Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-29 / 357. szám, Vasárnapi Új Szó

ét lakat lógott le a vaspántról, K

a nogyfejű szegekkel kivert ajtón. Lovasi óvatosan körülnézett, mielőtt a kulcsot belenyomta volna a lakatok résébe. A vaspántot óvatosan engedte le, hogy ne üssön zajt. Pedig az őszi udvar üres volt, csak a vadgesztenyefa áll egyenesen a közepén, sárguló levelei és lombjai derűs és a fény langyos sugárzásától átszőtt, arany pompájában. De Lovasi ügyet sem vetett rá, valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan okból még zavarta is, mintha a fa azelőtt nem lett volna ott. Leszorította a kilincs tömör fogóját és a keskeny résen benyomult a vakolt és meszelt fészerbe. Odabenn száraz hűvösség és fekete homály fogadta. Tenyerével elcsapott a szeme előtt, mert pókháló csiklandós érintését érezte a homlokán. Az ajtót gondosan becsukta maga mögött, megkereste és a kiálló kampóra akasztotta a biztosítólánc karikáját. Nem lépett beljebb. Türelmetlenségében is makacs mozdulatlansággal várta, míg a kinti fényesség után a látását zavaró káprázás elmúlik. A sötétség fokozatosan szakadozott fel. Megritkult szövetén benzin- és fémszag szivárgott át, s bizonytalan csillogás, mintha sok-sok ismerős szem hunyorítana rá. Lovasi óvatosan megindult. Két kezét úgy terjesztette ki, mint aki pontosan tudja, melyik lépésével mihez közelít. Érdes ujjaival megtapogatta a jobbról-balról tenyere alá kerülő sikos sarkokat, szögleteket A hátsó falnál megállt, súlyosan sóhajtott, mintha mellével egy ráhelyezett nehézéket kellene megemelnie, azután visszatért az ajtóhoz. A villanykapcsoló felé nyúlt, de ujja megállt a kapcsoló nyelvén, majd lassan lecsúszott róla. A fal mentén húzódó keskeny, szabadon hagyott ösvényen az ablakhoz furakodott és félrehúzta a rossz flanelltakaróból készített függönyt. A fészerben, mintha vidáman lesbenállt volna, tüstént ragyogó nyíllal lőtt be a kora délutáni nap. A ferde, porszemek táncától remegő és szikrázó fénysáv a sarokba szorította a sötétséget, s a sokféle, hunyorgó csillogás egyszerre összecsapott, egybefolyt. A négyszögű helyiség közepét szürke autó foglalta el. A karosszéria hosszúkás ablakaival kimosdottan tündökölt, o lökhárító, a fémdíszek pántjai és a keretek ezüstösen tükrözték a behatoló világosságot. A gépkocsi mellett balról két fehér, különböző méretű hűtőszekrény, jobbról pedig egy különlegesen finom kidolgozású mosógép állott. Lovasi végighúzta kezét a hűtőszekrények tetején, s több ponton megérintette a mosógép sarkait. Az autón babrált legtovább. Megnyomkodta a kerekeket, s valamilyen oknál fogva megkopogtatta a motorház tetejét. A szűk helyen, a csomagtartó mögé szorulva, sokáig nézte a szürke bőrrel bevont üléseket és többször egymásután megbökte a két hátsó kerék gumiját. Azután ismét az ajtó elé került, s tekintetével egybefogta, szinte összeforrasztotta a különböző gépeket. Arcát elsápasztotta a felindultság, szemében egy pillanatra mohó öröm és büszkeség villant, de ezt mindjárt eltakarta valami meghatározhatatlan, keserű elégedetlenség és töprengő aggodalom. Az orra tövében megszoruló ráncok nem simultak el, ott maradtak deresedő szemöldökei közt, makacsul és szigorúan. Az autó hűtőjén néhány kis pontot vett észre. Jobb keze középső ujjával óvatosan leszedte a porszemet, és nadrágjához kente. Hosszú, sötét pillantásával mégegyszer számbavette a gépeket, azután helyére húzta a flanellfűggönyt és kihátrált az ajtón. A második lakatot zárta kulcsra, amikor észrevette felesége kendős fejét a konyhaajtó keretében. Az asszony kissé hátrább húzódott, de nem ment vissza a tűzhely mellé. Látszott az arcán, hogy fél, mégis figyelte az urát. Riadt, de kérdő pillantása végigcsúszott rajta, s várakozóan megkapaszkodott a szemében. — Mit ácsorogsz itt? Talán nincs elég dolgod? — riparkodott rá Lovasi. — Mit leselkedsz utánam? — Nem leselkedett én... Csak éppen. .. nem szeretem, hogy már sustorognak rólunk a faluban... — motyogta az asszony és fejét a fészer felé hajtotta. — Hadd sustorogjanak, az én dolgom az. Törődj a magad bajávalI — válaszolt gorombán Lovasi. Tekintete beleütközött a rőtsárgán világító vadgesztenyefába, aminek lombjait sugárujjaival lebegően emelte az üresen hallgató, tisztára sepert udvar fölé az októberi fény. Félrenézett és sietősen, meggörnyedt vállal elindult a hátsó, hosszú kert felé, hogy folytassa a kapálást. Később, úgy négy óra tájban megnyikordult az utcaajtó sarka. Lovasi átnézett a kert léckerítésén, s mindjárt utána a kapanyél fölé hajolt. De tudta, hogy Jóska, a fia, észrevette őt, s míg a tornácon a konyháig dobogott, mint hátába döfött kést, érezte magán a tekintetét Egészen sötétedésig vágta a földet, tompán és szívósan, tompa és szívós gondolatokkal a homloka mögött. Ezek lam? Pedig a téeszelnök magát emlegeti példának lelkiismeretességben, meg szorgalomban a többi állatgondozó előtt — Elhallgass! — mordult fel Lovasi. — Tán azt hiszed, amiért önálló kereső vagy, megszámoltathatsz? Neveltem én helyettest, a tizennyolc esztendő alatt, nem is egyet, aki teszi, amit kell, az állatok körül. Azért jövök haza előbb, mert nékem úgy tetszik. A szád meg fogd be, azt ajánlom. — Hangjából fenyegetés döfött ki, de szeme szenvedőn csillant meg, s a deres bajusz kétoldalán elmélyültek a száraz ráncok. — Jó! Tartsam a szájam! Mindig csak evvel fizet ki. De nem sokáig I — felelt nem váltak szavakká, sötéten és sűrűn áradtak szét testének minden porcikájába és konok erejük szinte még a szerszám vasába is átsugárzott. V

égre, amikor már nem látott semmit, csak a meglazított rögök nyirkos-hidegen felszálló, friss szagán keresztül érezte a kertet, elindult a konyha felé. Lassan emelte csizmás lábát, de lépteit nem a határozatlanság tartotta vissza, hanem ugyanaz a makacs, mélyen beléevődött elszántság, ami keserűre görbítette száját, s szemöldökei közé véste a szoros gúzsba kötött redőket. Fiút már szappantól illatoson, tiszta ingben találta az asztal mellett Az aszszony barhet ruhában, melles kötényben ott állt az egyik szék mögött. Ráncos, barna arcán, sötét kendője alól kibukkanó csupasz homlokán a rajtakapott ember bűntudata ült. A levegőben árulón függtek a hirtelen félbetört szavak, akár az ökörnyál megszaggatott szálai. Tudta, hogy a felesége volt az, aki elnémult, amikor az ő csizmájának talpa ismerős ütemet vert a tornác kövén. A huszonnégyéves fiú összepréselt, duzzadt ajkairól világosan leolvasta a már elhangzott és az anyai hallgatással megtorpanásra kényszerített szavakat. Ez mindjárt fejébe kergette a vért — Mit állsz itt, mint a sóbálvány? Tán nincs tennivalód? — rivallt rá az aszszonyra. Lovasiné engedelmesen, a felhúzott minden tagjával egyszerre mozduló báb nevetséges fürgeségével kezdett matatni az aszlalra borított, elmosogatott edények között. Kutató és tapogató tekintete azonban nem vált le az ura arcáról, bármerre is fordult — Jóestétl — mormolta a fiú. Zsebéből cigarettát vett elő, széles állkapcsának kiálló szögletei megmozdultak, mintha görcsös erőfeszítéssel morzsolná a szót. — Korán szálltál le a traktorról I — nézett rá Lovasi. A barna fürt ami engedetlenül és hetykén hullott Jóska napégette homlokába, érthetetlen haragot gerjesztett benne. Nem akarta, mégis számonkérő gúnnyal telt meg a hangja. — Hát maga? — kérdezte vissza a fiú lassan. — Már déli harangszó után otthagyta az istállókat. — A lehulló fürt alatt szeme sötét kihívással parázslott s a megszívott cigaretta vége is szemtelenül kitüzesedett. — Azt hiszi, nem veszem észre, hogy mostanában minden szombaton ész nélkül odahagyja a munkát, mert korábban akar hazaérni náfojtottan Jóska. Ez a fojtottság, ami fátyolossá halkította hangját, ijesztőbb volt, mint Lovasi indulata. Az asszony megrezzent és feléjük fordult — Mindig osztoznak... — szólalt meg panaszosan. — Ki látott már ilyet, mindig csak egymást marják. — Hangja, mint kinyújtott, erőtlen kéz, tétován mozgott a csend kemény felszínén. — Hát aztán! — kiáltotta a fiú, akiben anyja óvatos szava csak szította a belső dühöt, öklével az asztalra csapott. — Csak annyit kérek apámtól, hogy szombaton meg vasárnap adja ide az autót Olykor magukat is elvinném, hiszen még sose mozdultak ki a faluból. Arra való az a kocsi, hogy járjunk, lássunk rajta. Meg aztán Margitnak is megígértem, hogy elmegyünk a Balatonhoz, nem akarok szégyenben maradni előtte. A fiú széles arcát vörösre festette az önkénytelen vallomás. Erős állkapocsszögletei megmozdultak. — Ki engedte meg, hogy a gépkocsivezető-vizsgát is letedd? Kérdezted apádat? — támadt rá Lovasi. Érezte, hogy nem a fiú szavaira felel, hogy mellébeszél, s ez még indulatosabbá tette. — Nohiszen, maga bizonyosan rábiztatott volna a vizsgára... — mondta Jóska gúnnyal. Vontatott hangjában és szemében nehéz szemrehányás villant meg. — Ilyen apát... Tudja, hogy nősülök, hogy házépítésre gyűjtök, hiszen iithon nem férnénk el. Nem vehetek se motort, se egyebet, mégse adja ide a kocsit Maga az egyetlen, aki így fösvénykedik. Varga János bácsi kérés nélkül vett motort a fiának, Tóth Imre meg a magáét adta oda Imrusnak, pedig az még csak iskolás.., Csak maga fösvénykedikl — Hogy beszélsz te velem, hogy beszélsz? — hördült fel Lovasi. — Hát hogy beszéljek az ilyen apával? — felelt a fiú váratlanul leengedett hangon. Előrehajolt alsókarjával a combjának támaszkodott érdes ujjai között öntudatlanul forgatta a kék füstöt eresztő cigarettát. A homlokára csüngő fürtben most nem volt semmi hetykeség. — Elfelejtette már régen, hogy maga Is volt vőlegény és imponálni akart a menyasszonyának. — De én nem autóval akartam imponálni — mondta Lovasi. — Hol voltam én attól! — ö is lecsendesedett, de a konok ráncok nem oldódtak ki szemöldökei között. Feleségére, pillantott, aki a tűzhely mellől nézett ró. emlékező és reménykedő tekintetével. — En csak jegykendőre, meg gyűrűre kértem pénzt az apámtól. — Es meg is kapta 1 Pedig akkor azt iililllllllllllllillli megkoplalta a család. De most már másképpen megyen az élet sorja. Maga mégis úgy őrzi a gépeit akár a sárkány. Elnézi, hogy anyám kézzel mosson. — Jóska nehéz öklével ismét az asztalra vágott — Pedig a gépek elavulnak, meg tönkremennek használatlanul. Dehát maga ezt nem éri fel ésszel, és azt se gondolja meg, milyen szégyenbe dönti a fiát L

ovasi érezte: Jóska a „bánat" helyett mondja a szégyent hogy büszkesége ne szenvedjen túlságosan nagy csorbát, és ne adja ki egészen magát. Ez a ki nem ejtett mégis közéjük hulló szó valamit megremegtetett a mellében, torka összeszorult Az értő sajnálat és megindultság, mint remegő szál a lámpafényből, úgy nyúlt ki bensejéből a fia felé. A levegő melegebb és lágyabb lett körülöttük. Jóska és az anyja egyszerre nézett rá, mintha megérezték volna, mi megy végbe benne. — Hát akkor... reggel elvihetem az autót? — kérdezte a fiú a remény ragyogásától megnőtt szemmel. Lovasi tekintete elködösült. A félelem hidege szétfutott benne. Ugyanez a félelem zakatolt a lelkében, míg a százasokat, ezreseket gyűjtögette és hordta a takarékba. Abban az időben a kis könyvecskének hetenként új helyet keresett, sehol sem érezte biztonságban. De nemcsak a kétség gyötörte, hogy ellopják tőle, hanem az is, hogy nem látja, nem foghatja meg a vagyonát Nem tudta elviselni, hogy az tőle távol, papírpénzben fekszik egy acélszekrény mélyén, t nem ellenőrizheti, nem veheti számba, amikor kedve tartja. Most meg, hogy gépekre váltotta ót, a fiától kell őriznie. Maga előtt látta az autót, amint kigördül az udvarból, hallotta a motor el-elcsukló zakatolását, az ablaküvegek rezgését, a sebességváltó recsegését Jóska gyakorlatlan keze alatt Látta a futás közben a fényes felületre ülepedő port, a kerekek forgását. Szinte csontjaiban érezte a kínt, hogy fokozatosan és elháríthatatlanul kopik a dugattyú, a tengely, a gumikerék, s apadnak, morzsolódnak ét a hátsó csövön kipufognak, elszálló gázzá oszlanak a forintok, amelyek húsz esztendei szívós és bőven kamatozó munkájából, verejtékéből születtek. — Nem! — ordított fel kétségbeesetten és konokul. — Nem adoml Nem engedem tönkretenniI Majd ha bekaparsz a földbe, ha eltemetsz, úgyis örökölöd utánam, a tied lesz mindenem. — Mikor lesz azl — kiáltott fel a fia keserűen és gyűlölettel. — Akkor már nem lesz benne örömem. Jól van, csak gyűjtsön, vegyen újabb autót, mosógépet, frászkarikát. Tudom, még egy mosógépért vett. — Jóska hangját tűhegyesre élezte a gúny. — Hiába takarta le, amikor belopta a fészerbe. — Hát mit lehet vásárolni most? Mit vegyek? Hogy az isten... — tőrt ki tehetetlenül és kétségbeesetten Lovasaiból. Felugrott s mintha kergetnék, kirohant a konyhából. Odakinn a hűvös levegő szele ébresztette rá, hogy hónalja, homloka megizzadt A favágó tőkére ült, a vadgesztenyefával szemközt, amelynek csak a körvonalait látta, de érezte szabad lélegzetét, s a teljes életnek azt az elérhetetlen boldog könnyűségét, ami ott zizegett fölötte a magasan lebegő lombok között. Ez arra késztette, hogy a fészer négyszögű, sötét tömegére nézzen. Szíve nehéz koloncként függött a mellében. A sértő gúny, amivel Jóska az ő gépelt emlegette, mindenütt szúrta, mint ezernyi, belétört tövis. Arcán sötéten rándult végig a keserűség. De orra tövében nem oldódtak ki a konok ráncok, s az elszántság kínos, szorító ereje nem engedett — Megkaphatja, hogy felgyújtom a fészeréti Akkor azután sokra megy az őrizéssel, meg a lakatjaivall — mondta odabenn konok dühvel a fiú. — Ugyan már... Nyughassl hiszen úgyis neked gyűjt... Megmondta, minden a tiéd leszi — csillapította Ijedten az anyja. A

fiú belemeredt a levegőbe, homlokán vastag, árnyékos redőkbe gyűrődött a bőr. — Ki tudja, mennyit kell még várni arra! Sokáig elélhet m^gl — buggyant ki belőle önkéntelenül. S mikor fülébe visszacsengtek tulajdon szavai, az arca, szeme elsötétült S azért, amiért arra kényszerült hogy Hyet mondjon, hirtelen még hevesebb gyűlölet fogta ei az apja Iránt