Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-28 / 145. szám, vasárnap

SZÁNTÓ LÁSZLÓ; Gaja, a tábornok lánya Krímre indult c nemzetközi brigád, hogy felvegye o harcot Wrangellel. Úgy döntöttek azonban, hogy az iskola nem hagyja el Krasznojarszkot. Tanítója voltam és így kénytelen voltam én is ott maradni. Két bajtársammal együtt laktunk egy szobában. A szomszéd szobából átjártak rajta a társbérlök — egy anya és a lánya. Az anya özvegy volt, férjét, egy orosz 'ábornokot, a Vörös Hadsereg főbelőtte. Természetesen mind a ketten elfogultak voltak a kommunistákkal szemben, gyűlölték őket. De, amint az már szomszédoknál szokásos, bajtársaim minden este meglátogatták o családot és órákig elbeszélgettek. Sohasem tartattam velük, inkább újságo* olvastam és dinynyét majszoltam. Bajtársaim egyízer így szóltak hozzám: — Gyere te is velünk. Az a Ióny szüntelenül érdeklődik felőled, hogy miért vagy Myen. — Mondjátok meg neki, hogy egyetlen egy szerelmem van, a forradalom, s azzal beérem. Esténként hegedüljem. Egyszer, már nem emlékszem, hogy milyen nótát játszottam, nyílt az ajtó és bekukkantoť a „mama". t- Bocsásson meg, hol tanulta meq azt a gyönyörű ó-orosz dalt? — O-orosz? Hiszen ez egy magyar népdal. — Nem, ez ó-orosz . .. Valóban, annak a nótának sem a ritmusa, sem a jellege nem volt magyar. Csak később tudtam meg, hogy akadtok magyar „zeneszerzők", akik jugoszláv, montenegrói, román, sőt orosz melódiákat plagizáltak. Egyiküket el is keresztelték Lapkovicsnak, mert ahogy csak tudta, lopta a melódiákat. Továbbra sem látogattam a mamát és leányát. Sőt, mi több, elköltöztem tőlük. Az öcsém akkoriban a város másik végén lakott, egy, a forradalom elől Ufóból elmenekült gyógyszerésznél. Idős ember volt, Tolsztojra emlékeztetett. Nagy szakállt viselt, és igen erős vot. Bár a hetvenet már túllépte, a városi szovjetet naponta nyaggatta, küldje ki altom i vadászként a tundrába, hölgymenyétre vadászni. Ide költöztem. A bajtársaim azonban nemsokára noszogatni kezdtek, hogy térjek be hozzájuk, mert segítségre van szükségük. A két nővel szemben már kifogytak az érveik s ha nem jövök, akkor a vitában alul maradnak. Nagynehezen hajlottam a szavukra, végeredményben kötelességem a forradalom segítségére sietni. Így aztán minden nao két kilométert gyalogoltam oda és ugyanannyit vissza, hogy érvekkel lássam el a bajtársaimat, akik ugyan jól tudtak oroszul, de meggyőző szavuk két nőre kevésnek bizonyult. Sikerem volt. Nemcsak a lánynál, hanem a mamájánál is. Lassan, de biztoson elfogadta érvelésemet. Enyhült a kommunistákkal szembeni gyűlölete is. Beismerem azonban, Hogy én is felengedtem s Goja, a tábornoki lány, nem volt számomra közömbös. Tudtam, hogy szerelmes belém. Egyszer, röviddel elköltözésem előtt, belépett a szobánkba. Alvónak tetettem magamat. Mély lélegzésemet hallva, lábujjhegyen az ágyómhoz lépett és elvitte o fényképemet. Szivem vadul dobogni kezdett, s majd hogy fel nem ugrottam. De az elv, az mégis csak elv. Százával beszéltem le ugyanis az embereket a nősülésrói, mert ezt nem tartottam méltónak egy forradalmárhoz. Már Idehaza, a Kysuca vidékén, amikor jelenlegi feleségemnek udvaroltam, hetente érdeklődtem levélben az öcsémtől, hogy vajon egy kommunista nősülése méltó dolog-e. Kértem, hogy bátran bíráljon. Nem egy levélben igyekezett tárgyilagosan felvilágosítani, hogy a nősülés kommunista meggyőződésemen nem ejt csorbát. Feleségemnek első ajándékként Bebel A nő és a szocializmus című könyvét nyújtottam át, hogy ismerje meg jövendőbelijének eszmei alapállását. Gaja, amikor három lépésnyire volt tőlem, nem érdekelt. Akkor kezdett foglalkoztatni, amikor tízezer kilométer választott el tőle. Köztársaságunkba visszatérve, a zákopčei irtványokon tanítóskodtam. Ebben a faluban alig akadt férfi. A férfiak ugyanis járták az országot mint aratósok, vagy házaló kereskedők. S mégis, éppen itt tűnődtem sokat Gajáról, s ekkor írtam neki először. Levelemre válaszolt és arra kért, hogy küldjem el neki a fényképemet. Ez volt az első lány, akinek ezt megtettem. Magyarul írt leveleimet időközönként meglátogató öcsém fordította le oroszra. Kötetnyi levelet írtam. Emlékszem egyik válaszára. „

Tovariš Szántó! Nehéz mostanában az életünk. Gyakran meginogtam. Ilyenkor mindig rápillantok a fényképére és eresebbé válok." Okulav akadémikusnak, csehszlovákiai látogatása idején, meséltem Gajáról és ő könnyes szemmel megígérte, hogy Gaja Alekszandrovnót felkutatja. Dehogyis sikerül ez — gondolom magamban — hiszen azokban a nehéz időkben, mint „ingadozó értelmiségi" lehet, hogy életét vesztette. Ám remélem, hogy tévedek, s ő mégiscsak él Küldötté választanak Omszkba 1920 decemberében nemzetközi brigádunk Krasznojarszkban maradt kommunista csoportja küldöttnek választott Omszkba, a párt szibériai konferenciájára. Beszereztem az útiengedélyt, kenyeret és kétszersültet s így felszerelve kimentem az állomásra. Itt azonban mozdulni sem lehetett. Az emberek százai vártak a vonatra. A földön hevertek, mert nem egy-két óráig tartott a várakozás, hanem két-három napot. Jómagam is még két napot rostokoltam a zsúfolt állomáson. Még csak leülni sem tudtam és december volt, irtózatosan kemény szibériai tél. Végre harmadnapjára befutott a vonat. Nagynehezen felnyomakodtam az egyik vagonba, de természetesen helyet már nem •aláltam. Az orosz vagonokban lent háromüléses pad van, felette egy, majd még egy fekvőhely. Minden foglalt volt. Valahogy mégis felkászálódtam az egyik véletlenül üres harmadik emeleti padra és elhelyezkedtem úgy, hogy fejem a harmadik emeleti bal oldalán levő padon nyugodott a lábaim pedig a jobb oldalon lévőn. Alattam jártakkeltek az emberek és ebben a kellemetlen helyzetemben egy pillanatra sem tudtam elszenderedni. Reggel így morfondíroztam: „Igy nem jutok el Omszkig, jobb helyet kell találnom". Ráakadtam egy teljesen üres vagonra. „De nagy szamár vagyok — füstölögtem magamban — egész éjjel lég'ornázom és közben még üres vagon is akad." Letettem kis batyumat és egész nap nyugodtan üldögéltem. Estefelé, vonatindulás előtt, jön a kalauz és rámkérdez: — Hát te itt mit csinálsz? — Oldögélek. <- Kotródj inneni Egyszerűen kidobott és a vonat nélkülem elzakatolt. Kitűnt, hogy olyan vagonba telepedtem, amelyet — már akkoriban! - kiváltságos embereknek, különféle futároknak tartottak fenn. Visszatértem Krasznojarszkba. A pártcsoportomban jól megmosták a fejemet és helyettem Szentgyörgyit küldték ki Omszkba. Már nem emlékszem arra, hogy neki hogyan sikerült feljutnia a vonatra. Akkoriban az utazás kínszenvedés volt. De Szentgyörgyi eljutott Omszkba és tíz nap múltán visszatért. Vele küld. tem el Omszkba Lenin Állam és forradalom című művének magyar nyelvű fordítását. (Folytatjuk.) Prágai levél A Be! vederben, hűs alkonyatkor... ... kis pad a bokrok rejtekén. Meséld el, drága szép piros rózsám, hogyan öleltelek én... — Nagyanyó nótája, ha nem tévedek, Karel HaSler szerzeménye. Ám mindmáig időszerű. Meghatározta, hogy melyik prágai kertből írjam ezt a levelet. A Belveder Anna királynő nyaralója, amely ma kiállítási terem. Legalábbis a tavaszi és a nyári hónapokban ezt a célt szolgál ja. — Nemrég ért véget itt az iparművészeti kiállítás. A Belveder körülötti parkban — ám ez már voltaképpen a Királyt kert része, az, amely mindig nyitva áll a látogatók előtt. Szokatlan kilátás nyílik innen a Szent Vítus székesegyházra, amely valósággal fürdik a fák zöldjében. Tornya néhány héttel ezelőtt mint ha a cseresznyevirág fehérhabjából nőtt volna ki. A nyárilak előtti kertben ott énekel TomáS faros mester ódon bronz kútja, a vízsugarak felülről csordulnak az alsó bronzedény visszhangzó felületére. Hűvös uffaikkal négy évszázada szüntelen próbálják az anyag szilárdságát. Ha az ember a bronztál alá hajol, mintha a világ valamennyi harangját csendülni hallaná... A „nyitott ajtók" napjain, — tehát szombaton és vasárnap — megnyílik a kertnek a várhoz tartozó további része ls. A fű zöld síkjaiból sok színű és formájú virágok emelkednek ki. Sárga tulipánok kelyhet, arrább bíbor hordócskák, amott harangalakú tulipánok rózsaszín fellege, arrább ugyancsak rózsaszín rojtos levelű „páva"-tulipán, közepén zöldes erekkel. Gyönyörűek. Az ember régholt kovácsok készítette, művészi ráccsal díszített szép kapun át tér be a Lovardához vezető útra. A Lovarda teraszán fehér homok csikorog lábunk alatt. Élénken válik ki belőle a francia módra alacsony, engedelmes ornamentumokra nyírt bukszusok zöldje. Majd padok és agyagvázák; merőben más kert — filigrán és díszes — mint az előbbi. Angol kertre emlékeztető. Végigmegy az ember a vár udvarán, a Mátyás-kapun / éppen tizenkettőt ütött, és új őrség jön a kapu elé) s elfut a Sánckertbe, majd a Paradicsom-kertbe, amelyeket egyesítettek, mégpedig Prága legszebb parkfává. Feltekintek; melyik is lehet az elnök irodájának ablaka? Aztán megint színpompás tulipánok, különös, ritka, lila virá gú fa, a fal tövében halvány rózsaszín kínai pünkösdi rózsák áradata. Lépcsők, füves térségek, fák — az építészet és a termé szet szimbiózisa. Amott a bástyán friss zöld borostyánlevelek borítanak egy kőgolyót. Az ember el se hinné, milyen gyönyörű, háttérben a kék éggel... Es lám, emitt egy más meglehetősen kopott gúla. Alatta a falon felirat. Erre a helyre esett Martinic és Slavata a híres prágai defenesztráció alkalmával, 1618-bán. Ezzel adták meg a felet a cseh nemesség Habsburg-ellenes felkeléséhez. Akkor azonban nem tulipánok és kínai pünkösdi rózsák virultak Itt, hanem a Habsburgok talpnyalói zuhantak a földre. A történet írók azt állítják, hogy a két úr puhára esett, egy trágyadombra, s így életben maradt. Egy további nyitott kapun át a Ledeburk-teraszra futok. Csupa emelkedés, lépcső, ritka bokor és újabb lépcső, pavilon, lugas, gloriolett, szobor. Azoknak az időknek emléke, amikor a vár alatti palotákban lakó nemesség nagy gondot fordított a kertre. Eredetileg itt a polgárok szőlőskertjei terültek el. Csak később váltak díszkertekké, neves építészek, szobrászok és festők alkotásaivá. Virágzó gesztenyefák, orgonák. Orgonasorok. Ügy árad az illat, hogy az embert elbódítja. Es most képzeljék el ebben a környezetben ... Nezval Manón Lescaut-fának, vagy A három testőrnek előadását, ahogy az S. K. Neuman Színház játssza, vagy Elektrát Antónia Hegeriik alakításában. Es az ég telistele csillagokkal a Ledeburk-kert felett, ahol színdarabokat szokták előadni és hangversenyeket szoktak rendezni. Akkor azonban az emberek nem a vár alatti kerten át, hanem a Valdštejn-utcából érkeznek ide. Egyébként — kis híján megfeledkeztünk a ValdStejn-kertről, amely szintén a kultúra központjává kezd változni. Két sor szobor közt aranyhalas tavacskához érkezünk, amely mellett már kora tavasszal elvirágoztak a több méter magas gyönyörű magnóliák. Aztán, ha tovább haladunk a Kisoldali téren és néhány lépésnyit a Karmeliták utcáján, megtaláljuk a 25. számú házat s belépünk kapualjba. Nem kell megriadnt a további udvar bejárata feletti Atlasztól, menjünk csak tovább a kis lépcsőkön s ott találjuk magunkat a rejtett Vrtbovsky-kertben, amely egy meredek lejtőn terül el, két ágba futó lépcsőkkel és barokk szobrokkal. Innen lehet a legjobban fényképezni a Szent Miklós székesegyházat — már akár az almafavirág özönében, akár rózsákkal előterében. Egy díszkút közepén álló angyalka bőségszarujából vizet ont. Körülötte a tízfilléresek csillogó pikkelyei —a látogatók haflgálták a díszkútba azzal a kívánsággal, hogy még egyszer visszatérhessenek ide. De nem fártunk még a Vofan-kertben, amelyet ped,g minden Prágába érkezőnek látnia kell. Itt borulnak virágba tavasztáft az első barackfák és nyárutón a legszebb dáliák. Ha a Klára utcáról a Kampa felé megyünk — ott a fáiban a kertbe nyíló ajtó. S ha az ember betelt a virágok látványával, megcsodálhatja a tavacskát a récékkel. Ha pedig netán valaki félreesőnek találná ezeket a kerteket, mivel a Kisoldalon fekszenek, s így át kell „kelnie" a folyón, fó tanáccsal szolgálhatunk neki: Tehát — ha a Vencel-tér zűrzavarában (már pedig mostanában ott igazán nagy a zűrzavar, mert a fő kereszteződésen megakasztották a forgalmat, s átjárókon kell fárni, amelyek csak nagynehezen tudfák befogadni a jövő-menőket) találja magát az ember, pihenjen meg a zajgó nagyváros közepén elterülő kertben. Csak az Alfa átjárón kell keresztülmennünk, s máris a csend oázisában találjuk magunkat, fák, virágok és padok között. Biztosan akad számunkra is hely valamelyik padon. Nem, távolról sem soroltunk fel még minden prágai kertet és parkot. Csak a legfőbbeket. Ismerek egy kts udvart a Pofíéen, amelyet az emberek merő virágözönné varázsoltak. Arra szoktam járni, és irigylem tőlük ezt a kis paradicsomot. A Spálená utcában egy nagy bérház tetején pedig egy építész telepített kertet. Egyébként — hány prágainak van saját kis kertje az ablak mögötti kis ládában! Ott védi a fagytól tölcsérkéit, körömvirágait, muskátliját, kövirózsáját s minden más olyan virágot, amely nagyvárosi környezetben is megél. Es mégis — a májusi Prágát kertjeivel és parkjaival Floridával sem cserélném fel!