi ellenfele, a démonikusnak rajzolt kezelő orvosa minden okossága és csalárdsága mellett sem válik azzá. Az őrületbe hajszolódó beteg kórképében mintha több volna a szerző félelmeiből — a darab 1946-ban íródott, amikor Németh még afféle szellemi számkivetésben és elszigeteltségben élt —, mint Széchenyi idegbajából, amelyet Németh László szavai szerint a kor borongós byroni életfilozófiája táplált. A hibát különösen ott érzem, hogy nem annyira a hős üldözöttségét, mint az üldöztetéstől való félelmet hangsúlyozza ki a szerző. A Széchenyi felújítását a dráma gondolati tartalma és Bessenyei színészi remeklése teszi indokolttá, az amúgy ls erősen hagyományos magvar színműirodalmat azonban fajsúlyos mondanivalója ellenére sem hozza közelebb a korszerű, modern drámához, sőt a képet erősen a tegnap világába tolja. Hogy ebből a tegnapból van kivezető út, s hegy a magyar dráma tud korszerű és mai lenni, azt Dobozy Imre Megjött a tavasz című drámája igazolja. Miután nemcsak az évad, hanem az utolsó évtized legjelentősebb, mai problémákat, korszerű témát érintő drámáról van szó, érdeme szerint külön keM foglalkoznunk vele. EGRI VIKTOR ű> kÖKiyvek * Sipkay Barna: RÁGALOM A fiatalon elhunyt író regényében a múlt elevenedik meg. A fiatal parasztlánynak el kell hagynia a falut, mert „szégyenbe" esett, de kivetettsége már nem a meghasonlást, a kétségbeesést tükrözi, hanem a mai lehetőségek, a megváltozott körülmények felismerését. A félelmetesen célratörő parasztlány számító okosságával egy szövetkezet főkönyvelője lesz. S bár Izzó szerelem köti az elnökhöz, az az érzés ls csak bosszúvágyát táplálja. Különböző tisztességtelen dologra szedi rá az elnököt s rágalomhadjáratot indít azok ellen, akik az elnök módszerei ellen felemelik szavukat. A regény a valós élet problémáit ábrázolja, s művészi erővel eleveníti meg. TATBAN, 284 old.) (15,— korona) Mikszáth Kálmán: A KÉT KOLDUSDIAK Egv halálra botoztatott szegény jobbágy két gyermekéről szól a történet, akik apjuk halála után egy Jólelkű hentesasszonynál nevelkedtek. A jótevő csakhamar tönkremegy, s a fiúk elindulnak szerencsét próbálni. Siker és sikertelenség, szerelem és egyéb megpróbáltatás egyaránt osztályrésze a két fiúnak, akiket a sors egymástól elválaszt, végülis Rákóczi táborában találnak egymásra. Az újabh kiadást Kass János rajzai díszítik. (Tatran, 160 old.) (20,— korona) Babits Mihály: A GÓLYAKALIFA Az Olcsó Könyvtár sorozatban lelent meg Babits Mihály ismert műve. A regény hőse. Tábory Elemér kettős életet él. A szerencse gyermeke volna, a szorongató éjszakai álmok azonban betöltik az ébrenlét óráit is, s félelmetes ha talmukkal megváltoztatják a főhős belső világát ls. A regény világirodalmi rangú, s Izgalmasan szép vallomás az emberi elkötelezettségről, s az emberi lélek szenvedésekre való készenlétéről. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 156 oldal) (3,— korona) Thurzó Gábor: A SZENT A regény megjelenése idején nagy visszhanga talált, s nemcsak könyvalakban, hanem színpadon ls találkozhattunk a témával. A Szentszék Vizniczei prelái ist bízza meg: legyen az advocatus diaboli, az „ördögök ügyvédje", „Isten szolgája" Gregor István szentté avatási perében. Azaz ellenőrizze az állítólagos csodákat, melyek a kispap életével kapcsolatosak, s a csodák és tanúvallomások alapján keresse a prelátus az igazságot. A prelátus igazságkeresése nyomán nem egy szenttéavatás körülményei, hanem — a visszaélések révén — egy történelmi pernek a tényei bontakoznak ki előttünk. Bár nem nehéz felismerni, hogy a történet mögött a tragikus sorsú Kaszap István élete áll, a regény mégsem kulcsregény, hanem a történelmi Igazság kimondása, melyben az író a szentté avatási per helyett a múlt perét írta meg. (Madách Köynvkiadó, 360 oldal) (11,— korona) —dz— • FILMAKADÉMIÁT létesítettek Rómában. Alapítói között van Luchino Visconti, Franco Zeflrelli, Gina Lollobrigida és Claudia Cardinale. Az akadémia évente díjakat is adományoz. TERSÁNSZKY J. JENŐ A BÚSKOMOR NEVETTETŐ Az öreg humorista egy életen át nevettette az embereket. Mikor pályáját kezdte, az volt a divat, hogy tollára tűzhette akár a koronás fők gyengéit, furcsaságait is, kikezdhette komoly államférfiak személyét és cselekedeteit, megszúrkálhatott mérges hatalmasságokat, kipellengérezhette pénzfejedelmek túlkapásait. Egyszóval a humorista tollával odadöfött, ahová akart. Micsoda beszéd? Nagyságok meg is nehezteltek a humoristára, ha mellőzte őket. Mert népszerűségük csappanását észlelték abban, ha a humorista nem tartja érdemesnek foglalkozni velük. Meg aztán azzal is tisztában voltak, hogy olyan nagyságok, akik nagyon óvják a nyilvános kigünyolástól tökéletlenségeiket, azokat éppen tökéletességük fogyatékosságával gyanúsítják meg embertársaik. Szóval a humorista varázsa, vagy csipkelődése majdnem annak a fémjelzése volt a nagy embereken, hogy valódiak. Ámde az idők változtak. Az emberi lelkeken általában áldatlan érzékenység lett úrrá. Ha a humorista régi hitével és merszével piszkált meg a tollával hatalmasságokat, itt is, ott is alaposakat koppintottak rá. Hát erre szegény humorista, ahogy határtalan terepe szűkült a legmagasabb körök körével, az alsóbb körökben keresett csupán ezentúl élcanyagokat. Hogy talált-e elég anyagra? Jóval többre, mint ahajt, a legjobb időkben. Ámde mi történt, a kisebb nagyságok tanúsítottak csak Igazán és rögtön förtelmes érzékenységet a humorista jóakaratú munkája ellen. Sőt, nem is egyes személyben, bár abban is, hanem inkább testületileg. Ha például valami hivatalában félkézkalmárkodó polgármesterecskét döfött meg kissé a humorista tolla, már nemcsak önmaga akasztott sajtópört rágalmazás és egyéb címen a nyakába, hanem a polgármesterek egész testülete emelte fel szavát a humorista ellen, meg hát kutyakorbácsait is... Vagy ha például nekiment a humorista tolla teljes joggal, mondjuk egy fogorvosnak, aki a pályája szégyenére kontárkodott és az ép fogak kirángatásával az összes odvas fogakat az áldozatok állkapcsában hagyta benne.. . Hiábal Nemcsak őmaga, de pályatársai is a humorista ellen zúdultak, ádázul csattogtatván csíptetőiket. A boldogtalan humorista viccelődési köre így egyre szűkűlt. Végre már odáig, hogy csak közvetlen körében kereshetett viccelődésre alanyokat. Pincéreket, tarhásokat a törzskávéházából. És amikor ezekből is kikopott, hát a szerkesztőségről és szerkesztőjéről Izzadt ki élceket, mert ezek kényszerűségből és könyörületből tűrték... Persze, ebben az utolsó körben is kifogyott végre a kevés lehetőségéből a humorista. Eltekintve attól, hogy csupa ellenséges indulatot kavart itt is maga körül és fenyegetéseket hallott Itt-ott, ha nem hagyja abba az okvetetlenkedését. A kétségbeesés utoljára ls vad ötletet sugallott a humoristának. Ha senkin sem lehet már viccelni és egyedül áll viccelő hivatottságával, hát ezentúl saját magáról gyártja a viccet. Megtorlódott élcelhetnékje, vérbe és epébe mártatta vele a tollát és írt egy olyan kegyetlen röhögtető dolgozatot, magáról, mint humoristáról, hogy az kápráztató! De mi történt? Pár nap múlva a legsötétebb lelkű és agyú Irodalmi, művészeti és szerzői szakértő ügyvéd irodájából kap egy hivatalos levelet. A Humoristák Országos Szervezete szólítja föl, hogy amennyiben a humoristák sorsáról megjelent cikkének idézett állításait nem vonja vissza, illetve nem helyesbíti, ez esetben sajtó útján elkövetett becsületsértés és hitelrontás stb. stb. Az öreg humorista, az emberek hivatott nevettetője azóta búskomorságban sínylődik! Hát nem borzasztó nevetséges ls?... I