Új Szó, 1965. április (18. évfolyam, 90-118.szám)

1965-04-29 / 117. szám, csütörtök

ZENGJEN A DAL A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR TANÍTÓK KÖZPONTI ÉNEKKARÁNAK FŐPRÓBÁJA © CSALLÓKÖZI ÉNEKKARI FESZTIVÁL NAGYMEGYEREN A májusban megrendezésre kerülő Jókai Napok méltó nyitánya volt a múlt hét végén Nagymegyeren megtartott Csallóközi Énekkari Fesztivál. A kö zelmúltban megalakult Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara a fesztivál keretében első ízben lépett a közönség elé, s jóleső érzéssel mondhatjuk, a tűzkeresztségen sikerrel túljutott. Csak az elismerés hangján szólhatunk erről a rendezvényről, a vendéglátó város szívélyességéről, áldozatvállalásáról s a résztvevő együttesek szerepléséről. „A ml dalunk győzelmi dal Munkánk lesz a diadal Amit mi zengünk nem borús, Munkát vidám dal koszorúz". (Juhász Gyula) ÖRÖM ÉS FELEMELŐ ÉRZÉS tudni és látni, hogy kórusmozgalmunk hullámvölgyei után — melyről az utóbbi években oly sok szó esett — Csallóközben példamutató igyekezettel és akarással fogtak munkához, azzal az elhatározással, hogy a csehszlovákiai magyar énekkari kultúra hagyományait követve tömegalapokra helyezzék a kórusmozgalmat s az ének, a dal erejével is gazdagítsák fejlődő sokszínű életünket. A vasárnap megrendezett fesztivált — Ágh Tibor vezényletével — az összesített kórus nyitotta meg, Kodály Zoltán: Forr a világ című művével. „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.. " hirdette szárnyalóan a dal, mintegy keretet adva a szabadságunk 20. esztendejét köszöntő kórusok fellépésének. A fesztiválon a 11 iskolai énekkaron kívül három felnőtt énekkarral is találkozhattunk. A nagymegyeri üzemi klub és a Csemadok énekkarán kívül szinte egyenrangú versenytársként szerepelt a csilizradványi Csemadok-énekkar és a somorjai Vöröskereszt női énekkara. Nehéz szavakba foglalni azt az áldozatkészséget és odaadást, melyet a szép énekszó múzsája önzetlen támogatóiként a kórusok tagjai magukra vállaltak. S ami ugyancsak meglepő, jóformán néhány hönap leforgása alatt elismerést érdemlő eredményekkel büszkélkedhetnek, amelyek a jövőbeli fejlődést illetően is biztatóak, lehelnek. Az iskojai, énekkarok közül különösen a legkisebbek, a nagymegyeri kilencéves alapiskola gyermekkórusa férkőzött a közönség szivébe, rendkívül bájos, tisztán csengő éneklésével. Rajtuk kívül a dunaszerdahelyi Pionírház gyermekkara, a bősi iskola kórusa,

j valamint a nagymegyeri, a nagyma gyári és az ekecsi pionírkórus szereplését említhetjük De a többi énekkar is tudása legjavát adta. S hogy a fesztivál-rendezés joga Nagymegyert illette meg, indokként elég, ha rögzítjük a tényt: a felnőttek énekkarán kívül még három (iskolai) kórusa van a városnak. Ez a tény a kórusmozgalom fejlődése iránt érzett felelősséget bizonyítja, s (magyar vonatkozásban) országos viszonylatban párját ritkítja. Joggal állítható tehát olyan példaként, mely a pedagógusok munkáját — köztük Ágh Tibor karnagyét — beszédesen dicséri. ÖSSZEGEZÉSKÉNT annyit: a csallóközi énekkari fesztivál dicséretes kezdeményezés, s a szereplő együttesek átlagszínvonala jónak mondható. Ha kásdalosokat köszöntve, s ezt az igazságot éreztük a csallóközi fesztivál előestjén is, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának fellépésén. Mint már a bevezetőben mondtuk: ez volt az első fellépés, a Jókai Napok előtti főpróba. Az idáig vezető zeneszerző. Himnikus tisztelettel adózik az ember előtt, s szinte történelmi időszerűséggel az „előbbre háti..." hitét sugallja. A kórusmű formanyelve sajátos belső energiájával fejezi ki a nemes gondolatot, s a zeneszerző igényes zenei anyagból ötvözi a kifejezés nemesércét. A főpróba közönsége művészi eseményként ünnepelte a művet és köszöntötte a szerzőt. A zsúfolásig telt nagymegyeri kultúrházban zeneértő, hálás közönség tetszésnyilvánítása kísérte az énekkar többi műsorszámát is, Általában jónak mondhatók az egész estet betöltő műA Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, vezényel: Vass Lajos. út azonban meglehetősen viszontagságos volt. Az évek óta felvetődő gondolat ugyanis éveken át elsikkadt s mindössze néhány hónapja, hogy testet öltött a szándék. Hosszú évek vajúdó várakozása után, az elmúlt év októberében mintegy 100 csehszlovákiai magyar pedagógus lelkesedése és ügyszeretete hívta életre ezt az újszülöttet. Az éneklés magasrendű gyönyörűségével, felelősségteljesen és lelkesen vállalták hazai magyar kultúránk gazdagítását, a múlt hagyományainak ápolását, a jelen és jövő haladó törekvéseinek szolgálatát. Elmondhatjuk: a szándék nemessége s az áldozatkészség nagysága szocialista pedagógusokhoz méltó cselekedet! Az indulás bizonytalankodásai s az „objektív" akadályok okozta időnkénti felhővonulatok ellenére az V. összpontosítás éppúgy mint a főpróba, beszédesen hirdette: íme, itt vagyunk, s ezek vagyunk! ... AZ ÉNEKKAR a Csemadok Központi Bizottsága mellett alakult, s ne hallgassuk el azt sem, Gyurcsó István költő, a Csemadok KB dolgozója hozta elérhető közelbe a megértésre talált gondolatot, fáradságot nem ismerve vállalta a szervezés nehezét, s atyai gonddal őrködik, hogy az indulás formálódó léptei biztonságosak legyenek, s az ügyszeretet és lelkesedés fénye ne halványuljon. A szakvezetők: Janda Iván vezetőkarnagy, Agh Tibor .és Schletcher László karnagyok tudásuk legjavával segítik az együttest, s Vass Lajos, magyarországi zeneszerző, a Vasas Szakszervezetek Központi Énekkarának főkarnagya önzetlen támogatásával s kiváló zenepedagógiai érzékével támogatja a kórust, rendszeresen A legkisebbek: a nagymegyeri gyermekkórus. sor segédszámai is, bár egyes esetekben az igényesebb választék, a nagyobb műgond nem vált volna az est kárára. Az énekkar szereplése meglepően jó volt, s az összkar munkája (nagymegyeri vegyeskar és a tanítók énekkara) is kielégítette az igényeket. Az énekkar műsora változatos, de igényes volt, s az egyes műfaji kategóriák kidolgozott, tisztán csengő tolmácsolásának lehettünk tanúi. Az összteljesítményt illetően különösen a női kart dicsérhetjük, s bár a férfikar is jól szerepelt, az énekkarnak ez a része érzésünk szerint erősítésre szorul. CSAK A LELKESEDŐ ÖRÖM hangján nyugtázhatjuk ezt az új együttest, mely a Jókai Napokon a húszéves szabadságot köszönti, s tulajdonképpen arra vállalkozott, hogy évek, évtizedek ábrándját, szenvedélyes óhaját, a „Legyen a zene mindenkié!" jelszót valósággá változtassa. A társadalmi, gazdasági, politikai és emberi valóságoknak, viszonylatoknak kellett 20 évvel ezelőtt megváltoznia, hogy a zene ezt a küldetését százezrekre kiterjesztve betölthesse. Aligha véletlen hát, hogy szabadságunk húsz esztendejének ezt az újszülöttjét oly szívesen s lelkesen fogadta első közönsége, s ismeretlenül ís magáénak érezte. Igen, Ismeretlenül is, hisz a dunaszerdahelyi járás jónéhány faluja megmozdult, hogy az akció sikerét elősegítse. Bár a vendéglátóik a nagymegyeriek voltak, közeli és távoli szövetkezetek anyagi áldozatot vállaltak, hogy fedezzék az összpontosítással járó kiadásokat. A közönséggel való találkozásnak ez az önzetlen és szívélyes közvetlensége — a magyaros vendéglátáson túl — erőt, biztatást adott az együttesnek, s azzal a jó reménynyel tölt el bennünket, hogy a közönséggel valő első találkozás sikeres tűzkeresztsége után még fokozottabban, s a lehetőségek biztos tudatában számot mernek vetni az előttük álló nagyszerű feladatokkal, maguk mögött érezve a kultúrára szomjas zenekedvelő közönséget. A fellépés alapján joggal bízhatunk a további sikerekben, s a felelősségteljesen végzett munka révén felfokozott érzéssel és igénnyel tekintünk az együttes szorgos munkája, eljövendő évtizedei elé. ÉVTIZEDEKET említettem, mert a remény biztat, hogy a lelkesedésnek és ügybuzgalomnak nemcsak kezdete lesz, de mindnyájunkat melegítő lángja, évtizedeket felölelő méltó folytatása is. FŰNOD ZOLTÁN az egyes művek tolmácsolását illetően — hangerő, tiszta éneklés, és kidolgozottság dolgában — akad is fenntartás, hadd mondjuk a közmondás igazságával: „Csak ott van forgács, ahol sokat gyalulnak". • „A dal az élet legszebb varázsa ..." írta annakidején Juhász Gyula, a munrészt vállal az összpontosítások apró munkáiból. Űj kórusművét, Jókai: „A jövő század regénye" előszavából írt Jövendölést az énekkarnak ajánlotta, s műve először — a szerző vezényletével — az 1965-ös komáromi Jókai Napokon szólal meg. Az emberiség fejlődésébe vetett hit a Jövendölés alaphangja s a nagy esz mék diadalát köszönti benne író és • Svédország szenzációja dr. Larse Ullerstan fiatal svéd tudós Erotikus kisebbség című könyve. A fiatal svéd tudós könyvében a „szexuális kisebbségek" védelmére kel ós felteszi a kérdést, miért üldözi a társadalom ezeket az embereket a „normalitás" nevében. A könyvet most Franciaországban is kiadják. TERSÁNSZKY J. JENŐ: RÓZSIT ELSIRATOM Rózsival való ismeretségem a következőleg zajlott le. Téli hajnalon vizet hozok a Délivasüt rommá lőtt teherpályaudvarán át. Két nagy vödör húzza alá karomat. A jobb karom már béna ettől a nap nap melletti vízhordástól. Inrándulás. tetejébe még meg ts csípte a fagy a jobb kezemet. De drága kincs ez a két vödör víz. Inni kell, és főzni kell. Sőt mosdani és mosni ts esetleg. Vízvezeték pedig rég nem szuperül ezen a környéken. Villany? Gáz? El is feledtük, hogy volt. Buda ostroma folyik. A végső szakasznál tart. Csak ezt mi, a benne vergődők nem tudjuk. Legföljebb számítgatjuk. Az oroszok már a Sashegy alatt vannak, három utcával odább. A repülőgépeik úgy jelennek meg naponta, akár gyakorlótér fölött berregnének és süvöllöznének veszélytelen. Német vagy magyar elhárítás rég nincs. A Naphegy romhalmaz. A pályaudvar romhalmaz. Most is ropogva ég egyik raktár a túlsó végében. Sínek között csetlek-botlok tova a piszkos, koromlepte, lövedék túrta hóban. Ekkor jön velem szembe Bakó Pál szekerésztizedes. Bakó hatodmagával a mi bérházunkban szállásolódott el. Hatvan lovuk sínylődik a pályaudvaron. A raktárakba zárták ezeket a szerencsétlen állatokat. Minő sorsra? Még a legirgalmasabb a boldogtalan lovakhoz a bomba. Azután pedtg a szúrókés és revolvergolyó volna. Mert az legalább gyors halál. Másként a gyötrelmek gyötrelme környékezi őket. Etlen-szomjan pusztulnak, vagy benn égnék elevenen egy-egy raktárzúgban. Már hetek óta szűkölködnek ezek a szegény párák. Most már napok óta sem egy szem takarmányt, sem vizet nem kaptak. Így találkozom Bakóval a sínek között. Bakó földim. Odahaza hentes. Tudom, azért jött le a pályaudvarra, hogy egy lónak megadja a kegyelemdöfést. Aztán húsa javát, máját fölszállítsa az óvóhelynek. Megbecsülhetetlen ember most ez a Bakó Pál. Egy falat hús az életet jelenti itt most akárkinek. Akik legjobban finnyáskodtak előbb, hogy lóhúst nem ízlelnek meg, inkább éhen halnak, most már kidülledő szemmel falják. — Hahó Pali! Jó reggelt! j , — Jó reggelt, hadnagy úri Meg akar embereint ezzel a titulussal a földim. Hallotta, hogy tartalékos tiszti rangom van. Mindig dühbe gurít ezzel, örülök, hogy elszabotáltam a behívásomat. Nemhogy most itt, ahol a nyilas testvérek hájról házra járnak gyilkolni, fosztogatni, igazoltatni, katonaszökevényt vadászni, nagyon dobra verjem katonai rangomat. Éppen mérgesen fogalmazom magamban, hogy reccsintek rá földimre — „Ne hadnagyurazzon!" — de elállítja szavam valami. A reggeli párában néhány lépésre Bakó háta mögött egy lónak a körvonalai bukannak ki a vasúti kocsisor mögül, jó alakú vasderes, hóka is, karmantyúja is van. Azaz a fehér csillag fénylik a homloka közepén, és a két mellső lába csülke szintén fehér. Csínos jószág. Alig támolyog a kimerültségtől. Félő, hogy a sínek közt elvágódik az árva, hogy az itteni sok szép halálnem közül a fagy végezzen vele. — Ahol ni! Pali! Itt a vágóbarom a kése után szalad. Tudja szegéAy, hogy még a legjobb, ha megöli őt. — Ahá! — fordul vissza Bakó: — Ez Rózsi. Hová tartasz, te szamár? Itt is csak azt kapod, amit a raktárban. Ott áll Rózsi, a csinos lómenyecske, előttünk. Rövideket horkangat, szagolgat felénk, halvány sugarakban fújja a téli párába gyöngülő lélegzetét. És bízóan, könyörgően veti ránk két barna szemét: segítsünk rajta! Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja össze szemöldökét rám: — Hát már ezért is külön Istenverése kell érje a ml gazember hadvezetőségünket, mi történik ezekkel az állatokkal. Rózsi, a vasderes, gebévé aszott, fiatal kanca, közben lesunyta nyakát, és nyújtogatja a földnek felém. Persze, kétoldalt ott állt a havon mellettem a két vödör víz. Bennem valóságos vad viaskodás folyik: föláldozzam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó gyötrelmes óráinak enyhítésére, és fosszam meg feleségemet és magamat a drága víztől? — Odaadom neki az egyik vödről! — döntök. De Bakó tiltóan tartja mellemnek tenyerét. — Hát hogy tetszik gondolni? Főzni kell otthon ebből máma. Es nem biztos, holnap ki lehet-e mozdulni vízért. A kút is elapadhat. — De nem bírom nézni, hogyan rimánkodik, figyelje csak! — utalok Rózsira, aki majdnem feldől, ahogy nyakát nyújtogatja a sóvárgott folyadék után. — Na, várjon — szólt erre Bakó. — Majd tartom a tenyerem. Löttyintsen bele a vödörből. Azzal megitatjuk Rózsit, amit így is kilötyögtetne a vödörből hazáig. Megitattuk Rózsit a víz kevés fölöslegéből. Es azután úgy könyvelem el magamban szegényt, mint aki odaveszett sok más társával együtt a pályaudvar gyehennájában. Nem kérdeztem meg Bakót sem később jelöle, hogy talán leszúrta-e, és mi is lakmároztunk a Rózsi húsából pörköltet? Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot kaplak a távozásra. Bevetették őket a tűzvonalba. Az orosz fölszabadítókat megelőző napon egy csöndesebb félórát arra használok, hogy levegőzzem, körülnézzek a ház közvetlen környékén. Vannak afféle felejthetetlen, filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez. Amint az alkonyatban egy falrésből mászom elő, hogy körülnézzek, a levegő a sugártöréstől valahogy giccsesen rémes. Lángol és lobog a piszkos hó, a bombalyukakkal tele fal, a szürke téli ég, a házromok ... Gyönyörű ez és közönséges ts ... Borzalmas délután befejezése ez a giccsesen gyönyörű alkony. Egyszer csak az udvar végében Rózsit, a vasderes, hóka, fiatal kancát veszem észre. Valami szalmaköteget szimatol a havon, és a kiöntött krumplthéjat szemerkéli. Lám, élelmesen ide furakodott a bérház oltalmába nyomorultul elpusztult társai közül. Az ám, de hát most látom, hogy a nyakából vastag sugárból ömlik a vér a hóra. Ugyancsak a farának egyik részén lyuk tátong. Aludt vér szárad benne. Így áll ott, és eszi a krumplihéjat, a téli, csípősödő fagyban. Mégis elérte a végzete szegényt! Elvérzik itt! Nem tudom, vajon ez érzékenyíti-e el? Vagy már az általános, elbírhatatlan lelki vigasztalanság, keserűség, testi-lelki leromlottság, életutálat késztet rá, hogy sírás fogjon el, sokat próbált, kemény-legény létemre? Ott állok és sírok. Agyamban pedig csak ez ismétlődik: — Ö, be kegyetlen, nyomorult, átkozott az élet, és benne az ember! Nyáron, a kánikulában, verejtékezve kutyagolok át a Szabadság-hídon. A púpjánál elakad előttem egy kocsi. Többen, jóakaratú emberek, nekivetemedünk, hátulról, s toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fékjét kallantyúzza, le ne rontson a híd púpjának túlsó jelén a szekere, mert már felérkeztünk, és közben hálálkodik nekünk a segítségünkért... rápillantok a lovára. Semmi kétség! A ló az én Rózsim! Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, hóka, kavnamyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más. Ejnye, az irgalmát! Rózsi te, hát átvészelted, átvészeltük tnigis a sok borzalmat. Mégiscsak szép az Élet, hagyjuk a csüggedést. az átPotl