Új Szó, 1962. szeptember (15. évfolyam, 241-270.szám)

1962-09-08 / 248. szám, szombat

P

oprad előtt a szakaszvezető mérgelődni kezdett. Az isten • verje meg — fakadt ki reményvesztetten, miközben letértek az ösvényről, hogy az erdőn keresztül megkerüljék a felrobbantott hidat —, a nagy isten verje meg ! Kilett a bakancsom 1 A zászlós úr csizmájába nem folyik be a hólé? A kérdésben gyaniíkvó irigykedés lappang. Tivadar nem válaszol. Tapossák a latyakos havat. A vizes kapca feltöri a szakaszvezető lábát. — Mi lesz, ha Poprádon nem kapunk vonatot? Már ötödik napja kutyagolunk ebben a latyakban ... Alig kitaposott gyalogúton baktatnak, félórai kerülő, mire visszaérnek az országútra. De errefelé teljesen szünete] az országúti forgalom, csak a csapatok menetelnek rajta végeláthatatlan sorokban: menekülő csapatok és bevetésre induló alakulatok. A visszavonulás áradata Zsolna irányába hömpölyög; a németek állítólag ott akarják felvenni a harcot a szovjet csapatokkal. Egyfene. A bevetésre indulók épp olyan fáradtan, piszkosan, züllötten loholnak a latyakban, mint a viszavonulők. Csak éppen többet és ingerültebben káromkodnak. Több meggyőződéssel. Bár néha Ievertebben is. Egyfene. A gépkocsik, gépágyúk, málhás fogatok nem bírnak utat törni az áradatban, kénytelenek besorolni a menetelők közé. Eperjes körül folynak a harcok. Poprádon állítólag üres katonavonatok várakoznak, a bevetésre szánt alakulatok ezeken folytatják majd az utat. Ezt azonban senki sem hiszi és valóban: Poprádon csak üres sínek és sötéten mosolygó vasutasok várakoznak. Vonat? Frászt. Dögvészt. Istennyilát... Szűkszavú vasutasok. Akad azonban bőbeszédűbb is: ez Göring, Goebbels és Hitler öreganyjának a hátsó felét emlegeti egy mondatban, egyszuszra. Persze szlovákul. Remek, zamatos tájszólásban beszél, jó széles zempléni kiejtéssel. Az egyik német tiszt azonban gyanút fog, egyenesen őt pécézi ki, nyers, ugató mondatokban vonatot követel. A bőbeszédű értetlenül bámul rá, legyint: — Cug?Nix cug . .. — Aztán elfogja az akasztófahumor, széles, udvarias meghajlással az állomásfőnöki iroda felé int: — Bite, Her oficir — mondja gyanús előzékenységgel, — bite, nech sa páči, chef, náčelník, chef — magyarázza buzgón, — majd ő ad vonatot. A Tuka Béla fenekéből... A többiek röhögnek. A tiszt elsápad, pisztolyt ránt. A vasutas elvörösödik, látszik rajta, hogy n#m érti ezt a marhát, mi az istent akar tőle? Csináljon neki egy vonatot ide a sínre? Nem látszik rajta a halálfélelem, inkább zavar és düh ennyi hülyeség láttán. Végül is komolyan dühbe gurul, a pillanatok múlnak, a német meg egyre a pisztolyát szorongatja. A vasutas hátradől, aztán egész testét beleadva a lendületbe, nagyot köp, majd szétrántja a mellén a vasutasköpenyt, a tiszt arcába ordít: — Hát lőjj, te marha állat, lőjj, az anyád úristenit; akkor lesz cug? 1 A

német ujja megrándul, de ebben a pillanatban zömök, szélesvállú altiszt pattan ki a sorból, hatalmas lendülette! pofonveri a vasutast, aztán a tiszt elé vágódik, szélsebesen hadarni kezd. A vasutast lefogják, elhurcolják, mire a tiszt ocsúdik, a vasutasok kis csoportja már a sínek túlsó oldalán botorkál. A tiszt habozik, megfordul, legszívesebben utánuk lőne, de az altiszt tovább hadar, térképet kap elő, mutogat. Tivadar az állomásépület mellett ácsorog a szakaszvezetővel. Űk az ösvényen előbb értek ide, mint az alakulatok, de a szakaszvezető nem bír tovább gyalogolni. Tivadar bemegy az állomásfőnökhöz. Ez félőrült az idegességtől és az álmatlanságtól, rekedtre magyarázta a németeknek, hogy semmit sem tud. Nincs összeköttetése. Nincs. Csorbával sincs. Egy órával ezelőtt még volt. Már kiküldte az embereit. Igen. a hidat felrobbantották. Igen, javítják. Mikor lesz kész, nem tudja. Mikor lesz vonat, nem tudja, Talán reggel. Nein, Igló felől sincs vonala. Igló felől már két órája nincs vonala. Rendre válaszolgat, jól beszél németül, udvarias. De az arcán látszik, hogy már csak gépiesen jár a szája, néha , felcseréli a feleleteket. Közben ütemesen, dühös kitartással ismételgeti magában, szlovákul: — Nyaljátok ki. Nyaljátok ki. O, fso^y nyaljátoK ki... Végre Tivadar is ott áll előtte, neki is rendre felelget, csak aztán eszmél rá, hogy már percek óta szlovákul beszél egy magyar tiszttel. Hirtelen érdeklődni kezd, felenged, már nem mondogatja magában gépies szövegét. Körülnéz, kihúzza az asztalfiókot, mélyen belenyúl, két viharvert cigarettát kotor elő, az egyiket ünnepélyes áhítattal átnyújtja. Vonata azonban Tivadar számára sincs. — Ä frász törje ki — "dadogja a szakaszvezető, és vágyódó pillantásokat vet a város felé. — Mit csinálunk? Bemegyünk a városba? D

e Tivadar nem óhajt a városba menni, az állomásfőnök szerint a városban szlovák, német, magyar járőrök cirkálnak, mindenkit visszavágnak a menetalakulatokba. — A frász törje ki, — sóhajt fel ismét a szakaszvezető, akinek a szókincse most már túlnyomó részt csak ebben az egyetlen mondatban merül ki. — Gyerünk — dönti el Tivadar. —, megpróbálunk a sínek mentén elvergődni a legközelebbi faluig. — És megindulnak, korgó gyomorral, feltört lábbal, nekivágnak a kezdődő szürkületnek. Alig mennek tíz perce, a hátuk mögött valami zakatol a sínen. Nem vonat, sokkal kisebb zajt csap. Feszülten figyelnek. — A frász törje ki —- mondja a szakaszvezető reménykedve, és úgy előrehajlik, hogy az orra majdnem a síneket érinti. A zakatolás hangosabb lesz: járgány bontakozik ki a ködből, illetve két járgány. Az egyik, az első üres: a másodikról tolják maguk előtt egy hosszú póznával. A hátsó járgány széléről két vasutas lógatja alá a lábát, a harmadik a pályát figyeli. A szakaszvezető Tivadar karját rángatja. Az utolsó kocsik robognak el előttük: — Gyerünk! — De Tivadar kiszabadítja a karját. Nem ugrik. Nem felel meg neki a dolog, nem tetszik neki az egész. Nem megy. — Mire vár? — dühöngött a szakaszvezető. — Csak nem vette be a kefét? Egy órán belül üres katonavonat 1 Egy frász i Tessék: az utolsó kocsi is elment 1 Most ülhetünk itt, ki tudja meddig 1 Hogy az istennyila ... De Tivadar csak a vállát vonogatja. Hát akkor ülhetnek. Le van ejtve. Beleszámít a zsoldba. Nem érdekes. A szakaszvezető olyan dühös, hogy faképnél hagyja, ott ténfereg valahol az állomás túlsó végén. Csak akkor jön elő, mikor alig egy óra múlva handabandázó vasutasok rohannak elő az irodából, elől az állomásfőnök, ő üvölt hangosahban. Másodperceken belül tömeg veszi körül őket, a kiáltások harsogó gyűrűkben terjednek szét a kör közepétől a kívül ágaskodókig : — A vonatot Margitfalva előtt felrobbantották a partizánok 1 — Az egész szerelvény a levegőbe repült 1 I

dőzített robbantás volt: a vonat előtt ötven méterre biztosító mozdony haladt, annak semmi baja sem történt. A szakaszvezető ott topog a kör túlsó felén. Végre az egyik magyarul cipelt aktatáskát a kezében. Aktatáska. Pizsama van benne. Két darab ing. Kincstári gatya Zsebkendők. (Az egyiket Judit adta; ha elővenné, talán még megérezné rajta a kölnijét.) Fogkefe. Fogkefe is van az ak'atáskában. De azt már három napja nem vef.e elő. A szappant sem. Utoljára tegnap reggel mosakodott. Vagy tegnapelőtt?... A szakaszvezető hátán megroppannak a hátizsák tartószíjai. Megcsúszott a szakaszvezető. Vagy megbotlott. Nem néz hátra, de tudja, hogy megbotlott, azért reccsentek meg a hátizsákjának szíjai... A kisfiúnak nem volt hátizsákja sem. Talán jobb lenne, ha neki is hátizsákja lenne. Vagy ha nem lenne semmije sem. Ha eldobná az aktatáskát (akkor a szakaszvezető sem lihegne a háta mögött... Nem, dehogy, akkor a szakaszvezető már nem is lenne itt...) és akkor még gyorsabban haladhatna az Oriás-erdőbe. A Meseerdőbe. Ogy, mint a kisfiú. És akkor ez az út nem is vezetne át a gerincen, akkor nemsokára rtíegpilantaná a Kék Fényt, a Meseerdő titkát. A Kék Fény egy barlangból dereng elő, és a barlang efoit csodálatos drágakövek hevernek szerteszét, csak le kell értük hajolni. De a kisfiú nem áll meg, a kisfiú megy tovább, egyenesen be a barlangba. Mert a barlangban ott tündököl a Kék Fény, a meleg, sugárzó, bűvös Rácz Olivér: A TATRA ALATT RÉSZLET EGY KÉSZÜLŐ REGÉNYBŐL Tivadar kiált, integet, a járgány kicsit fékez, menetközben ugranak föl rá. A pálya lejt, az első járgány megugrik, a vasutasok kedve kiderül. Ha az első járgány aknára fut, lesz idejük fékezni. A következő bakterháznál megállnak. Itt tudják meg, hogy Igló felől a vonal már rendben van; éppen most indult el onnan egy tehervonat. Poprádról csak reggel indítanak vonatot. Ha 1 Ha indítanak. Nagy kérdés. Reggelig még sok minden történhet. Még két bakterház, a másodiknál elfogadják a megugrott járgányt. Éjszaka. A bakterházban csend van és fülledt meleg. Meleg. Szalonna és kenyér. Kútvíz. Meleg. Lövések az éjszakában. Nem is nagyon messze. Távoli dörgések. A kutya sem törődik velük. Meleg. Alom. Hajnal. Lépésben haladó vonat. Még a, lépcsőkön is állnak, de az egyik lépcsőn kegyesen helyet szorítanak nekik. Űvatos mocorgással helyezkednek, Tivadar félkézen lóg, a szakaszvezetőnek a féllába szabadon lebeg. Egy jóindulatú vasutas tartja erősen a derékszíjnál fogva. De mire Iglóra érnek, egészen beleszoknak. A szakaszvezető már ül a lépcsőn, Tivadar a nyitott ajtóban préselődik. A vonat nem megy tovább. Iglón ebédhez jutnak: száz" pengőért kapnak két ebédet. Paradicsomleves, babfőzelék. Vonat azonban nincs. E

ste. A vendéglős már nem akarja elfogadni a magyar pénzt. Mi a fenét kezdjen vele?... Tivadar zsebórája gazdát cseréi. Vacsora. Gulyásleves (mi a fenéből?], sztrapacska. Sör. (Ebédhez nem adott.) Vonat nincs. Éjszaka. A váróterem zsúfolásig tele, kint dideregnek a peronon. Sikerül helyet szorítaniuk egy lócán, gubbasztanak, mint a beteg madarak, félóránkint felriadnak, lesik a híreket. Éjfél után háromkor berobog egy gyors. Egészen szabályszerű gyorsvonat, csukott ajtókkal, ép ablakokkal. Alig lassít le, deresfejű, lakkcsizmás német alezredes ugrik le az egyik pullmankocsi lépcsőjéről: —Senki sem szállhat fel! A vonat túl van terhelve i Sebesültszállító vonat 1 Senki sem szállhat fel! — ordítja a vonatot megrohanó tömeg felé. Az ajtók felpattannak, tagbaszakadt altisztek torlaszolják el a lépcsőket, egy lelket sem engednek felszállni. Az alezredes felugrik a mozdonyra, onnan harsogja: — Félórán belül üres katonavonat érkezik Poprádról 1 Utánunk indult el! Teljesen üres ! Ez olyan marhaság, mintha valaki azt ígérgetné a tömegnek, hogy félóra múlva szakképzett óvónők fogják őket csipkés gyerekkocsikban egyenként hazatologatni. Az emberek elkeseredetten verekszenek a lépcsőkön, egyik-másiknak sikerül feljutnia, de a német altisztek újra lerugdalják őket. A ravaszabbak azonban nem verekszenek, várnak. Az alezredes közben már elintézte a dolgát a mozdony előtt bokázó, sápadt állomásfőnökkel : szemlátomást csak ezért álltak meg, s a vonat lassan elindul. A szemfülesek csak erre vártak: most ugrálnak fel a lépcsőkre, megmarkolják a lépcsőkorlátokat, az ajtók fogantyúit, nem törődnek a rúgásokkal, kitartanak. tudó vasutas megkönyörül rajta: — Vonat bumm! — magyarázza két kézzel. — Kamerátokat felrobbantották — bumm! Egész vonat — bumm! Margecanyban, partizánok — érted, magyar? Vonat bumm! — És hogy semmi kétséget se hagyjon a szakaszvezetőben, még hozzáteszi: — Vonat — ganéj! Tivadar megkerüli a kört, hátulról megérinti a szakaszvezető karját. Az megfordul, a szemei kidüllednek, nagyokat nyel. — A frász törje ki — rebegi aztán békülékenyen és megadóan újra Tivadar parancsnoksága alá helyezi magát: — És most mi lesz? Gyalogmenet. Ne izguljon, errefele már minden bokrot ismerek. A hegyeken át megyünk, toronyirányt. Maga hova készül? Most kerül szóba először utuk végcélja. De a szakaszvezető még most is habozik, tétovázik, amíg kinyögi : — Egerbe. Oda való vagyok ... — Helyes — bólint Tivadar. — Bár úgy tudom, Eger már elesett. Eperjes is. Sőt, talán már Kassa is. Bánja a fene. Megyünk, amíg lehet. Gyerünk 1 A felrobbantott vonatról nem beszélnek többet, egyáltalán keveset szólnak egymáshoz, legfeljebb a szakaszvezető érdeklődik időnkint fahangon hol a farkasok, hol a partizánok iránt. Tivadar dühös lesz. — Ne izguljon — mondja —, ha belénk puffantanak, azok partizánok lesznek. Ha a torkunkat harapják át, azok a farkasok. Nem mindegy? Nem mindegy. De ezt önmagának sem meri bevallani. Nem mindegy, mert ez már ismerős vidék, otthoni táj. Megszámlálható órák és megszámlálható kilométerek választják el a völgytől, amelynek ölén a város fekszik és álmot álmodik. És Tivadart most először fogja el a kétség, mi vár rá az utolsó kilométerek végén. 'šlyek az árnyak, mély ez az erdő. Az útszéli bokrok hallgatagon néznek utánuk, néha egy-egy tarlott, téli ág is utánuk'nyúl, belekapaszkodik a köpenyükbe. Időnkint kurta, tompa lövések pattognak körülöttük, indulatos, gonosz kis durranások, mintha valaki követné az útjukat, és gúnyos kis petárdákkal jelezné lépteik nyomát. Az erdő fáit repeszti a fagy — gondolja Tivadar, és magában csodálkozik, milyen szép, szabatos mondatokban tud gondolkozni az ember éjjel az erdőn. De még nincs éjszaka, világosban indultak, és nem tehettek meg többet, mint öt-hat órányi utat. Sejtelmes, titokzatos erdő. Letörli a homlokáról a verítéket, a köpenye két felső gombja közé csúsztatja a sapkáját. A levegő hideg és mozdulatlan. A kurta kis lövések egyre sűrűbbek lesznek. Az erdő fáit repeszti a fagy — írja le gondolatban újra a gondosan megfogalmazott mondatot, szép kerek pontot tesz utána. Üjabb mondatokat fogalmaz, ír. Mondatokat ír a sötétbe. De a szakaszvezető lihegése zavarja a háta mögött. Úgy liheg, hogy felveri az egész erdőt — gondolja rosszallóan, és ettől váratlanul régi mese jut az eszébe. A kisfiú éjszasa az erdőben. A kisfiú az Óriás-erdőben. De ez így nem helyes, a kisfiúnak nem lihegett egy gépkocsizó szakaszvezető a háta mögött... A kisfiú nem M fényforrás, és a fényforrás mögött ott áll Judit. Pesten most talán légiriadó van. De Judit most nem fürdik az áradó holdfényben, mint akkor ... Sötét van. Mindenütt sötét van ... Tivadar megáll. — Le kell mennünk § völgybe — mondja halkan, és magában jóleső örömmel állapítja meg, milyen tárgyilagos, milyen nyugodt és csöndes a hangja. — Le kell mennünk a völgybe .Nem maradhatunk egész éjszaka az erdőben. — Tudja az utat? — kérdi a szakaszvezető rekedten. B

ólint. De aztán eszébe jut, hogy a szakaszvezető nem láthatja. — Tudom — mondja határozottan. — A vasútvonal mentén errefelé négy-öt kilométernyire vannak egymástól a falvak. Mire elérték a falut, kilenc óra lett. De az országúton még egyre szakadatlan, tébolyult áradatban hömpölyögtek a gépkocsik, szekerek és az emberek. Csoportok és csapatok, katonák és civilek, kusza hangzavarban és szüntelen, lázas hullámzásban. Egy kis híd előtt percekig kellett várakozniuk, amíg a szemközti áradat egy pillanatra megakadt, és ők belekapcsolódhattak a velük egyirányú áradatba. A falu láttára a szakaszvezető váratlanul felvillanyozódott. Jobbra-balra tekintgetett a riadt kis udvarok felé, az egyik előtt megállt, lekanyarította a hátáról a hátizsákot. — Gyerünk be ide — bökött a fejével a ház felé. — De hiszen beszélni sem tud velük — lepődött meg Tivadar. — Mindegy az. Én is falusi gyerek vagyok. — És már ment is előre, gyors, biztos léptekkel, mint aki haza érkezett. Egy idegen, kis szlovák faluba. Haza. Parasztok közé. Reggel. A kétirányú, ellentétes áradat egyre hömpölyög. Egy darabig ők is a sínek mentén baktatnak, az országúton, beleékelődve az áradatba, ahol már senki sem törődik a másikkal, senki sem kérdez, senki sem beszél, csak megy. Katonák, civilek, vasutasok. De a katonák közt már nincsenek németek, a civilek közt nincsenek asszonyok. A szemközti áradatban igen. Ott még zárt alakulatok is menetelnek. Németek. Aztán az egyik kanyarban nyilas karszalagok bukkannak ki a németek háta mögül, mire Tivadar nagyot lódít a szakaszvezetőn: — Ugrás! Vissza az erdőbe! Lihegve, fújtatva kaptatnak fel a behavazott fák között, Tivadar viszszanéz a válla fölött, de a nyilasok hetykén lépkednek vezérük után, velük senki sem törődik. Ismerős táj, ismerős, hegyek közti falvak. Az utolsó csomag dohány — nagy köcsög tej, kerek parasztkenyér. Búcsúzóul még egy figyelmeztetés: — Ne térjenek le Kysak felé. A svábok repülővel lövik az erdőt. Tele van menekültekkel. E

s újra sötétség. Mindent elborító, sejtelmes sötétség. De ez már nem a kisfiú Meseerdeje, ez már a valóságok és emlékek erdeje, ahol egykor a kis Álom Tivadar volt a kisfiú, a szedreM sekben és málnásokban tovacsörtetS, harsány kis legény: — Anyu, nézd, már tele van a bögrém ... i — Igen, ott a patak — szólalt meg hangosan, de a hangja most rekedt volt, fáradt, szomorú. — Nemsokára — kezdte, de aztán elhallgatott, s tovább indult. Szótlanul, némán, már az erdőt sem fürkészte menet közben, nem kutatta a sötéuég titkait, közömbösen haladt el a lopakodó neszek mellett. Egyenletes léptekkel, lehajtott fejjel ment, nem szólt. Csak az utolsó hegygerinc tisztásán állt meg, az aktatáskát lecsúsztatta a hóra, zsebrevágott kézzel, fölemelt fejjel fordult a völgy felé. Ott alant, a holdfénytelen sötétség mélyén feküdt a város. Ha világos lett volna, már ki lehetett volna venni a Dóm körvonalait és a házakat. De sötét volt. És amint ott álltak a dombtetőn, dél felől égő, szikrázó vörös rakéta robbant az ég felé. Magányos, vörös rakéta, magasra ívelt, aztán kihunyt. Aztán kelet felől, mintha válaszolni akarna egy sürgető kérdésre, másik vörös rakéta szállt az ég fele. És nyugat felől a harmadik. Tivadar lassan megfordult. Mindössze néhány másodpercig várakozott, és az ég sötét vizén felsiklott a negyedik rakéta iš, vörös rakéta, magányos északi fény. A kör teljes lett, a gyűrű bezárult. — Senki földje! — villant át az agyán, és egy pillanatra úgy érezte, talán jó lenne örökre itt maradni a senki földjén, a vörös rakéták által bezárt gyűrűben, amely most olyan magányos volt, mint egy elhagyatott, békés nagy hajó. És olyan kihalt, mint egy elpusztított város egy öldöklő háború után. Lakatlan és hide.g. Megrázta a fejét, újra a város felé fordult. De ekkor oldalt, a válla fölött megszólalt a szakaszvezető: — Amott mintha valami fényt látnék ... Ott lent a völgyben. Falu lesz. Gyerünk le. Kapunk majd szállást, talán egy kis tejet is. Kenye-< rünk még van. Gyerünk le. Találunk majd megint egy jó kis parasztházat, olyat, mint a tegnapi volt. Ott jó lesz nekünk. Ne féljen, ha faluba érünk, ott én tudom a járást. Gyerünk ... "ert a falvak népének erősebb és biztosabb kötelékei vannak,. mint az országhatárok és a lobogók. A falvak népét erősebb közösség fűzi egybe, mint az egyenruhák és a hadseregek által alkotott kötelékek. Ezért volt a szakaszvezető biztos a maga dolgában, valahányszor falu közelébe kerültek. De ezt a szakaszvezető már nem mondta ki, mert nem is tudta volna kimondani. Ezért Tivadar is csak ennyit mondott: — Az ott — már a város — és kinyújtott karjával lemutatott a völgybe. És akkor ott álltak egymással szemben : a város és az embér. Az ember a várost nézte, de a város nem látta az embert. A városnak rossz kedve volt. Épülni szeretett volna, és az utóbbi időben csak rombolták. Valami hétszáz éve élt ott lent a völgyben, rendes körülmények között, azt mondták, virágzott. Volt egy gótikus székesegyháza és egy ódon haranglábja. Volt egy nagyon régi kápolnája, néhány titokzatosan régi temetője, néhány szobra, egy ligete. A iiget peremén egy kis folyó folydogált, három vagy négy híd vezetett fölötte a város felé. A hidak közül kettő vashíd volt. Volt gyára, meg még sok más, ami hozzátartozik egy városhoz. Volt könyvtára, múzeuma, hangversenyterme. Volt egy régi tömlöce, amely szintén múzeumnak volt berendezve, ós volt egy gyanús romantikájú tava, amelyben semmi sem volt. Néha még víz sem. Voltak szállodái, üzletei, játékterei. Jégpályája, usz'odái, sporttelepei. Volt tíz vagy tizenkét, különböző események és ünnepségek alkalmából felavatott emléktáblája és tíz vagy tizenkétezer emléke. De az emlékek nem voltak mind boldog emlékezetitek. Voltak patinás, nemesen előkelő külsejű házai, amelyekben hajdan főkapitányok és fejedelmek laktak. De a főkapitányokat már néhány száz esztendeje nem neveztek ki benne, és a fejedelmek messzi idegen országokba jártak meghalni. Csak temetkezni jöttek haza. Volt címere,, lobogója, és történelme. Egyszer egy császár szállt meg benne, máskor meg egy császárlány menekült erre császári vőlegénye elöl. Egyszer pestis dúlt benne, máskor vallásháborúk. Egyszer leégett. Volt egy szülőotthona, ahol naponta gyermekek születtek, és volt egy főtere, ahol hajdan emberek nyakát nyiszálták el más emberek, akiket ezért fizettek, mert a városnak pallosjoga is volt. E

z azonban régen történt, míg a gyermekek ma is naponta születtek. A város közepén állt a színház, előtte és mögötte egyegy gondosan ápolt parkkal. Az egyikben kis szökőkút is volt aranyhalak,kal, a másikban egy vízmedence kövirózsákkal. A színház körül és a parkokban galambok tipegtek, ezzel (Folytatás a 9. oldalonj ŰJ SZÖ 6 * 1962. szeptember 8.