Új Szó, 1962. április (15. évfolyam, 90-118.szám)

1962-04-14 / 103. szám, szombat

A nagyüzemi módszerek bevezetése az építészetben napjaink egyik fontos feladata, mert lényegében ennek segítségével oldhatjuk meg 197G-ig a lakáskérdést. Otovicén (nyugat-csehországi kerület) az épü­letelemeket győrtó üzem dolgozói ezt jól tudják. Annak ellenére, hogy az üzem kapacitása évente ezer lakásegység elkészítése, elhatározták, hogy az idén 1620 lakáshoz szükséges építőelemet gyártanak. Sőt mi több, pártunk XII. kongresszusa tiszteletére annyi cementet, vas- és faanyagot takarítanak meg, hogy az 12 lakásegység felépítésének anyagszükségletét fedezi. (B. Krejčí — ČTK — felv.) NAPFÉNY A BÁNYÁBAN nünket, mert ml vagyunk az egyedüli csoport, amely e XII. kongresszus brigádja elmért versenyez. Aztán csak próbálnánk valami rosszat tenni! Uj­jal mutogatnának ránk: nézd az új csoportot! Dehát erről szó sem le­het ... Ketten vagyunk a csoportban, A TECHNIKUS, VÄJÄR ÉS A SEGÉD. Minél messzebb megyünk a felvo­nótól, annál fullasztóbb a me­leg, ragadósabb a pára és nehezebb a levegő. A sziklafalakról csurog az izzadtság ... Néhol víztócsába süllyedünk. — Néhány évvel ezelőtt még félci­pőben is sétálhatott itt az ember. Most meg! De kell víz! Mielőtt a bányász munkához lát, lelocsolja a faladat, a „plafont" — mindent. 1954-őta alkalmazzuk a locsolós mód­szert. Egyébként vízöblítéses fúróink vannak, így harcolunk a por, a szi­likózis ellen. Mondatai rövidek. Hangja érdes, mély, mint a bánya. — Az egy kilométeren már túl va­gyunk — élénkül fel az egyik jel­zésnél. — Naponta, míg körbejárom a vágatokat, a munkahelyeket, le ls telik a műszak — a hát óra. Elég­gé kimeríti az.embert. Nem ls a tá­volság nagy. "hanem az út nehéz, mint látja; tíol térdig, hol bokáig a vízbep hol hason csúszva ... Ilyen a bányásísórsl De Feckóék már nin­csenek messze! Zubbonyomból csavarni lehetett a vizet. A kremnical Ferdinánd Bánya mélyén ... — Szeretem ezt a műszakot — folytatja kísérőm. — Feckó Péter, e »a»ető olyan ember, aki még tűzbe le ttgrana, csakhogy teljesítse a ter­vet. Így van, ne csodálkozzék! Tu­dom, mert én vagyok a védnökük ... A kongresszus tiszteletére nyolc mé­ter folyósót hajtanak terven felül. Nyolc métertl — Ismétlem magam­ban! Ebben a sziklafalban... Itt a föld mélyén... Egy folyosóhajtó cso­port napi teljesítménye legfeljebb másfél méter I A szellőztető berendezés néhol fel­frissíti a levegőt s itt nagyot szip­pantunk belőle. Gépmorajt hallok. Ogy tűnik, mint ha a föld dübörögne s a han­got hosszan, félelmetesen visszhan­gozzák a sziklafalak. Hallja — fordul felém a tech­nikus — ez már a Fecko-brigád. Meggyorsítja lépteit, alig tudom UJABB TETTEKRE Vidám napbarnított arcú falusi emberek beszél­getnek a topolöanyl Járási Népművelési Otthon tágas udvarán. Kisebb-nagyobb csoportokba verőd­ve hasznos célokra, tapasztalatcserére használják ki a szünetet is a járás legjobb mezőgazdasági dolgozóinak értekezletén. Az egyik népesebb csoportban fölfedezem régi ismerőseimet, Zatyko Bertalant, a partizánskei AG deresedő hajú fejőgulyását, az alacsony termetű Ján Vavakot, a Nitrianská Streda-i EFSZ kiváló traktorosát, Sedlár elvtársat, a sokszor emlegetett Horné Štitáre-i szövetkezet elnökét és másokat. Közelebb húzódom hozzájuk, beavatatlanul hallga­tom eszmecseréjüket. — A kötelezettségvállalásokkal azért — szól közbe a bošanyi szövetkezet elnöke — nem kel­lett volna az egész ország elé kirukkolnunk. Most mindenkinek rajtunk a szeme, még a legelemibb hibáinkat ls észreveszik. — Szerintem nem kell zokon venni, hogy járá­sunk versenyre hívta ki az ország szövetkezetelt a harmadik ötéves terv négy év alatti teljesítésé­re — veszi át a szót Vavak Jenő traktoros. Inkább nézzünk körül a szövetkezetekben, hol milyen színvonalra emelték a termelést. Alkalmazzák-e az új módszereket, felhasználják-e a tudományos kutatások eredményeit? Egyébként nincs titkolni valónk, szívesen fogadjuk a bírálatot és tanulunk a fejlettebb mezőgazdasági üzemek tapasztalatai­ból. Tagadhatatlan, sok bajjal, szervezési, termelési és egyéb problémával kell megbirkózniuk a járás szövetkezeteinek, hogy a kezdeményezőkhöz híven példásan teljesítsék tervfeladatalkat. Am azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy tavaly, a harmadik ötéves terv első évének globális fel­adatait 12 százalékkal túlteljesítették. Olyan szö­vetkezetek, állami gazdaságok vannak mér a já­rásban, mPlyek 1961-ben húsból 200—250 kilo­grammra, tejből 500 literre emelték egy hektárra számítva az árutermelést, ugyanakkor néhány me­SARKALL AZ ÉLET zőgazdasági üzem a termelésben már az 1964-es esztendőre kitűzött színvonalnál tart. — Ez az, ami előttünk szinte érthetetlen — magyarázza Sedlár elvtárs, — Jó néhány szövet­kezet, áliami gazdaság előretört, egyes helyeken pedig még annyit sem termelnek, hogy saját szükségleteiket fedezzék. E szövetkezetek fellen­dítéséről is fokozottabban kell gondoskodnunk, hogy egy szégyenfoltja se legyen járásunknak. Az elmaradásból való kivezető utat — saját példánk­kal támasztom alá — a takarmánytermelés kér­désének megoldásában látom. Mi sem tudtunk sokra vergődni, míg nem biztosítottuk a takar­mányalapot. Ma azonban szántóterületünk 25 szá­zalékát az évelő takarmányok foglalják el, a ku­korica vetésterületét pedig ez idén 30 százalékkal bővítjük. Elmondhatom elvtársak, a mi szövetke­zetünk két év óta nem szorul erőtakarmány-ki­utalásra, a baromfik számára alkalmas takarmány­keverékeken kívül mindenben önellátók vagyunk. A gyümölcsözően indult vita közben Jozef Kši­nan elvtárs, a járási pártbizottság titkára is a cso­porthoz szegődött és nagy figyelemmel hallgatta az élenjárók fejtegetéseit. — Azt hiszem — szúr közbe egy megjegyzést — az elvtársak már ismerik az eladási terv tel­jesítésének első negyedéves eredményeit. Az évi tervet húsból 20,1 százalékra, tejből 19,2-re, to­jásból pedig 31,8 százalékra teljesítik a járás me­zőgazdasági üzemei. Ezen a téren a legszebb ered­ményekkel a bošanyi, pažiti, chynoranyi szövet­kezetek és állami gazdaságok dicsekedhetnek. A többi mezőgazdasági üzemekben az állattenyész­tés mennyiségi és minőségi javításának, hasznos­sága gyarapításának ezelőtt és most is a takar­mányhiány, de legtöbb helyen az elavult, maradi etetési technika a kerékkötője. Jelenleg különös hangsúllyal a tejtermelés és a súlygyarapodás fo­kozásénak módjairól, további emelésének lehető­ségeiről kell beszélnünk. Hiába rendelkeznek pél­dául szövetkezeteink jó tehenekkel, — hízómar­hákkal, ha azokat szakszerűtlenül takarmányoz­< zák és így nem használják ki hasznosságukat. Természetesen jó példákért nem kell szomszéd­ba menniük a Járás szövetkezeteseinek, hiszen Nitrianska Streda példája megmutatja, milyen úton-módon lehet fokozni a hízómarhák súlygya­rapodását. Ciprich elvtárs, a kísérleti és kutató­állomás mérnöke elmondotta, hogyan értek el az említett szövetkezetben 1,40 kilogrammos napi súlygyarapodást. — Az év elején a szövetkezet kísérletképpen húsz, átlag 275 kilogramm súlyú vágómarhát sorolt be hizlalásra. A takarmányadagokat a következő­képpen állították össze: 2,5 kilogramm szénát, 3 kg szalmát, 10 kg silózott répaszeletet, 10 kg tejesérésű kukoricasllót, 2 kg darakeveréket és 0,5 kg melaszt mértek ki naponta állatonként. Az erőtakarmányba — konyhasó formájában — min­den hízó számára 7 dkg karbamidot adagoltak. Tudják-e, hogy 50 napi hizlalás után milyen volt az eredmény? Az állatok súlygyarapodása 1585 kilogrammot tett ki, vagyis 1,41 kilót szedtek fel naponta. Hasonló súlycsoportú hízómarháknál, ahol a takarmányadagokból csupán a karbamidot fagyták ki — ugyanennyi idő alatt csak 1,20 olt a napi súlygyarapodás. A szövetkezet tehát karbamid alkalmazásával 224 kilogramm hússal termelt többet, 1700 koronával növelte bevételeit. Rövidesen — úgy hallottam — az urmincei, práz­novcei és egész sor szövetkezet tér rá a karba­mid alkalmazására. A hasznos eszmecsere közben egy-kettőre le­telt a cigarettaszünet, a vitások elfoglalták helyü­ket a teremben, lényegében tovább folytatták az udvaron abbamaradt eszmecserét. Peter Ondrášik elvtárs, a JNB elnöke zárószavá­ban Ismét az élenjáró dolgozókhoz, fejőgulyások­hoz, traktorosokhoz, a növénytermesztési csopor­tok vezetőihez fordult és tapasztalataik, munka­módszereik átadására serkentette őket. Ez idén még többet kell termelnünk — mondotta — mert mindnyájunk jobb életéről, országunk felvirágzá­sáról van szó. Újabb tettekre kell hogy sarkall­jon bennünket az élet, mert ez valamennyiünk és az egész ország érdeke. SZOMBATI! AMBRUS pekete, „speciális" gumicsizmába, " durva szövésű kék munkaru­hába bújtattak, bányászsapkát nyom­tak a fejembe és karbidlámpát adtak a kezembe. — Így, mcst már indulhatunk — mért végig Jozef Golha technikus, s kezével jelezte az útirányt. A felvonóhoz érve megnyomott egy piros gombot, mire a gépházban és a fejünk felett is egy-egy harang kezdett csilingelni, s néhány pilla­nat múlva simán, hangtalanul meg­érkezett a le- és felszáguldó „vas­ketrec". Beszálltunk. Lámpám parányi fénye mintha egy­szerre nagyot nőtt volna. A sötét „ketrecben' kellemes világot árasz­tott, de jóformán még körül sem néztem, szemügyre sem vettem a két­oldalt elsuhanó sziklafalat, az eme­letek villódzó, becsapódó fényét — a függőleges Irányban haladó jármű máris megállt. Kísérőm széles mozdulattal a ke­zét nyújtja: — jó szerencséti Háromszáz mé­terre vagyunk a föld alatt... Előttünk vaksötét lyuk, azaz fo­lyosó tátong — a végét még sejteni sem lehet. A felvonó tövében világító égők fényét már az első kanyarban elvesztettük. Karbidlámpánk az egye­düli fényforrás. A csillepálya közepén lépkedünk, s az agyagsárban üteme­sencuppog a csízmánk. Dúcolás sehol. Csupasz sziklafalak és kőmennyezet mered ránk. Néha derékig kell ha­jolni, hogy tovább juthassunk. Bal­kéz felől két rozsdás csővezeték hú­zódik. — Az egyikben víz, a másikban le­vegő „közlekedik" — kapom a vá­laszt. követni. A gépzúgás irányába figyel­ve két fénypontot fedezek fel. Fec­kóék karbidlámpái. Csalogató, biztató fény ez a bányában ... Zömök, „acéltermetü", negyven év körüli férfi fogadja köszönésünket. Kezében fülsiketítőén csattog a lég­nyomásos, vízöblítéses fúrógép. A má­sik, a segéd fiatalabb. A rakodógé­pet kezeli, mely 5—6 „lapáttal" meg­tölti a csillét. Kísérőm a falra mutat. Lent kes­keny, vörössárgás, csillogó, feljebb megduzzadó ér. Arany ... Sejtelmesen „ül" ott a sziklafalban. Karbidlám­páink fényét sziporkázva veri vissza. A vájár megmerevedett óriásként tartja a fúrógépet. Félmeztelen tes­léről patakzik a verejték. Apró kő­szilánkok pattognak szanaszét. Alig látható porfelleg úszik a levegőben. A legfinomabb porszemecskéket nem fogja fel a locsolás ... Golha technikus int a kezével, s ez azt jelenti: leállni 1 Az üregben összetákolt kis padkán foglalunk helyet. — Ha megálltunk, hát pihenünk egy kicsit — mosolyog a vájár. Cigarettára gyújtanak. .— Tizennégy év... Hosszú idő! — mondom. A vájár felfigyel: — Honnét tudja? — kérdi. — Vagy nem rám gondol? Mert én már épp tizennégy éve dolgozom itt! — De igen, erre gondolok! S cso­dálom, hogy mégis ilyen jó erővel bírja a bányászkodást. Még csoportot is alakítottak! Ugye ezt is jól hallot­tam? — Igen, így van. Versenyzünk. És tudja milyen felelősségteljes érzés ez? A többiek mind figyelnek ben­nem nehéz fegyelmet tartani. Nem részegeskedünk, nem civakodunk, nem ellenségeskedünk, rendes családi éle­tet élünk, „televíziózunk", színház­ba járunk, olvasunk, tanulunk stb., stb. A lig győzöm jegyezni „elszaba­dult" gondolatait. — És a munka? Nem sok az a nyolc méter terven felül? — kérdem kisvártatva. — No, az a nyolc méter egy ki­csit kemény dió, az biztosi De mi nem ismerünk akadályt, ml a mun­kától nem félünk, igaz-e Marian? — Ez Daubner Marian segéd, a csoport másik tagja felé szólt, kicsit szónokiasan, de nem cinikusanI A fia­talember kihúzta magát s némi tet­tetett büszkeséggel, de szemében az őszinte lelkesedés csillogásával fel­lelte: — Naná! , Elismeréssel bólintok. Majd hirte­len azt kérdem: — Milyen érzés aranyércet bá­nyászni? — Bányászmunka ez, mint a töb­bi! Semmľ különös... válaszolja kö­zömbösen a vájár! — Milyen a lelőhely? Mindenütt más. Itt dúsabb az érc, máshol több benne az ezüst! Ml úgy vagyunk vele, hogy sokszor nem is gondolunk arra, aranyat-e vagy más­valamit bányászunkI Csak teljenek a csillék, ez a fontos 1 Mosolyognak, hogy csodálom tet­teiket, a szemük fényesebben csil­log, mint az arany, ott a sziklafalban. De miért? Hol a magyarázat? Hogy lehet vidám, tréfás az ember, ami­kor ilyen nehéz munkát végez? Ml adja ehhez az erőt, a munkakedvet, a lendületet, a kitartást? — ötlik fel bennem váratlanul a kérdés! A vájár előrehajol. Térdére könyö­köl és mint egy halk lehelet röppen ajkáról a mondat: — Mert szeretjük ám ezt a mun­kát! Sokan talán meg sem értik. Pe­dig ez az igazság! Nemzedékeket lán­col magához a föld mélye. Apám is bányász volt... Valahogy a vérünkbe ivódott a bányászkodás. Némán Ülök a padkán. Ez hát a magyarázat! Szeretni kell a munkát és csodákat művelhet az ember, még a bányában is. Félszemmel hol az egyikre, hol a másikra pillantok és lelkem mélyén őszinte tiszteletet ér­zek a kérgestenyerű, de aranyszívű aranybányászok iránt. Felállnak. — Induljunk, mert este lesz! — mondja tréfás mosollyal a vájár. — Este? — csodálkozom —, hiszen itt mindig este vanl — Csak az idegennekI A bányász, ha jól megy a munka, napfényt érez még a sötétben is ... B arátságosan kezet szorítunk. A vájár marokra fogja a fúrógé­pet, és határozott mozdulattal irá­nyozza a sziklafalnak. A segéd fel­lép a rakodógép lépcsőjére ... A csattogó, morajló géplárma hosz­szan, s most mér egy kicsit vidá­mabban visszhangzik a földalatti fo­lyosókban. SZABÓ GÉZA A Kelet-Szlovákiai Vas­mű építői közül sokan ismerik a fiatal, jómeg­jelenésü Tóth László sze­reifit. Jóformán minden­ütt ott van, ahol „ég" a határidő, ahol férfias munkát kell végezni. Csoportjával kiváló munkát végzett a köz­ponti szereifiműhely, az adminisztrációs épület, a konyhák építésénél, vala­mint a külső vízvezeté­kek szerelésénél is. Jól végzett munkaered­ményei alapján a Tóth­csoport már tavaly el­nyerte a szocialista mun­kabrigád cimét. Ez a hat fiatalember a munka lendületében pél­dás munkaközösséggé vált. Amikor a központi sze­relőműhely építkezésein lemaradás mutatkozott, sokszor nem aludtak, ki­sebb pihenővel éjjel-nap­pal dolgoztak. Maga Tóth elvtárs hat hétig haza sem ment, pedig őt is várta fiatal felesége. A Tóth-brigád semmi áron sem akarja, hogy bacsületén csorba essen. Feladatait ebben az év­ben is példásan teljesí­ti. Igaz, nem minden ne­hézség nélkül. Míg januári tervét 100 százalékon (elül teljesí­tette, a februári szeles idő a Tóth-brigádnál is lemaradást okozott. A brigád tagjai azonban nem csüggedtek. Harcot Indítottak a lemaradás behozására. becsületük megvédésére. Habár a kedvezőtlen időjárás újabb akadályokat gör­dített eléjük, kitartó munkájukkal első ne­gyedévi tervüket 113 szá­zalékra teljesítették. Hasonló lendülettel lát­tak a másftdik negyedév tervfeladatainak teljesí­téséhez, mert a félévet is lemaradás nélkül akar­ják zárni. K. G. A Tóth-brigád becsülete 1962. április 14. 0] SZÖ 5 *

Next

/
Oldalképek
Tartalom