Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-07 / 337. szám, csütörtök

yy ugusztusban jött a fel Moszkvába: távoli Novoszibirszkból érkezett; Nélkülözhetetlen ügyes bajos dolgait jött intézni a fővárosba, ahol egy kicsit zarándoknak érezte ma

: gát. . ' Akárki s akárhonnan is érkezik ide, a Kreml ódon falainak árnyékában, a Vörös téren, a Mauzóleum közelében, a macskaköves régi utcákon szükségszerűen beleesik ebbe a hangulatba, csak később a zsúfoltság, a talponállók és a vendéglők előtti várakozások következtében zökken vissza a mindennapi élet prózájába. Túl voltam már a várossal való ismerkedés első, -lelket felkavaró szakaszán, s akkor' sodort össze vele a véletlen egy Moszkvában időző magyarországi ismerősöm révén. A Budapesti szálló egy lakószobájában, kerek kis társalgóasztal felett szorítottunk kezet, s ahogy a bemutatkozásnál szokás, érthetetlenül elmormolta a nievét, és nekem félszegen szégyenkezve utólag meg kellett kérdeznem, mert a beszélgetés után feltétlenül szükségesnek tartottam, hogy megjegyezzem a nevét. Joszif Zahárovics Goldenberg, így hangzik az a név, és nem is valami oroszosan. El lehetne élni vele Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Németországban, vagy akárhol Európában, ha a keresztnevet megfelelő alakban használná az ember és elhagyná atyai nevét. Egy rendkívül szerény, igénytelen és nyíltszívű, tipikusan orosz férfival találkoztam, aki nyilván egy egész sor előtte járó nemzedéknek köszönheti, hogy olyan, amilyen. A

z első pillanatokban ugyan meghőköltem, mivel tanár ember. A húsza dik század irodalmát és az irodatomoktatás módszertanát adja elő a Novoszibirszki Állami Tudományegyetemen. Szeretek és becsülök mindenféle tanárembert, de az irodalomtanárokkal szemben, ha nem is averziót, akkor bizonyos kételyt táplálok magamban. Titkon őket tartom felelősnek és őket vádolom azért, hogy a fiatal nemzedék egyre inkább elfordul az irodalomtól, sőt egyenest viszolyog tőle. Ha visszagondolok diákkoromra, megdöbbenve azt kell megállapítanom, hogy egy-egy osztályban alig akadt két-három olyan diák, aki igazán szerette volna az irodalmat, s még a szenvedélyes olvasók is elvadultak tőle, mihelyt kötelező tantárggyá, és unalmas, lélekkínzó elemzések tárgyává züllesztették a hivatalos tanterv és módszertan szerint; mindmáig képtelen vagyok megérteni például az ilyen kérdéseket: — Mi a mondanivalója Petőfi Sándor Szeptember végén című költeményéllek. — Mintha bizony prózává silányítva el lehetne mondani a művészi tonnákba kristályosított lényeget. S még inkább viszolygok azoktól a tanároktól, akik az írókat arra akarják rákényszeríteni, hogy írjanak pedagógiai célokra felhasználható gyermekeknek való Irodalmat. Ezek úgy látszik nem hajlandók tudomásul venni, hogy az úgynevezett gyermekirodalom remekműveit nem gyermekirodalomként hozták létre, hanem azzá lettek. Jgy van ez fi népmesékkel, Az ezeregy éjszaka meséivel, Verne Gyula regényeivel, s végeredményben Vergilius se szánta annak ideművészet jén a nagyszerű Aeneist gimnazistáknak való olvasmánynak, és Arany János Toldija is talán jobb sorsot érdemelt volna. Nem tagadom az író szándékának létjogosultságát, azt se mondom hogy ne alkalmazkodjék a gyermek korhatár szerinti értelmi képességességeihez, de ez a szándék nem lehet elsődleges, mert minden szándékoltság a műalkotás rovására megy, szinte eleve kizárja magát a művészetet, így jönnek létre a csinált, hazug művek, Fábry Zoltán megkülönböztetésének a „csinált" és „lett" mű között bizony általános érvénye van. I

lyen és hasonló kételyekkel támadtam rá újonnan szerzett ismerősömre, s csak akkor lepődtem meg, mikor ez csaknem minden gondolatommal egyetértett. — A sematikus pedagógiai gyakorlat valóban kedvét szegi a diákembernek, s elvadítja az irodalomtól — mondta Joszif Zahárovics. — Nekem az a ta'pasztalatom, hogy egy-egy osztályban a gyerekeknek alig tíz százaléka szereti az irodalmat. Nos mit csináljunk a felmaradó kilencven százalékkal? — Sokat tűnődtem módszertani problémákon, s rájöttem arra, hogy a pedagógust mindig nagy veszély fenyegeti: olyanná neveli a gyermeket, amilyen ő maga. holott az a kötelessége, hogy elősegítse a g ermekek egyéniségének kifejlődését. Ez azt jelenti, hogy a gyermek képességeinek és érdeklődésének megfe lelő irodalmat adjon a kezébe, s biztosítsa neki a szabad választás lehetőségét. A felsőbb osztályokban pedig főleg a jelenkori irodalmat, kell tanítani, mert az életbe kilépő diákot elsősorban jövendő élete és a valóság érdekli. — Az irodalomtanítás szempontjából épp az a tanár a legveszélyesebb, akiről általában azt szoktuk mondani hogy jó tanár. Behízelgő, lebilincselő egyéniségével annyira befolyásolja a gyermeket vagy a felnőtt diákot is, hogy az elsajátítja oktatója nézeteit, de saját egyéniségét, sa ját véleményét és viszonyát az irodalom hoz így képtelen kialakítani. Bár para doxonként hangzik, ennél jobb a rossz ta nár is, mert az a gyermek, akiben él az érdeklődés az Irodalom Iránt, tanítójában csalódva bizonyos függetlenségre kényszerül, és kénytelen saját maga véleményének és ízlésének kialakítására. A pedagógiai szempontok elsősorban a tanítót kötelezik, nem a szerzőt, a pedagógus válogatja meg a diák olvasmányait és úgy kell őket megválogatnia, hogy tanítványait rávezesse az értékes művek olvasására. Ez az elsődleges, mert az Irodalom oktatás igazi célja az életismeret, minden más szempont másodlagos, vagy lé nyegtelen. Ha megváltoztatjuk a hagyományos rendet, mely a világ minden iskolájában dívik, s felhagyunk az irodalomoktatás formális és hivatalos módszereivel, rendkívül fontos lépést teszünk az einber belső felszabadítása felé. — Az iskolában szerzett kedvezőtlen benyomások rendkívül nyomasztóan hatBak a gyermekre, s felnőtt korában ls éreztetik hatásukat. Hiszen a gyermek az Iskolán át jut az életbe, s rqindvégig ellenséges érzülettel gondol azokra, akik bensőleg megnyomorították. — Ami pedig az irodalmat illeti, nem tudom, ki mint vélekedik erről, de én azok véleményét osztom, akik a művészetben, tehát az irodalomban is, az emberek közti közeledés művészetét látják. A filozófiai determinizmus elvéből arra következtettünk, hogy a társadalom fejlődése szükségszerűen a kommunista társadalom létrejöttéhez vezet. A pszichológusok pedig úgy vélekedtek, hogy az ember körülményeinek megváltoztatásával egy csapásra meg lehet változtatni magát az embert is. Holott sem a forradalom nem volt erre kápes, és a tudománynak sincs meg erre va hatalma, s ez a nézet egyre inkább teret hódít. — Az egyre atomizálódó, egyedeire bomló társadalomban a művészetnek megvan az az ősidők óta változatlan lehetősége, hogy kollektív élmények közvetítője legyen, s az atomkorszak fenyegetései közepette egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. Robert Oppenheimer, az atombomba egyik atyjának kijelentése tanúskodik erről talán a leghívebben: A művészet az utolsó reménység. U

tólag fellapoztam Ernst Fischernek a „Nélkülözhetetlen művészet" című könyvét, melyben esztétikai tanulmányait gyűjtötte egybe, s az utolsó fejezetben ezt a nagyszerű megállapítást találtam: „A művészet funkciója az ember azonosulásaként a hozzá hasonlókkal, a természettel, a világgal,' az együttérzés, együttélés, együttlét mindazzal, ami van és lesz, kitágul, párhuzamosan azzal, ahogy kitágul a tevékenyen szabad ember hatóköre, hatalma. Ez az azonosulás, mely eredetileg csak az élőlényekre és természeti tárgyakra terjedt ki, egyre jobban gazdagodott, és végül az embert az egész emberiséggel, az egész világgal fogja egyesíteni." Csak most értettem meg teljes mértékben az igénytelen, rendkívül szerény orosz tanárember mélyen szántó gondolatait. Ott él Novoszibirszkben, az akadémiai városban, mely a szovjet tudomány igazi fellegvára. Ott él fizikusok, kémikusok, természettudósok között, s annak Idején azt mondta, hogy ezek között is rendkívül megnövekedett az érdeklődés a humán tudományok és társadalomtudományok iránt. — Nem véletlen, hogy éppen Novoszibirszkben alapították meg az első szociológiai tanszSket, — mondta, s az arca szinte megszépült. Csak most jövök rá, micsoda emberi reménység hordozója ez az egyszerű, orosz tanárember. Van az asztalomon egy kis brosúra. Sárga a fedőlapja, első pillantásra nagyon igénytelen nyomtatvány, s nem valami élvezetes olvasmányként kínálkozik. A Novoszibirszki Állami Tudományegyetem kiadványa. Vitahozzászólás az iskolai irodalomoktatás programjához és módszertanához, és Joszif Zahárovics Goldenberg a szerzője. Qftdig az élet egy rendkívül fontos, elhanyagolhatatlan kérdését tárgyalja: a nélkülözhetetlen művészet igazán nélkülözhetetlenné tételének problémáját. BABI TIBOR Korszerűsítik a tátrai közlekedést Amióta véglegessé vált, hogy 1970-ben a Magas-Tátrában bonyolítják le a sívilágbajnokságot — leglátogatottabb idegenforgalmi központunkban lázas ütemben folynak az építkezési munkálatok: További vendéglátó és kulturális létesítmények, minden igényt kielégítő modern sportközpontok épülnek. Rövidesen átadják a Tátrai Múzeum és a Hegyi Szolgálat új, székházát. Kiterjedt tereprendezési munkálatok folynak mindenfelé — és végre napirendre került az elavult tátrai közlekedés és közúti forgalom „forradalmasítása" is. Erről tájékoztatta munkatársunkat Ladislav Kovai, a Kosicei Mélyépítő Vállalat igazgatóhelyettese: • Melyik útszakaszon folynak már a munkálatok? — Vállalatunk nagy felelősséggel kezdte meg a tátrai utak felújítását. A legforgalmasabb szakaszokon — az érdes, fagyos, kemény kőzetű talaj legyűrésére a legkorszerűbb gépeket állítottuk munkába. Ez idő tájt 5 útrészen dolgozunk, köztük, a „Szabadság útján" is, mely a legforgalmasabb összekötő út óriáshegységünk tövében. Üzeinrészlegeink a Poprád— Star? Smokovec, a Csorba-tő—Rovefl, a Rovefi—Vysné Hágy, a Star? Smokovec—Tatfanská Lomnica, valamint a Vysné Hágy — Kahule közti rSszeken javítják az utakat. Ezek a munkálatok előreláthatólag 1969 októberében fejeződnek be és mintegy 58 millió korona beruházást igényelnek. • A nagyszabású akció végső eredménye? — Gyorsabb, biztonságosabb, élvezetesebb lesz a közúti forgalom. Eltűnik a számtalan kanyar (kivált a Lomnic és a Csorba-tó közötti szakaszon), kevesebb lesz a kitérő, szélesebb és teherbíróbb lesz a Magas-Tátrát átszelő „fő ütőér". Szakembereink véleménye szerint a „Szabadság útján" ezáltal mintegy 8—10 %-os gépjárműforgalom-gyorsulás várható. • Mi újat létesítenek a világbajnokság színhelyén — a Csorba-tónál? — Különös figyelemmel dolgozták ki a tervrajzokban a Csorba-tó felé irányuló forgalom és az ott létesülő sportközpont belső közlekedésének megszervezését. A Csorba-tó partján csaknem 17 millió korona költséggel emeletes parkolóhelyet építünk 380 gépjármű és 50 autóbusz számára. Az új bekötőutakat már befejeztük, m 10. A Tretyakov Képtárban Mihail Tuljev, azaz Remény nagyon megváltozott a letartóztatása óta eltelt három és fél hónap alatt. Átalakulása folyamatos volt a kezdeti apatikus, nyomott hangulattól a teljes lelki kiegyensúlyozottságig minden stádiumon keresztülment. Markov ezredes állandóan figyelte Remény hangulatváltozását, s elégedetten nyugtázta annak a régi igazságnak újbóli bebizonyosodását, hogy az ember lelki nyugalmához biztonságérzet kell. Nincs szörnyűbb dolog a bizonytalanságnál. Bármilyen nagy iskolát járt ki Tuljev, a hivatásos kém az alatt a kockázatos húsz év alatt, egy jó megfigyelőnek észre kellett vennie a feszültséget és idegességet, amelyet Tuljev Zarokov és Kurnakov szerepében nem tudott pa-. lástolni. Markov előtt most álarc nélkül ült ez az ember, és teljesen nyugodt volt. Mi sem emlékeztetett múltjára. — Rendszerésen kap újságokat és folyóiratokat? — kérdezte tőle Vlagyimir Gavrílovícs. — Igen, köszönöm. Könyveket is olvasok. Már vagy tizenöt, ha nem több éve nem olvastam könyvet. — Nem volt ideje? — Nem ls az, hanem nem voltam megfelelő lelkiállapotban. Markov egy három sor gépírásos papírlapot tolt az asztal szélére. — Ez is érdekes olvasmány. Tuljev tekintete végigfutott a papíron. „Reménynek. Folyó év november 2-án 17 és 17,15 óra között (moszkvai idő szerintj legyen Tretyakov Képtár Verescsagin-termében. A következő adás november 9-én ugyanebben az órában". — Kíváncsiak magára, — jegyezte meg Markov. — S nincs jogunk megtagadni óhajuk teljesítését. Tuljev felállt az asztaltól és katonásan kiegyenesedett. — Ha megbíznak bennem ... — Várjon csak, — szakította félbe Markov. — Üljön le és hallgasson meg. Tuljev engedelmeskedett. — Ami a bizalmat Illeti, erről még fogunk beszélni. Nyilván észrevette, hogy beszélgetéseink bizonyos idő óta egyáltalán nem tűnnek kihallgatásnak, de nem ez a lényeg. — Markov kettéhajtotta és asztalfiókjába csúsztatta a rádiótáviratot. — Mondjuk, megkockáztatom, hogy a becsvágyára építsek. Tegyük fel, nem nagyon bízom magában, de mégis elmegy a képtárba. Nem tehet bennünket lóvá, mert a valószínűség szerint senki sem szólítja meg a képtárban. Csak messziről nézik meg, él-e, létezik-e mostanáig. Remélem, fejtegetéseim nem sértik. — Nem, én is így vélekednék az ön helyében, — válaszolta Tuljev őszinte természetességgel. — Hát akkor voltaképpen meg is állapodtunk. — Nem csapom be, — jelentette kl Tuljev. — Örülnék, ha nem tévednék... Csak egyet szeretnék kérdezni öntől: nem találja élővigyázatlannak volt főnökei lépéseit? Ilyen rendkívüli intézkedések . .. Lehet, hogy nem hisznek önnek? — Nem gondolom. — Helyes, — mondta Markov. — Gyanítják, hogy más személy szerepel maga helyett. Hát akkor most itt az alkalom, hogy bebizonyítsa szavainak őszinteségét. Tuljev megint vigyázzállásba merevedett és szótlanul állt Markov előtt. — Holnap megbeszéljük a részleteket. — Markov megnyomott egy gombot az asztalon. Belépett az ügyeletes altiszt és elvezette Tuljevet. ... November másodikán a rakpart felől érkező taxi, amelyben Tuljev ült, háromnegyed ötkor megállt a Tretyakov Képtár előtt. Tuljev fizetett, becsapta a taxi ajtaját, eldobta cigarettáját, órájára nézett, és sokakat megelőzve a Képtár bejáratához sietett. Tíz percig tartott, míg belépőjegyet vett és leadta felöltőjét a ruhatárban. Egy percig tartott, míg útba igazították. Kifulladva lépett a Verescsagin terembe. öt-tíz perc telt el, de senki sem kereste. Negyedhatkor kilépett a képtárból, a földalatti vasút Novokuznyeckaja állomására sietett, majd előzetes terv szerint a pályaudvarra utazott. Nem ment egyedül; a moszkvai kémelhárítók állandóan figyelték. Nem tartották kizártnak, hogy Antikvárius figyelteti Tuljevet. Így is volt. Egy éltes, zömök, jól megtermedt, iszákos képű férfi a képtártól mindvégig követte őt. Akulov — mint utólag megállapították nevét — nem nagyon értett ehhez a mesterséghez, s nem volt nehéz őt lerázni. Tuljev a konspirációs szabályoknak megfelelően útközben időközönkint körülnézett; nem annyira a látszat kedvéért, mint inkább Akulov miatt tette. Akulov csak akkor hagyta abba TuljeV megfigyelését, amikor meggyőződött róla, hogy embere beült a K. felé induló vonatba. Csak ennyit követeltek tőle. Tuljev törvényes testőrei társaságában folytatta útját. Annak lehetőségét sem tartották kizártnak, hogy megszervezték Tuljev szakaszonkénti ellenőrző megfigyelését, ezért Markovék jónak látták, hogy Tuljevet előző lakására, K. városba szállítsák. Tuljev mindössze két napot töltött ott... Így tehát a viszontlátás megtörtént, de csak egyoldalúan. Most már feltételezhető volt, hogy a kémközpont valamilyen következtetéseket von le a megfigyelésből, s ezeket a jelzett rendkívüli rádióadás során megfelelő utasítások formájában közli. Bármennyire felkészült Markov különféle meglepetésekre, a november 9-i rádiótávirat furcsán hangzott. Először is elég terjedelmes volt, és az ilyen utasítások hangjától szokatlan szívélyesség hatotta át. Dicsérték Reményt, együttéreztek vele nehéz küldetésében, aztán a munkatervvel kapcsolatban két fontos pontot közöltek vele. A központ először is javasolta, hogy változtassák meg a rádiótáviratok rejtjelkulcsát, másodszor közölték vele az új rejtjelkulcs átadásának módját. December 10-én menjen el egy Akulov nevű egyén dohányüzletébe (megadták részletes személy leírását), közölje vele a jelszót (ezt is megadták), s kap majd tőle egy csomag cigarettát, amelyben benne lesz a rejtjelkulcsot tartalmazó ^^^ mikrofilmlemez. QjQ A központ várta, hogy Remény első, újszerűen rejtjelzett üzenetében beszámol K. Városban végzett tevékenységé- 1967. ről. A rádiótáviratból ítélve a központ ismét bízni kezdett ügynökében. ' Következik: M. LEVÉL MARIJÁHOZ