Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-24 / 55. szám, péntek

••••••••••o••••••••••• y j ť 11 • • • • n c (^•••••••••••••o KELETEN HARCOLTAK (olasz-szovjet) Tizedik filmje ez Giuseppe de Santisnak, az olasz neorealizmus egyik megalapítójának és mindmáig legjellegzetesebb képviselőjének. Tizedik, s az eddigiek közül minden tekintetben — jóban, rosszban — a legnagyobb filmje. Temperamentumos, szenvedélyes mű, őszinte, mélyről fakadó kiáltás az oktalan háborúk, az esztelen emberpusztltás ellen, és a béke, az emberek közötti megértés, jóindulat mellett. Nem mindennapos művészi igénnyel elmondott történelem ez a film, élethű képe egy végzetesen balsikeres és értelmetlen hadjáratnak, melybe az egyszerű olasz emberek úgy csöppentek bele, hogy szinte maguk sem tudták, hogyan. De ez nem szolgált mentségükre, végzetük így is borzalmas lett. A németek szövetségeseiként Keletre vonuló olasz csapatok egy ezredének sorsát követi nyomon a film, a szinte puskalövés nélküli bevonulástól a tébolyító szenvedésekkel teljes pusztulásig. Hiteles dokumentumok és szemtanúk vallomása alapján szövődött a cselekmény. Sok száz valóban megtörtént epizód elevenedik meg a sajátos felfogásban ugyan, de a lehető legnagyobb valósághűségre törekvő alkotásban. De Santls minden elgondolásában mélyen emberi. Alakjai természetesek, közvetlenek. Sírnak és tréfálkoznak, gyilkolnak és szégyenkeznek, bűnösök és bűnhődnek, de mindenek felett szeretik az életet. De Santis gyűlöli a háborút, gyűlöli a fasisztákat, szereti az olaszokat... YCYO A film főként egyes epizódjaiban kiemelkedő alkotás. De Santis hagyományosan részletező, ám sehol sem művészietlen vagy könnyelmű. Mindegyik képével lényegeset, jellemzőt akar mondani s ez csak ritkán nem sikerül. Tény: vannak a filmben kiemelkedően jó jelenetek (például a lövészárkok között felbukkanó nyúl utáni hajsza és a két versengő katona oktalan halála, vagy az ellenséghez menekülő Apollec Sanna menetelése a végtelen hómezőn, aki bátorításul az Internacionálé dallamát fütyüli saját magának), és vannak feleslegesen vontatottak, kevésbé meggyőzőek. Ehhez még hozzá kell számítanunk a neorealizmus közismert fogyatékosságalt, amelyek De Santis filmjéből sem hiányoznak. Mégis, egy percig sem vitás, hogy a mű az átlagosat Jócskán meghaíladó, értékes alkotás. Értékes mindenekelőtt azért, mert az olasz film történetében először mutatja be a Szovjetunió ellen vezetett hadjáratot úgy, ahogy az lényegében megtörtént. S nemcsak bemutatja, hanem ítéletet ls mond felette — egyértelműt, megszívlelendőt. A Keleten harcoltak művészi értékét nem utolsósorban a nagy számban szereplő neves olasz, szovjet és amerikai színészek is megalapozták: Arthur Kennedy, Tatjana Szamoljova, Raffaelle, Pisu, Andrea Checchi, Rlccardo Cuciolla, Nino Vingel11, Grlgorij Mlhajlov, Peter Falk és mások. A pompás felvételekért Toni Secchl érdemel elismerést. (francia) Azoknak a ritka filmeknek egyike, amelyekben szemtől szemben látjuk a mű legfőbb alkotóját, a rendezőt, méghozzá ezúttal nem is egy, hanem mindjárt két főszerepben. S hogy a dupla is dupla legyen, Plerre Etaix nemcsak rendezte ezt a filmet, hanem forgatókönyvének ls társszerzője volt. Ha tehát valamelyik filmre ráillik a „szerzői film" elnevezés, erre aztán igazán. Pierre Etaix ország-világ előtt ismert és elismert, hiszen nevét Chapliné, Llnderé, Frigé mellett emlegetik. Híres kabaré színpadokról vezetett az útja a filmig, ahol nemcsak nem tagadta meg clown-i mivoltát, hanem továbbfejlesztette, s rendezői minőségben is érvényesítette tehetségét, sok-sok eredeti ötletét és sajátos szemléletét. Etaix vérbeli bohóc, de — nem mintha ez kevés volna — több ls tud lenni. A Yoyo (második filmje) ezt mindennél meggyőzőbben bizonyltja. Intelligens, egészséges humorú film ez, nem hahotára, inkább mosolyra késztető. A természetes boldogságra, a szabad alkotómunkára vágyás kedves költeménye, bohókás játék kicsit egyoldalú, de mindenkor hasznos tanulságokkal. MűvéVESZÉLYES ATTRAKCIÓ szl színvonala a műfaj legsikerültebb alkotásaira emlékeztet . A rendezői ötletgazdagság és érzékeny látásmód ritka példája, elejétől végéig szellemes, vígjátéki humorral ötvözve. Igaz, helyenként mérséklődik a lendület, itt-ott szürke kép is van, a film egysége azonban nem bomlik meg jobban, mint amennyire a cselekmény változása és az idő folyása megkívánja. A film ugyanis majdnem egy emberöltőnyi idő eseményein száguld végig. A cselekmény 1925-ben, a némafilm korszakában indul, s a film ennek megfelelően néma is egészen 1929-ig, amikor a kép mellé a hang ís „bevonul" a filmszínházakba. A történet voltaképpen egy dúsgazdag apa és egyetlen fia históriája. Az apa gazdagból lesz szegény, a fiú szegényből gazdag, de a nagy vagyon egyiküket sem boldogítja. Az élet értelmét egyikük sem tudja meglelni a királyi pompával berendezett, tökéletes kényelmet nyújtó palotában, magánosok, céltalanok a roppant épületben. Az apa is, a fiú is ezért hagyja el — igaz, nem egészen önszántukból — a meddő élet pazar fellegvárát... (szovjet) A cirkusz tündöklő, csillogóvillogó világa elevenedik meg a Veszélyes atrakcló című színes, szélesvásznú szovjet filmben. Az ember az atom és az űrhajók századában ls szeret csodálkozni, meglepődni, meghökkenni. Még ma is bámulatba ejti a porond művészeinek boszorkányos ügyessége, halált megvető bátorsága, nevettető ötletessége. Nagyezsda Koseverova ezt tartva szem előtt alkotta meg második, cirkuszi tematikát feldolgozó filmjét, a Veszélyes attrakciót. Igaz, nem a szórakoztatás volt egyedüli rélja. Filmje bepillantást enged a cirkusz kulisszatitkaiba, az ügyes és bátor emberek mindennapi életébe. Természetesen a porond megcsodált művészei is emberek, nekik is vannak gyengéik, közöttük is támadnak konfliktusok. Űk sem boldogulhatnak egymás segítsége, Jóindulata nélkül. Aki ezt elfelejti, az ráfizet, mint Valentyina, a vicsorító fenevadak szépséges idomítója. Koseverova szándéka elismerésre méltó, s kár, hogy a kettős feladat meghaladta erejét. A porond és a minden pillanatban halálos veszedelemmel fenyegető állatidomítás ábrázolásában a tapasztalt rendező teljesítményét nyújtja, viszont amint az emberi viszonyok, jellemek és bonyodalr „szférájába" ér, bizonytalanná, modorossá és következetlenné válik. Ehhez a forgatókönyv fogyatékosságai is „hozzásngítették". A film különben kivitelezésében is valóságos attrakció, hiszen a szereplőknek nem sok közük van az állatidomításhoz, mégis helytállnak. Különösen a nálunk ls jól ismert Otar Koberidze (Marat), aki huszad szor állt kamera előtt. Valentyinát Marina Polbenceva alakítja, akinek ez az első főszersoe filmben. összegezve: a Veszélyes attrakció sem mondanivalójában, sem művészi színvonalában nem Igényes alkot's, de bravúros, látványos, a cirkuszt szerető nézőknek nem mindennapi élményt nyújtó film. S ez sem kevé

s- r szó) Időszerű közgazdasági kérdések Az EFSZ-ek gazdasági helyzete és a nemzeti jövedelem T

ársadalmi problémáink egyikét — amelynek megoldásához már csaknem másfél évtizede vissza-visszatérünk — egyszer a mezőgazdaság lemaradásának nevezzük a társadalmi szükségletek mögött, másszor aránytalanságnak az ipar és a mezőgazdaság fejlődése között. A lemaradáson szokás szerint elsősorban azt értjük, hogy mezőgazdaságunk nem tudja biztosítani a lakosság élelmiszer- és a feldolgozó ipar nyersanyagszükségletét, aminek különböző megnyilvánulásai vannak: elvétve előforduló zavarok a közellátásban, nagyarányú élelmiszerbehozatal stb. Még több az olyan behatás, amelyeket a mezőgazdaság lemaradása okainak tekintenek. Vannak, akik a fogyasztói árak emelésével tanácsolnák „megoldani" a mezőgazdaság problémáját Ugyanis aránylag egyszerűen be lehet bizonyítani azt (például azzal, milyen részaránya van a forgalmi adónak a kiskereskedelmi forgalomban az egyes árucsoportoknál), hogy az alapvető élelmiszerek fogyasztói ára viszonylag alacsonyabb, mint a többi közszükségleti cikké. Ez úgy is magyarázható, hogy az élelmiszerek ára alacsonyabb, mint a termelésükhöz szükséges társadalmi költség. Az igaz, hogy az élelmiszerárak emelésével és a többi cikk árának ilyen arányú csökkentésével az említett áraránytalanság megszűnne. Ezzel párhuzamosan csökkenne az élelmiszerfogyasztás, és megszűnnének a mezőgazdaság lemaradásának megnyilvánulásai. De az élelmiszeráruval megtelt falusi Tednoták és városi üzletek ha akármennyire is csalogatnák a vevőket, és ha nem tudom, milyen mértékben is csökkenteni tudnánk az élelmiszerbehozatalt, akkor sem lehetnénk az említett árrendezés után mezőgazdaságunkkal valami nagyon elégedettek. Mert mezőgazdasági termékeink nemzeti értéke továbbra is sokkal nagyobb maradna, mint a világpiaci árakat meghatározó termelési költségek, és még hangosabban, mint előtte, beszélnénk az élelmiszerek drágulásáról. Minden bizonnyal a mezőgazdasági szakemberek tudják, milyen intenzifikációs és racionalizációs folyamatok emelhetik hazánkban a mezőgazdasági munka termelékenységét és csökkenthetik az egységnyi termelésre jutó költségeket. Elképzeléseik megvalósulása azonban attól a közgazdasági környezettől függ, amelyben a mezőgazdasági üzemek fejlődnek, a mezőgazdaság gazdasági helyzetétől. A mezőgazdaság gazdasági helyzete abban nyilvánul meg, milyen módon és milyen eredménnyel kapcsoljuk be a nemzeti jövedelem képzésébe, elosztásába és felhasználásába. A csehszlovák mezőgazdaság nem egynemű egész, és részeinek gazdasági helyzete sem egyforma. B

izonyos elképzelést alkothatunk erről, ha figyelemmel kísérjük a szövetkezeti szektorban létrehozott nemzeti jövedelem felhasználásának alakulását. Míg 1954-ben a szövetkezett szektorban létrehozott nemzeti Jövedelemnek 28 százaléka került az állami tiszta jövedelembe s ez 1956-ban 6 százalékra csökkent, addig 1962-ben már 43 és 1964-ben pedig 35 százalékot tett ki. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a szövetkezetek nettó termelésének (a szövetkezeti tagok munkája által létrehozott nemzeti Jövedelemnek) jelentős részét a szövetkezeteken kívül használták fel, s ez jelenleg is így van. Több okból szükséges az, hogy a szövetkezetek többlettermékének egy részét el kell vonni. A szocializmus építésében a mezőgazdaság — különösen a gyengén fejlett agrárállamokban — jelentős vagy fő forrása az iparosításhoz szükséges felhalmozásnak. A szocializmus anyagi-műsza ki bázisának létrejötte után a mezőgazdaság fontossága a társadalmi fejlesztési alapok képzésében fokozatosan csökken. Mégis tartósan szükség van arra, hogy a szövetkezetek nettó termelésének egy részét a szövetkezeti tulajdon érdekkörén kívül használják fel, mert minden termelő dolgozónak ki kell vennie részét az állami tiszta jövedelem képzéséből, továbbá mert az alapvető fejlesztési beruházások eredményéből az egész társadalom részesül, tehát finanszírozásukhoz valamenyi népgazdasági ágazatnak hozzá kell járulni. Nem eléggé világos azonban, hogy a szövetkezeti szektorból sokat vonnak el a társadalmi alapokba, vagy keveset. Bizonyára mindenki egyetért azzal, hogy a mezőgazdasági dolgozók az általuk létrehozott érték egy részével olyan mértékben járuljanak hozzá a társadalmi szükségletek fedezéséhez, mint a többi ágazatban dolgozók. Gazdaságpolitikánkban az ötvenes évek második felében nagyjából érvényesült is ez a követelmény. 1960 után azonban a szövetkezeti szektor nettó termelésének azon része, amelyet e szektoron kívül használtak fel, jelentősen növekedik. Ez pedig azt jelenti, hogy a szövetkezeti mezőgazdaság az államnak nem ráfizetéses tevékenységi területe, s ebből a szempontból kell értékelni azokat az eszközöket ls, melyeket a szövetkezetek különböző célra kapnak az állami költségvetésből. A nemzeti Jövedelem újraelosztásából eredő ezen eszközöket, amelyeknek nagy gyakorlati jelentőségük van sok szövetkezet és az egész mezőgazdaság számára, néha az állam gazdasági támogatásának nevezik. Támogatásnak abban az értelemben, hogy ez kiegészítése annak az értéknek, amit a szövetkezetek termékeikért kapnak. Wannak szövetkezetek, ame" lyek a társadalomtól többet kapnak, mint amennyit adnak. A szövetkezetek többsége azonban a különféle támogatások formájában csak visszakapja annak az értéknek egy részét, amelyet tőlük már korábban elvontak a társadalmi alapokba. Épnen ezért helytelen a mezőgazdaság szövetkezeti szektorára — de az egész mezőgazdaságra is — úgy tekinteni, hogy a szövetkezetek abból is aratnak, amit nsm maguk vetettek, mivel különféle állami támogatásban részesülnek. A szövetkezeti nettó termelés (vagyis a tagok által létrehozott nemzeti Jövedelem) felhasználásának alakulásában két Időszak válik ki. :960-ig a szövetkezetekben felhasznált Jövedelemnek a nettó termelésükhöz mért aránya jelentősen nagyobb volt, mint a későbbi években. Ez a bizonyítéka azoknak a szektorkőzi elosztásban történt Jelentős változásoknak, amelyek impulzust kaptak az ötvenes és hatvanas évek fordulóján. Érdekes, hogy a szövetkezetek fokozottabb bekapcsolása a nemzeti Jövedelem képzésébe abban az időben változik, amikor az egységes felvásárlási árakra való áttéréssel és a traktor- és gépállomások átszervezésével a szövetkezetek (a mezőgazdaság) helyzetének a nemzeti jövedelem felhasználásban nem szabad lett volna változnia. Tehát a szektorközi elosztásban az ötvenes évek végén kialakult arányok állandósítására történt Igyekezet ellenére 1960tól változik a földművesszövetkezetek részaránva a nemzeti jövedelem felhasználásában, mégpedig a nem feltételezett irányban. Mi okozta a szektorközi elosztásban történt változást? Milyen tényezők milyen erővel hatottak, hogy a szövetkezetekben felhasznált jövedelem aránya nettó termelésükből 84 százalékról (az 1955—1959-es években) 66 százalékra csökkent (1960—1964 között)? A csökkenés annak a következménye, hogy a felhasznált jövedelem növekedése lemaradt a szövetkezetek nettó termelésének növekedése mögött. Az arra történő Igyekezet, hogy ne bolygassuk a szektorközi arányokat a nemzeti jövedelem elosztásában, valamint az ezen arányok tényleges alakulása közötti ellentét további oka az, hogy még mindig nem Ismerünk eléggé néhány fontos közgazdasági folyamatot. Nincsenek kielégítően megvilágítva az összefüggések a munkatermelékenység növekedése, az érték, a nominálbérek és a nemzeti jövedelem pénzbeli kifejezésének alakulása között. A munkatermelékenység növekedése és a termékek értékének ezzel arányos csökkenése nem vezet nálunk teljes mértékben árváltozásokhoz. Ez megnyilvánul egyrészt a nemzeti jövedelm növekedésében — folyó árakban kifejezve is — és a nominálbérek növekedésében. Igy az egy korond nemzeti jövedelem és nominálbér egyre kisebb mennyiségű társadalmilag szükséges munkát és értéket fejez ki, tekintet nélkül a pénzegység hazai vásárló erejének alakulására. A nominálbérek azonban nem növekednek minden területen egyformán. Ott, ahol gyorsabban növekednek, a dolgozók egyre nagyobb részt kapnak a nemzeti jövedelemből. Ezzel szemben a keresetek viszonylagos lassúbb növekedése a nemzeti jövedelmből való részesedés csökkenését eredményezi. Nem nehéz bizonyítani, hogy 1955—1959-hez viszonyítva az átlagkereset az állami szektorban 1960—1964-ben gyorsabban növekedett, mint a mezőgazdaság szövetkezeti szektorában. Helytelen lenne a szövetkezeti tagok nominálkeresetének stagnálását, amit 1964 óta kezdünk áthidalni, a gazdaságpolitika szándékának, illetve az egységes felvásárlási árak állandósítása elengedhetetlen következményének tekinteni. A szövetkezeti tagok nomináljövedelme az adott feltételek között ls növekedhetett volna a szövetkezetek munkatermelékenységének kellő növekedése esetében. A

fent leírt feltételek között a felhasznált jövedelem bármelyik részének viszonylagos állandósulása a szövetkezetek részesedésének fokozatos csökkenéséhez vezetett a nemzeti jövedelem felhasználásban. Például 1960 óta a szövetkezeti tagok személyes jövedelme évente átlagban 13 milliárd koronát tett ki. Ez az összeg azonban a szövetkezetekben ráfordított élőmunka változása, a többi területen történt nominálbér-emelkedés és a nemzeti jövedelemnek folyó árakban kifejezett nominálnővekedése következtében egyre kisebb értéket képvisel, s ugyancsak kisebbedő részt a nemzeti Jövedelemből. 1966-ban főleg a jó termésnek köszönhető, hogy Javult a szövetkezetek gazdasági helyzete. Ebben az Irányban kezdtek hatni tavaly, és ebben az évben még erősebben fognak hatni egyes ár- és más intézkedések, amelyek globálisan növelik a mezőgazdasági dolgozók Jövedelmét. Az EFSZ-ek és a nemzeti Jövedelem kapcsolatának vizsgálatából azonban kitűnik, hogy ezen intézkedések eredménye (1967-ben körülbelül 1,2 milliárd korona pótlólagos Jövedelemnövekedést Jelent ez az egész mezőgazdaság számára) valószínűleg csak az 1960 után megbontott újraelosztást folyamat arányainak felújítását fogja Jelenteni. Az sincs kizárva, hogy a szövetkezeti gazdálkodás közgazdasági feltételeinek új rendezése és kapcsolata a nemzeti Jövedelemmel további intézkedéseket tesz szükségessé. Ezek, persze, mind bonyolult kérdések, amelyeket sokoldalú megítélés nélkül nem lehet megoldani. Azt azonban egyértelműen kijelenthetjük, hogy azok az intézkedések, amelyeket ma a mezőgazdaság gazdasági helyzetének javításáért teszünk, hasznosak lesznek nemcsak a mezőgazdaság fejlődése számára, hanem az egész csehszlovák népgazdaság növekedése számára ls. IVAN OKÁLI, a közgazdaságtudományok kandidátusa 1967. II. 24.