Új Szó, 1964. február (17. évfolyam, 32-60.szám)

1964-02-22 / 53. szám, szombat

A cím szőszerlnt ls vehe­tő. De ugyan kl gondol arra, hogy egy csallókö­zi útra Iránytűt 'vigyen magával, habár ez a gyakori ködök idején nem is bolondság. De jelentheti a clm azt is, hogy ismerős az ember ahová megy. Ugyanakkor jelenthet meg egy sereg feltételezést. Például azt is, hogy csak me­gyünk, majd kilyukadunk va­lahol. Am határozott cél nél­kül talán csak a szelek járnak, meg a felhők szállnak, bár a természet törvényei sem tesz­nek semmit feleslegesen. És az ember mégis sokszor iránytű nélkül bandukol. És azt kérdezi: Hol a falu? Merre van Dlősförgepatony, ha nem mutatja útjelző? Aki nem vonattal érkezik, hanem autóval, az jól figyeljen a csallóközi betonúton. A Mi­hályfát jelző tábla után ne fus­son egészen a nagyabonyi jel­zőig. A kettő között valahol a középtájon van egy jeltelen utacska balra — Dunaszerda­lielyre menet -«- arra forduljon az érkező. Ha nem, akkor bi­zony úgy jár, mint tavaly egy­néhány teherautós, kik cukor­répát jöttek szállítani. Bajcsról vagy Komáromból jöttek és el­futottak Somorjáig, csak ott kérdezősködtek Dióspatony iránt. A rend kedvéért meg kell mondani, hogy az autósok vala­hcnnan a morva vidékről jöt­tek ide brigádra és sok eset­ben valóban csak az útjelzők­re voltak utalva ... De fut az autó. Már látni a szerdahelyi víztornyot. Ami azt jelenti, hogy vissza kell for­dulni. Fordulunk a nagyabonyi útra, hogy a falun áthaladva újból megcsodáljam Csallóköz építkezését, a két szemben ál­ló stilust: a szelemengerendás, szalmafödeles házakat és a padlásszobás villákat. Szép ren­detlenül sorakoznak az út mel­lett. Kanyargós út, kanyargós házsorok. Majd egy másik falu következik, és éppen azon tű­nődünk, hogy ez talán már a keresett község volna, mikor kifutunk belőle, mivel itt sem jelezte semmi, hol lennénk. Túl­felől ott a tábla. Visszafordu­lunk. Én a faluban maradok, az autó meg tovább fut. rékpáron, úgy tűnt, hogy biro­dalom az egy falu. A távolsá­gok bővülnek", szűkülnek, ahogy az ember közeledik. Gyalog egy napos út. Traktorral? Kl tudia? Ha sár van lehetetlen, ha por van, akkor meg nem le­het mérni az időt, mert ki lát­ja az órát?! Pedig csöpp ez a falu, ha mérem csak egy Ipari központ­tal is. Egy gyárban többen dol­goztunk DéCInben, mint itt ez a falu. És ott harminc üzem is volt. Nem birodalom Dióspatony, nekik mégis az. Kisfaluddal együtt 2367 ember lakik 454 gyünk már ezzel, mint a dom­bos vidéken á birkával. Így értem meg, hogy mire kell a húsz hektáros gazdasági udvar. Tavaszi forgalom idején még szűknek is bizonyul. Ha klrajzik a szárnyas, akárcsak lábon ls, alig lehet mozogni. Most még csak a ketreceket szögelik az emberek, szenet ta­licskáznak, mert a távolabbi ólakban csak kályhafűtés vár­ja a naposcsirkéket. Bent az Irodában radiátor ontja a meleget. Kalmár jános szövetkezeti elnök távollétében beszélgetünk. Az elnök tanul­mányúton jár a Magyar Nép­köztársaságban. Az utóbbi évek­ben egyre több a tanulmányút, ami a tudás gyarapítását szol­gálja. Nincs szándékomban za­futásra, öltözője, zuhanyozója igényeket elégíthet ki nyáron. Mindezt fásított rész szegélye­zi. Ehhez jön egy gondnoki la­kás. Tovább néhány méterre korszerű vendéglő, étteremmel, központi fűtéssel, ventillátorok­kal, megterített asztalokon vi­rágvázákkal. Szomszédban a HNB épülete megfelelő. Jobbra tőle egy áruházféle és drogéria. A főutcán a 20-tanerős iskola. Korszerűen berendezve. Ennek végében jégkorongpálya ívlám­pákkal az esti játékra is. To­vább a négylakásos tanítók ott­hona. Ehhez csak azt tehetem hozzá, hogy a szövetkezet fel­építette már a központi fűtéses hivatali helyiséget. Itt fut a régi poros és sáros út, most rendben kikövezve, egészen a rétekig, Mi egy falu? Ezt kérdezem minden alka­lommal, akár ismerősként, akár ismeretlenül érkezzem valaho­vá. Mennyire része az ország­nak így jeltelenül, csak hússal, tejjel, tojással, búzával, cukor­répával, házi seprű iparával je.i lezve talán magát, no meg va­sútállomásával. Nekem már ismerős Dióspa­tony. Csak természetes változá­sai miatt tűnt ismeretlennek. A tlz esztendős Ismeretségből három találkozás emléke ma­radt meg bennem. Egy prágai utazás ötvennégyben, amikor a szövetkezet aratási koszorút és csallóközi táncot, dalt vitt a védnökség! üzemnek. Talán ak­kor kezdett a falu érintkezésbe kerülni a nagyvilággal. Kalmár János, a szövetkezet akkori és mai elnöke épp Oly izgalommal utazott, mint a többi. Nagy él­mény volt, talán még ma is emlegetik. Másik találkozásom akkor esett, mikor egy régi birka­akolböl átépített kultúrházat avattak fel. Majális volt a ház­ban és azon kívül. Zöld lom­bokkal megtűzdelve az udvar­térség és a nevető, zsongó fa­lu biztató volt a szemnek, szív­nek. Muzsikáltak is, mint ilyen­kor szokás. Nyárelő volt, kilenc évvel ezelőtt. Harmadszor csak éppen hoz­zá súrlódtam a falu széléhez. A szövetkezel néhai, csöpp sár­ga Irodájából indultam a tíz kilométerre fekvő külső tanyák­hoz. A motorkerékpárt Csölle Lajos, a HNB titkára vezette az irgalmatlan poros határi úton. Akkor nem láuam a falut, csak hallottam. hogy lerakták már az iskola fundamentumát. Ez hat esztendővel ezelőtt volt még, és akkor csak a patonyi Réteket, a Kisdunát, 1 a szétszórt tanyavilágot láthattam, ami szintén a faluhoz tartozik A fa­luhoz, mert ennek határa ti­zennyolc kilométer hosszú és talán hét kilométer széles. A falutól legtávolabb eső pont a Kissziget vagy inkább sziget farka tizenöt kilométer. Hat évvel ezelőtt a motorke rékpárról, majd visszafelé ke­házszám alatt. Vehetjük, hogy öt ember egy házban. Kis ház, nagy Uáz, egyre megy. A határ 2413 hektár. Ebből haszonnal használható 1900 ha. Egy em­ber, egy hektár? Vehetjük így is. Ipari dolgozó 120 ember. A „maradékból" 360 tag dolgo­zik a szövetkezetben. Egy tagra 7 hektár megművelése jut. Eb­ből viszont én nem igazodok ki, mivel ezek szerint 2520 hek­tár termőföldnek kell lenni Dióspatonyban. Vagyoni állapot: huszonkét millió a forgalom ennek a fe­le. Személyi jövedelem: 26 ko­rona munkaegységenként. így már számolhatunk: ipari és szö­vetkezeti dolgozón kívül él még e f$lű közösségben 1847 ember. Tehát egy dolgozó 3,8 embert tart el keresetével. Mi­vel az átlagos életkor 42 év a szövetkezetben, így feltehető,, hogy sem túl fiatal, sem a túl L ságosan idős emberek nem dol­goznak. Tehát nem birodalom, csak józanul küzdő faluközösség él itt, a széles csallóközi betonúi­tól a Kisdunáig terülő szántó­földek között. Mondhatnám röptében nyert adatok ezek. A tájékozódást Csölle La­jostól, a HNB titkárától és Nagy László pártelnöktől kapom, egy­részt vagyonnézés közben, majd a szövetkezet irodájában. A vagyonnézés pedig csak úgy történt, hogy éppen indult a két ember, mikor csatlakoztam hozzájuk. Az állományból meg nem láttam egyebet, mint egy központi fűtéses csirkenevelőt, egy söprűt gyártó házi ipari csoportot, jámbor pulyka sere­get és ketreceket szegelő em­bereket. A négyezer naposcsirke nem­sokára felgyarapodik nyolc­ezerre. Már várják a külde­ményt Dunaszerdahelyről. A há­ziipar nem győzi gyártani a söprűt, már a szomszéd szövet­kezetek cirokállományát dol­gozzák fel. A fél hektár ke­vésnek bizonyult, nemcsak a munkára, hanem a keresletre is, mert nagy a kereslet söp­rűben. Magam is láttam már boltot, ahol a behúzott vas­rácson nyújtogatták ki a drága portékát, hogy elkerüljék a ve­szedelmet, mivel az ötven söp­rűre kétszáz asszony tartott igényt. Bizony kell a vas­rács ... , Kurrognak a pulykák, de csak azért, mert gyávák, mint a birkák, s oly igénytelenek is. Topognak a hóban. A több ezer­ből alig maradt télire tojó és néhány kakas. — Kényes a pulyka — mond­ja Nagy László, — amíg nem nő meg a tolla De azután is jámbor ez. Olyannyira, hogy képes agyonveretni magát a jégesővel, akkor sem védi ma­gát. A húsa az fejedelmi, nem­csak az angolok, a csallóközi magyarok is annak tartják már, fejedelminek De jó haszonállat legel, mint a kecske. Ügy va­varni a munkát, úgy vélem elég, ha tudom, hogy Kovács István mezőgazdasági mérnök az idei terveken dolgozik a szomszéd szobában, és azt, hogy a szövetkezet gazdásza Szerda­helyen van, valamilyen aktíván. Mégis arra kíváncsi vagyok, hogy a fiataloknak mi a véle­ményük, vágyuk, tervük. Aki kéznél van attól kérdezem. Tengeri Erzsébet raktárkönyvelő. Tőle érdeklő­döm és tudom meg, hogy vagy negyvenen dolgoznak CS1SZ­tagok a szövetkezetben. A he­lyi szervezet jól működik, ami­óta Németh Ödön tanító az el­nök. Szórakozási formák? A sport. Télen? Vasárnapon­ként a két klubszobában hang­lemezekre táncolnak. Ketten ^''vannak érettségizettek, de nincs itt különbség, egyformák a fiatalok. Így fogalmazza meg általá­ban. Egyéni válaszaiban pedig a következőkben: — Mit olvas? Mit ismer? — Jókai, Gárdonyi, Egri Csil­lagok ... — Mit vár az élettől? —• Egészséget és békét... — Mi a véleménye az egyko­rú fiatalokról? — A mi fiataljaink talpra­esettek! Csak ne szólják meg őket mindjárt, ha szórakoz­nak ... — Mit mondhat az időseb­bekről? — Ha kicsit divatosabban öl­tözünk, már azt mondják, huli­gánok. A munkában nem, ott csak az eredmény a döntő. Ott megbecsült minden fiatal, de tudnak is dolgozni! — Mi érdekli a falun kívül? — Kirándulás, országnézés. Van térkép feletti körünk, ott hasznosítjuk a látottakat... — Tessék, most maga kérdez­zen. — Kíváncsi vagyok arra, hogy Kelet-Szlovákiában, Bod­rogközben, hogyan dolgoznak a fiatalok. Keveset olvasunk ró­luk... Ezt talán az ifjúsági lapunk címére mondta Tengeri Erzsé­bet, hiszen a lapból 122 példány jár a faluba. De ha már újra az olvasást említem, úgy idekíván­kozik, hogy öt fontosabb napi és hetilapra 529 előfizetőt tart számon a pósta. Könyv? Ennek író István taní­tó és könyvtáros a tudója. 700 kötet. Ismétlem: 2367 lelket számlál a falu. Számolhatnám a magánkönyvtárakat, de nem teszem. Mindenképpen legalább 4000 kötet könyvre volna szük­ség, legalább, hogy az országos átlagot itt is megüsse a mérce. Ami természetes, arról egyszerű szóval lehet szólni. Kézzel fogható, látható és használható. „Beszámolósze­rűen így hangzik: Kitűnő sport­pálya, stadion. Jó! ismert a kör­nyéken is. Remek gyepszőnyege van labdarúgásra, salakpálya honnan autóbusz hozza De a gyerekeket és mindenkit, aki csak mozdulni akar. Odakint van már villany is, és a Rétek iskolája ma kultúrház lett 70 ember részére. Természetes: az agromérnök, Kovács István, az első autótulajdonos; Nagy Lász­ló pártelnök két fia a mezőgaz­dasági közép, illetve főiskolán tanul. Az meg igazán természe­tes, hogy a falu földművelői a legtökéletesebb egyetértésben dolgoznak és a volt gazdálko­dók ma tudásukat és évtizedes tapasztalatukat a szövetkezet javára kamatoztatják. Ami nem természetes arról nem oly egyszerű dolog írni,- KI ismerheti a bonyolult összefüggéseket, az okokat, a gátló körülményeket, hogy egy rendelet vagy egyéni érdek, vagy a bürokrácia mit képes tenni. Természetellenes körülmé­nyek között találkoztam a régi „kultúrházzal". A falu közepén terpeszkedő régi major felé tartok. Valahol itt avatták fel kilenc évvel ezelőtt az épületet. Egy néni Jön ki az udvarról, ahol a magtár és a lóistálló, de az állatorvosi lakás ls elfér. Kérdezem a nénit, hol van a kultúrház, ű meg csak rámutat egy „emeletes" házra: — Ez volna az, kérem. Pu­ruttya épület ez! Valamikor bir­kaakol volt. A Pálfiak után egy bérlő emeletet rakott rá, de kl lakna ott?! Valamikor a csen­dőrök laktak lent, azoknak ép­pen jó volt. Csak összedöntenl az egészet...! Kérdezem az utcát, helyet, liogy miként nevezik. De nincs itt utcanév, mondja a néni. Itt csak Bögölypatony, Diós- meg Förge van. Nincs itt utca, csak megyünk... — mondja rezig­náltán. Puruttya épület! Kellemetlen viszontlátás. Itt állok már a be­járatnál és jobbra a falon írást olvasok. Nagy Kati és Lelkes Jó­zsi szerelmespár. Tehát mégsem oly puruttya minden, ha kivi­rágzik a szerelem, ezt gondo­lom, mikor a huzat kivágja az ajtót, mintha mondaná: Gyere be vándor! Én meg bemegyek, és föl a dobogóra, ami valami­kor színpad volt. Jobb oldalt kapcsolótábla a világításra. Vil­lanyórák, drótok szabadon. Gondolok egyet és klatty, és egy sor villany, és mégegyszer, és sorban mind. Nézem a ter­met. Szilveszteri papírgírland, lampionok. Két kályha, a csö­vek a földön, összedobált asz­talok, székek. A háttérben egy kétkerekű kiskocsi. Leoltom a fényt. Játszó gyerek is lehet­nék, a futkosó áram 220 volt. Mi lenne ugyan? De hessegetem a gondolatot. Nagy Kati és Lel­kes Józsi nem lehetne szerel­mespár, ha elkapná őket az áram, a 220 volt... Nem természetes a hátsó ki járati ajtó sem. Cipőm orrával billentem meg és kijutok az ud­varra. Behavazott kuglizó. De csak a betonszegélyt látom, nincs más, ml jelezze. A mellék helyiségről nincs szavam. Hiá­ba gondolkodom, leírni nem tu­dom, gondoljon, ki mit akar. Én csak igen szégyenlem ma­gam ... Nem értem a közművelődés­hez való viszonyt. Talán Kul­csár Vince felelős ezért, a gond­nok, aki 200 korona havi díja­zást és lakást kap itt? Kár vol­na őt okolni, esetleg csak nem­törődöm ember. Itt már csak a buldozér segít. De ez segítene a mozitermen is. Megdöbbentő igénytelenség. Igaz, alig jár oda néhány ember. Gondolko­dom, mire volna jó, de nem jut eszembe semmi, csak egy szó, amit itt hallottam: puruttya. A régi paraszti ház, illetve a moziterem utcára néző frontján van a két falusi szoba, újjáépí­tett, ez a klub és a könyvtár. Én elhiszem, hogy nem ilyen, mondjuk vasárnap, de én csak a látott dolgot írhatom. Nem természetes a szemét, a rendetlenség, a bedőlt kályha­cső, a szétrugdosott szén. És mit mondjak a könyvszekrény­ről? Sok új kiadású könyv he­ver itt. Talán megvan a 700 kö­tet, ki tudja? Sajnos nem szól­hatok rendről, még ha megró­nak is érte. Nem tudom ki itt a gondnok, azt sem, hogy jár-e neki fizetség. De Tengeri Er­zsébet szerint a fiatalok jól dol­goznak. Társadalmi munkában is? Ezt csak úgy magamtól kér­dem. Közgondok ezek kinek, kinek külön lelkiisme­rete szerint és együttesen. Nincs meg az egyensúly. Egyen­lőtlen az iránytűt vonzó mág­neses pólus, a feltételezett gaz­dasági és művelődési egység mágneses pólusa. De nemcsak a falu gondja ez. Hogy oldódnak fel a gondok a járás vérkeringésében? Bartos András mérnökkel ülök a járási mezőgazdasági osztályon. Kérdéseim talán se­matikusak, de a gyakorlati ér­deklődést szolgálják: — Hogyan értékelik Dióspa­tony gazdasági eredményeit, és hogyan a közművelődést? — Ez idén jött egyenesbe a szövetkezet. Csak egy példa: a tejből ötven százalékkal többet termeltek. De sorolhatnám ... Minden adottsága megvan a korszerű termeléshez, különö­sen, hogy a fiatalokat megbecsü­lik. Még a legjobb üzem sem rendelkezik ilyen lehetőségek­kel. — A szövetkezet kulturális alaptőkéje hogyan hat a helyi ' művelődés távlataira? — A kulturális alaptőke fel­használásáról elsősorban a tag­ság dönt. Mi csak javaslattal szolgálhatunk, elsősorban a já­rás kulturális osztálya. A me­zőgazdasági szakosztálynak je­lenleg az a gondja, hogy megte­remtsük a munkahelyek kultú­ráját. Nincsenek korszerű gaz­dasági udvarok. Sárban, porban járnak az emberek. Nincsenek utak. Nincs parkosítás, fásítás. Szociális berendezés: fürdők, mosdók, hogy a dolgozók úgy induljanak haza, hogy bárhová elmehessenek közvetlenül a munkából. Moziba, kultúrházba, könyvtárba, étterembe stb. Ed­dig hat mezőgazdasági üzemben vettük tervbe a berendezés át­építését... Megnyugtató, csak kissé elké­sett intézkedés. Az átalakítási munka majdnem annyiba kerül, mint az új. De most mégis csak a jelenlegi művelődési adottsá­gokra vagyok kíváncsi, bár a Bartos mérnök által felvázolt tervek komoly tanulmányozást igényelnek. Tehát a kulturális ügyosztály! Nyári Ferenc elvtársnak majd­nem ugyanazokat a kérdéseket teszem fel, mint Bartos mér­nöknek. A válasz summázva ennyi: — Dióspatonyban napirendi kérdés a közművelődés ügye. A kulturális alaptőke valóban arra szolgál, hogy elősegítse a közművelődést. Mire használják általában? Tanulmányi kirándu­lás, iskoláztatás, sajtó, évzáró közgyűlés, ünnepélyek, könyv­vásárlás. Ebből minden megvan mindig, talán csak a könyv mla­rad el. Kultúrház? Jelenleg rendelet köt, hogy nem lehet építeni. Még akkor sem, ha le­bontják a régit, meg a magtárt és az istállót, hogy anyagot nyerjenek. Tudjuk, hogy toldoz­ni, foltozni nem éri meg, de mit lehet tenni...? Még folytatom a kérdezőskö­dést, de nem ez irányban, és az derül ki, hogy tele vannak itt is papírmunkával, amit a kerü­let felé póstáznak. A kerület meg ki felé küldi? Bizony csak a központ felé ... Én a járási művelődési ott­hon felé veszem az utam. Steck­ler Rudolf igazgató egy betört üvegajtót szegeltet be éppen, hogy el ne vigyék a szobából a semmit. Ugyjnis a művelődési otthon, amely egy járás kultu­rális igényeit van hivatva kielé­gíteni, itt Dunaszerdahelyen pillanatnyi berendezésével, módszertani hiányaival, csak egy tintafolt a közművelődési térképen. Hogy kit illet a fele­lősség? Ki tudja? De minden­képpen az egész járás érzi meg a gyarlóságot. Mit jelent így egy falu gondja a művelődés la­birintusában? Egy rejtett beszö­gelést, hová senki el sem jut. A járási népkönyvtárban már az első kérdésnél terebé­lyes a probléma. A kérdés csak annyi, hogy milyen módon nyernek oktatást a helyi nép­könyvtárak vezetői és a járás milyen ellenőrzést és segítsé­get gyakorol. Frankó György vezető és Víz­vári Lajos szakreferens felvált­va gyűrűztetlk a válaszokat, melyek szüntelen kérdésre in­gerelnek. Eltávolodunk Dióšpa­tonytól, és az általános gondok kerülnek előtérbe. Nincs mód iskoláztatásra, csak munkaértekezlet jellegű aktívákra. Lehetőleg tanítókra bízzák a könyvtárakat, így megvan az előfeltétel a gon­dos vezetésre. Frankó György az érettségi után kétéves könyvtárosi iskolát végzett, de a gyakorlatban nem elég ez. Vagy legalábbis járásonként 25 —30 ilyen végzettségű ember kellene, hogy a nagyobb népes­ségű falukban ezek végezzék a munkát, de a körzeti könyvtá­rakban, mint Somorján és Nagy­megyeren feltétlenül. Nincs ma­gyar nyelvű Könyvtáros című folyóirat, hogy segítené irányi­tan, szervezni a munkát. Egy já­rás: nyolcvan könyvtár! De nem sorolom. Ennyi prob­léma között valóban kis pont az a 700 kötetes könyvtár, amit író István tanító kezel Dióspa­tonyban. Még egyszer visszatérve a faluba, immár két hét múlva, a Csemadok év­záró közgyűlésén találkozom ismét az ismerősökkel. Várunk a „puruttya" moziterem előtt a kulcsra. S amíg várni kell, el­nézek újra a kultúrházhoz, mi­után előtte való nap tartotta évzáró közgyűlését ott a szövet­kezet. Ugyan hogyan? De nem rúgták ki a ház oldalát. Ellen­ben az ajtókon új kilincs, vas­pánt és lakat. Csak később tu­dom meg, hogy az évzáróra sört is tároltak és talán ezért tör­ténhetett a rendcsinálás, a laka­tolás. Ezt könnyű megérteni. Csak más valamit nem. Az esti közgyűlésen a műve­lődésről van szó. Kalmár János elvtárs, a szövetkezet elnöke, bizonyára jogosan és okkal a közönyösséget, nemtörődömsé­get bírálta. Ezt is megértem. Azt is, hogy tíz esztendővel ez­előtt a három tanító tett annyit, mint most húsz. Több vol az igény mindenkiben. Az Itt élő magyarság elnyerte jogait Dióspatonyban is. És most meg­állt a tudomány? Ki hivatott a művelődést fokozni? Ez volt a kérdés többek részéről. Munka­megosztás kell. A kezdet-kezde­tén a szövetkezet szántott, ve­tett, aratott, de mindenki mást is csinált. A szövetkezetnek ma gazdálkodni kell, korszerűen, ez feladat. Pontos iránytűvel kell haladni a cél felé. A köz­művelődésben? Ott is! Pontos párhuzamra van szükség, és en­nek hiányát érzem és ezt nem értem Dióspatonyban. Persze a gond mindenképpen az övéké, nekik kell elsősorban megérte­niük közösségi életük összefüg­géseit, de én is szeretném, és ezért vagyok nyugtalan. 0] SZÖ 6 * 1964. február 22.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom